Angyal vigyázni fog rád

 A börtön előtt leparkolt a szokott helyen. Nem akart ácsorogni a főbejárat előtt, legalább negyedórát várt az autóban mire elindult Benjámin elé. Míg várakozott azon meditált, hogy milyen kevés az az idő, amit együtt tudnak eltölteni, meg ki máson, mint Rózán. Ugyan megtudja-e állni Róza, hogy ne tegyen fel kényes kérdéseket Benjáminnak csupán tiszta jóakaratból, barátnőféltésből. Rájött, hogy kiszolgáltatta a magánéletét Rózának, de már későn, nem tudott rajta változtatni.

Benjámin mikor meglátta Sárát, boldogan mosolygott, szorosan magához ölelte, megcsókolta.

– Azt tudod, hogy várakozás utolsó percei a leggyötrelmesebbek. Most is téveszméim keletkeztek, hogy valami miatt nem jössz el. Teljesen kivagyok tőle! – súgta. 

– Ne gondolj ilyet sohasem. Én mindig eljövök, ha megígérem – ölelte át a férfi derekát Sára – Nagyon hiányoztál. Szeretlek.

– Én is nagyon szeretlek. Most, hová viszel? – kérdezte izgatottan, mikor beültek az autóba – Látod, teljesen ki vagyok neked szolgáltatva, olyan vagyok, mint egy marionett bábu, mindent úgy fogok csinálni, ahogy te akarod, és ami téged boldoggá tesz.

– Nem titok, a barátnőmhöz Rózához. És sietnünk kell, mert programja van délelőttre. De szeretne veled találkozni előtte. És... tévedsz, nem úgy fogom fel, hogy az én kezemben van minden irányítás, hatalmas tévedésben vagy, akkor még sok mindenben nem ismersz engem. Én soha nem fogom éreztetni veled, hogy kiszolgáltatottá váltál velem szemben, és tudod miért nem?

Benjámin meglepődött Sára hirtelen felindulásán.

– Csak azért, mert még két évig a börtönben vagy, még nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatottá váltál, ez csak időleges állapot, két év múlva szabad ember leszel, és remélem, addig se veszíted el az önbizalmad. Soha nem volt olyan nagy szükséged rá, mint most. Különben Róza ajánlotta fel a lehetőséget, hogy nála tudunk találkozni minden alkalommal, mikor kimenőt kapsz a városba.

Benjámin nem titkolta, hogy nem örül, gondterhelten szó nélkül nézte a szélvédőn túli város, nyüzsgő életét.

– Miért hallgatsz? Jobb, mint egy szállodai szoba. És a barátnőm. Szeretném, ha a barátaim elfogadnának.

– És ha nem fogadnak el, mi történik?

– Akkor nem a barátaim!

– Szerettem volna csak veled tölteni ezt a kis időt... – fordult felé vádlón Benjámin.

– Velem leszel végig. Ígérem. És már meg is érkeztünk! Ne aggódj!

Lezárta az autót és odabújt a tétován ácsorgó férfihoz.

– Mennünk kell, nagyon rohan az idő – súgta a fülébe. 

A csengetésre Róza azonnal ajtót nyitott. Hirtelen ott állt előtte az a férfi, akit annyiszor megvádolt már kétszínűséggel, alakoskodással. Azt se tudta melyik lábára álljon zavarában. Más volt így szemtől szemben a találkozás, és tényleg igazat mondott Sára, Benjámin tényleg sokat változott.

– Üdvözlöm Róza... Sági Benjámin... köszönöm a lehetőséget, hogy itt lehetek magánál – nyújtotta felé a kezét Benjámin.

Róza is bemutatkozott, de egyre nagyobb zavarba került. Talán csak az volt az oka, hogy az emlékeiben nem ez az alak volt jelen. Mintha magasabb lenne, mintha erősebb testalkatú. A modora is... na, mindegy, majd később jöhet az elemzés – gondolta – engem nem tud megetetni, mint ezt a szerencsétlen Sárát, bármennyire megváltoztatta a börtön.

– A barátnőm miatt, természetesen... szívesen... – küldte rá a műmosolyát a férfira – segítünk egymáson, hisz erről szól a barátság. De ha lehet, ne magázódjunk, nehezen viselem.

Nem volt idő tovább elmélkedni, mert Benjámin kislányai nem tudták tovább megállni, hogy ki ne jöjjenek a rejtekhelyükről. Hangos ujjongással szaladtak az apukájuk felé.

– Apu, apu, meglepetéés! Hogy vagy? – ölelte Zsuzska legelőször át a lábát. Benjámin nagyon meghatódott, fél térdre ereszkedett és sokáig ölelte a két kislányt.

– Hát ez tényleg meglepetés. Köszönöm Sára! – nézett fel elérzékenyülve.

– Ne csak nekem köszönd, Rózának is – próbált segíteni az érezhető feszültségen.

– Na, mi indulunk, le ne késsük a programunkat. Gyertek lányok! – hívta Róza a kislányokat magához.

– Hová indultok?

– Matinéra – válaszolt Zsuzska Róza helyett. – Sajnos nektek nem jutott jegy... sajnos... ti most itthon maradtok. De ne félj apu, Angyal vigyázni fog rád addig, ő nagyon vigyázós tud lenni mindig.

Benjámin felegyenesedett és odalépett Sárához – Az én kis angyalom fog rám vigyázni? Jól van Zsuzska, elfogadom vigyázónak.

Megölelte Sárát, nem is engedte el magától később se. Akkor sem, amikor hallotta, hogy nyitják az ajtót, akkor sem, mikor hallotta a kislányát reklamálni kifelé menet.

– Nem kell annyira belekapaszkodni Angyalba, apu. Bizonyára szívesen itt marad veled akkor is, ha nem fogod meg annyira, nem olyan elszökős.

Meghallották, hogy fordult a zárban a kulcs.

Barátnők

 

Mikor megérkeztek, telefonon felszólt Rózának, hogy menjen le hozzá, nem tudja az alvó Zsuzskát egyedül felcipelni. Róza jókedvűen sietett eléjük, kiemelte a kislányt az autóból. Zsuzska felébredt, mikor meglátta, hogy egy idegen karjába van, nagyon megijedt, sírósan kereste Sárát – Angyal, Angyal! Hol van Angyal?

Róza nézte, ahogy bújt a biztonságba, és átölelte Sára nyakát.

– Na, te angyal, add ide a táskákat, arra csak jó leszek, hogy felvigyem.

A lakásban megtört a jég, hamar összebarátkoztak Rózával a lányok. Mikor a gyerekek lefeküdtek a két barátnő kiült az ebédlőbe beszélgetni.

– Amit ígértél, a segítséget, az most is reális Róza? A vidéki munkára gondoltam.

– Hát persze, csak időben szólj. Le kell szervezni. Amúgy csak én vagyok szingli, a két csaj is bepasizott. Azokat is hoznák.

– Zalán? – kérdezte tétován Sára – Ő is jön?

– Nem hiszem. Még nincs túl rajtad.

– Rendes fiú, sajnálom.

– Sajnálhatod is, te kelekótya! – helyeselt Róza.

– Otthon is kiszemelték nekem anyámék a falugazdászt, ne kezd te is ugyanazt el. Akkor visszatérve arra, amiről beszéltünk, két hét múlva minden anyagom meg lesz. Kerítést építtetek a kertészet köré. Lesznek a faluból is segíteni, de jó lenne hamar összedobni. Beszélsz velük? Csak sátorba tudtok aludni, azt is mondd meg nekik.

– Csak sátorban. Ha sokat iszunk, úgyse fázunk – nevetett Róza – micsoda nosztalgikus víkend lesz, atyaisten!

Éjfél volt mire lefeküdtek. Sára bebújt a nagy franciaágyba a két gyerek mellé. Most Róza aludt a vendégszobában, nagyvonalúan átadta a helyét egy estére.

Nyugtalanul aludt, mikor bekúszott a hajnal első gyenge fénye az ablakon azonnal felkelt. Kiment a fürdőszobába lezuhanyozott, később felkészítette a kávét a konyhában. Nagyon várta, hogy láthassa Benjámint. Kavargatta a kávéját, a férfira gondolt.

– Mi lenne, ha szólnál nekem is barátnőm? – hallotta Róza álmos hangját a háta mögött – Nem tudsz aludni?

– Sajnálom rá az időt – nevetett Sára – mióta lent vagyok vidéken mindig korán kelek.

– Figyelj, tudom, hogy van benned egy kis félsz. De ne majrézz, akármit gondolok a pasidról, nem rontom el a napod. Ja, persze, ha később érdekel a véleményem, az más.

– Köszönöm Róza. Nagyszerű, hogy ilyen körülmények közt lehetünk. Nem felejtem el neked soha, hidd el.

– Ne is!

– Egyszer említetted, hogy szívesen élnél vidéken. Változott a véleményed azóta?

– Hát, nem. De ahhoz meg kellene találnom azt a falusi csávót, aki rabul ejti a szívem – vigyorgott Róza, míg kortyolgatta a kávéját.

– Jó lenne neked Zoli – tűnődött Sára – rendes srác.

– Milyen Zoli? Na, nehogy átállj kerítőnek, tudok én pasit fogni! – méltatlankodott Róza.

– Olyat nem. Arról beszélek, akit nekem ajánlgat keresztanyám.

– A falugazdászt?

– Igen. Figyelj, nem bunkó, főiskolája van. És tudod, mit mondok, ha nem lennék kapcsolatban, én nem gondolkodnék rajta sokat. Helyes gyerek.

– Hány éves az a gyerek?

– Talán harmincöt. Pontosan nem tudom. Figyelj, van róla egy kis videóm. Nem vette észre mikor felvettem. Nézd! Itt magyaráz kint a határban. Akkor terveztük a gyümölcsös telepítésének a helyét. Nézzed csak, itt van, na, milyen a pasi?

Sára előkereste az okos telefonján a videót, mutatta Rózának Zolit, aki elmélyülten figyelt egy irányba valamit, és beszél közben Sárához. Egész közeli felvételt sikerült felvennie Zoliról.

– Hm… igazad van, jó képű a pasas! Azt hittem a falusiak tahóbb kinézésűek.

– Az agyad. Műveltebbek, szélesebb látókörűek, mint hinnéd. Látod, magas, vagány férfi ez is.

– Jól van már… tudod mit, küldd át nekem a videót, még nézelődök rajta. Ha meg megyek hozzád, szemügyre veszem élőben. De csak ennyit ígérek, ne bízd el magad, te kerítő.

– Nőhiánya van.

– Mi?

– Jól hallod. Féléve kidobálta az utcára a felesége stafírungját az asszonnyal együtt.

– Akkor hagyjál vele. Félbolondokkal nem ismerkedek.

– Szerintem nem volt bolond. A csaj mindenkivel kefélt, végül Zoli rájött.

– Kit vett el? Fehérmájú menyecskét? – nevetett Róza.

– Rendes férfi, mondom. Az ilyeneket szokták átvágni. Ajánlom, ne szórakozz vele te sem! Ne hozz szégyenbe.

– Sose szoktam a férfiakkal viccelődni, azok csinálnak belőlem balekot. Tudod.

– Figyelj, vettem a barátomnak pólót, meg egy cipzáras felsőt. Szerinted jó lesz? – Sára kibontott egy papírcsomagot, kivette belőle a ruhákat – Még mindig egy kopott szürke pólója van csak odabent.

– Fekete póló. Én honnan tudjam, nagyon rég láttam. De a méret szerintem jó.

Sára sóhajtott egy nagyot, míg visszacsomagolta – Annyira hiányzik.

– Nagyon sok is az a két év. De az idő rohan… a tied is! Nyolc óra, készülj! Mi fél tízre megyünk matinéra a gyerekekkel. Másfél órátok lesz… jó, jó, sétálunk, meg valamit még kitalálok. Talán bő két órát összehozok nektek. Ennyi idő alatt lyukat lehet rágni a betonfalba – nevetett Róza, közben összefogta szanaszét álló göndör vörös haját és feltűzte egy fésűvel.

Hová haza ?

 

Sára sok időt töltött a gyerekekkel az esős időszakban. Amira nagyon jól haladt a magyar nyelvtanulásában, Flóri és Zita beváltották az ígéretüket a tanulással kapcsolatban, mégsem kellett a két roma fiatalnak osztályt ismételnie. Zsuzska és Mónika rendkívüli érzékkel kisajátították maguknak Sára figyelmét és szeretetét a többiek elől.

– Mint egy tyúkanyó olyan lettem – mondta egy alkalommal az anyjának, aki nagyon sok terhet levett a gyerekek nevelésben, ami miatt nem győzött hálálkodni.

– Hát az lettél. Nem tudom számoltál-e a saját gyermekeiddel. Remélem, megérem és lesz igazi unokám egyszer nekem is.

– Ráérek még, nem divat ma már korán szülni.

– Milyen korán? Huszonhét éves vagy lassan. Gyerek az van, csak apa a láthatáron egy se, körülötted felfordult a világ fenekestől – dünnyögött az anyja.

– Miért mondasz ilyet?

– Mert lenne itt is… aki elvenne.

– Na, keresztanyámmal megtanácskoztátok, igaz? Nagyon jó fej Zoli, ha tudni akarod, de tudom milyen amikor…

Sokszor neki futottak már a témának, nem örült, hogy újra előhozta az anyja.

– Mit tudsz?

– Érzelmek nélkül nincs egy kapcsolatnak jövője… azt.

Nem akart vitatkozni tovább, tisztában volt vele, hogyan elemezgetik napról napra Terka mamával a háta mögött kihez kéne férjhez mennie. Tisztában volt azzal is, hogy egy férfi a gazdaságban, aki ott kel, ott fekszik mindennap, milyen biztonságot jelentene nekik. De nem várhatják el tőle, hogy a biztonság miatt ő hozza a legnagyobb áldozatot. Ha Benjámint megismerné az anyja, nem trükközne tovább, hogy összeboronálja bárkivel – gondolta szomorúan.

Benjámin megkapta az eltávozásra az engedély a következő hónap közepére.

A tavasz hiába húzta fel a nyúlcipőjét, Sára úgy érezte, hogy az idő egyhelyben topog, mintha a talpához pillanatragasztót nyomott volna egy csintalan gyerek.

A tavaszi nap melegére kizöldült a határ, erőre kaptak az ősz alá vetett kalászosok. János és a fia el tudta vetni a földeken a tavaszi árpát, készítették a kukorica magágyát vetésre. Sára megrendelte a kerítés elemeket. Terka mamával megegyeztek, ha nem lesz pozitív a leadott pályázat eredménye, akkor is véghez viszik a tervezett beruházást.

Eljött a nap, hogy utazhatott Benjáminhoz a gyerekekkel. Indulás előtt többször átbeszélte Flórival és Zitával, mire vigyázzanak míg távol lesz a gazdaságtól. A két idős asszony hallgatásba burkolózva figyelte a készülődő Sárát, nem örültek a felismerésnek, hogy mennyire vágyik a börtönben raboskodó férfi után. Terka mama az utóbbi időben buzgón imádkozott, hátha fuccsba megy a nagy rajongása, és Sára átpártol egy komoly falubeli oldalára. Hiszen akkor igazi gazdája lehetne a birtoknak, nem kéne a jövőtől félniük. Az volt a véleménye, hogy ha az a városi ficsúr egyszer mégis odakeveredik, csődbe viszi a gazdaságot.

Róza izgatottan várta a családot.

– Jó, hogy nálam lesz a találkozó, legalább megismerem a szívrablót közelebbről. Ne félj kisanyám, nem csinálok fesztivált, csak megnézem magamnak közelebbről – vihogott a telefonba indulás előtti nap.

Sára tudta, hogy alattomosan készül Róza, hogy bebizonyítsa az igazát. De nem sokat törődött a veszedelemmel, annak nagyon örült, hogy nem egy személytelen szállodai szobában találkozik Benjáminnal, és annak is, hogy rafináltan kigondolták Rózával a meglepetést, hogy viszi a lányokat is.

Az úton az örökmozgó Zsuzska elaludt, csak Mónika nézelődött, beszélgetett Sárával. Aztán feltett egy olyan kérdést, amire nem tudott mit válaszolni. Egyszerű ok miatt, ő sem tudta a helyes választ.

– Mondd csak Sára, ha aput kiengedik, utána mi lesz velünk?

– Mi lenne? – kérdezett vissza zavartan Sára.

– Mondjuk, eljönne hozzánk és azt mondaná, itt vagyok, akkor most haza viszlek benneteket.

– Hova haza?

– Mondjuk, lenne háza.

– Ha vinni akarna, akkor el kellene, hogy engedjelek benneteket. Ő az apukátok – nyögte ki végül a választ

Mónika hallgatásba burkolódzott jó darabig. Aztán sóhajtott egy mélyet

– Jó lenne, ha apu ott maradna örökre bezárva.

– Nem szeretnék többet ilyet hallani tőled! – szólt szigorúan a kislányra Sára – Ő az apukátok és nagyon szeret benneteket.

– Én is szeretem, nem azért mondtam – szeppent meg Mónika – csak tudod arra gondoltam, hogy nem kéne odaadnod bennünket sohasem neki.

– De hisz ő az apukátok, neki joga van elvinni benneteket.

– Nem vinne el, ha tudná, amit mi…

– Miről beszélsz, elmondod?

– Amit anya mondott Zsuzskának…

– Mondd csak tovább, hallgatlak! – nézett Mónikára kíváncsian Sára.

– … Nem annyira fontos…– hallgatott el a kislány idegesen.

– Ha belekezdtél illik folytatni.

– Azt mondta Zsuzska, anyu megmondta neki, hogy soha nem engedsz el bennünket, mert már ő helyette vigyázol ránk… csak te soha nem leszel anya… megmondtad mikor Amira anyának szólított legelőször… emlékszel?

– Te is tudod, hogy Amira miért hív anyának, csak azért, mert könnyű kimondania a szót. Nem gondolja komolyan, amit mond. Megbeszéltük ezt a témát ezerszer, én nem vagyok az anyukátok, hogyan is lehetnék, anyukátok meghalt, nem értem miért okoz gondot a számodra?

– Csak… mert az anyukák, nem engedik el a gyerekeiket…

– Így sem engedlek el senkivel, ígérem Mónika – mondta komolyan Sára, közben próbálta összerakni magában miről is akarta meggyőzni a kislány, mert észrevette, hogy nagyon vívódik valamin. Mónika már nem tett fel több kérdést, lehajtotta a fejét.

A saját életem

 

A napok kergették egymást, Sára úgy érezte a tavasz olyan sebesen átrobogott felettük, hogy még arra sem volt ideje, hogy kalapot emeljen köszönésképpen.

Bosszantotta a márciusi havazást felváltó bőséges égi áldás is, ami napokon keresztül öntözte a földeket. Mikor kiragyogott a nap a szürke felhők mögül, erőtlen sugara nem tudta eltüntetni azonnal a földeken álló talajvizet. Terka mama egész nap sopánkodott a rossz előjeleket látva.

– Ezt az évet is késéssel kezdjük, mint a tavalyit, nem olyan már semmi, mint rég volt – mondogatta folyton. Egy nap odahívta magához Sárát és tudálékosan megkérdezte.

– Aztán mennyit számoltál a kerítésre?

– Nagyon sokba kerül. Nincs értelme silányt építeni, az hamar tönkre megy – válaszolt semmit sem sejtve Sára.

– Mégis mennyi?

– Legalább kétmillió.

– Mennyibe kerülnek a facsemeték?

– Azt se adják ingyen, darabja közel kétezer forint.

– Számolj! – szólította fel erélyesen az öregasszony.

– Ha a nagy kertészetben gondolkodom, akkor nyolcszázezer… négyszáz csemete… plusz a talaj előkészítés, gödrözés.

– Jól van. A kerítést most tavasszal elkezdheted. A csemeték csak ősszel jöhetnek. Beszéltem Zolival, mégis ugorj bele abba a pályázatba, ne járkájon hiába mindennap az a szegény ember. Ezt most én kérem tőled!

– Nem akarok, nem kérhetsz tőlem ilyen felelőtlenséget! – fordult el tőle durcásan Sára – Értsd meg, nem veszek fel hitelt, soha az életben.

– Nem lesz az önrészed hitelből. Megelőlegezem neked. Ki tudja, mikor romlik teljesen le a pénz értéke, nem őrzöm a bankban. Jóformán ingyen van bent, nincs rajta csak nevetséges kamat. Na, hívjad Zolit, ha még belefér az időbe, adja be a kertészetre a pályázatot!

Sára a meglepetéstől alig tudott szóhoz jutni, átölelte az idős asszonyt, megköszönte a segítséget.

– Visszaadok mindent… bízzál bennem.

– Figyelj oda mindenre, ne ezen törd a fejed. Később úgyis a tiéd lett volna, mit nézzem most a kínlódásodat – felelte zavartan az öregasszony, de nagyon tetszett neki a keresztlánya határtalan öröme.

Mókuskerék

 

– Gyere csak lányom, éppen be akartam hívni Zolit egy kávéra, hogy hazaértél tán még el is fogadja... na akkor, mennyünk bejjebb fiam, hisz azt mondtad a keresztjányommal akartál beszélni! – örült meg Terka mama Sárának, mikor befordult a lóval a tanyaudvarra.

Sára köszönt Zolinak, intett felé, hogy várja meg. leszállt a lóról, vezette az istállóba. Zoli utána ment, segített leszedni a nyerget.

– Egész jól üli már a lovat, nem lesz itt baj, hamar beletanult ebbe az ősi mesterségbe is.

– Eltalálta Zoli, tényleg tetszik, ami most körbevesz, nincs stressz, nincs rivalizálás, minden békességes. Eleinte szokatlan volt majdnem unalmas, aztán megtanultam más szemüvegen át nézni az itteni életet. Sokat segít az öreg kertész, akit János ajánlott segítségnek. Az öreg két lábon járó tankönyv, mindenre tud választ, nincs ismeretlen fogalom előtte.

– Én is tisztelem az öreget, mindent a saját erejével ért el, a faluban is példakép, ahogy dolgozik a kertészetében.

– Gondolom, van még más is, amit el akar mondani, Jöjjön be a házba, egy finom kávét sose szabad visszautasítani – mosolygott a férfira Sára.

Mire beléptek a nagy konyha ajtaján, a helyiségben már szétterült a frissen főzött kávé illata. Terka mama korát meghazudtolva sürgött forgott, kiült bogárszemeibe az izgalom. Szimpatikus volt neki a fiatal falugazdász, az meg kiváltképp tetszett neki, hogy Sára körül ólálkodik.

– Egyáltalán mi vonzotta le vidékre, azon kívül, hogy megtörtént a haláleset, vagy csak az miatt jött ide? – kérdezte Zoli, míg elhelyezkedett a nagy asztal mellett.

– Először a kényszer bevallom, mert anyámat nem akartam öregségére magára hagyni, a másik ok, hogy törvényesen rám maradt a birtok. Később már mindent átértékeltem magamban. Az ottani munkám, azt az életet, ahogy éltem. Nem akartam betondzsungellakó lenni. Ott csak egy kaptafa van, amire minden cipő ráillik, nincs más alternatíva. Ami mindig ugyanaz, felkeltem reggel, rohantam a munkába, míg nem volt autóm, nyomorogtam a tömegközlekedésben, amit nagyon nehezen viseltem el mindig, a sok szagot a hozzám dörzsölődést, beszólásokat. A munkahelyem, ahol, mint egy robot dolgoztam egész nap, semmi kreativitás, csak a monitor meg a sok elnyűtt arcú ügyfél, a napfény sóvárgása, amit csak az ablakból láttam egész nap – aztán haza, közben vásárlás, tülekedés. Este kikapcsolódásnak csak a laptop, vagy tévé, nasi, alvás. Reggel ugyanez kezdődött mindig elölről, mint egy mókuskerék, amiből oltári szerencse kell, hogy ki tudjon szállni az ember, nagy eséllyel ebben a miliőben éli le az egész életét... mi jöhetett volna még? Egy férj és gyerekek, akikkel ugyanezt elhitettem volna, hogy egész életében ugyanaz lesz majd a trendi, úgy élni, mint egy rabszolga, hajszolni a pénzt, az egyre több pénzt, és kielégült örömet érezni a megszerzett anyagi javak látványától... érti ugye, amit elmondtam? Higgye el, sokat gondolkodtam az életemen, mire örömmel elindultam vidékre, mint az anyám. Na, nem fogok én soha igazi önfenntartó lenni. Nem akarok kidobálni semmit. Kell minden háztartási eszköz, minden gép, persze módjával. Úgy gondolom, hogy olyan cél kezd kiformálódni bennem, ami teljesen reális, mégis szembe megy szükségszerűen a mai rosszul megszokott életvitellel. Semmi extra semmiben, mégis pont ettől lesz extra minden.

– Ha szabad kérdeznem, mégis miről beszél?

– Hát, egyszerűségről, mégis kényelemről. Munkáról és egyben pihenésről. Csendről, ami a zajban is jelen van. Szórakozásról és meditációról. Mind egy helyen, itt a tanyagazdaságban. A legnagyobb gondom, hogyan tudnám elszigetelni ezt a nagy területet a külvilágtól. Ha nem sikerül, minden külső területre kitett elem, martalékká válhat idővel. Sajnos eljött az az idő, hogy védeni kell az értékeinket. Már meggondoltam magam, nem akarok nagy kertészetet. Maga a kertészet csak a család hobbikertje lesz, de elég nagy lesz ahhoz, hogy lassan minden különleges növényfaj megtalálja a helyét benne. Mivel a család létszáma nőni fog, így nagy szükségét látom a vegyszermentes élelmiszer előállítást elkezdeni, minél hamarabb.

– Úgy beszél, mint egy aranykalászos gazda – álmélkodott Zoli.

– Tanulok. Az öreg kertész a tanítóm, mondtam az előbb – nevetett Sára. – Szóval a megélhetést a földek adják, a tejtermékek, a gyümölcsös és a turizmus. Ha mind csak fél sikert hoz egy évben, akkor is nyugodt megélhetést biztosít.

– Turizmus? Már többször említette. Mire gondolt? Egyáltalán ki jön ide? Ez a hely nem érdekes senkinek, nincs folyója, nincs dombság, nincs nagy erdeje, vagy nagy tava. Csak egy szimpla falu.

– Jönni fognak. Kampányt kell indítani, népszerűsíteni a helyet. Persze meg kell teremteni az attrakciót hozzá. Én gondoltam lovas sportra, jurtákra, amiben fogadom őket, népi, hagyományos ételekre. Lovas, szekeres kirándulásokra, de még sok lehetőség van ezen felül is.

– Nagyszerű tervek, és megvalósíthatóak. De kire alapozza, ezt egyedül nem lehet csinálni.

– Azért fogadja el, hogy lassítok. Még nem jött el mindennek az ideje. Elsősorban számítok a családomra.

– Énrám mán ne nagyon, lányom! – ijedt meg Terka mama.

– Ne ijedezz, ölbe tett kézzel üldögélhetsz, csak a tanácsaiddal ne spórolj! – nyugtatta meg Sára – A gyerekeimre gondoltam, a barátaimra és... persze majd a férjemre.

– Nem is tudtam, hogy férjezett, én úgy tudtam, hogy még nem... – akadt el a férfi hangja.

Sára összenézett Terka mamával és döntött, jobb, ha az elején botránkozik meg a falu, mint a végén. Na, meg ne ringassa magát tovább a keresztanyja, hogy falubeli lesz a párja. Tudta Sára, hogy miért jár olyan sűrűn Zoli hozzájuk, hallotta, hogy elvált nemrég a férfi. Csúfos vége lett a nagy lagzival indult életének, amin az egész falu pletykált hónapokon keresztül. Úgy tudta Terka mama biztos helyről, hogy összeszűrte a levet a felesége a pékkel, ahol dolgozott. Zoli meg kidobálta az utcára a stafírungját az asszonynak, persze az asszonnyal együtt.

– Még nem vagyok férjezett, jól tudja. Egyszerű oknál fogva, a barátom börtönben ül – mondta ki a felvilágosítást, a világ legtermészetesebb hangján.

Terka mama idegesen felállt, indult kifelé a konyhából, hirtelen sürgős dolga kerekedett. Lengette a karját kifelé menet bosszúsan, közben elég érthetően hangot adott a nemtetszésének.

– Minek kellett most ez, a falu most már a szájára vesz, beindul a pletyka!

Zoli is elcsendesedett a hír hallatán, nem tudta mit illik erre mondani, azt mégse mondhatta, hogy gratulálok.

– Miért ül a barátja, ha szabad kérdeznem?

– Önkényes igazságszolgáltatásért. Felgyújtotta a bankot, ami csődbe vitte a családját, sajnos a legrosszabb megoldást választotta, a sok rossz közül.

– Nős ember

– Volt. Meghalt a felesége. Az övé a két szöszi kislány.

– Nem ítélem el, ha most arra gondol. Csak nem neki kéne a börtönben ülnie, hanem akik oda juttatták. Mennyi van még hátra?

– Két év.

– Az sok. Addig itt kikészül egyedül. Meg férfi nélkül nem ajánlatos tanyán élni ennyi gyerekkel.

– Köszönöm a hozzáállását, nem erre számítottam – válaszolt Sára megilletődve. Váratlanul érte, hogy a férfi szemében őszinteséget látott.

– Az igazság nem elítélendő, csak a hazugság és a félrevezetés. Igazam van? Nem lesz baj, segítek, amit tudok addig is, számíthatnak rám.

Sára kikísérte Zolit.

– Minek kellett magad hírbe hozni? – jött elő az udvar végéből Terka mama, folytatva a felháborodását.

– Hírbe? Dehogy hoztam magam hírbe. Tudom, hogy a faluban hamar fut a hír, én csak megelőztem a pletykát. Ezután azt mondják majd, amit én mondtam most ki... az igazat! – válaszolt vissza Sára a mérgelődő öregasszonynak. Közben elégedettség töltötte el, hogy végre felmerte vállalni Benjámint a világ előtt, méghozzá úgy, hogy azt se titkolta el, hogy a kedvese jelenleg börtönben raboskodik.

Ez nektek az anyátok?

 

Míg sétáltak a folyosón, kicsengettek az óráról, a gyerekek majd elsodorták a két felnőttet, mikor kizúdultak az osztálytermekből. Sára nem időzött, nem beszélt se Zitával se Flórival, hadd érezzék, hogy nem lett felhőtlenül boldog, hogy berendelte az igazgató miattuk az iskolába. Igyekezett kifelé a kikötött kancához, nehogy a zsivajtól, amit a gyermekricsaj okozott, ideges legyen az állat. Nem nézett hátra még akkor sem, mikor a ló hátán hazafelé tartott, így nem láthatta a gyerekcsoportot az iskola kapujában. Flóri és Zita szomorúan, mégis büszkén figyelte a távolodó alakját.

– Ez nektek az anyátok? – kérdezte csodálkozva a bekötött szemű fiú.

– Igen, az ott a mi anyánk, nem vagy tán süket, nemrég ő maga mondta el! – hányta vissza a szót Zita.

– Akkor tényleg nem vagytok kódisok, – állapította meg egy kövér szőke fiú, akit Kerekes Eriknek hívtak.

– Na, mán, amit kitalált akárki, hogy lehetnénk kódisok, hisz Flórinak lova is van, úgy hívják, hogy Csillag! – dobott neki is egy flegma választ Zita.

Flóri hallgatta Zitát, nagyon tetszett neki, ahogy kivédte a többiek előtt. Kihúzott derékkal, gőgösen indult befelé az udvarba.

– Nem mindenkinek van itt a faluba igazi lova! – csapódott mellé az örökké szipogó Kiss Vince – Nálunk egy sincs, apám összerakó munkás, gyárban dolgozik, egyszer elmennék hozzátok, ha lehet... – nézett fel Flórira áhítattal.

– Eljöhecc, majd beszélek rólad a családommal. – válaszolt Flóri, kimért udvariassággal.

Tisztában volt vele, hogy otthon lesz még folytatása a verekedésnek, de legbelül nem a félelem ütött benne tanyát, inkább a büszkeség. Soha életében nem érzett még ilyen nagy boldogságot, mint mikor róla beszélt Sára és azt mondta az egész osztály előtt, hogy ő az anyja Zitának is, és neki is.

Sára gondterhelten ült a poroszkáló ló hátán, már rátért a bekötőútra, mikor újra telefonhívása lett a mobilján, idegesen megnézte, azt hitte újra az iskolából hívják, de szerencsére nem, csak Róza hívta újra. Úgy döntött fogadja a hívását, azzal a szándékkal, hogy megmondja neki, nem tart igény a további kapcsolatukra, felejtsék el egymás

– Miért nem tudsz leállni rólam? Leégett a lakásod, vagy mi van? – szólt durván a telefonba.

– Figyelj, ne tedd le, fontos! – hangoskodott Róza – Neked fontos, amit mondani akarok. Este is hívhatlak, ha most nem jó az időpont... vagy beszélhetek most?

Sára észrevette, hogy Róza nem oktatja, sőt, izgatott valamiért.

– Most mondjad, hallgatlak.

– Arra gondoltunk a haverokkal, lemennénk hozzád melózni néha, mikor túl sok a meló a gazdaságban, ha nem lenne baj, ha beleegyezel.

– Micsoda? – álmélkodott Sára

– Biztos nekifogsz a terveidnek, hát mi mennénk segíteni! – hadarta Róza.

– Cserébe, mit vártok?

– Bográcsozunk, dumcsizunk.

– Nem rossz! – vallotta be Sára.

– Meg szólj a pasidnak is, hogy meg van a kégli, ahol minden hónapban tudtok találkozni.

– Hol, te nagy okos? Szállodában? Olyat én is tudok, oda nem akarok menni, az olyan személytelen.

– Nálam. Hozd a gyerekeket is. Én mindig elviszem őket matinéra, tudod, ott van a mozi két utcával arrébb. Minden oké lesz, majd meglátod. Majd a részleteket megbeszéljük később, ne válaszolj azonnal, gondold át előbb. Szia! – Róza letette a telefont mielőtt Sára egy szót tudott volna válaszolni.

– Mi van itt? Hirtelen megfordult a világ a tengelye körül? – töprengett magában. Közben hazaért a tanyára, és nem csodálkozott már azon se, mikor meglátta az udvar közepén ácsorgó Zolit a keresztanyja társaságában, aki már megint betért hozzájuk... „ mert éppen arra járt".

Lelki sérülések

 

Sára megfordította a lovát a falu felé, végig ügetett a főutcán, egyenest az iskoláig, de mikor odaért gondba lett, nem tudta eldönteni hova kösse ki a lovat. Kis fejtörés után beugrott a megoldás, igaz egy régi westernfilm adta az ötletet, megkereste tekintetével a legközelebbi kocsmát. Pénzt adott egy kissé kapatos falubelinek, hogy őrizze a lovat, míg bemegy az iskolába. A kocsmából kiszállingóztak a délelőtti iszogatók, ámulva nézték a bőrcsizmás, csinos lányt, ahogy átmegy az úton. Sára az igazgató irodájába ment egyenesen. Ismerte a férfit, többször beszélgettek a gyerekek miatt az utóbbi időben. Az igazgató arca gondterheltnek látszott mikor hellyel kínálta.

– Ez a gyerek nagyon agresszív, ma meg túlteljesített, összevert két fiút az osztályban. Az egyiket orvoshoz kellett vinni, úgy feldagadt a szeme.

– Gondolom, nem hagyták abba a csúfolódást...

– Mit tud? Nem mondanak semmit..

– Megalázták folyton Zitát, gondolom Flóri ezért ütött. Pedig megbeszéltük, hogy nem így kell lerendezni a sértéseket. Bemehetek az osztályterembe?

– Menjünk, hátha okosabbak leszünk! – állt fel az igazgató készségesen.

Mikor beléptek a terembe, félbeszakadt a halk duruzsolás, a gyerekek némán figyelték az igazgató oldalán megjelenő Sárát. Kivált Zita és Flóri volt megszeppenve, nem tudták mi fog történni, azt sejtették azonnal, hogy nem magától került oda, hanem behívatták az iskolába.

– A hölgy Flóri és Zita... – az igazgató megakadt, nem tudta mit mondjon, kije is a két gyerek Sárának.

– A nevelőanyjuk vagyok – segítette ki mosolyogva a férfit. – Nem akarok az órából sok időt elvenni, de megkaptam a hírt a verekedésről. Én nem akarok senkinek igazságot szolgáltatni, pláne nem Flórinak, meg Zitának. Mivel nem jogosította fel senki Flórit, hogy így vegyen elégtételt az őket ért sérelmekért... velük még otthon tovább fogok erről beszélgetni. Csak tisztázni szeretnék pár dolgot. Emelje fel a kezét az, aki bármit tud azzal kapcsolatban, hogy mióta ideköltöztek, két koldussal több lett a faluban?

A gyerekek csendben ültek, nem emelkedett egy kéz sem a levegőbe.

– Nem értem – csodálkozott Sára. – Csak akkor van nagy szátok, csak akkor tudtok gúnyolódni, ha nincs jelen az igazgató úr? Tudok róla, hogy ehhez hasonló sértések tömkelegét zúdítottátok Zitára. Talán nincsenek jó ruhái vagy iskolai felszerelése, vagy bármije, ami nektek van, talán hiányzik bármi is neki? Mire alapoztátok azt, hogy ők koldusok és csak a terhére lesznek ennek a falunak?

A teremben síri csend lett. Mikor látta Sára, hogy senkinek nincs véleménye, kereste a szemével a sérült fiút, akit Flóri megvert. Nem kellett sokáig keresnie, ott ült a szélső padsorban, gondosan mögé bújva az előtte ülőnek.

– Látom bekötötték a szemed, biztosan fájdalmas. Sajnálom, hogy fájdalmat érzel. Látványos sérülésed lett. De ki látja közületek az én két gyermekem sérülését, amit a lelkükön ejtettetek nap, mint nap? Nem látszik? Nem vérzik? Akkor nincs is? Csúfoljátok őket, hogy cigányok. Hát értelek már Flóri miért szégyelled, hogy cigány származásod van! – fordult Flóri felé – De most se tudok más választ adni fiam, mint amit eddig adtam, ezek miatt itt, sose szégyelld a származásod! Ti nem tudhatjátok, hogy Zitának és Flórinak milyen kemény élete volt, míg a sors ide vezérelte őket hozzátok. Remélem... őszintén, hogy nem kell tovább szenvedniük most meg tőletek. Csak remélni tudom, hogy a látszat ellenére ez egy jó közösség mégis, akik elfogadók és befogadók, akik elítélik azokat, akik azért aláznak a földig bárkit, amiről nem tehet, amiben ártatlan.

Sára megköszönte az óraadó tanárnak a türelmét és kiment az igazgatóval a teremből. Csak kint sóhajtott fel, nem leplezte a csalódását.

– Remélem, megnyugodnak, nagy gondban leszek, ha el kell hagyniuk ezt az iskolát. Nehéz belegondolnom abba, hogy ősztől ide jár Amira is, aki még rosszabb helyzetbe kerülhet a két cigány gyereknél, hisz ő arab származású.

– Odafigyelünk rájuk. Köszönöm, hogy bejött. Egy intő azért be lesz írva a gyereknek, tudjon róla – válaszolt az igazgató búcsúzásnál.

– Megértem – helyeselt Sára.

Erre jártam

 

Zoli sűrűn bement a terepjáróval a tanyára, az arcán mindig ugyanazzal a huncut mosollyal köszönt be a házba.

– Erre jártam, gondoltam benézek!

Oka volt a sűrű látogatásnak, megtetszett neki a városból jött leány, szeretett volna segíteni, hogy könnyebben boldoguljon vidéken. Most is megállt a tanyaház előtt, füttyentett a két kuvasznak mikor a kapuhoz ért. Lajkó és Bice farkcsóválva siettek elébe.

– Hol van a ház népe? – nézett körül az udvaron.

Nem látott semmi mozgást, arra gondolt bizonyára mindenki behúzódott a házba. A kopogtatásra Terka mama nyitott ajtót.

– Mi van Zolikám, nincs tán valami baj? – érdeklődött az öregasszony.

– Nekem nincs... csak a fiatal gazdát féltem, félő, hogy nem fog boldogulni egyedül... maga mit gondol róla néném?

– Sokat akar egyszerre – hagyta rá az igazat az öregasszony. – Látom én, hogy elkapkodja a dolgokat, nem érti még a vidékiek gondolkodását. Itt rá ér nyugodtan átgondolni mit akar elérni, nem hajtja a tatár. Nem az a rohanós élet van itt, mint ahonnan idejött. Mindenbe egyszerre akar belekezdeni... aztán majd semmi se sikerül neki.

– Sok mindent a fejébe vett. Azzal még nem is lenne baj, de nem engedi, hogy segítsek. Pénz nélkül nem lehet semmit elérni ebben a világban, a pályázatról meg hallani se akar. Most hol van?

– Kilovagolt, nem tud egyhelyben ülni. Én meg nem szólok semmibe, pláne nem ijesztgetem. Kemény élet a gazdálkodó élet, jobb, ha lassan jön rá. Hoz neki a természet tapasztalatot bőven. A földeken még eddig minden rendbe van, de mi van, ha ebben az évben is bebolondul az idő, mint tavaly. Vagy ömlik az eső, vagy hetekre rekkenő meleg lesz, kiéget mindent. Tudod jól, tavaly minden kukoricát kivitt az aszály, a sok eső miatt meg a kalászosokat támadta meg a betegség. Legszívesebben eladatnék itt mindent... élnék nyugalomba öregségemre... – sóhajtott fel az öregasszony.

– Ne legyen már ilyen pesszimista néném, maga se gondolta komolyan, amit most mondott, ha felvetné a földjeit a gaz, beleőrülne. Az időjárás, az tényleg megkergült. Nekem diónyi jég verte el a szőlőm tavaly, nem tagadom, én is megsirattam mikor megláttam a pusztítást. Ez az életünk, elesünk és felállunk. Igaza van, nem kell riogatni Sárát, ha megijed hozzá se mer kezdeni a gazdálkodáshoz.

Kisétáltak a tornácról az udvarra, Zoli indulni készült mikor a bekötő út felől meghallották a ló lépteit. Nemsokára feltűnt a lovas is az út kanyarulatában, Zoli mégis úgy döntött megvárja a lány

Sára szeretett egyedül kilovagolni, nem zavarta ilyenkor senki és semmi. Még a telefonját is lenémította, hogy ne ijessze meg a hirtelen zenebona a lovat. Látta, hogy Róza hívogatta egyfolytában, az este küldött e-mailt is olvasta, de nem válaszolt vissza, már nem érdekelte Róza. Külön ágaztak az útjaik, csalódott benne, úgy gondolta, mindenki menjen a maga útján, ne gúnyolódjon, és ne szórakozzon senki rajta, még Róza sem. Ott üldögélnek a városi presszóban és elmélkednek a világ dolgain, megy a süket duma, hogy lehetne másként, mit kéne tenni érte, de ennél a pontnál leragadnak, olyanok, mint az autók, ha durrdefektet kapnak a forgalom közepén, mindenki rohan tovább mellettük, csak ők ülnek tehetetlenül a lepukkant járgányban. Csak az észt tudják osztani, ennyire telik tőlük. Azt meg végkép nem fogja eltűrni, hogy a barátját mocskolják, jobb híján lebuzizzák ismeretlenül. Nagyon sok sértést a fejéhez vágtak az utóbbi időben, és még arról nem is tud, mennyit hordtak össze a háta mögött. Ennyit a barátságról... eljött a városból, már nem szükséges erőltetni ezt a fajta barátságot azokkal, akik még most is csak kritizálni tudnak és sértegetni.

Érezte, hogy rezeg a mobilja újra, önkéntelenül megnézte. Az iskolából hívták. Az igazgató volt a vonalban, Sára azonnal fogadta a hívását.

– Jó lenne, ha bejönne minél hamarabb, a fiú komoly testi sértést követett el, meg kéne beszélnünk, hogyan tovább! – hallotta üdvözlés után az igazgató kérését.

Jó barátok

 

Róza nagyon hamar rájött és megbánta, hogy Sára lelkébe tiport. Sára ugyanis nem csak hogy lecsapta a telefonját, de fel se vette később, hiába hívta minden nap. A barátaival is kitárgyalta egy este, hogy mennyire idióta lett a barátnője, diszkréten elhallgatva, hogy vérig sértette mikor elengedte a gyilkos kritikáját a börtönben ülő Benjáminról. Nagyon meglepődött, hogy nem adtak neki igazat. Még doki se, pedig tőle elvárta volna, hogy mellé álljon.

– Mit gondolsz Róza, mi férfiak olyanok vagyunk, mint egy kőszobor? Hát nagyot tévedtél. Mi is tudunk sírni, jajgatni, kétségbeesni! Tán néha még jobban, mint ti nők. A külső elvárások miatt próbáljuk csak az ellenkezőjét mutatni. Színjáték a nagy arcunk, amit mutatunk a külvilág felé. Kiskorunktól így neveltek a szüleink – „ne sírj, egy kisfiúnak nem illik sírni" – ha elestünk mit kaptunk? – „katonadolog"! – mikor felnőttünk, már elérték nálunk, hogy összeszorított foggal tűrtük a fájdalmat. De ez csak látszat, nagyon is érzékenyek vagyunk és sebezhetőek. Azt mondtad, mikor Sára még itt élt a városban kiengedték hozzá a börtönből egy alkalommal az emberünket és eltölthettek együtt egy napot? Na, erőltesd meg magad, ha egyáltalán képes vagy rá, és képzeld el, milyen kegyetlenül bánik a sors a pasival, akit te most annyira alázol. Mozdulni se tud a sittről, csak egy lehetősége van, lehet kétségbeesni, hülyeségeket kitalálni, depressziózgatni. Igen, a drága barátnőd a hunyó az egészben. A nőkre jellemzően túlforogta az egész sztorit!

– Miről beszélsz? – nézett Róza értetlenül Zalánra.

– Nekem is volt egyéjszakás románcom Sárával... igaz részeg voltam. De szabad emberként döntöttünk másnap, hogy csak annyi volt. Ha biztatott volna Sára, hogy jó vagyok nála, mint ahogy biztatja most ezt a pasit, nem tudna levakarni magáról. Ez a különbség egy szabad és egy rabosított férfi közt. Remélem érted, amiről beszélek? Itt csak Sárának van szabad mozgása, de ő ledekkolt vidéken, beleölte magát az újrakezdésbe. Ne érts félre, tisztelem azért, amit csinál, de az élet nem csak erről szól. Ha nem szereti senki az embert, szart ér az egész újrakezdés, bármilyen nagyot tudunk alakítani általa. Végül is mindent egy ok miatt csinálunk, és az a hajtó motivációnk, hogy valaki elismerését meg akarjuk szerezni. Döntenie kellene nagyon gyorsan, mennyit ér neki ez a kapcsolat.

– Nem értem, hogyan sétált ebbe a kilátástalan kapcsolatba. Szerintem teljesen elvesztette a realitását – fortyogott tovább Róza, mintha semmi nem ért volna el hozzá abból, amit a doki mondott.

– Ahhoz, hogy ítélkezni tudj valaki fölött, meg kéne ismerned, hogy ki az illető valójában. Ha nélküle ítélkezel, felszínes és pontatlan a véleményed, amit megalkotsz róla. Nézz rám, itt vagyok egy aránylag jó szerelésben, hogy tetszem? A legvadítóbb After shav-ét használom, okos telefonom van, autóm, lakásom, jó dumám, egzisztenciám, mégse jöttem be Sárának. Akkor most mi számít szerinted? A nagy büdöst számít csak a külsőség, láthatod. Lényeges a megjelenés persze, a bőröd, a hajad, a nézésed, a testfelépítésed bizonyára. De a legfontosabb a kisugárzásod, csak ebben van valami titok, mert a továbbiakban megfoghatatlan, miért szeret meg valaki pont téged, vagy te miért szeretsz meg valakit. Ebben a pasiban van valami plusz, én úgy gondolom, ami Sárát rabul ejtette. El kell fogadnod Róza, inkább segíteni kéne rajtuk.

– Na, de okos vagy már megint, mármint mi segítsünk! Ugyan, hogy képzeled?

– Mondjuk te külön is, és mi is...

– Bővebben, mert kezdem elveszíteni a fonalat – méltatlankodott Róza.

– Én tudom, hogy mit tudnánk közösen segíteni – kapcsolódott a vitába Zsolt. – Le kéne mennünk, segíteni egy két hét végén. Kis meló egy kis víkenddel összekötve... végül is hívott bennünket. Emlékeztek?

– Jó ötlet, én is szeretném a gyerkőcöket megismerni. Jól összeszedte őket, arab, cigány, magyar. Hihetetlen ez a csajszi! – helyeselt mosolyogva Kátya.

– Engem nem szívesen lát bizonyára. Kicsit összegubancolódott a barátságunk... – mondta keserűen Zalán.

– De ósdi felfogású vagy hallod, jólesett mindkettőtöknek, nem bánt ő egy szóval se, csak te hagyd abba a cikizést nála! – szólt Róza indulatosan dokira – Na, és én? Mit tudok segíteni szerintetek?

– Van kéglid. Nehogy én mondjam már meg. Vedd rá, hogy emelje ki a popóját a szekérderékból, minden hónapban egyszer, és hozza a pasi gyerekeit is, mert azok is hozzá tartoznak a meséhez. Talán elébe tud menni, hogy ne csavarodjon be az emberünk, mire kiengedik a sittről – jött azonnal Zsolttól a legészszerűbb tanács.

– Benne vagyok én is – lelkesedett Anna. – Sűrűn beszélgetünk telefonon, szerintem itt az ideje, hogy megmutassuk, hogy a barátság megmaradt, hiába van távol tőlünk. Én is észrevettem, hogy bizonytalanná vált velünk kapcsolatban. Akkor megbeszéltük?

– Meg, csak van egy kis bibi... nem veszi fel a telefont, ha hívom... – vallotta be Róza.

– Írj neki egy sms-t. Azt csak elolvassa.

Róza mikor hazaért, bepötyögött két sort a telefonjába:

„Sára!

Remélem, elolvasod és már nem haragszol rám. Nagyon fontos, hogy beszéljünk Benjáminról és a lányairól. Kérlek, hívjál fel, életbevágóan fontos, amit el akarok mondani.

Róza."