A beszélgetés lelket öntött Nóriba, egyben furdalta a lelkiismerete miért volt erre szüksége. Miért pont ezt az embert hívta fel, és nem a nővérét, a legkedvesebbet, aki mindig nyitott volt felé és segítőkész. A miértek amúgy is sorban álltak benne, mint az autópályán a dugóban elakadt autók. Volt, amelyik csak halk volt, volt, amelyik türelmetlenül szirénázott, hogy indulni kéne valamerre. Nem tudott és nem is akart magyarázatot adni önmagának se, miért akarja lerázni magáról hisztérikusan a jelenéhez oda ragadt múltját.A tehetetlenség olyan, mint az árvíz, ha elébe kerül egy földbe kapaszkodó erős fa, azt is képes gyökerestől kimosni a földből. Nórit már vitte a víz, kapaszkodót keresett, egy kezet, ami kihúzza az árból. Minden fájdalmát, minden képet, ami visszahúzta a fájó emlékeibe, elzárta egy képzeletbeli ládikába, és egy szombat reggel elindult az első találkozóra a véletlenül megismert idegen férfihoz. Amikor leszállt a távolsági buszról, meglátta, hogy ott áll diplomata táskával, szürke öltönyben a férfi. Még elmehetett volna más irányba, még inthetett volna, hogy „hagyjuk", de ment felé akaratlanul, mosolyogva.
– Menjünk el egy kávézóba, ha lehet, ott beszélgethetünk. -- Nehéz volt lepleznie, hogy szorong a találkozástól.
– Azt hittem eljön hozzám, autóval vagyok... de jól van, majd máskor – egyezett bele kényszeredetten a másik.-– Ha kérhetem, akkor tegeződjünk, és szólíthatna a keresztnevemen, vagy nem tudja a nevem, csak azt, hogy Balogh Úr? – kérte nevetve.
– De tudom, ott van a névjegykártyán, tudom, hogy Ferencnek hívják – nevetett vissza most már felszabadultan Nóri. Beültek egy kávézóba, Ferenc rendelt kávét, süteményt. Nagyjából ismerték egymás gondolkodását az életről, jók voltak erre a találkozás előtti hosszú telefonbeszélgetések. Nóri figyelte magát, milyen érzéseket hoz ki belőle a személyes találkozás. Tudta, hogy tizennégy évvel idősebb nála, de fiatalos mozgása, külsője nem árulkodott a koráról. Nóri nem győzte hallgatni, megállás nélkül beszélt, mint aki évek óta egy lakatlan szigeten élt volna, és ma találkozott az első emberrel, akinek mindent el kell mondania, mi történt vele az évek alatt. Kilenc magányban le élt évről mesélt, hogy keres egy társat szüntelenül.
– De mikor veled találkoztam, attól a naptól már nem kerestem senkit – fonódott a tekintete Nóriéba.
– Nocsak , miért gondoltad, hogy mi összejöhetünk? – csodálkozott el Nóri.
– Erre nem tudok válaszolni, de azóta csak várok – mondta Ferenc komoly arccal. Nóriban végig suhant az emlék, milyen nehezen döntött, hogy felhívja, nem is sejtette, hogy várta a hívását. Milyen véletlenek vannak az életben, hogyan futnak össze életutak. Vagy semmi se történik véletlenül? Miért ragaszkodott Laci annyira, hogy hívja be az utcáról az idegent? Miért beszélt minden tabu nélkül a halálos betegségéről,? Miért ígérte neki, hogy egyszer visszamehet oda nyaralni? Annyi miért van. És most itt ül vele egy kávézóban, megbeszélik az élet dolgait, habos kávét isznak, mintha Laci akarta volna, hogy igy történjen minden. Talán érezte, hogy gondoskodnia kell róla. Mintha ráérzett volna a jövőre.
– Mi a baj Nórika, hol jár a gondolatban? – hallotta Ferenc hangját.
– Bocsánat, elkalandoztam, emlékek, meg furcsa, hogy nemrég vesztettem el a férjem, mégis eljöttem. Szorongok miatta – vallotta be őszintén.
Meleg májusi nap volt amikor első alkalommal utazott le Ferenc vidékre. Nóri izgatottan készült a fogadására, ebédet főzött. Még a kételyek akkor is gyötörték, hogy most már megtudja az egész falu, hogy kapcsolata lett, beszédtéma lesz, hisz nem várta ki a kötelező gyász időt. Tisztában volt vele, hogy elítélik miatta, de azt nem sejtette, hogy a két fia lesz az első, akik ítéletet mondanak felette. A fiuk reakciója, hogy ilyen hamar felejt az anyjuk, csak később oldódott, mikor rájöttek, a választás Nórinál nem a felejtés, az életben maradás miatt történt. Csak akkor enyhültek, amikor megtudták, hogy együtt járnak ki a temetőbe is, együtt rendelik meg a méltó síremléket az apjuknak. Akkor már megértették a legfontosabbat, hogy Nóri párja tiszteletben tartja és ápolja az elhunyt emlékét. A vidéki élet más, mint a városi, de örömmel látta, hogy idősödő férfi jól érezte magát a falusi portán, sétált a kertben sokat, meg megállva gondolataiba mélyedt, szemrevételezett mindent, végül összegezte amit látott.
– Olyan itt minden, mintha nem lett volna gazdája soha, sok munka van. Először lombtalanítunk.
Nóri beleegyezően rábólintott. Megjött ezután a teherautó, később még egy lovas szekér is, hogy minden felesleges holmi kikerüljön a portáról. Vitték a rossz Trabantot, az összerozsdásodott Barkasbuszt, a javíthatatlan motorokat, Babettákat, a sok-sok gyűjteményét Lacinak, aki még egy csavarért is lehajolt az út porába –„jó lesz valamire" megjegyzéssel.
– Ha turizmust akarsz, mindenütt rendnek kell lenni – győzte meg Ferenc Nórit, mit miért tesz. Nóri akkor érzett rá a sok közös munka alatt, a fáradtan bográcsban főtt egytálétel mellett, hogy egy szekér elé vannak befogva. Nincs már fordítva bekötve a ló, mind a ketten egy irányba húznak. Ferenc nem mosolyogta ki, amikor elmerte mondani a céljait, azt is, hogy van egy álma, kitalálta mivel szeretne foglalkozni hátralévő éveiben. Félve mondta el, hogy nevelő szülő szeretne lenni. Magyarázkodott, hogy ő is szegény volt, hogy tudja, milyen az, ha nem rendes, odafigyelő a családi élet, de most otthon maradna, gazdálkodna, nagy a kert...
– Tudod, nem félek a munkától, de nem akarok közmunkán utcát seperni. Itt falun nincs más munkahely. Reggeltől estig oda vagy, ez miatt nem lehet gazdálkodni sem. A pénz amit adnak, éhenhalásra elég. Az én lehetőségem csak ennyi, azokat a munkahelyeket ahol dolgoztam, mind privatizálták.
Ferenc leintette, hogy nem kell magyarázkodnia.
– Ha ezt akarod, segítek. Én már idős vagyok, én is itt hagyhatlak bármikor, ha a kaszás szólít, ha ezt a munkát szeretnéd, kezd el.
Nóri boldogan megírta a kérelmét a Hivatalnak, azután mindennap várta a postát. A válasz egy hét múlva megérkezett. Megköszönték a jelentkezésüket, de a végleges választ csak akkor tudnak adni, ha megfelelnek a pszichológiai vizsgálaton, ha rendben lesz az erkölcsi bizonyítványuk, és végül a környezettanulmány is pozitív eredménnyel zárul. Egy hónap múlva autóba ültek, hogy részt vegyenek az első felkészítő tanfolyamon. Az új életcél nem csak munkalehetőség volt Nóri számára, ez segítette a legnagyobb mértékben, hogy kilépjen az addigi életéből. Amikor véget ért az oktatás, elmondták nekik, hogy várniuk kell türelmesen, ha olyan gyermek kerül be az Intézetbe, aki hozzájuk való, azonnal szólnak. Igazából nem gondolt minden percben arra, hogy mikor csörren meg a telefonja, elfoglalták magukat, szokták egymást is, hisz a kapcsolatuk is fiatal volt még. Mivel hagyományos tanfolyamot végzett, itt még elfogadtak tőle kritériumokat, hogy milyen gyermeket szeretne nevelni. Hány éveset, fiút vagy leányt, fogad e romagyermeket? Azt válaszolta, hogy szívesen nevelne egy kislányt, csak gondolatban tette hozzá, csak azért mert az övé meghalt. Megérkezett a várva várt hívás.
– Gyere, Nórika, hazavihetsz három gyermeket, és van köztük egy tündéri kislány is, testvérek.
Akkor még nem tudta, hogy Isten feladta a legnagyobb leckét, az első próbatételt, a megmérettetést, mennyire erősödött meg a kihívásokkal szemben, amik ezután besorakoztak az életébe.
