Ne ámitsd magad!

 

Lehet-e barátságról beszélni a börtön falai közt? Bizonyára igen, hisz a baj, a közös sors közelebb hozza az emberek szívét a másikhoz. A napok, hetek, hónapok túlélése, fogcsikorgatva és erővel formálja a jellemet odabent. A gyenge elhullik, térdre esik. Szolgál mint a csicska, a dereka megtörik. Az erős egyre erősebb lesz, fizikailag és szellemileg is, olyannyira, hogy a gyengék felnéznek rá, oltalmat keresnek nála, cserébe teljesítik minden kívánságát.

Benjámin egyre több időt töltött a hitoktatás alatt megismert Bandival. Szívesen hallgatta a csendes szavú embert. Akiről közben kiderült, hogy nem egyszerű sittes, odakint tanárként dolgozott egy gimnáziumban. A többiek ezért egyszerűen tanár úrnak szólították, nem Bandinak.

Benjámin depressziója a napokkal párhuzamosan nőtt, de a tanár barátsága, és a vele töltött eszmecserék után lényegesen javult a lelkiállapota. Mindketten a börtön mosodájában dolgoztak, volt idejük beszélgetni. Az őr nem szólt rájuk, csak ha leálltak a munkával.

– Mi neked a szabadság fogalma? – kérdezte meg egy alkalommal a tanár.

– Bizonyára, a börtönön túli élet, csakis ott van a szabadság! – válaszolt vissza határozottan Benjámin.

– Ha kint vagy a való világban, az még nem azt jelenti, hogy szabad vagy fiam! A szabadság akkor az igazi, ha a lelked is szabad. Nem foglya semminek, senkinek. Önállóan élsz, cselekszel, gondolkodsz! Senki nem erőlteti rád azt, hogy miről mit, és hogyan gondolkozz. Érted? Miben élsz most odakint? Egy középszerű világban. Alkalmazkodsz minden tárgyhoz, minden emberhez, szokásokhoz, elvárásokhoz. Nem vagy szabad ember, ne ámítsd magad! – emelte fel a hangját az utolsó mondatnál, majd folytatta. – Az, amiben most élünk, modern mása a régi rabszolgatartó társadalmi berendezkedésnek. Ne nézz rám így, tudom, hogy mit beszélek, ott maga az ember volt rabszolga, rendelkeztek az élete felett a rabszolgatartók, neked a lelkedre dobták a láncot, csak vergődsz a vágyálmaidban és tehetetlenül sodródsz a tömeggel. Vannak ugyan céljaid, egy ház egy autó, de mind anyagi jellegű, amit robottal el tudsz érni, néha egy élet munkájával, de lehet akkorra már nem is vagy tőle annyira boldog. Ha nincs rá elég pénzed, hát lohol utánad a bank, hogy ő segít, s te besétálsz a csapdába, mert annyira el akarod érni a célodat. Belépsz ezzel egy ördögi körbe, ahol már magasabb fokon állsz a rabszolgasorban. Dolgozol reggeltől napestig, hogy fizetni tudjál! Képzelj el magadnak egy boldogabb jövőt, és minden nap erről meditálj, a boldogság, ha keserves úton is, de eljön hozzád. Mert a gondolatnak legyőzhetetlen ereje van, sose feledd el, amit most elmondtam neked... mert olyanná válsz, amilyenné elképzeled magad. Ilyen egyszerű az egész.

Benjámin szinte itta a tanár szavait, melyek hatására lassan megváltozott. Megtanulta, hogyan kell a meditációt gyakorolnia. És egy nap már képes volt arra is, hogy szabadidejét önsajnálat helyett a konditerem kopott gépei között töltse, elkezdett egy számára is kemény testedzést. Eleinte végkimerüléssel hagyta ott a gépeket, de pár hét után már nem folyt patakban róla a veríték, a kegyetlen izomláz sem kínozta. A testalkata megváltozott, vállai kiszélesedtek, az izmok erőszakosan feszítették rajta a szürke rabinget.

Nyugodt, kiegyensúlyozott viselkedése miatt a többi rab nem kötözködött vele, igaz nem is keresték túlzottan a barátságát, mindenki tudta róla, hogy zárkózott, magába forduló alkat, akivel ereje miatt sem érdemes szóváltásba keveredni.

Már tudott a kinti életről meditálni, el tudta képzelni a jövőjét, amiben ott volt a két lánya, és az önmagában elfojtott vágy a festészet iránt. Eldöntötte, hogy soha nem fogja feladni az álmait, hisz erre készült egész életében. Néha homályosan ezekben a meditációkban megjelent Sára is, meg tudta idézni az alakját, illatát, a lágyságát.

A vágyálmai egyre szaporodtak a napok múlásával. Elképzelte a jövőbeli életét egy gyönyörű környezetben, ahol csak a természet okoz zajokat, ahol harmóniában tudna élni, élete végéig. Elképzelte azt a nyugalmat, ami minden nap körbeölelné, a csendet, a békét. Elképzelte Sárát úgy, hogy szerelemmel szereti. Ahogy múltak a napok, megfestette az arcát is, persze csak önmagában. Festő volt, nem volt nehéz feladat. A zöldeskék szemek bevilágították a lelkét ezután, nem hagyták el egy pillanatra sem. Reggel velük ébredt, este velük merült álomba. Próbálta átfesteni őket barnára, szürkére. De kis idő múlva leolvadt róluk a fedőréteg és előbújt alóla az eredeti zöldeskék szín. Sára arcát látta újra és újra maga előtt. Mindhiába tiltakozott a józan tudata ellene. Már tudta, hogy csakis ő jelentheti számára a boldogságot, amire annyira vágyik. Amikor tudatosult benne, hogy mit érez Sára iránt, teljes erejével szembefordult a kényszerképzetével. – Sára nem lehet a kinti életében a kedvese, ezt csak a képzelete hívta elő. Sára soha nem tud egy ilyen alakot őszintén megszeretni, elfogadni – gondolta át sokszor, de mindig előtérbe furakodott az álom, ahol Sára megjelent, és kérte, hogy ne engedje el a kezét, hogy ne tévedjen le arról az ösvényről, amin együtt kell végig menniük. Titokban nagyon akart hinni annak az álomnak. A kedélyállapota ezután minden hullámvölgyet megjárt, néha sodródott az érzelmek árjával, néha partra vetette a dühöngő hullámhegy. Senki nem látta, mi zajlik benne, a többiek felé a nyugodt, magabiztos arcát mutatta.

Életörvény

 A gyerekek a fáradságtól támolyogtak körülötte mikor leszálltak a Keletiben. Nem csodálkozott rajta, a vonaton még levegőt is alig kaptak, tömve volt mint egy a szardíniás doboz. Figyelmesen kereste az aluljárót, nem akart úgy járni, mint mikor először ment Irmához. Akkor határozottan rohant át a túloldalra, mit sem törődve a forgalommal. Az autók csikorogtak, egyikből kihajolt a sofőr és ráordított –„Meg akarsz dögleni? Az anyááád...”

 Sikerült átjutnia sérülés nélkül, szerencsésen pont oda startolt, ahonnan egyenest ráfordulhatott a Nefelejcs utcára. Nem úszta meg a manővert, mert mikor rálépett a járdára, egy rendőrrel találta magát szembe, aki csodálkozó szemekkel nézte, mintha szellemet látna, vagy egy ufót.

– Mi van magával, meg akar halni? Miért nem az aluljárón jött át? – tett fel aztán egy költői kérdést.

– Az hol van kedvesem? – nézett ártatlan szemekkel és értetlenül a rendőrre.

– Nézzen oldalra, egy méterre, ott kellett volna feljönnie! – már intézkedni akart, de végül megsajnálta az ijedt asszonyt, aki váltig bizonygatta, hogy soha többé nem vág neki a forgalomnak : -- Tudja, most vagyok először magamban Pesten, de jönnöm kellett, mert beteg a nővérem, meg hát vidéki asszony vagyok, nem tudhatok mindent.

Biztonságosan vezette a gyerekeket, húzta őket az aluljárón át sietve, ne lássák a hajléktalanokat, a csoportba verődő huligánokat, akik gyanakodva pislogtak rájuk, mikor elhaladtak mellettük. 

 Biztos, hogy drogot árulnak, vagy seftelnek, másért nem verődtek volna össze – gondolta, mikor elkapta az egyik gyűrött arcú fiatal, vérbe borult tekintetét.

Megnyomta a kapucsengőt, türelmesen ácsorogtak, várták, hogy nyissa a kaput a nővére, tisztában volt vele, hogy mire járókerettel az ajtóig ér, eltelik egy kis idő. 

Végre nyílott a kapu, mehettek befelé. A körudvarra értek, ahol még mindig ott volt középen a macskaköveken a kis oázis, leanderek dézsában, futók, évelők, tiszteletben tartva Irma növények iránti szeretetét, aki tömbház felügyelő volt a párjával együtt hosszú időn keresztül. Béla szegény már tíz éve ott lapult az urnában, egy díszes kis szekrény tetején, mindjárt a bejárati ajtó mellett. Irma nem volt képes megválni tőle, nem tudta a szél hátára szórni a halott porait. Nem úgy, mint a fiáét, aki teljesen leamortizálta magát, harmincnyolc éves korára szétitta a máját, eldrogozta az agyát. Halála előtt elérte a tisztánlátás, rájött, hogy az élete egy nagy kalap szart sem ért, ezért temetést se kért, csak a húgát kérte meg, vigye fel a hamvait a Gellért hegyre egy szeles napon, és engedje szabadon, hadd szálljon még egyszer utoljára.

Irma megszenvedte a tékozló fiát, nagyon félt tőle, néha még rendőrt is kellett hívnia, mikor randalírozott otthon. Ilyenkor tört, zúzott a lakásban, értetlenül monologizált az életről, de legkivált arról, hogy milyen mostoha hozzá a sors. Pénzt követelt, ha nem kapta meg, ütött. Először Irmát, később már Bélát is megverte.  A drog, mint egy métely kirágta az agyát, filozofált az életről reggeltől napestig mindenkinek. Az emberek menekültek előle, már nem szívesen hallgatta végig senki.

 A fiú halála után Irma összeszedte minden erejét, felment a lakásába, ahol a fia élt egy nővel, hogy rendet tegyen. Irma vette azt a lakást is, hogy külön éljenek, de arra gondosan vigyázott, hogy  végig az ő tulajdona maradjon. Mikor meglátta mi van a lakásban, gyorsan leült, nehogy elszédüljön. Orrfacsaró bűzben ott döglött az ágyon az a nő, akivel a fia élt. Akkor is totál be volt kábítózva. Irma magánkívül ordított, hogy szedje össze a motyóját, és takarodjon el.

Ezután egy hétig takarított. Még a hűtőben is szar volt egy tálban, gondosan letakarva. Akkor azt hitte, ilyen a világon nincs, hogy pont az ő fia állattá változott. Gyorsan eladta a lakást, még a közelébe sem ment utána. Béla feladta hamar, egy éjszaka megállt a szíve. Az ő egészsége is rohamléptekben romlott. A sok lépcsőmosás, elkoptatta a csípőjét, meg a stressz, amit átélt. 

Mikor bementek hozzá Nóriék, mintha a Mennyországba értek volna, illatok kavalkádja érződött a konyha felől, a nyáluk elkezdett csorogni már az ajtóban.

– Jaj, nővérkém, mondtam neked, semmit se készülj, hogy tudtál állni egész nap a tűzhely mellett?

A nővére ragyogó, fekete szemekkel nézett rájuk, kedves mosollyal felelt.

– Hogy gondolod, hogy énnálam nincs ennivaló? Tegnap óta sütök, főzök. Gyertek csak, kézmosás, asztalhoz!

Később odaült a fáradt testvére mellé az ágyra, ott beszélgettek. A gyerekek is odahúzódtak köréjük a nagy franciaágyra, törökülésben, csendben hallgatták a kedves beszédű, angyalarcú öreg hölgyet, akiből áradt a szeretet feléjük.

Nóri észrevette, hogy elhanyagolt a lakás, ráférne egy kis takarítás.

Összehívta a kupaktanácsot, és döntést hoztak, mint a manók a mesében: ”jó helyébe, jót várj”. Eldöntötték, hogy egy egész napot másnap arra szánnak, hogy a legkiesebb zugot is kitakarítják a lakásban.

Másnap a nővére csak úgy kapkodta fejét, Lili lemosta a konyhabútorokat, a fiókokat, Ági szedte lefelé a függönyöket, Betti törölte a port, Tomi szaladgált, futárszolgálatot teljesített, kézre adta, amit kértek. Zúgott a mosógép, csillogott az ablaküveg, estére rendesen el is fáradtak. Nem bánták, mert az  egész napjuk jókedvű, bolondos volt, és boldogan, megelégedve nézték a végeredményt. A nővére is elfáradt a nyüzsgésben, de látszott rajta, hogy örül a tiszta lakásnak.

Nóri éjszaka sokáig forgolódott, nem tudott elaludni. A gyerekek békésen szuszogtak a biztonságban, nyugalomban. Mégis neki feszültséggel volt teli a lelke, mert nem értette miért olyan éles a kontraszt a családban, a pesti nővérénél otthon érezte magát, Irénnél idegenként. Pedig a szeretet, ami bennük volt, ugyanúgy sugárzott feléje, – csak az egyik lelke rabláncon vergődik– gondolta ki végül az igazságot. Meditált… azon, hogy az életük olyan rövid, soha nem tudják bepótolni, amit elmulasztottak. Kitakarítottak… mi változott meg? Az egyik nővére befelé fordulva él, a másik tolja a járókeretet, ők meg elmennek, becsukják maguk mögött az ajtót, hosszú időre. Mi változott meg azzal, hogy kis időre belépett a két nő életterébe?

Semmi, csak ajándékba adtak egy-két napot egymásnak. Aztán minden megy tovább ugyanúgy, mint előtte. A pesti nővére reggelig nézi a tévét, nappal alszik. A balatoni szomorúan áll az ablaka előtt és üres tekintettel bámul kifelé, lassan kihunynak a szeméből a kis szikrák, bevonja a lelkét az érdektelenség.

Másnap gyalog indultak a túrának, mentek az Állatkertbe. Nóri egésznap önfeledten bolyongott a gyerekekkel, csodálta a sokszínű élővilágot, bemutatókat. Tartogatott egy meglepetést a gyerekeknek, megszerezte a cirkuszjegyeket, ha már Pesten vannak, legyen az emlék maradandó.
Nagy élmény volt az a délután a négy gyereknek, akik még kívülről sem láttak addig cirkuszt. Mikor elfoglalták a helyüket és elkezdődött a műsor, végig nyitott szájjal, kikerekedett szemmel csodálták a tornászokat, a cirkuszi mutatványokat, és önfeledten nevettek a bohócokon.
  A csodát mindig mi magunknak teremtjük, a csoda különlegessége, hogy át tudjuk adni, meg tudjuk osztani egymással. Azok a napok úgy tüntek el, mint egy kóbor villám a fekete égbolton, felragyogtak és eltűntek, de beégették magukat az emléktárba, amit halálukig hordoztak. Ezek azok az emlékek, amik előhívása segít, ha el akarjuk nyomni a valóság fájdalmát később.
Sírósan búcsúztak, teli ígérgetésekkel, hogy sűrűbben találkoznak ezután. A vonaton már csak egyre tudott gondolni, a temetésre. Mikor hazaértek, hívta a Gyámot, otthon vannak, lehet temetni az anyát. A Gyám sokat segített, csak a virágról kellett gondoskodnia, elvitte őket még a faluba is a temetés napján.