Ne ámitsd magad!

 

Lehet-e barátságról beszélni a börtön falai közt? Bizonyára igen, hisz a baj, a közös sors közelebb hozza az emberek szívét a másikhoz. A napok, hetek, hónapok túlélése, fogcsikorgatva és erővel formálja a jellemet odabent. A gyenge elhullik, térdre esik. Szolgál mint a csicska, a dereka megtörik. Az erős egyre erősebb lesz, fizikailag és szellemileg is, olyannyira, hogy a gyengék felnéznek rá, oltalmat keresnek nála, cserébe teljesítik minden kívánságát.

Benjámin egyre több időt töltött a hitoktatás alatt megismert Bandival. Szívesen hallgatta a csendes szavú embert. Akiről közben kiderült, hogy nem egyszerű sittes, odakint tanárként dolgozott egy gimnáziumban. A többiek ezért egyszerűen tanár úrnak szólították, nem Bandinak.

Benjámin depressziója a napokkal párhuzamosan nőtt, de a tanár barátsága, és a vele töltött eszmecserék után lényegesen javult a lelkiállapota. Mindketten a börtön mosodájában dolgoztak, volt idejük beszélgetni. Az őr nem szólt rájuk, csak ha leálltak a munkával.

– Mi neked a szabadság fogalma? – kérdezte meg egy alkalommal a tanár.

– Bizonyára, a börtönön túli élet, csakis ott van a szabadság! – válaszolt vissza határozottan Benjámin.

– Ha kint vagy a való világban, az még nem azt jelenti, hogy szabad vagy fiam! A szabadság akkor az igazi, ha a lelked is szabad. Nem foglya semminek, senkinek. Önállóan élsz, cselekszel, gondolkodsz! Senki nem erőlteti rád azt, hogy miről mit, és hogyan gondolkozz. Érted? Miben élsz most odakint? Egy középszerű világban. Alkalmazkodsz minden tárgyhoz, minden emberhez, szokásokhoz, elvárásokhoz. Nem vagy szabad ember, ne ámítsd magad! – emelte fel a hangját az utolsó mondatnál, majd folytatta. – Az, amiben most élünk, modern mása a régi rabszolgatartó társadalmi berendezkedésnek. Ne nézz rám így, tudom, hogy mit beszélek, ott maga az ember volt rabszolga, rendelkeztek az élete felett a rabszolgatartók, neked a lelkedre dobták a láncot, csak vergődsz a vágyálmaidban és tehetetlenül sodródsz a tömeggel. Vannak ugyan céljaid, egy ház egy autó, de mind anyagi jellegű, amit robottal el tudsz érni, néha egy élet munkájával, de lehet akkorra már nem is vagy tőle annyira boldog. Ha nincs rá elég pénzed, hát lohol utánad a bank, hogy ő segít, s te besétálsz a csapdába, mert annyira el akarod érni a célodat. Belépsz ezzel egy ördögi körbe, ahol már magasabb fokon állsz a rabszolgasorban. Dolgozol reggeltől napestig, hogy fizetni tudjál! Képzelj el magadnak egy boldogabb jövőt, és minden nap erről meditálj, a boldogság, ha keserves úton is, de eljön hozzád. Mert a gondolatnak legyőzhetetlen ereje van, sose feledd el, amit most elmondtam neked... mert olyanná válsz, amilyenné elképzeled magad. Ilyen egyszerű az egész.

Benjámin szinte itta a tanár szavait, melyek hatására lassan megváltozott. Megtanulta, hogyan kell a meditációt gyakorolnia. És egy nap már képes volt arra is, hogy szabadidejét önsajnálat helyett a konditerem kopott gépei között töltse, elkezdett egy számára is kemény testedzést. Eleinte végkimerüléssel hagyta ott a gépeket, de pár hét után már nem folyt patakban róla a veríték, a kegyetlen izomláz sem kínozta. A testalkata megváltozott, vállai kiszélesedtek, az izmok erőszakosan feszítették rajta a szürke rabinget.

Nyugodt, kiegyensúlyozott viselkedése miatt a többi rab nem kötözködött vele, igaz nem is keresték túlzottan a barátságát, mindenki tudta róla, hogy zárkózott, magába forduló alkat, akivel ereje miatt sem érdemes szóváltásba keveredni.

Már tudott a kinti életről meditálni, el tudta képzelni a jövőjét, amiben ott volt a két lánya, és az önmagában elfojtott vágy a festészet iránt. Eldöntötte, hogy soha nem fogja feladni az álmait, hisz erre készült egész életében. Néha homályosan ezekben a meditációkban megjelent Sára is, meg tudta idézni az alakját, illatát, a lágyságát.

A vágyálmai egyre szaporodtak a napok múlásával. Elképzelte a jövőbeli életét egy gyönyörű környezetben, ahol csak a természet okoz zajokat, ahol harmóniában tudna élni, élete végéig. Elképzelte azt a nyugalmat, ami minden nap körbeölelné, a csendet, a békét. Elképzelte Sárát úgy, hogy szerelemmel szereti. Ahogy múltak a napok, megfestette az arcát is, persze csak önmagában. Festő volt, nem volt nehéz feladat. A zöldeskék szemek bevilágították a lelkét ezután, nem hagyták el egy pillanatra sem. Reggel velük ébredt, este velük merült álomba. Próbálta átfesteni őket barnára, szürkére. De kis idő múlva leolvadt róluk a fedőréteg és előbújt alóla az eredeti zöldeskék szín. Sára arcát látta újra és újra maga előtt. Mindhiába tiltakozott a józan tudata ellene. Már tudta, hogy csakis ő jelentheti számára a boldogságot, amire annyira vágyik. Amikor tudatosult benne, hogy mit érez Sára iránt, teljes erejével szembefordult a kényszerképzetével. – Sára nem lehet a kinti életében a kedvese, ezt csak a képzelete hívta elő. Sára soha nem tud egy ilyen alakot őszintén megszeretni, elfogadni – gondolta át sokszor, de mindig előtérbe furakodott az álom, ahol Sára megjelent, és kérte, hogy ne engedje el a kezét, hogy ne tévedjen le arról az ösvényről, amin együtt kell végig menniük. Titokban nagyon akart hinni annak az álomnak. A kedélyállapota ezután minden hullámvölgyet megjárt, néha sodródott az érzelmek árjával, néha partra vetette a dühöngő hullámhegy. Senki nem látta, mi zajlik benne, a többiek felé a nyugodt, magabiztos arcát mutatta.

Vízió

 

Karola érzékelte, hogy Sára elmegy mellőle. Lassan elmerült a tudata egy ismeretlen világban. Nem érzett fájdalmat, könnyűnek érezte a testét, mintha megszűnt volna körülötte a gravitáció. Tágra nyitott szemmel figyelt maga elé, ahol furcsa üveggyöngyök lebegtek a térben. A teremben lévő neon fényében megtört rajtuk a fény, szivárványosan kezdtek el ragyogni. Lassan közelített felé egy pár belőlük, kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az egyiket. A gömb belesimult a tenyerébe, puha volt és meleg tapintású. Hirtelen tűnt el a látomás, elsötétedett körülötte minden. Úgy érezte, hogy úszik, de nem víz simogatta a testét, hanem ezüstös, szürke hullámokban fodrozódó folyadék. – Mint a higany – gondolta – húz lefelé, rám tapad. Érezte, hogy nem kap levegőt, összeszorult a mellkasa. – Ki kell érnem innen, különben lehúz a mélységbe ez az áradat! – gondolta kétségbeesve. Hangokat hallott távolból. Erősen koncentrált. A sötétség tisztulni kezdett, már látta a parti árnyak sziluettjét, felismerte azt is, hogy sírás hangjait sodorja felé a szél. – Hisz a lányaim sírnak! Zsuzska, Mónika! Hol vagytok? Jövök már!

Minden erejét összeszedte, kétségbeesve küzdött, de a sűrű folyadék nem engedte el. Kimerülten figyelt a part felé, és meglátott a távolban egy hatalmas tüzet, a lángnyelvek tekeredve kígyóztak az ég felé.

– A mi otthonunk! – ért el hozzá a felismerés – Benjámin hol vagy, miért nem oltod el a lángokat?

Abban a pillanatban meglátta a férjét a parton, kezében égő fáklyát tartott. Teljesen közelről látta az arcát, amit átjárt a gyilkos gyűlölet.

– Hát te vagy az, aki mindent feléget maga körül? Nem kellett volna miattam! – sírta el magát – Nem tudsz innen úgysem hazavinni!

Nagyon elfáradt. Mintha összeolvadt volna azzal a különös anyaggal a teste.

Hirtelen váltott át a kép, kivilágosodott körülötte a part. Üde zöld mezőt látott nem messze tőle, amin keresztül három alak közeledett feléje. Feszülten figyelt. Mikor közelebb értek hozzá, megismerte az alakokat. A délutáni látogatója jött felé, barna haján megcsillant a napfény, mosolygott és beszélt a két oldalán a kezébe kapaszkodó gyerekekhez. – Az én gyermekeim. Istenem, milyen boldogok!

Kereste Benjámint, de hiába. Nem értette miért nincs a két kislány közelében. El akart indulni, hogy megkeresi, de a testét ólomsúlykén visszahúzta az a förtelem, amibe beleragadt, nem tudott megmozdulni. Elküldte hát a lelkét, kutassa fel a férfit, akit annyira szeretett és most is tele van iránta aggódással. A lélek elhagyta a testét, és mint aki tudja, merre keressen, elindult egy irányba. Sűrű erdőn siklott keresztül, száraz ágak tépték éteri alakját, csikarták, felsebezték, ahogy suhant az erdő fái között. Sziszegett, örvénylett körülötte a tér, ami néha visszahúzta, majd erővel tovasodorta. Kinyílt előtte egy fényalagút, aminek a végére érve, rátalált egy tisztásra. Ott ült a férje egy hatalmas kifeszített vászon előtt. Festett. Komoly arccal összpontosított az előtte lévő munkára. Borzalmas és visszataszító volt mindaz, ami körülvette a görnyedt alakját. Üszkös fák meredtek az ég felé, a leégett mezőn oszladozó tetemek hevertek szanaszét, döglegyek zúgtak, zümmögtek mindenütt.

– A Halál leheletét érezem mindenütt!

Megállt a háta mögött, nézte a képet, amin a férfi dolgozott. Elborzadt a vértől, a haláltól, amit már ráfestett a vászonra. Nem tudott sírni, mégis úgy érezte, hogy a könnyei előtörnek a szeméből, lefolynak róla és patakká válnak a lába körül. Nem kívánta azt a nagy szenvedést Benjáminnak, amit megtapasztalt. Akkor figyelt fel arra, hogy a férje furcsán tartja az ecsetet a kezében. Közelebb hajolt és meglátta a csuklóján a bilincseket.

Szólította, de azonnal nem hallotta meg. Kis idő múlva mégis felé fordult. Iszonyodva látta a felpüffedt szederjes arcát és a szemét, ami vakon nézett a semmibe.

– Nem baj, ne ess kétségbe, ami körül vesz, amit lefestettél, az csak egy rémálom, ébredj fel végre és fesd le az igazi álmaid, amire mindig is vágytál. Kérlek! Változtasd meg a jövőt! Egyszer szabad leszel és nagyon boldog, én tudom... csak hinned kell benne!

A férje szót fogadott, az ecset siklott a vásznon, ahogy vakon festett tovább. Az ecset nyomán kirajzolódott egy nő alakja. Benjámin minden részletet aprólékosan kidolgozott. Elmélyülten festett. Az arca átszellemült a lázas munka alatt. Karola felismerte, hogy ki van a festményen, felismerte Sára arcvonásait.

– Megtalálod tehát azt, aki a társad lesz én utánam, aki segít felnevelni a két gyermekünket! – súgta a férfi fülébe halk sóhajjal – Jól van, meglátod, minden rendbe jön idővel. Csak ne felejtsd el soha, hogy hinni kell a csodákban! Mert csak abban bízhatsz...

Végre érezte, hogy csúszik róla lefelé a förtelmes massza, ami addig fogva tartotta, újra könnyűvé vált. Felemelkedett a levegőben, és ott maradt sokáig lebegve. Minden olyan tiszta lett körülötte, a levegő ózondús, kristálytiszta. Bódító illatokat érzett, halk zeneszót, de nem igazi zenekar játszott, hanem valami földöntúli hullámzó hangokat érzékelt. Lassan talpra állt, kiegyenesedett. Körülötte csodálatos harmóniában lebegett a horizonton a táj, mintha délibábot látna, üde zöldben, a virágok szín kavalkádjában lépegetett előre. A lelkében már ott érezte a végtelen boldogságot. Nem fájt már semmije.

– Csodálatos érzés – suttogta.

– Igen, itt már örök időkre boldog leszel! – szólalt meg mellette egy ismerős hang. Karola meglepetten fordult a hang irányába.

– Anyám! – kiáltott fel boldogan.

– Miért csodálkozol, már olyan rég várok rád, kislányom.

Az alak egy fényjátékként kúszott be elébe, nem látta az arcát, csak a fényességet érzékelte és önmagán belül a felismerést, hogy kivel beszél.

Karola boldogan bújt hozzá, mint régen, mikor kicsi lány volt.

– Még vissza kell térned kis időre, láttam mit hagytál magad mögött, az unokáim veszélyben vannak, segítened kell rajtuk! – beszélt hozzá az éteri alak. – Csak kis időre, nyugodj meg, aztán együtt lehetünk örök időkre.

– Igazad van, el kell mondanom, amit tudok, hogy segítsek rajtuk – válaszolt szomorúan Karola.

Elindult vissza a lelke, a földi világba. Nem volt könnyű a visszatérés, de mikor újra jöttek a fájdalmai, tudta, hogy sikerült.

Nem érzékelte az időt, se azt hol van igazából. Azt se érezte, hogy valaki ott ül mellette és simogatja a kezét. De azt igen, hogy visszatért az életbe.

Benjámin órákon át türelmesen várta, hogy magához térjen a felesége, ott ült mellette végig kétségbeesve, reménykedve.

– A morfium miatt van, erősek voltak a fájdalmai – állt meg fölötte a délutános nővér.

A férfi felállt az ágy mellől, szédelgett a kimerültségtől, elindult az ajtó felé. Már épp ki akart lépni a kórteremből, mikor meghallotta a nővér hangját.

– Jöjjön vissza! Kérem! A felesége hívja, felébredt.

Benjámin visszasietett, két kezébe vette a feléje nyúló kezeket, és visszaült az ágy mellé. Karola suttogva beszélt hozzá.

– Jó, hogy itt vagy. Fontos kérésem van feléd. Nagyon kérlek, gyorsan teljesítsd, már nincs sok időm hátra. Hívd be azt a hölgyet hozzám, aki itt volt nálam délután. Meg kell kérnem valamire. Nagyon fontos üzenetem van a számára. Ugye megteszed? – kérlelte az asszony.

Benjámin a felesége kitágult pupilláiban valami különös, földöntúli fényt fedezett fel, de abból, amire kérte nem értett meg semmit.

– Nagyon kérlek, mondd el, miért kell idehívnom?

Karola ajkán egy halvány mosoly jelent meg.

– Az a hölgy fogja a lányainkat felnevelni.

– Ugye csak játszol velem – nézett a feleségére szomorúan Benjámin, közben érezte, hogy a torkát fojtogatja a sírás, annyira megsajnalta a feleségét