Katerina Forest: ÉHEZÉS 2.

Terítő nélküli asztal közepén
üres tányér.
Meleg leheleted kondenzcsíkként
körbejárja a hideg szobád.
Nem vagy egyedül.
Veled ül az üres tányért bámulva
a család.
Huszonegyedik század!
Ki hitte volna,
hogy ezt hozza rád?
Társbérlőd a nyomor.
Mindennap várod a végrehajtót.
Pedig dolgoztál, reggeltől estig,
hisz te voltál az átlag,
aki az életbe belefáradt.
Hittél,
az égen tündöklő tűzijátéknak,
hittél,
a hülyítő reklámoknak,
elhitted,
hogy megengedheted magadnak,
hogy házat vehetsz, plazma tévét.
Hittél az összes hazugságban, a
híres huszonegyedik században:
hogy napról napra csak jobb lesz
... üres tányér
az asztal közepén,
kenyérmorzsa,
fűtetlen szoba.
Gyermeked kérdő tekintete.
A tehetetlen düh, ami benned remeg!
És csak nézed, hogy
asztalod mellett a nyomor
kenyérmorzsákat majszol.

Katerina Forest: Tenyerembe veszlek

Tenyeremre veszlek,

felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,

alvó lelked kinyitod,

meglátod, az csak ámbrád

volt, miben magad ringatod,

 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,

figyelj a fagyos éjszakában.

Nézd a hajléktalant,

kékülő ujjában a halált, a

zörgő összetört magányt.

Nézd a munkanélkülit,

az utcán kódorgót,

ki önmagával nem mer

 szembe nézni, görcsben

gyomra, lelke, mert

keres, egyre keres egy

kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,

ki bizonygatja, hogy beteg,

az évek malmában

a kerék felmorzsolta.

De hiába, csak ő tudja

 kín milyen keserves,

más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az

utcára ne a Pláza cicomába.

Karácsony közeleg, nézd

a sóvárgó szegényt,

ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét

 függönye, takarásából nem

veszed észre, hogy lazán

felelőtlen semmittevésben,

ha felnőttként elindulsz,

hogy megvívd a saját csatád,

az utca végétől te sem jutsz

tovább. Majd állsz az út  sarkán

egyedül, bizonytalanul,

nézed, hogy álmod a sárba gurul.

A csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek

újra és újra, fáradhatatlanul

mondom, írva és szóval az imám.

Talán egyszer elér hozzád,

hogy  a jövő mi szembe jön

 veled, rideg és könyörtelen.

Katerina Forest : Álmodik a Nyomor

Álmodik a Nyomor, elgyengült kezével

kapaszkodót keres, de nincs sehol

se egy görcsös ág, se egy kéz, ami felé nyúlna.

Sír a Nyomor, szeméből szürke

eső esik, körülötte pocsolyává válik.

Fél a Nyomor, a mától a holnaptól,

fél a közelgő lépések zajától.

Éhezik a Nyomor, korgó hassal

alszik, álmában nagyot nyel,

sült húsról álmodik.

Reménykedik a Nyomor, hogy

egy nap, nem taposnak rája,

kihúzott gerinccel majd az utcákat járja.

Felébred a Nyomor, körbe néz,

szívét görcsbe rántja a felismerés.

Kilép a Nyomor az árnyékból a fényre

Szakadt rongyaitól megválik örökre.

Katerina Forest: Tenyerembe veszlek

Tenyeremre veszlek,

felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,

alvó lelked kinyitod,

meglátod, az csak ámbrád

volt, miben magad ringatod,

 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,

figyelj a fagyos éjszakában.

Nézd a hajléktalant,

kékülő ujjában a halált, a

zörgő összetört magányt,

nézd a munkanélkülit,

az utcán kódorgót,

ki önmagával nem mer

 szembe nézni, görcsben

gyomra, lelke, mert

keres, egyre keres egy

kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,

ki bizonygatja, hogy beteg,

az évek malmában

a kerék felmorzsolta.

De hiába, csak ő tudja

 kín milyen keserves,

más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az

utcára ne a Pláza cicomába.

Karácsony közeleg, nézd

a sóvárgó szegényt,

ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét

 függönye, takarásából nem

veszed észre, hogy lazán

felelőtlen semmittevésben,

ha felnőttként elindulsz,

hogy megvívd a saját csatád,

az utca végétől te sem jutsz

tovább. Majd állsz az út  sarkán

egyedül, bizonytalanul,

nézed, hogy álmod a sárba gurul,

a csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek

újra és újra, fáradhatatlanul

mondom, írva és szóval az imám,

talán egyszer elér hozzád,

hogy  a jövő mi szembe jön

 veled, rideg és könyörtelen.

Katerina Forest: Már hatmillió

A nyomorult ember mit ér,
ha sötét utcán jár magában,
hogy rongyos ruháját ne lássa
az elitek büszke tábora.

Sunyi szavak, mint mézes
légyfogók, ejtik rabságba
a megkövült akaratban
bennragadt magyart.

Már hatmillió ember
napról- napra kesereg,
imádkozik Istenhez,
hogy szűnjön meg
a végítélet, ami őt
céltalan senkinek tett.

Bízva várja az időt,
hogy újra lesz jövő,
kis magyar honában.
De mint a sas a légből,
karmolja fel a földről,
a rejtőzködőt, tőle a
kézben tartott reményt.

Földje, háza semmit ér,
spekulánshad és a tőke
csontig rágta, dobta élve
földbe, hogy vinnyogjon
életért. Már hatmillió ember
férfi, nő, gyermek,…
a létminimum küszöbén él.

Hol vagy István király?
Térj vissza sírodból,
és nézd mi lett hazádból!

Magyarország! Te gyönyörű,
erdők, mezők, csermelyek,
patakok, hegyormok, csorgó
szőlőnedű, dübörgő csordák,
nehéz fekete földek, kincset rejtő
földalatti bányák, álom vagy talán?


Tanítsd meg végre fiad,
hogy, ki nem becsül,
az érdemtelen magyar!

Áshatja gödrét, ha a nemzet
szétszakad. Hiénák lepik el
földünket, dögkeselyűk
szaggatnak cafatra mindent,
mi kincs, hordják világba,
az égtáj minden irányába.

A magyar magára marad.
De megalkuvó népünk szemét
lesüti, korgó hassal csendben
figyeli, hogy ítélkeznek
bohóc iskolában, a kalapba tett
kis országra.