Látó

 

Sára leült a laptopja elé, arra gondolt utánanéz az éjszakai rémálmának, bízott benne, hogy talál egy kézzelfogható magyarázatot.

Beírta a keresőszavakat: szellem, lelkek, kísértet. Játszott az egérrel, fel-alá. Megakadt a szeme egy mondaton: Visszajáró lelkek. Megnyitotta az oldalt és elmélyülten olvasta. Összerezzent mikor a telefon megcsörrent mellette. Ki a csuda keresheti, csak nem Benjámin? A gondolatától is ideges lett. Mikor látta, hogy Róza hívta, megnyugodott. Hogy juthatott eszébe Benjámin, miért is hívná, megmondta, hogy ő már nem fogja többet hívni! Felvette a telefont.

– Gyere este a Rubinba, összejön a banda a te kedvedért, csak Gergő meg Anna nem tud jönni. Gergőt ki se lehet az odújából mozdítani, ma éjjel robog el a Föld mellett egy szikladarab. Csak azt nem tudtam nekik megmondani, hogy mi a hézag nálad, azaz mitől akadtál ki annyira.

– A szellemektől– válaszolt bizonytalan hangon Sára.

– Micsoda? Na, ilyenről se dumcsiztunk még! Mindegy. Akkor találkozunk! – tette le Róza álmélkodva a telefont.

A baráti kör fontos lett Sára számára az első naptól kezdve. Most is remélte, hogy kézzelfogható magyarázatot kap tőlük úgy, hogy közben nem gúnyolják ki, nem röhögik körbe. Másnak ezt a hihetetlen történetet nem merte volna elmesélni. Tudta, hogy Zsolt nyitott az ezoterika felé, sokat kutat ebben a témakörben.

Farmerba bújt és a kényelmes sportcipőjébe. Felvette a fehér prémgallérú dzsekijét. Mielőtt elindult, megnézte magát a tükörben. Megállapította, hogy elkelne Róza kilónyi sminkjének legalább a fele az arcára. Úgy nézett ki, mint aki egy hete nem aludta ki magát. A szeme alatt sötét árnyat festett a kimerültség. A hajából gyors mozdulatokkal modern kis kontyot formázott, majd megtűzte egy csattal. Míg ment a találkozóhelyre, azon vette magát észre, hogy újra Benjáminnál kötnek ki a gondolatai. Sajnálta a férfit, mi lesz most vele, magára maradt teljesen.

Maga elé képzelte az arcát, a hangját, ami nem is volt olyan nehéz, az életének a részévé vált lassan a férfi. A legrosszabb érzése az utolsó találkozásuk óta semmit nem változott. A férfi körül nincs rendben valami. Valami történni fog vele, valami nagyon rossz. Karola tudta, csak nem beszélt róla.

Korán odaért a Rubinba, ismerősként köszönt a pincérnőnek, aki mosolyogva fogadta és mutatott a törzshely felé, hogy már van ott valaki.

– Szia Sára! Mi az a fontos, ami miatt rendkívülit tartunk? – hallotta Zalán gunyoros hangját a háta mögül.

– Szia! Ne haragudj... szóval, lehet te, mint orvos kinevetsz, biztos nem hiszel abból el semmit, amiért idehívtalak benneteket. Talán jobb lett volna, ha most kimaradsz az egészből.

– Miről van szó? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Zsolt, aki közben megérkezett.

– A szellemekről.

A két férfi ledöbbent egy pillanatra és hitetlenkedve néztek a lányra.

– Ugye ugratsz, hogy emiatt hagytam félbe a meccset? – komolyodott el Zalán, nem titkolva a csalódását – Azt hittem most jelented be, hogy teljesen odavagy értem.

– Jól van, nincs semmi baj, mesélj kislány! – tette a vállára a kezét Zsolt. – Ülj ide mellém.

– Mondtam, ha akarsz, elmehetsz, tudom, hogy te az egész sztorin csak nevetni fogsz! – próbálta távozásra bírni Zalánt, de a doki úgy döntött, hogy marad.

– Azért se tágítok barátnőm, ha már kimozdítottál a tévé elől!

– Tőlem maradhatsz, csak ne mondj véleményt, a tied ugyanis előre tudom.

– Hallgatunk, nyugodj meg! – húzta közelebb a székét Zsolt.

Sára belefogott a történetébe, percről percre mindent elmondott, ami az elmúlt napokban történt vele. Közben megérkezett Róza és Kátya. Nem szakították meg az előadását, biccentettek köszönésként és csendben leültek az asztal mellé. Róza szája nyitva maradt, úgy hallgatta Sárát.

– Az a nő, akit elvitt tőlünk a mentő? Hogy keveredtél ebbe a rémtörténetbe?

– Nem tudom. Mintha irányítaná valami vagy valaki az életem. Szóval mondjatok valamit, mi történik velem?

Csend lett, senki nem válaszolt a kérdésére, csak hitetlenkedve néztek rá.

– Szóval meghibbantam? Ezt jelenti a nagy hallgatás?

– Nincs itt semmi különös. A halálközeli állapotban Karola látó lett, te meg médium! – törte meg végre a hallgatást Zsolt.

– Viccelsz?

– Nem! Ez az igazság – Zsoltból dőlt az információ.

– A tudományos parapszichológia a látnoki képességet a következő módon írja le: az ember és környezete között olyan kölcsönhatások alakulnak ki, amelyek nem magyarázhatók a jelenleg ismert fizikai törvényekkel. Nem beszélek most a telepátiáról, ami gondolatok érzékelése, valamint azok olvasása, bár kissé becsúszik a témába, inkább idevaló téma a távolbalátás. Tudomásszerzés a nem látható dolgokról és azok észleléséről, ezt érzékszerveken túli érzékelésnek nevezzük. De mégse... Karola jövőbe látó lett. Tudomást szerzett jövőbeli eseményekről, amik még nem következtek be, de megvalósulnak – folytatta Zsolt – a parapszichológiai értelemben vett látnoki erő az emberi szellemnek olyan képessége, amely semmiféle természetfeletti beavatkozást nem tételez fel. Ugyanakkor lehetővé teszi a látó, érzékelő személy számára, hogy egy másik emberrel kapcsolatban olyan dolgokat tapasztaljon, amelyek a múltban, jelenben és a jövőben léteznek, tehát megtörténtek a múltban, vagy létrejönnek a jövőben.

– Mond el értelmesebben, nem értem!

– Karola, mikor veled kapcsolatba került, rálátott a jövőre. És téged látott benne.

– Engem? Miért engem? Előtte soha nem találkoztunk, csak ott a bankban egyszer. Miért pont engem? Beszélj, kérlek! – könyörgött Sára.

– Ne ijedj meg attól, amit mondok. A látó képes a láthatatlanban létező dolgokat érzékelni. Számára ilyenkor nem létezik a tér és az idő. Ezt egy más tudatállapot létrehozásával képes használni, ebben a más állapotban tud a térben és az időben tetszése szerint szabadon mozogni. És, bármennyire hihetetlen, valós információkat közöl. Karola információit a gyerekek jövője motiválta. És ebben a felfokozott tudatállapotban meglátta a gyermekei jövőjét. A tudata kinyílt a jövőre, és közölni akarta veled, amit már ő tisztán látott. Hogy te vagy az, aki a gyermekek támasza leszel, miután ő meghal.

– Ne viccelj Zsolt, és ha tévedsz? Ilyen nincs, előre látni a jövőt!

– Karola azért jelent meg neked, mert te rá gondoltál egyfolytában. Már kötődtél hozzá. A léleklátás a te esetedben azt jelentette, hogy ráhangolódtál Karolára. Egy magasabb rezgésű szinten összekapcsolódtál vele, érzékelted a személyiségét, kisugárzását. Te azért vagy médium, mert rendelkezel azzal a képességgel, hogy kapcsolatba kerülj halott személyek lelkével. Sok hétköznapi ember természeténél fogva képes erre, az érzékelés nem csak fizikai látás vagy hallás lehet. Ha egy szellem kommunikálni akar, tudni fogja, kik azok, akik érzékelik őt. Neked megjelent az édesapád és Karola is, tehát rendelkezel ezzel a képességgel.

– Nem lettem okosabb. Még jobban összezavarodtam – vallotta be Sára ­–, soha nem tapasztaltam, hogy rendelkezem ilyen képességgel. Csak az utóbbi időben jelentkeznek ezek a megmagyarázhatatlan dolgok.

Zsolt furcsán ránézett.

– Csak mostanában? Érdekes. Ezek szerint valaki felruházott ezzel a képességgel. Azaz átadta ezt a különleges tudást részedre. Gondolkozz! Ki lehet az?

– Nem jut eszembe senki! – ámult el Sára a feltételezésen – Talán mégis...

– Na, ki vele! Olyan valakire gondolj, aki hirtelen, egyik napról a másikra lépett az életedbe. Váratlanul, és mély nyomot hagyott benned. Talán már halott, de időben átküldte hozzád a tudását.

– Jól van. Még Pesten találkoztam egy idős nővel. Apám halála előtti napon. Nagyon sok furcsaságot hordott össze, mikor beszéltem vele. Ő beszélt a jövőmről, hogy nagyon sok megpróbáltatás fog érni. Meghívott magához vendégségbe, erőszakosan adott egy névjegykártyát. De már tudom ki ő.

– Kinyomoztad?

– Fenét. Képzeld nála lakom. A kéró az övé volt. A dokinak, aki ott volt a kórházban, mikor meghalt az apám, szóval az ő nagymamája.

– Akkor él még ezek szerint.

– Dehogy él. Halott. Mikor beköltöztem a lakásba, felhívott a doki telefonon, ő mondta, hogy két hónapja halott a nagyanyja.

– Összejönnek a dolgok. A doki mesélt róla, hogy ki volt a nagymamája? Meg kellene kérdezni tőle, hogy tud e arról, hogy különleges képességű volt a mama.

– Annyit tudok, hogy pszichológiából doktorált. Valamilyen téren volt egy elismert kutatómunkája.

– Kérdezd meg bővebben. Fontos számodra. Jobban megtudjuk, mire vagy most képes. Szükség lenne rá, hogy megértsük az összefüggéseket. Lehet, hogy ő a mi emberünk. Így már nem csodálom, hogy ki vagy akadva, és még a tetejébe ott is élsz, ahol ő élt azelőtt. Minden tárgy kötődik hozzá.

– Gondolod, ezért volt a déjá vu érzésem az első nap? Nagyon furcsán éreztem magam, mikor beléptem a lakásába. Félelmetes, ha belegondolok, hogy meghívott magához... és tudta, hogy elfogadom majd a meghívását... nagyon furcsa, nem igaz?

– Elképzelhető. Hisz kontroll alatt tart a szelleme, irányítja a tudatod. Talán azért, hogy jól használd fel, amivel felruházott. Ez a „jártam már itt valamikor" jelenség máig rejtély, nincs rá megfejtés. Van, aki azt gondolja róla, hogy csupán egy neurológiai folyamat, aztán van azért róla más elmélet is. Például utal a hatodik érzék jelenlétére. Szerintem áthallás a párhuzamos világok közt. Ez a legjobb, nem gondolod? De a lényeg az, hogy tudsz valamit, amit sok ember előre sosem tud meg.

Sára kérdőn nézett Zsoltra

– Azt tudod, hogy indulnod kell, és a kérést teljesíteni. Menjél Sára, ne késlekedj, nézz utána, hol van dolgod. Karola előre vetítette az életed!

– Hogy érted, hova menjek? Nem igaz, hogy te is így beszélsz! Én... én nem vagyok ilyen komoly dolgokra felkészülve, igazából félek az egésztől, de nagyon!

– Mitől félsz?

– Komolyan nem érted? Az asszony árván hagyott két kisgyermeket, akiket szerinte, nekem kell megvédeni... vagy felnevelni. Én azt se tudom per pillanat, hogyan kell gyereket felnevelni, öregem én csak huszonöt múltam! Viccnek is rossz.

– Pedig ez nem vicc, vedd komolyan. Nézz utána mi történt a gyermekekkel, nem veszítesz vele semmit. Nagyon kezd érdekelni ez a misztikum, ami körülötted kialakult.

– Most mi a francot csináljak? – nézett Sára kétségbeesve Zsoltra.

– Minden nap tudni fogod mi a következő lépés, neked lesz ehhez segítséged! – Zsolt sejtelmesen a mennyezet felé nézett.

– Karolára gondolsz, hogy kísérteni fog állandóan?

– Ne ijedj meg, nem fog kísérteni, csak intuíciókat küld feléd.

– Olyan vagy, úgy beszélsz, mintha próféciát mondanál. Na, nembánom Zalán, mint orvos, mit szólsz ahhoz, amit eddig hallottál? – fordult Sára idegesen a doki felé.

– Inkább semmit. Elvont tudományág. De egy biztos, léteznek dolgok, amiket a tudomány bármilyen lehetetlenség, nem tud megcáfolni – válaszolt komoly arccal Zalán. – Érdekes történettel jöttél elő. Engem nem érdekel ez a téma. A jövőbelátás nem annyira köti le a fantáziám, inkább a halál utáni események.

– Mire gondolsz?

– Hogy van-e élet, a halál után? A tudat, a lélek tovább élése egy másik dimenzióban. Ezek is nagyon érdekfeszítő kérdések. Nem tud állást foglalni a tudomány százszázalékosan, az emberi lélek kérdésében. Na, hát itt kötődik a te sztorid az én érdeklődési körömhöz, a hölgy lelke átlépett egy másik dimenzióba és rálátott a jövőre. Nem lehetetlen szerintem. A lélek képes csillagközi térben is utazni, más bolygókra elmenni, ha az illető transz állapotba kerül, vagy halál közeli élménybe.

– Ez fantasztikus... – ámult el Sára.

– Az – mosolygott titokzatosan Zalán – néha én is transzba esem, azért tudom.

– Foglaljuk össze, hogy ne legyen félreértés – szólt közbe Zsolt – a haldokló a betegsége, vagy elképzelhetően a morfium hatására tisztánlátóvá vált. De lehet, hogy igaza van jelen esetben Zalánnak, és a hölgy halálközeli élményen esett át. Lehet ez is. Benned majdnem ebben az időben szintén egy módosult tudati változás zajlott, ami általában alvás alatt jelentkezik. Nevezhetjük ezt hatodik érzéknek, második látásnak, vagy csak lelki látásnak. A legjobb az egészben, hogy képes vagy látni a szellemeket... amit kiválthatott bármi, mondjuk egy hatalmas stressz, vagy valakitől átörökíthetted. Rád mindkettő érvényes lehet.

– Szentséges ég, akkor most miről van szó? – kérdezte értetlenül Róza. – És mi lesz a pasival? Arról nem beszél senki!

– Mert arról Karola se beszélt – vont a vállán egyet Zsolt –, ez esetben ő nem fontos. Vagy, ahogy kivettem az előbb, valami történni fog vele, ami akadályozni fogja abban, hogy nevelje a gyerekeit. De érdekes a sztori.

– Én is erre gondoltam, valami oltári zűrbe kerülhet idővel a férje. De mit találsz érdekesnek? – nézett Sára a töprengő férfira.

– Mégis benne van a pasi is a történetben. Egy mondat azért utal rá.

– Melyik?

– Emlékezz már! Az, amikor a nő azt mondta, hogy: láttam a jövőt, a sok szenvedést a családomban. De maga elviszi nekik a szeretetet... valahogy így mondtad, igaz? Tehát családról beszélt. Bizony, abban a pasi is benne van.

– Kész vagyok tőletek! De azért köszönöm. Azt is, hogy nem csináltatok belőle viccet.

– Mert nem vicces, csak azért – mosolygott rá Zsolt – kíváncsivá tettél, azt tudod.

– Azt hiszem mindent megértettem, csak egyre nem tudom a választ most sem.

– Na és mi az?

– Hogy mit keresek én ebben a történetben... hogyan lehetne ezt az egészet meg nem történté tenni?

– Nem biztos, hogy ki kéne belőle lépned. Sőt, szerintem annyira benne vagy, hogy már nem is tudsz. A pasi felesége nem utasított téged semmire, meglátta a jövőt. Amiben te ott vagy a családjával. Ha akarod, ha nem, ez a sorsod, fel kell nevelned a két árvát.

– Ne haragudj, de semmi kedvem, per pillanat semmilyen gyerekneveléshez! – fordult el mérgesen Sára. – Szerintem, engem látott utoljára ez a nő, ezért lettem a főszereplője a morfiumos víziójának.

– Ha ennyi lenne, nem kötődnél annyira hozzá és nem jelent volna meg a halott lelke nálad az éjjel.

– Jobb, ha ezentúl nem alszol otthon, nálam van egy üres hely az ágyamban – nevetett fel Zalán és megfogta Sára kezét –, teljesen korrekt ajánlat a részemről. Garantálom, hogy ott nem tapasztalsz szellemjárást.

– Jó beszéljünk másról, számomra ez nagyon komoly téma, előre megkértelek, hogy ne csinálj viccet belőle.

– Én? Halál komoly ajánlat volt a részemről! – tettette a sértődöttet doki – Elmerülhetnénk a misztérium rejtelmeiben nálam is. Fogékony vagyok mindenre...

Sokáig beszélgettek, sikerült belecsúszniuk az éjszakába.

Mikor elindultak hazafelé, Róza, Sára mellé csapódott, együtt mentek egy jó darabig.

– Elkísérlek, ha nem haragszol.

Egymásba karolva sétáltak a hűvös éjszakában.

– Jössz holnap dolgozni?

– Igen. Teljesen kikészültem, jó volt veletek kibeszélni az agyrémemet, de még most se tiszta a fejem.

– Figyelj Sára, mesélj a pasiról, milyen?

– Mit meséljek? Nincs semmi közöm hozzá. Ő csak jött, hogy hozza az üzenetet, ennyi, meg felhívott, hogy most már vége az egész történetnek, felejtsek el mindent.

– De nincs vége, igaz? – kíváncsiskodott Róza – Tetszik neked ez az ürge, a bankban is láttam. Vagy őneki te. Mindenesetre Zsolt szerint őt is megkaptad a jövőre nézve

– Miket beszélsz? Ez egy nyomorult helyzet, össze ne hozz belőle egy love sztorit. Amúgy... nem is tudom. Így, ahogy mondod...

– Na, nyögd már ki!

– Olyan... szóval, van valami ebben a pasiban, van valamiféle kisugárzása. Vagy valami más, nem is tudom, még nem gondolkodtam igazán el rajta, mi is az, ami érdekessé teszi számomra.

– Bővebben?

– Ennyi. Nincs több. Talán sohasem lesz több... igazából most csak sajnálom szegényt.

– Ne etess. Tetszik neked, azért rohangálsz utána!

– Azért nem nevezném így, hogy futok utána. Furcsa...
– Mi?
– Megtehettem volna, hogy nem megyek el a kórházba. Akkor kimaradok az egész esztelen történetből. De mentem, igazad van. Talán azért mert ő kért meg rá akkor éjjel. Látni akartam még egyszer... azt hiszem.
– Erről beszélek félórája, érdekes számodra a pasi. Szerintem is külalakra elmegy, jó arcú, magas. De gyilkos nézése van. Ott a bankban is, áh... ahogy rám nézett, félelmetes!
– Gyilkos a nézése? Te lökött vagy. Szerintem pont fordítva, egy nagydarab érzékeny fickó, nagyon is... de hagyjuk, ne beszéljünk róla, nincs értelme.
Szótlanul mentek tovább, Róza se fecsegett, ami ritkaságszámba ment nála.
– Képzeld, mi újság van. Anyám leköltözik vidékre, eladja a pesti lakást – törte meg végül a hallgatást Sára.
– Jó neki, van esze. Tudod, hogy én is szívesen mennék... és te?

– Ha mindenütt rend lesz körülöttem, én is lemegyek hozzájuk. Kötelességből. Figyelnem kell rájuk. Na meg van más is. Földbirtokos lettem, egy komoly gazdaság tulajdonosa. Rám hagyta a keresztapám a birtokot.
– Micsoda mázlista vagy hallod! És itt hol kezded a rendberakást? – rántott egyet Sára dzsekijén Róza.
–Nem tudom. Zsolt azt mondta, jön minden sorban.
– Jaj, de hülyeség! Nem jön semmi Sára, neked kell kitalálni, hol kezd el!
– Szerinted? Te hol kezdenéd?
– Először is lenyomoznám a kölköket, hol vannak most. Aztán... haditervet eszelnék ki, hogyan tudnék nekik segíteni. Nem is ülnék a popómon, én biztos nem, hogy a csajszi minden este megkísértsen – nevetett Róza. – Segítsek?
– Rendes vagy, lehet, hogy jól jönne a segítséged. Te kívülálló vagy, higgadtabban átlátod a helyzetet. Meg annyira jól esik, hogy nem néztetek bolondnak. Szóval azt mondtad, nyomozzunk?
– Azt. Nyomozzunk!
– Nyomozhatunk, bár úgy érzem, egyre jobban bele keverem magam abba, amihez nincs semmi közöm.

Sára kedvetlenül ment hazafelé miután elköszönt Rózától. A magány várta, és az albérlet nyomasztó atmoszférája. Mikor belépett a lakása ajtaján, azonnal érezte azt a fura zsibbadást a fejében, amitől lassan a falra tudott volna mászni. Azt az érzést, hogy nincs egyedül, a tudatot, hogy nem lát maga körül senkit, mégis érzékeli, hogy valaki, vagy valami jelen van. Villanyt gyújtott. – Végre fény! – sóhajtott fel.

Az utóbbi napokban sűrűn gondolta, hogy lelép abból az átkozott lakásból, kezdett elege lenni, mintha szellemek gyülekező tanyája lenne a hely. Nem bírja sokáig elviselni idegekkel, hogy mindig lófrál ott valakinek az asztrálteste. El kellene mennie egy pszichiáterhez... lehet csak vele van baj, ki kell ebből a helyzetből lépnie, de hamar.

Végig ment a lakásban, felgyújtogatott minden villanyégőt. Csak akkor nyugodott meg, amikor fényárban úszott minden, még a vécé is. A faliórán már elmúlt tizenegy óra. Eszébe jutottak Zsolt szavai: " Nem kell félned, nem fog kísérteni."

Nem fél, miért is félne, hiszen eldöntötte, hogy teljesíti az asszony kérését. Ennek ellenére mégsem kapcsolt le egy lámpát sem, úgy aludt el. Álmodott. A külvilágot kikapcsolt tudata dolgozni kezdett, képsorok suhantak át a szabaddá vált réseken, és újra rálebbentették a túlvilág üzenetét, amitől a pulzusa vad vágtába kezdett, homlokán megjelentek a hideg veríték cseppjei. Egy sötét utcán ment. Érzékelte, hogy nincs egyedül, valaki megy mellette. Vele szemben kivált a sötétségből egy alak. Megismerte a házmestert, aki minden reggel nagyot köszönt, mióta beköltözött a házba. Most is hangosan üdvözölte, szokatlanul érdeklődött és zsémbelt.

– Hová ilyen későn kislány, miért kell szegénnyel így bánni? Nem látja, hogy halott? Mit akar tőle?

Rémülten figyelt oldalra, kiről beszél a házmester. Hiába erőlködött, képtelen volt felismerni. Mintha egy harmadik szem nyílott volna ki benne, hogy segítsen rajta, az érzékei rekonstruálták az alakot.

– Apu, te vagy az? Hova megyünk?

Az alak nem válaszolt a kérdésre. Félelmetes némasággal lomhán ment mellette. A feje le volt hajtva, mintha minden lépésére vigyáznia kéne, hogy meg ne botoljon. A két karját esetlenül lógatta maga mellett, mint egy marionett bábu. Kereszteződéshez értek. A semmiből előrobogott egy kivilágított busz, megállt előttük és fülsiketítő zajjal kinyílott rajta minden ajtó. Tudta, hogy mindkettőjüknek fel kell szállni a buszra, hisz miattuk állt meg. Az alak nem mozdult. Sára átölelte, minden erejével cibálni kezdte felfelé. A buszon kifulladva az erőlködéstől lenyomta egy ülésre, az ajtók azonnal becsapódtak. Fájni kezdett a feje az éktelen lármától. Ott állt az ülés mellett, amiben lehajtott fejjel ült az apja. Nem félt tőle, hogy is félt volna, hisz az ült ott, akit annyira szeretett, míg élt. A kellemetlen zaj átváltott lágy muzsikává. Rádöbbent, hogy már nincsenek a buszon. Egy másik világba értek, egy másik dimenzióba. Próbálta megérteni, mi történik vele, de végül feladta, nem gondolkodott rajta. Hisz minden változás, amit átélt, annyira természetesnek tűnt.

Körülnézett és látta, hogy egy hatalmas hegygerincen állnak. Beszélt hozzá a halott apja, akinek nem mozdult a szája mégis értette mit mond.

– Gyere kislányom! Mutatok neked valami csodálatosat.

Hegyi kapaszkodón mentek felfelé, de amin lépkedett az mégsem hegyi út volt. Türkizkék üvegtömbök voltak egymásba préselve, és az egész opálos ragyogásban úszott. Nem volt növény, se élet rajta. A levegő tisztán, mint a kristály, hűvösen hasította a tüdejét.

– Túlságosan szép ez a ragyogás, de annyira életidegen, nem gondolod? – fordult az alak felé.

– Életidegen? Mi az, hogy élet? Mikor ott éltem a Földön, az nem volt igazi élet. Ez itt, nézz körül, ez az isteni világ. Most vagyok igazán boldog, végre hazajöttem, ahová mindig is vágytam.

Sára értetlenül hallgatta.

– Nem érezted jól magad velünk, azt akarod mondani?

– Áh, dehogy. Nagyon fáj, hogy magatokra hagytalak benneteket, de nem féltelek kislányom. Te mindig tudod, mit kell tenned. Ha tudni akarod az igazságot, nem bántam meg, hogy vége a világi küszködésemnek. Nem könnyű tehetetlenül nézni azt a mérhetetlen pusztítást, amit az ember végez a földi paradicsom ellen. Az emberek nem tisztelik a Földet, kihasználják, kiélik teljesen, gyilkos ösztöneiknek senki és semmi nem szab gátat. Sír a Föld anyácska, gyilkosok bölcsőjévé vált.

– Beszéltél róla sokat míg velünk voltál, akkor engem, ne haragudj meg az őszinteségért, egyáltalán nem érdekelt, de már kezdelek érteni..

Egyre gyengébbnek érezte magát, könyörögve fordult a jelenség felé – Apu fáradt vagyok és nagyon fázom.

Az alak intett, hogy elengedi.

– Menj csak vissza, de azzal a tudattal, hogy velem minden rendben van, ne aggódj, és legfőképpen ne vádold magad a halálom miatt.

Sára megfordult, hogy elinduljon lefelé a ragyogásból, de megtorpant, mikor hallotta, hogy még beszél hozzá az apja.

– Várj! Csak még egy fontos dolgot szeretnék mondani. Sokszor lesz nehéz helyzet az életedben, de ne hátrálj meg, ne alkudj meg! Bízzál mindig a megérzéseidben, mert a megismert logika tévútra visz! Nagyon szeretlek! – visszhangzott sokáig az utolsó szó, ismétlődve, elnyújtva.

– Én is szeretlek! – felelt Sára, de mikor visszafordult, hogy búcsút intsen, már nem látott senkit, csak valami zöldeskék fényt, ami felkúszott a ragyogó hegygerincre.

Hirtelen ébredt fel, riadtan körbe nézett a szobájában. Minden ugyanúgy volt, mint mielőtt elaludt, semmi nem változott, csak az égők szikráztak a szemébe idegesítően. Önkéntelenül megsimogatta a bokáját, fájt amikor hozzáért. – Bizonyára a sok gyaloglástól – gondolta.

Elaludt és újra álmodott. Ugyanaz a sötétség vette körül, de most nem utcán volt, hanem egy erdőben. Ott volt egy tisztás szélén a fák sötét árnyékában. A tisztás a telihold fényárjában úszott, csak ő volt a fák takarásában. Tudta, hogy át kell jutnia azon a tisztáson, aminek a szélén állt. Nem volt egyedül. Mellette kétoldalt hozzásimult  két gyermek. Az egyik sírt folyton. A másik dacosan összehúzta a szemöldökét, és csendben várt. Várta azt a pillanatot, hogy induljanak. A tisztás túloldalán volt egy ház, aminek az ablakai ki voltak világítva. Oda kellett valahogy átjutniuk, a biztonságba. Félt. Tudta, hogy figyelik őket. Valami, vagy valakik. Ugyanúgy megbújnak a bokrok közt a sötétben, mint ők.

Megszorította a két gyermek kezét és visszafojtott hangon megszólalt.

– Most! – és rohantak át a tisztáson, át a fényen, a túloldalra, a menedékbe, ahol már nem kell félniük. Át a biztonságba.

Már majdnem odaértek, mikor a kisebb gyermek elesett és kétségbeesetten sikoltozni kezdett.

– Félek! Ne hagyjatok itt!

Megállt, felemelte a karjaiba és iszonyodva körül nézett, felkészült a halálra.

A fák alatti sűrű bozótosból polip csápok tekergőztek feléjük. Vonaglottak, csúsztak szédítő iramban. Már-már odaértek a lábukhoz.

– Nem győzhetnek le! Szedd össze magad, fussál! – kiáltott a nagyobbik gyermekre, akinek már minden ereje elszállt a félelemtől és a kimerültségtől.

A lábával berúgta az ajtót, ami döngve csapódott be mögöttük.

– Sikerült! – kapkodva szedte a levegőt.

Elfogyott az ereje. Ült a földön összeroskadva. Érezte az iszonyatos fáradságot a testében.

A két gyermek nagyra nyitott szemmel bámulta. A kicsi felé nyújtotta a kezét, mosolyog rá. A másik, a nagyobb is elnevette magát.

– Már nem kell félnünk! – hallotta a gyermek megnyugtató hangját.

– Igen, megmenekültünk – mosolygott rájuk ő is. – Már én sem félek.

Nyugtalanul forgolódott, hiába akart, nem tudott felébredni, pedig idegesítő furcsa szöszmötölés zaja jutott el hozzá.

– Akkor már tudja kedvesem, ki vagyok! – hallotta az ismerős reszketős öreghangot közvetlen közelről. – Már nem időzök itt sokat, lejár lassan az időm. Figyelmeztetni szeretném, hogy ne kövessen minden látomást, mert van, amelyik félrevezeti önt. A gyermekek anyja önző, látta a jövőt, mégsem akarja, hogy úgy alakuljon, ahogy megmutatkozott előtte. Mindent el fog követni, hogy megváltoztassa azt, amit már nem lehet. Az álmokra figyeljen, mert bennük van az útmutatás, de önmagának kell döntenie később, hogyan lép tovább.

– Nem tudom, hogyan csinálta, átadott nekem egy tudást, de mit kezdjek vele, ha nem tudom használni, csak félelmet kelt bennem! – válaszolt Sára egyenesen szembefordulva az árnyalakkal.

– Könnyű volt. A boltban mindketten ráéreztünk egymásra, mert ugyanaz a rezgésszámunk. Emlékszem, hogy míg engem nézett, a halott nagyanyjára gondolt. Miért pont egy halottra? Mikor a szemébe néztem, láttam a gondolatait, azt is mi fog történni önnel a jövőben. Tudtam, hogy segítenem kell. Igaza van, félelmetes. Én is átéltem ezt az érzést mindig, ha rá tudtam látni a jövőre. Hogy mit adtam át? Nem mindent, ne ijedjen meg. Csak annyit, hogy az érzékei ezután többre lesznek képesek, mint egy átlagemberé... lassan majd idővel megszokja. A belső érzékei erősebbé váltak az átlagnál, figyeljen rájuk... sajnos a rossz dolgokat élesebben fogja lereagálni, mint a jókat... figyeljen az intuíciókra!

A mobilja ébresztette, ami egyfolytában zenélt. Róza hívta.

– Sára, képzeld mi történt, ébredj már! Most nézem a reggeli híreket, valami eszelős felgyújtotta bankunkat. Fel vagy már? Felfogtad? Gyere, kapd össze magad! Azt hiszem a pasid az a szerencsétlen flótás.

– Nem a pasim! Ne szórakozz velem, ennél bevehetőbb hülyeséget is kitalálhattál volna korán reggel! – morgott Rózára rosszkedvűen. 

De Róza elérte a célját: minden álmosság elillant belőle abban a pillanatban.

DIPLOMA

 

Az egyetem aulájában véget ért a diplomaosztás hivatalos ceremóniája. A méhkashoz hasonlító hangzavarban a hozzátartozók gratulációja zajlott. Sára kezében a friss közgazdasági diplomával fülig-érő szájjal állt a családja előtt.

Az édesapja megilletődve átölelte.

– Ez a nap is eljött, diplomás hölgy lett az én kicsi lányom!

A keresztanyja – szokásához híven – végig sírdogálta az egész ünnepséget, egyfolytában hálálkodva Istenhez.

– Látod gyémántos virágom, Isten megsegített, hogy ezt a napot is megérjem. Nagy ember lett belőled!

Sára hangosan felnevetett a vidéki öregasszony megjegyzésén.

– Dehogy lettem nagy ember keresztanyus, csak végeztem az egyetemen, nincs ebben semmi különös!

Akkor, abban a percben úgy érezte nagyon jó, hogy büszke rá a családja.

Kíra, a barátnője, mint a sas a zsákmányára, lecsapott a meghatottsággal küzdő lelkére: – Gyere ide kicsit!

Sára odalépett hozzá.

– Remélem, lelépsz te is az ősöktől, megvan a kéró, ahová megyünk bulizni!

– Naná, hogy megyek! Ez nem kérdés – válaszolt vissza nyeglén, ezzel eltűnt belőle az összes áhítat, amit addig a családja iránt érzett.

Mikor hazaértek, kicsit élvezte még az ünnepi estebédet, aztán odasúgta az apjának:

– Ugye nem baj, ha magatokra hagylak benneteket? Várnak a barátaim.

– Menjél csak, tartom a hátam, megleszünk magunkban, elsörözgetünk – engedte el kényszeredetten az apja.

Még látta egyet villámlani az anyja szemét, de gyorsan behúzta az ajtót maga mögött. Ugyan mit is gondolhatott, talán abban reménykedett, hogy otthon nézi őket? Ez az ő napja, csak az övé! Hamar meggyőzte magát, sietve nekilódult az emeleti lépcsőknek. Visszhangzott az üres lépcsőfeljáró, ahogy végigdübörgött rajta, aztán lelassított, mert két szatyrot cipelve szembejött vele a szomszédasszonyuk, akinek már messziről ragyogott az arca:

– Sárikám, eljött a nagy nap, gratulálok! Az édesapja nagyon boldog, hogy megérte ezt a napot!

Sára megköszönte a gratulációt, de nem állt meg, magára hagyta a beszélgetésre felkészült asszonyt. Zenélt a mobilja. Kíra idegesen figyelmeztette, már ott szobroznak a ház előtt.

– Helló csajszi, végre! Ugorjál be! Indíthatsz Zotya! – adta ki az utasításokat türelmetlenül a barátjának.

– Hová megyünk, hol a kéró?

–Fent Budán, egy üres nyaraló. Leszünk vagy húszan. Mit hoztál? Mármint hozol piát?

– Nem mondtátok, majd veszek. Apám adott pénzt.

Megálltak egy éjjel-nappali üzlet előtt vásárolni.

– Zotya itt van ötven, vegyél meg mindent, ami kell!

– Te mindig tele vagy dohánnyal, hogy csinálod?

A reklámszatyorban összecsörrentek az üvegek, amikor a csomagtartóba rakta az italokat a férfi, majd széles vigyorral visszaült a volánhoz. Az úton már énekeltek, hangolták magukat a bulira. A sötétség átölelte a várost, felpattantak a fények, mint a gyöngyszemek kiragyogtak a sötét bérházak között, ünneplőbe öltözött minden koszos utcasarok, még a kukákon is fényfüzérek ragyogtak. Akkor úgy érezte, hogy az élet fantasztikus és csodálatos, mert minden a helyén van benne, úgy ahogy kell.

A budai nyaraló kerítését borostyán futotta végig, amitől nem lehetett belátni az udvarra, csak a kiszűrődő hangokat hallották, az idétlen röhögést és visongást. Mikor beléptek a kapun Sára szeme azonnal levadászta Gergő kezében a füves cigit.

– Nézz oda Kíra, nagyon hamar elkezdték a füvezést, még a végén elrontják a bulit!

– Ezek? Dehogy, csak így érzik jól magukat, ne törődj vele! Különben is, belefér az estébe, hisz nagy nap ez a mai! – nevetett a barátnője – Kell egy kis kábulat, hogy kisimítsa az agyad, nagy volt a nyomás mindenkiben az utóbbi hetekben.

– Várj, csak azt ne mondd, hogy te is rászoktál? – fogta meg erővel Kíra karját.

– Mi bajod velem? Mi az, hogy rászokás? Néha szippantunk, de azt ne nevezd rászokásnak! Igazából ez nem drog! Ki bírná a gyűrődést mindig tiszta fejjel? Nem gardedámnak jöttél velem, vagy ha igen, akkor nincs rád szükségem, húzzál hazafelé minél előbb!

– Jól elvagytok, csajok – vigyorgott Zotya.

Ha nem is teljes mértékben, de Kíra ráérzett, a bulit nem rontotta el senki, némelyik túlpörögött mint a búgócsiga, de nem okozott senkinek meglepetést. Az egész éjszaka az ivásról szólt. Néha a haverjai közül egyik- másik eltűnt hányni, vagy csak párostól egy félreeső helyre, aztán folytatták tovább ott, ahol abbahagyták. Éjfél körül páran átváltottak keményebb drogra, de szerencsére ők sem balhéztak túlzottan. Fekete Pufi is csak üldögélt egy sarokban, bambán figyelt körbe-körbe, az érzékei már nem rögzítették a valóságot. Magában beszélgetett, valakihez. Néha hadonászott, mintha zümmögő döglegyeket kergetne egy nem létező asztalról. A nyála a bal oldali szájszögletéből türelmesen szivárgott az állára, onnan lecsurgott a pólójára. Akadt köztük olyan, aki szánakozva mutogatott felé, de Pufit nem zavarta a véleményük. Nem ért el hozzá a külvilágból már semmi. Mindenki tudta róla, hogy jó eresztésből való, apja-anyja orvos, a srác mindig tele volt pénzzel. Pufi az egyetem első évétől kezdve szépen araszolva csúszott lefelé, aztán elért arra a pontra, mint a mocsárba ragadt ragadozó, hogy hiába küzdött ellene, egyre mélyebbre került. Végül nem is küzdött, inkább készakarva kereste a mámort. Sára is beszélt egy alkalommal vele, hogy miért nem tud leállni, még figyelmeztette is, ha tovább folytatja, előbb-utóbb bele fog dögleni. De Pufi csak vigyorgott rá:

– Utálom ezt a geci világot! Ha kiütöm magam, az a legszebb! Az ember átlényegül azzá, amivé akar, megkap mindent, amire vágyik, olyankor boldog vagyok. Érted? Nem érted. Senki nem tudja milyen érzés madárnak lenni, míg nem próbálta ki a repülést!

Pufihoz csatlakozott később Vica. Sára felfigyelt egy csoportosulásra, ahol körbe állva röhögtek a többiek, és durva megjegyzéseket tettek valakire. Odasétált hozzájuk, de hamar ott is hagyta őket.

– Idióta barmok! – fakadt ki, mikor visszament Kírához.     -- Láttad Vicát?                

   -- Mi van vele?                

   -- Vetkőzik, már teljesen kiütötte magát! Szórakoztatja a többi balféket az idióta!

– Megyek, megnézem, le ne maradjak valamiről! – Kíra sietett megnézni Vica előadását, de hamar otthagyta ő is a visongó csoportot, mikor visszatért éleset köpött a földre.

– Hülye kurva! Anyaszült meztelen maszturbál a többiek előtt. Azért mindennek van határa!

– Ha te mondod. Igyunk valamit, kiszáradtam! – húzta el közömbösen a száját Sára.

Észrevétlenül merültek el az alkohol mámorában. Később egy erőtlen szabadkozás után elszívta az első füves cigit, majd a másodikat, a harmadikat. Az első után nagyon jól érezte magát, de a harmadik után úgy kiesett a következő pár óra belőle, mint az öngyilkos a hetedikről. Nem emlékezett arra sem, hogyan ért haza. A barátai teljesen a lakás ajtóig támogatták.

Míg nyomta a csengőt nekidőlt teljes testsúlyával az ajtónak, részeg vigyorral hadonászott hátrafelé: – Húzhattok a büdös francba, végállomáshoz értem!

Lélekben felkészült, hogy nem fogják ölelő karok fogadni. A zárt ajtó jobban idegesítette, mint a várható balhé. Azt biztosan tudta, hogy semmiképpen nem fogja megúszni.

Megjelent az anyja az ajtóban, de nem veszekedett, szó nélkül beengedte.

– Mi a manó? – dünnyögött meglepetten, közben nagy lendületet véve belépett mellette a lakásba. Feltűnt a furcsa viselkedés, de nem volt kedve megfejteni mi történt otthon míg távol volt, egy szent cél lebegett csak előtte, megtalálni az ágyát és vízszintbe vágni magát. Nem vetkőzött, csak a sportcipőjét rúgta a fotel alá, túl távolinak találta a fürdőszobát is, pedig érezte magán az alkohol és a dohány áporodott szagát, lefeküdt és azonnal elérte az öntudatlanság.

Mikor felébredt erős hányingerrel küszködve kiment a fürdőszobába. A fürdőszobai tükörben alaposan szemügyre vette magát. Vágott a látványra egy gúnyos grimaszt. Arra már ébredéskor rájött, hogy totál kiütötte magát az előző éjszaka, csak azt nem tudta megfejteni, hogy hol. Próbált erősen koncentrálni. Aztán mint egy váratlan villám a tavaszi kék égből, olyan hirtelen és döbbenetesen elért hozzá a felismerés: a diplomaosztás! Hogy a francba felejthette el! Végre diplomás lett! Az arcán megjelent egy fáradt mosoly. Tétova mozdulattal nekidőlt a mosdó szélének. Rámeredt idegesen a tükörbeli arcára, mert rátört intenzíven egy emlék arról, hogy éjszaka valaki erőszakosan fogdosta, és felrémlett több minden arról is, hogy csókolódzott valakivel. Ugyan ki a franccal hetyegett? Te jó szagú ég, nem létezik, hogy a fű annyira kidobta az agyát! Valaki biztosan rásegített...talán tettek valamit az italába? Egy pillanatra ledermedt. Próbált visszaemlékezni, de a sötétség olyan szilárdan tartotta magát a fejében, mint egy betonfal, nem engedte át az emlékek fényét teljes valóságában. Mint egy szűrőn a szemét, a fontosabb dolgok fent akadtak rajta. Legalább emlékezne rá, hogy milyen volt, ha már volt is valami, vagy nem is volt semmi? Reménykedett, hogy nem. De ha mégis elment valakivel egy körre? Egyáltalán kivel? Sok pezsgőt és pálinkát ivott talán nem kellett volna annyit. – állapított meg egy meglepően logikus következtetést. – Hú, de szarul vagyok! – nyögött fel hangosan.

Az anyja jelent meg a fürdőszoba ajtajában, kopott, ezeréves pulóverét fázósan a dereka köré húzta.

– Végre, hogy tudsz járni, végig aludtad az egész napot, remélem teljesen feleszméltél! – morgott a lányára.

– Miről beszélsz? Mennyit aludtam? Még most is olyan a gyomrom, mint amit kilúgoztak. Nagyon sokat ittam, ez tény, nincs kedvem most veled vitatkozni, de ez az utolsó, ígérem, csak ne kezdj el velem megint ordibálni. Rosszul vagyok! Vége a diákéletnek, nem iszom többet! – próbálta megnyugtatni az anyját.

Az anyja durván eltolta a tükör elől a lányát.

– Gyönyörű vagy! Én a helyedbe nem nézném magam annyira, inkább sírógörcsöt kapnék a szégyentől!

– Hagyjál már, ne lökdöss! – rántott magán egyet Sára ingerülten – Az idegeimre mész ezzel a szövegeddel! Már egy kicsit se lehet szórakozni?! Ünnepeltünk, búcsúztunk, ennyi volt! Mi a bajod mindig!? – emelte fel egyre jobban a hangját.

Választ se várt, viharzott az illemhelyre, már útközben öklendezett, a vécékagyló fölé hajolva hányt. A szeme könnybe lábadt, egyre jobban reszketett a gyengeségtől.

– A rohadt életbe, de rosszul vagyok, legalább ilyenkor hagyna békén, lehetne egy kis belátással – sóhajtott fel dühösen. Szédelegve öltözött, friss levegőre vágyott, ki onnan a panelszagból, az örökös szemrehányásokból, ki az utcára!

– Hova mész? – kérdezett utána az anyja, aki akkorra már a konyhában a kávéfőzővel bajlódott.

– El! – szólt ingerülten vissza Sára. – Levegőre!

– Hozhatnál filtert, megint elfogyott, itt senki nem figyel semmire – kérte megtörten az anyja.

Sára, mintha nem hallotta volna az anyja kérését, sietve kilépett a bejárati ajtón. Amikor kiért az utcára lelassított, már csak sétált. Mélyeket lélegzett, hogy múljon a rosszulléte, de a csúcsforgalom szmogjától újra hányingert kapott. A város zaja kíméletlenül az arcába csapott, idegesen kerülgette az embereket. Célforgalom! – gondolta bosszankodva, mikor utolért egy nagyseggű nőt, aki gyerekkocsit tolt és elfoglalta előle az egész járdát. A nő unottan tolta a babakocsit, sűrűn előrehajolt. Ilyenkor Sára látóterét eltakarta a domború feneke, hogy még teljesebb legyen a kilátás, vagy inkább a belátás színvonala, a nő szoknyája felcsúszott és ledéren kivillantak a narancsbőrös combjai. – Ezek a hülye picsák, hogy szétfolynak szülés után! – gondolta undorral. – Na, persze esküvőig hajaztak a darázsderékra, most meg már, mindegy nekik. Na, nekem biztos nem lesz még húsz évig gyerekem, vagy később sem. Minek? A levegőt is elveszik az ember elől. – Bosszankodva megelőzte a nőt, aki megállította a babakocsit, hogy gügyögve cumit erőltessen a baba szájába. Diploma, mit ér vele? Kezdheti az álláskeresést. Dehogy keresi, pihen inkább, megy a Balatonra Kírával. Eszébe jutott az éjszakai ígérete. Bement a sarki boltba, megkereste a filtert, beállt a pénztárhoz fizetni. Egy görnyedt idős nő miatt, lassan haladt előre a sor. A pulton csak két kifli hevert, egy fél liter tejjel. A néni kis patkó pénztárcájából számolgatta az aprót.

– Mi van mama, nincs pénze? A pénztárosnő hosszú műkörmeivel idegesen kopogott a pulton, lekezelő hangnemben siettette az idős vevőt. – Nem itt kell kikeresni a rávalót, nézze, mennyien állnak a háta mögött!

– Elnézést kérek. Nincs kedvesem annyi, egy kiflit visszaviszek – mondta halkan az öregasszony.

– Mikor már összefogdosta? – förmedt rá a pénztáros. – Vigye a tejet vissza!

– Az az ebédem! – ijedt meg az öreg hölgy.

– Haladjunk már, más is sietne! – szólt be egy körszakállas hátulról.

Az öreg hölgy hátra nézett, összetalálkozott a tekintete Sára tekintetével. Egy pillanatig nézték egymást. Sára mintha a két éve meghalt vidéki mama szomorú szemeit látta volna újra. Elmélázott egy pillanatig a furcsa felismerésen, és a gondolatai elkalandoztak a meghalt vidéki mama emlékképeire. Ugyan miért volt a mamának olyan szomorú a szeme? – filózott magában. – Talán csak azért, mert tök egyedül élt évekig. Az apja mindig azt hajtogatta, hogy lelkiismeret furdalása lett a halála után. De csak utána? Mindig azzal mentegetőzött, hogy melózni kellett ezerrel, ki tudott volna folyton utazgatni hozzá? Hát, aki nem akar, az nem tud, igaz? A mama meg szép csendben meghalt... egyedül – jutott el a megfejtésig, és ezzel le is zárta az emlékképeit. Nem akart benne továbblépni, mert arra gondolt, ha valakinek mindig azt szajkózzák, mennyire szeretik, a végén mégis tök egyedül dobja fel a talpát, az nagyon nagy álszentség. A pénztáros félretette a tejet, az öregasszony lehajtott fejjel elindult a kijárat felé. Ahogy elment Sára mellett, váratlanul megtorpant. Felemelte a fejét, és belenézett újra a szemébe. Sára meglepődve állta a tekintetét, még sohasem látott előtte ilyen szempárt. A két homályos szembogár közepén izzott csak egy kicsi pont, ami szinte átszúrta a retináját. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzése támadt, a lábai elgyengültek és úgy érezte, mintha homályosabban látna mindent. Az öregasszony lehajtotta a fejét és görnyedten tovább ment. Émelyítő, furcsa szaga volt, ami kúszott utána, mint egy koszos, szürke fátyol. Már nem volt a boltban, de a hátrahagyott szag ott keringett még jó darabig a térben.

– Azt a tejet is kérem! – mutatott a félretolt tejeszacskóra, miközben maga se tudta miért teszi. A pénztáros szó nélkül beütötte a tej árát. Sietett kifelé a boltból, de hiába kutatott a szemével, nem látta sehol az asszonyt. Végig robogott előtte a troli, úgy érezte, mintha rajta gázolna a kerekeivel, az agyában csikorgott, a zaj végigremegett a gerince mentén, az idegkötegein. Libabőrös lett tőle. Utálta a nappali szmogos, zajos várost. Felfedezte a villamosmegállóban az öregasszonyt. Elindult feléje.

– Ezt a boltban hagyta – odaadta a tejet. Fordult is vissza, nem akarta a hálálkodását hallgatni, de az öreg hölgy nem engedte.

– Várjon kedvesem, itt a névjegyem! Ha kedve lenne egyszer, szívesen látnám az otthonomban. Maga nagyon jó ember, jó lelke van, azért hívom meg magamhoz.

Kellemetlen érzése lett, ahogy az idős nő fogta a karján a ruháját. Az orrát megcsapta újra az öregasszony szaga. Émelyítő hullaszaga van, villant át rajta a felismerés.

– Jól van, engedjen el! – szólt rá erélyesen, és eltolta magától a ruháját markoló öreg kezeket.

– Nemsokára megváltozik minden. – mondta halkan az asszony és elengedte a karját – Menjen csak.

– Mi változna meg, miről beszél? – nézett vissza Sára értetlenül.

– Majd megtudja idővel. A sors elől nem lehet elbújni sehova! – mosolygott ráncokkal körbeszőtt ajkaival a nő.

– Ki akar? Én soha nem bújok el semmi és senki elől! – szólt vissza dacosan.

– Erős ott bent, érzem. Kell is az erő, ha túl akarja élni azt a sok megpróbáltatást, ami magára vár! – mondta maga elé az öregasszony, mintha nem is hozzá beszélne.

– Hagyjon már! Mi maga, jósasszony?

– Itt van a névjegyem. Tudom, hogy eljön hozzám. A sors mindig odavezérel bennünket, ahol küldetésünk van az életben. Maga megszánt engem, mert a sors így akarta, hogy ma jót cselekedjen, és velem cselekedjen jót. Hozzám vezette az útja, milyen furcsa és véletlen, nem gondolja? Ezért a mai nap, különleges nap lesz önnek kedvesem. Tudja, minden egyes találkozás sorsdöntő, az is, hogy mi ketten itt és most találkoztunk. Itt van, vegye el! – nyújtotta erőszakosan a névjegykártyáját.

Sára kelletlenül elvette, becsúsztatta a zsebébe. Nem értette mit akar a nyanya a névjegyével, meg ki kíváncsi az elmebajos szövegére, vén debil, elképzelte, hogyan élhet az, aki ilyen büdös tud lenni. Behány tőle. Mosolyt erőltetett az arcára.

– Rendben van, ha kedvem lesz, talán meglátogatom. Jól elbeszélgettünk... most is – mondta gúnyosan, majd intett és fordult vissza, hogy átmenjen a zebrán. Hallotta, ahogy utána szólt az öregasszony.

– Nem fog mindig így gondolkodni...

– Menj a fenébe! – morogta maga elé, és mérgesen visszanézett, de már nem látta ott állni a nőt. – Hová tűnt el? – meredt meglepődve a semmibe – Hisz nem jött a villamos.

Nem értette az egészet, pláne saját magát, miért rohangál, mint egy idióta egy zacskó tejjel egy vén banya után? Nem normális az egész napja, tetejében még káprázik a szeme is! A lépcsőházban megnézte a kártyát, amin szép díszes betűkkel ott állt az öregasszony neve: „Prof. Dr. Zanócz Borbála. Személyiség-lélektan, pszichológia, parapszichológia."

Atyaég! Doktor? Jó kilátások, ha idejut ő is diplomával öregen! – nézte a névjegykártyát, majd bedobta a táskája oldalsó rekeszébe. Megy a halál hozzá — gondolta — ő biztosan nem!