Elhagyás

Nincs olyan, hogy ne derüljön ki az igazság. Így lett ez Évi esetében is. A nagylány mindennap elindult otthonról a közeli városba, ahol a szakképzése folyt. A megszokott időben haza is ment, de Nórinak feltűnt, hogy nagyon megváltozott. Nem vett részt a család életében, arra hivatkozott, hogy kimosta az agyát az egész napi tanulás. Bement a szobájába, végig feküdt a heverőn, jól el volt a semmit tevésben. Aztán egy nap kellemetlen hírt kapott Nóri. Évi nem jár a tanfolyamra, egész nap ott lebzsel egy építkezésen, ahol a fiatalember napszámosként dolgozik. Nem akarta elhinni, ezért kerékpárra ült elment Évi után. Pár utcával arrébb volt az építkezés, ledöntötte az árokparton a kerékpárt, gyalog ment oda, mint aki csak sétál, nézelődik. A lány tényleg ott volt. Ott ült egy farakás közepén a fiúval, a tanfolyamra elcsomagolt szendvicseket ették. Végig hallgatta a megjegyzéseket, ahogy cukkolták az idősebbek őket.

= Nem való neked asszony öcsi, lefog a munkából.

A fiú feltápászkodott, leverte a nadrágjáról a port. Nóri tisztán hallotta a válaszát.

= Nem tudom lerázni magamról, olyan mint a pióca. 

Évi is hallotta, de mint aki fel se fogja a szavak értelmét, nevetett a távolodó fiú után.

Mikor aznap haza ért, Nóri utána ment a szobájába.

= Figyelj ide, megtudtam, hogy nem jársz a tanfolyamra. Azt is tudom hol töltöd az idődet. Szóval, ennyi erővel otthon is maradhattál volna. Nincs értelme, hogy a családban legyél. Beszélek a gyámoddal, mit lehet tenni az érdekedben.

Éva elhúzta a száját, gúnyosan nézett Nórira.

= Mit gondolt, úgy lehet engem rángatni? Változzak, tanuljak! A sok idióta szöveg. Már tele van a hócipőm vele. Utálom a tanfolyamot. Férjhez megyek.

= Ez a fiú nem vesz el téged. Aki szégyenli, hogy jársz utána, az nem szeret téged. Csak kihasznál. 

= Honnan ez a nagy okosság mama?

Nóri nem válaszolt, otthagyta a lányt, aki nem tudott elhallgatni, mondta a magáét. 

A konyhában készítette a vacsorát mikor megjelent Hanna a német barátnője.

= Mi újság lenni nálatok? Minden rendben?

Nóri örült, hogy beszélgethet valakivel, Évi miatt teljesen letargiába került. Elmondta Hannának, hogy nagyot csalódott. Éva becsapta hetek óta, félrevezette. Hanna összecsapta a kezét.

= Majd én beszélni vele!

= Nincs értelme. Csökönyös, szerinte mindenki az ellensége.

Helga benyitotta Éva szoba ajtaját. Megcsapta az orrát a büdös zokni áporodott szaga.

= Hallom Évike nagy szomorúságot okoztál mamának. Mi ez a büdös, nem  megmosdani? Szégyelld el magad. Mi lesz most veled? Hova menni? 

= Na még csak ez hiányzott! Minek jött ide, mama küldte? Senkinek nincs hozzá köze, hogy fekszem, meg mibe. Ha akarom majd levetem.

Hanna ledermedt.

 = Tudod mit Évike, visszaadni minden ajándék nekem. A ruhák is, az ékszerek is. Nem érdemelni meg őket.

Éva felállt, kidobálta a heverőre a ruhákat amit Hannától kapott, oda hajított a tetejükre egy díszes faládikát.

= Itt van minden, legyen velük boldog!

Az anyja hallani sem akart a lányáról. Végül a nővére felajánlotta, hogy hozzájuk mehet. A gyám vitte el autóval. Mikor kiszálltak a megadott címen, megdöbbenve nézett szét.

 A foghíjas kerítést mellett rohangált és üvöltött két korcs kutya, A vályogházon málladozó vakolat a régmúlt időket idézte, az ajtón piszkos ajtófüggöny lengedezett ami semmi akadályt nem gördített a döglegyek elé, amik felhőként lebegtek a ház mellé épített istálló és a trágyadomb között.  A kutyaugatásra kidugta a fejét egy két éves körüli gyermek, majd egy huszonöt év körüli nő. Koszosak, ápolatlanok voltak ők is mint az ajtófüggöny amibe kapaszkodtak.

= Biztos ez a helyes, ami most történik veled Éva. Nem lenne jobb lakásotthonba?

= Ez a családom, jó lesz minden, ne idegeskedjen. = nyugtatta meg a gyámot, de sápadt volt látszott, hogy nyugtalan a látottaktól.

= Nem kell félni, ha itt vagyok, a kutyák békén hagyják = biztatta őket a nő.

Be kellett menni, a hivatalos papírok miatt. 

Nóri egy hónap múlva üzenetet kapott a gyermekvédelemtől. Két kislánnyal kell megismerkednie, akik hozzá fognak kikerülni

A törékeny kislány őzike szeméből csakúgy sugárzott a félelem felé, mikor benyitott a szobájuk ajtaján. A nagyobb résnyire nyitott szemét eltakarta a gondozatlan, nagyra nőtt frufru. Nóri megérezte azonnal a felé áradó agresszivitást.

Akkorra már megismerte a múltjukat, tudta, hogy a falujukban a harc tovább éleződött, azzal, hogy a két gyerek állami gondozásba került. A kis falu, mint egy nagycsalád tárgyalta, elemezte a történteket. Olvasta a jegyzőkönyvet, tudta mivel érvel a nagymama, mi vezette  erre a drasztikus lépésre, hogy állami gondozásba adta a két unokáját. Hát persze jó indokot talált ki, míg ott él az alkoholista menye, a fia sírba küldője, a két gyereknek jobb idegenben. Mármint az ő szemszögéből, jobb. Nóri sokkal, de sokkal később értette meg, hogy volt némi igazságtartalma annak, amit beszélt úton- útfélen. Arra is jóval később jött rá, hogy önmaga életével is úgy bánjon, hogy ne feszítse magát keresztre. Tudni kell néha félre lépni a sors útján dübörgő lehetetlen kihívások elől. Mire rájött ezekre a életbölcsességekre, akkorra már annyi lelki sérülést elszenvedett, hogy a gyógyuláshoz a híres füves ember se tudott volna már összesöpörni számára semmilyen csodatévő geze-muzát.

Az elhelyezési tárgyaláson még bízott a két gyerek, kapaszkodtak a szemükkel a nagymamába, a sarokban ülő összegörnyedt anyába. De a nagymama fennhangon fújta az igazát, önön magát dicsérte, vagy épp megnyugtatni kívánta magát vele, hogy, ő bizony jót cselekszik. Lenéző tekintetéből csak úgy sütött a gyűlölet, mikor a gyerekek anyjára nézett.

Nóri magával vitte a három nevelt gyermekét. Nyár volt, nem hagyhatta magukra. Mikor lett egy kis szünet, kérte a két kislányt, menjenek ki a folyosóra ismerkedjenek meg. Bemutatta őket egymásnak. Ági motyogott valamit, unottan álldogált, egyedül Pistit méregette a frufruja alól. Betti is kérette magát, torkán már csuklott a sírás.

Mikor megkérdezték a tárgyalás végén, ki akarja a kapcsolattartást ezután tartani, a nagymama hangoskodott, hogy ő biztos tartani fogja, mert szent a két gyerek, most is a javukra szolgált azzal, hogy államra bízta őket.

Az anya nem szólt egy szót se, aláírta a papírokat, fásult szemeiben, mint tükörben az árnyék, befurakodott a lemondás. Ezután lett egy színpadias sírás-rívás a nagymama részéről, zokogva ölelte magához az ő általa kitaszított unokákat. Az anya megcsókolta a lányait, nem jajgatott, nem ítélkezett,  csendben kiment az ajtón. Ági dühösen, Betti sírva ült be az autóba induláskor.

Pisti az úton hazafelé hozta a formáját, szövegelt ész nélkül. Most nem haragudott a fületlen beszédéért, oldotta a feszült hangulatot. Még Bettike szeme is felcsillogott néha a sok hebehurgyaságon.

ÉVA

 

Éva erős volt és segítőkész, szívesen vett részt minden házi munkában, hisz addig is az volt otthon a feladata. A család is hamar szívébe zárta a nagylányt, valahogy úgy, mint Nóri, első látásra.

– Ha már ilyen szép család lettünk – szólt egy este hozzájuk –, ideje alakítani a körülményeinken. Holnap bemegyek a Polgármesterhez, kérvényezem, hogy adják el nekem azt a földet, ami az udvarunk mögött van.

– De hát a tiéd, bérled – nézett rá Ferenc furcsán.

– De csak bérlem, ezért bármikor elvehetik tőlünk, nem ültethetek rá egy fát se, mert abban az esetben vissza kell állítani az eredeti állapotot. Mondtam neked, hogy gazdálkodni akarok. Gyümölcsfák kellenek, bogyósok, ribizli, málna, egres. Sok sok növény, amik ha felnőnek, ellátják a családot egész évre friss gyümölccsel. Mi van, ha elültetem, mikor teremne, meg ki kell vágni? A szívem fog megszakadni miattuk.

– Igaza van maminak, segítek én is szívesen, vedd meg, ne gondolkodj rajta! – helyeselt Éva.

Reggel elvitte a kérvényt, odaadta a Polgármesternek. A férfi amikor elolvasta mosolygott.

 – Kertészet? Rendben, a Képviselő Testület elé visszük, majd értesítjük Nóri nénit a döntésről.

 Még abban a hónapban megkapta tőlük a választ, eladják neki a közel háromezer négyzetméter földet, bio-kertészkedésre.

  Nóri boldogan tervezte a jövőt, már rálépett az ösvényre, amit megálmodott.

Rajzolt, hová mi kerül, hol lesz a zöldséges, hol lesznek a gyümölcsfák. Utakat rajzolt, az utak mellé  gyümölcsfa fajtákat. Megrendelte a csemetéket, várta mindennap őket, mint anya a gyermekét. Közös volt a munka, ásták a gödröket, cserélték benne az altalajt, a szomszéd gazda adta az istállótrágyát.

Mikor a csemetesor délcegen kikarózva a helyére került, mindenki elfáradt, de nem bánták, jó eső fáradsággal néztek végig a munkájuk eredményén.

Életet adtak a kicsi fáknak, hogy nekik teremjen majd. Nóri végig magyarázta a kertészkedés fortélyait, hasznát.

 Minden fának saját gazdája lett. Volt, aki az almafákat, volt, aki a sárgabarackot választotta, ki melyiket szerette jobban. A fákat gondozni kellett, mindennap meglocsolni, nehogy kiszáradjon. Ez már egyfajta felelősségtudat kialakítás része volt, amit Nóri céltudatosan tervezett.

 Meg kell tanulniuk a munka szeretetét, a munka örömét, élvezni a két kezük által alkotott új világot.

A vásárolt gyümölcsfákon kívül sok különlegességet kaptak a szomszédoktól, így került hozzájuk be a Pándi meggy, egész sor magvaváló szilvát ültettek gyökérsarjakból, birsalmából, de kaptak mogyoró sarjakat, ribizlit, egrest is. A kert kezdett életre kelni.

 Nóri párja melegágyat készített, amiben nőttek tavasszal a palánták. Éva beváltotta az ígéretét, eleinte mindent kérdezve, később már önállóan végzett el sok mindent.

Nóri tanította  a sütés- főzés tudományára, befőzésre. Lassan igazi kis gazdasszony lett belőle. 

 Mivel a középiskolát abbahagyta, ahogy ő fogalmazott, kirúgtatta magát, Nóri arra gondolt, eléggé rendbe jött lelkileg, szakma után kell nézni. Mikor közölte a döntését, Évi a továbbtanulás gondolatától is irtózva kérdezett rá, hogy komolyan gondolta e, vagy csak viccnek szánta. 

= A mai világban nem elég, ha csak gazdasszony egy nő, a család fenntartásban is részt kell vállalnia. Szakma nélkül csak segédmunkára vesznek fel. Nagyon komolyan gondold át.

 A munkaügyin keresgéltek tanfolyamot, ami alapszakmát ad. Így találták meg a szakács tanfolyamot. Évinek is tetszett. Elindultak beszerezni hozzá a papírokat, megkeresték az iskolát, tájékozódtak a képzés rendjéről.

 A világ kerek lett, Nóri úgy érezte, most már csak jó jöhet. Éva elmegy tanfolyamra, szakmája lesz, Lili is gőzerővel tanult, már céljai voltak. Pisti próbált lépést tartani Lilivel, már csak „azért is”. Tomi kis szeleburdisága nem okozott feszültséget a családnak, azok inkább Tominak nem kedveztek.

Mint égből a villámcsapás, egy nap alatt dőlt össze az idilli kép. Évi szerelmes lett egy helyi tizennyolc éves fiúba.

 „ A szerelem öl, butít és nyomorba dönt!” – szlogen rá nagyon érvényes lett. A fiú nagyon szerette az alkoholt. Éva egyre többet kimaradozott, ami nem lett volna baj az ő korában, de egy nap részegen ért haza.

– Mi a kaja, mami? – kérdezte, ahogy nyitotta a sütő ajtaját, és teljes testsúlyával rábukott a gáztűzhelyre.

Férfi könnyek

 

Benjámin elgondolkozva állt a kórház folyosóján, közben azon tépelődött, hogy jobb lett volna, ha fel sem hívja Sárát. Azért meg különösen dühös volt önmagára, hogy a telefonba végleg megszakította kettőjük között a kapcsolatot. Önmaga sem tudta miért, kedvelte Sára közelségét. Nem fogalmazódott meg benne konkrétan, hogy mit érez iránta, hisz annyira eltelt a saját bánatától, annyira gyűlölte a tehetetlenségét, hogy bármilyen csinos szép nő került is a közelébe, nem keltett benne semmilyen érdeklődést. Egy nagy senkinek érezte magát már jó ideje, akin még taposnak egyet – kettőt, mint az ajtó elé dobott sártörlő szőnyegen, mielőtt végleg bedarálja a rendszer.

Karola halála miatt eluralkodott rajta az önvád. Legjobban az bántotta, hogy nem figyelt fel a súlyos betegségére. Önmagával volt elfoglalva, közben a felesége elsorvadt mellette, mint egy üde bársonyos virág, a sivatagi forróságában.

Egyet tudott biztosan, hogy van még pár dolog, amit el kell intéznie. El kell például temetnie a feleségét, aztán kiengedheti a szellemet a palackból. Akkor jöhet minden válogatás nélkül. Mert érezte, hogy a gyűlölete már olyan nagyra nőtt és olyan erős, hogy képtelen visszatartani.

Mégis, hiába élte a napjait teljes lemondásban, Sára személyisége furcsamód bent ragadt a lelkében. Mióta találkoztak, azóta ott vergődött a gyötrő gondolatai közt, mint egy pillangó, aki talán rosszkor volt rossz helyen, és véletlenül belandolt és elmerült a körülötte lévő pocsolyába. Bevésődött a lelkébe a nő fiatal komoly arca. Talán csak azért, mert olyan megfoghatatlan lelki béke és nyugalom áradt belőle. Az is megnyugtatta sokszor, ha csak megidézte a hangját, az arcát, ha csak rágondolt. Észrevette, hogy minden alkalommal, mikor a közelébe került, a benne tomboló keserűség, fájdalom fokozatosan enyhülni kezdett. De nem jött rá az okára. Nem értette, hogyan tudott Sára az ő akarata ellenére, úgy közvetíteni felé érzelmeket, hogy nem tudott neki ellenállni. A kórházfolyosón is ez történt, amikor a karjaiban álldogált és a fejét a mellkasára hajtotta. Őt már az idegösszeomlás kerülgette, lüktetett a feje, teljesen elgyengült. És Sára odahajolt hozzá. Érezte, hogy az érintéstől lelassult a pulzusa, fokozatosan megnyugodott. Nem értette, hogyan történt? Nem talált rá magyarázatot később sem.

És ugyanez volt legelőször is, mikor meglátta Sárát bemenni a felesége kórtermébe. Dühös volt, elkeseredett, ott állt azzal az érzéssel, hogy rászakad az ég, hogy a felesége gyógyíthatatlan beteg, hogy nincs semmi remény, és akkor látja, hogy megy ez a nő hozzá. Egy rohadt kúrva bankos, akit tiszta szívből gyűlölnie kellene! Legalább félórát várt, mire meglátta újra. Lehajtott fejjel egyenesen felé tartott. Akkor érezte meg először, hogy változik benne valami, ahogy közeledett hozzá. Nem akart beszélni vele, csak szerette volna látni, hogy fáj-e neki az, amibe ő lassan belehal. Bizonyára megérezte, hogy figyeli, mert mikor odaért hozzá, ráemelte a tekintetét... és ő egyenesen bele tudott nézni a szemébe, azokba a furcsa színű szemekbe. És minden megváltozott abban a pillanatban. Úgy érezte akkor, mintha végig simítaná a lelkét egy láthatatlan kéz. Mint mikor gyermekkorában elesett, és a fájdalomtól hangosan sírva rohant az anyjához. Az anyja végig cirógatta a fejét, csendes szóval megnyugtatta: – Ne sírj kisfiam, minden rendben lesz. Nyugodj meg. Meggyógyul, összeforr a seb, idővel meg se látszik.

Miért mondtam az előbb akkor, hogy – Nem kell már foglalkoznia az ígéretével, nem kell, hogy találkozunk többet! – Nem vagyok normális! – morogta maga elé, míg ment folyosó végén lévő irodába a papírokat intézni.

Az irodában aláírta a hivatalos iratokat, de amikor a temetésről kérdezték, nem tudott válaszolni.

– Visszajövök később, még utánanézek pár dolognak... utána megmondom – válaszolt halkan.

Csak mikor kiért a kórházból, akkor tört ki belőle az elkeseredés: – Mi a szentséges eget csináljon, hisz még pénze sincs egy temetésre! Minek játssza az agyát, hogy visszamegy később? Minek? Hisz ő is halott már!

Az arcán végig folytak a férfikönnyek. Erős lüktetést érzett a halántékában, megállt kint az utcán, nézett a semmibe, megpróbált higgadtan gondolkodni. Első értelmes gondolata az lett, hogy pénzt kell szereznie.

Megkönnyebbült, mikor a bankautomatából kibújtak a tízezresek. – Nem sok, de pont elég a túlélésre – gondolta.

Bízott benne, hogy a munkanélkülit átutalták Karola számlájára. Az övére nem engedte az utalást, rövid életűvé vált volna, másodpercek alatt vitte volna a bank. Hatvanezret gyűrt a zsebébe. – Mennyibe kerül egy temetés? – törte a fejét, majd felsóhajtott, rájött, hogy az a pénz szemfedélre sem elég.

Tekintete elkalandozott az útszéli fasoron, majd meglátott az egyik árnyékában egy presszót. Arra indult határozottan, mintha mindig oda készült volna.

Mikor belépett a presszó ajtaján, a kinti hűvös levegőt felváltotta az alkoholszagú langyosság. Nem ült le az asztalhoz, a pulthoz ment, ahol fiatal pincérnő öblögette a söröspoharakat, közben félszemmel figyelte a kávégépet. Kis díszes főkötő volt betűzve a vörösre festett hajába. Az egész nő természetellenesnek tűnt első ránézésre. Tetovált, magas ívű szemöldöke miatt az arca torzóvá vált, műkörmeiről már leázott a csillogó berakás java része. – Lehet, hogy a bankos múmia ikertestvére, pont olyan elfuserált szegényke, sajnálta meg magában, míg odatámaszkodott a pulthoz.

– Mit adhatok? – nézett kérdőn Benjáminra a nő, az orrában a piercing, mint egy strassz csillant egyet az ablakon átszűrődő fényben.

– Vodkát, és viszek egy üveg bort, abból! – mutatott az üvegek felé.

Már a harmadik pohár italt hajtotta le, gyorsan csak nyomta le egyiket a másik után, gondolkodás nélkül. Várta a fejében a jól ismert zsibbadás, várta, hogy oldódjon a görcs a gyomrából. A negyediknél már fizetett, talán csak azért, mert a nő lebiggyesztette a száját, úgy tolta elé a poharat. Fizetett és undorodva fordult a kijárat felé. Lehet, hogy beletrafált, a bankos is ilyen lenézően biggyesztette a rúzsos száját. Mit tud ez a cafka róla!

Kint az utcán jólesett a hűvös szél, az italtól felmelegedett, apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. Elindult haza.

Körbenézett mikor hazaért, tekintete végigsiklott a dobozokon, az egymás hegyén-hátán összehalmozott régi életén.

– Itt a vége! – mondta ki hangosan, és kereste a dugóhúzót a borosüveghez.

Úgy gondolta, ha iszik, könnyebb lesz átgondolni, hogyan tovább. Ingerülten szétdobálta, ami az útjába került, aztán leült a heverő szélére. Színig töltött egy vizespoharat. Felemelte az ablakból beszűrődő fény felé, mintha ott állt volna valaki, akivel koccintani lehet.

– Egészségünkre!

Ivott. Kimérten, figyelmesen öntötte egymás után színig a poharát. Mikor az utolsó csepp is kicsurrant, mint egy vércsepp, hanyagul ledobta a földre az üveget, dühösen belerúgott. Az üveg a csendben nagy zajjal gurult a sarokba. Végig feküdt a heverőn, a testét átjárta az alkohol okozta jótékony zsibbadás, gondolatai is lenyugodtak egy időre. Úgy érezte, tud gondolkodni az életén. A féltve őrzött álmaira gondolt.

Karola ismerte az álmait, a legkisebbeket is. Leginkább azt, hogy mindig festő szeretett volna lenni. Csak annak élni, amiben megtalálta az élete értelmét. Élni a szenvedélynek, ahol az ecset és a vászon küzd egymással az időtlen időben, hogy megszülethessen a nászukból a remekmű. Már fiatalon befutó tehetségként tartották számon, mert nagyon jó eredményeket ért el egy képzőművészeti körben. Mikor megszületett az első gyermekük, mindent otthagyott, igaz akkor még úgy, hogy csak egy kis időre, nemsokára visszajár közéjük. Karola tudta, milyen lelki kínt élt át attól a naptól kezdve, amikor végleg letette az ecsetet. Sokáig még az álmait is csak a festés töltötte ki, legalább virtuálisan alkothatott. A nappalok már csak arról szóltak, hogy miből fizetik ki a rezsit, miből élnek meg.

Aztán az álmaiban festett képek színei is megfakultak, szürkévé váltak.

Az összecsomagolt festőfelszerelését feltette a szekrénysor tetejére, biztonságos magasságba a gyerekek elől, mert még jó volt rágondolni, hogy bármikor amikor akarja, leveheti onnan. Későbbi időtöltése a presszók hangos zajában telt el, vagy csak cél nélküli bolyongással a közeli sétányon. Kiégett belül, olyan nagy volt a nyomás rajta.

– Ne haragudj rám Karola, hidd el, már nagyon sajnálok mindent!

Felkelt a heverőről és bizonytalan lépésekkel közeledett a szekrény felé. Nyugodt mozdulatokkal elkezdte bontogatni a dobozokat, nézegette a mappában a rajzait.

Egyetlen lábmozdulata alatt reccsenve tört ketté a festőállványa. Köré halmozta a papírokat, tubusokat. Még nézte egy darabig, álldogált felette, szédelegve az alkoholtól. Majd óvatosan meggyújtotta.

Magára vette a dzsekijét, megnézte a pénzét és kiment az ajtón. Kétszer fordította meg a kulcsot a zárban, aztán még leellenőrizte, hogy jól van e bezárva.

Mikor leért a ház előtti utcára, megállt és visszanézett. Látta az ablaküveg mögött nagyra nővő fényeket, majd hallotta, ahogy kipattannak a hőtől az üvegek és elkezdtek hullni az udvar kövezetére ropogva, csörömpölve. Elégedetten figyelte egy darabig. Aztán sietve nekilódult az éjszakának, még volt valami, amit el kellett intéznie. Idegesen kotorászott a zsebében, csak akkor nyugodott meg, amikor megtalálta az összegyűrt pénzét. Megszámolta. Már túl józannak érezte magát, pedig húzott a feje a föld felé, hasogatott benne a fájdalom. – Még innom kell! – döntötte el magában.

Bement egy áruházba. Sétált a pultok között, először nézelődött, aztán leemelt a polcról két üveg bort, betette a kosarába, majd átsétált a másik sorra, fáslikat keresett, vett még két darab ötliteres műanyag kannát. Fizetett és kiment a boltból. Sétált vagy ötven métert a benzinkútig. Teletöltötte benzinnel az egyik kannát, gázolajjal a másik kannát. – Minden megvan. – nézte meg a szerzeményeit – Remélem ennyi elég lesz.

Bizonytalan léptekkel elindult a bank felé. Tudta, miért megy oda, igaz nem józanul döntötte el, de úgy gondolta az első dolga, hogy bosszút kell állnia azokon, akik miatt tragédiába torkollott az élete.

Leült a bankkal szembeni parkban egy padra. Látszatra egykedvűen nézelődött és ivott, közben egyre sűrűbben törölgette az izzadó homlokát. Az alkohol oldotta ugyan a feszültségét, de egyben felfokozta a belső érzelmi viharát, amit megpróbált önmagában elnyomni. Az emlékképek úgy vonultak át a képzeletén, mint egy forgó körhinta, suhantak, távolodtak, közel kerültek hozzá. Nem akart már küzdeni ellenük, azt akarta, hogy átélje újra minden pillanatát, hogy a gyűlölet, ami benne izzott, lángra lobbanjon. Látni akarta újra a kórházi paravánt, ami mögött fehér arccal feküdt Karola a fejére takart lepedő alatt. Besorakozott mögé Zsuzska ragyogó kék szeme, sírós szája. Babaszag, amit úgy imádott minden este. Szinte hallotta a nagylánya rémült sikolyát:– Ne, apu, ne!! Ne engedj elvinni!!

Látta az iszonyatot, a félelmet a lányai szemében, mikor kivonszolták őket a gyámügyesek az ajtón.

Összeroskadva ült, mint akinek a hátára évezredes fájdalmat rakott az idő. Ott érezte a súlyát a vállain, minden izma megfeszült görcsösen alatta.

A második üveg után, már csak a lakástűz fénye izzott a szemében. Minden kép elsodródott, távolodott és eltűnt az idő mély bugyraiba, csak a tűz világított, égetett benne kifelé minden érzelmet, kegyelmet, megbocsájtást. A gyűlölet, mint egy tűzkígyó úgy vonaglott a lelkében.

– Nincs már nekem semmim, mindent elvettek tőlem. Legyen átkozott ez a világ! – kiáltott az ürességbe, ami körbe ölelte.

A városra ráborult az éjféli sötétség, az utcákon elvétve ment csak járókelő. Az autóforgalom is elcsendesedett. A házak ablakaiban a fények sorban kialudtak, a kihalt utcán csak a hivalkodó reklámok neonfényei tartották az éji orgiát. Nem messzire tőle az utcai világítás fénycsóvájában berebbent a szitáló eső pókhálója. Érezte, hogy hullik az arcára is finoman permetezve, mintha parfüm lenne.

– Itt az idő! – gondolta.

A két üres üveget feltöltötte először félig benzinnel, utána színig gázolajjal. Elővette a fáslit, három darabra vágta. A maradék gázolajba beáztatta egyenként, aztán óvatosan becsúsztatta az üvegek szájába. A két kannát összeöntötte, abba is belelógatott egy fáslidarabot. Szétnézett, a környék már teljesen elcsendesült, csak a néha felélénkülő szél zörgetett meg egy közeli kuka mellé dobott kólás dobozt.

Imbolyogva elindult a bank felé. Mikor átért az úton, gondolt egyet, és csak úgy letette az üvegeket a szemeteskuka mellé. Még szüksége volt valamire.

Erőlködve kutatott a szemével a szürke homályban. Végre meglátott valamit az egyik konténer mellett. Átsétált a lámpafény alatt. Nyugodt kimért léptekkel ment, összpontosított minden lépésre. Szüksége is volt rá, az alkohol miatt kezdett szétesni a tudata és az érzékei is folyton félrevezették.

Lehajolt. Az volt ott, amit szeretett volna találni, egy jó nagydarab beton. Lenyúlt érte, magához vette.

– Ez igen, jó nehéz.

Boldog lett a felismeréstől, új lendülettel indult vissza az üvegekhez.

– Minden jó lesz most már. Tökéletes – motyogta részegen.

Még otthon eltette a hátizsákjába a flexet, amire felszerelte a fémvágó korongot. Dolgozott. Úgy ahogy megszokta, pontosan, higgadtan. Nem volt benne veszélyérzet, csak egy dolog érdekelte, hogy porig égesse a bankot. Égjen úgy el, mint az otthona. Mikor leszedett annyi vasrácsot, hogy mögötte szabaddá vált az üvegfelület, minden erejét összeszedte és betörte a betondarabbal. Fogta a borosüveget, meggyújtotta a kilógó ruhadarabot. A gázolaj belobbant és vészesen égni kezdett. Égette a kezét, de nem törődött a fájdalommal. Egymás után dobta be az előre kitört üvegen.

A műanyag kannában lévő kócot már nem gyújtotta meg, csak az üvegek után dobta.

Azután, mint aki jól végezte dolgát, megállt a bankkal szemben, hallgatta a riasztó vijjogását, nézte a benti lángnyelveket. Felnézett a biztonsági kamerába, gúnyosan elmosolyodott.

– Szelfizgetünk? Mi van, mindent láttál nagy testvér? Kúrvára nem érdekel!

Visszasétált a parkba és leült a padra. Onnan nézte, ahogy megjöttek a rendőrök és a tűzoltók. Rezignáltan figyelte mi történik a túloldalon. Aztán emberek jöttek elő a semmiből, a kihalt utca megtelt bámészkodókkal. A bank belső terét megvilágították a lángnyelvek. Látta, ahogy égtek a függönyök, mint a fáklyák.

– Idejutottunk, borzasztó milyen világban élünk! – kiáltotta egy szakállas férfi, akinek az utcai kabátja alatt pizsamanadrág volt, bizonyára ott lakhatott a közelben.

– Beletrafáltál öregem, rohadt egy világban élünk! – adott neki igazat Benjámin.

Két rendőr hajolt fölé.

– Figyelj, kolléga az ürge benzinszagú! Na, velünk jön, semmi meggondolatlan mozdulat! – kiáltott rá a fiatalabbik, szétfolyt nagydarab rendőr.

Benjámin nyugodtan felkelt a padról.

– Csak nyugodtan! – intett részeg mozdulattal feléjük. – Ha úgy gondolják... indulhatunk uraim, már nincs semmi dolgom itt... egyelőre.

A rendőrautóban kényelmesen elhelyezkedett, csak azt érezte, hogy bármelyik percben el fog aludni, képtelen tovább figyelni az eseményeket. Azt még hallotta mikor az egyik rendőr odaszólt a másiknak.

– Micsoda egy balek ez, meg se próbált lelépni!

A részeg bódulat oltalmazóan átölelte a tudatát, belökte mély alvásba.

A gomba

A reggeli napfény végig kúszott a mocskos ablaküvegen, belopta magát a falakra, végül megpihent a rongyok alatt alvó kisfiún. Tomi felébredt, felült az ágyában. Látta, hogy az anyja már elment, csak Pisti szuszogott mellette a rongyok alatt.
Nem nyugtalankodott, tudta, hogy hova ment el az anyja.  Az öreg Éva nénihez járt egy héten kétszer segíteni. Takarított, mosott rá, elment a boltba, és ezért a munkáért mindennap kapott egy kis ennivalót. Általában kenyeret, tejet, ételmaradékot, de mindig vitt haza valamit. Már régen elmehetett, sose ébresztette fel őket, addig is nyugton voltak. Tomi egyre éhesebb lett. A szoba hideg volt, forgolódott, a derekát megszúrta a rozzant heverő törött rugója. Irigy volt a bátyjára, aki már tíz évesen jobb ágyban aludt, mint ő, Pisti ágyában csak gödrök voltak, nem szúrt, mint az övé. Az éhség mardosta a gyomrát, felkelt, ivott egy nagy pohár vizet. Az anyja azt szajkózta mindig, ha nem volt ennivaló a házban – A víz veri az éhséget.
Aztán újra lefeküdt, megpróbált aludni. Nem lelte a helyét, erősen behunyta a szemét közben ütemesen jobbra balra mozgatta a fejét. Felébredt a bátyja, felöltözött és kinyitotta a betört üvegű ablakot, kilépett rajta.
– Mindjárt jövök – szólt vissza – maradj az ágyban!
– Méész kkukázni? – dadogott halkan Tomi, félt a teljes egyedülléttől.
– Öhöm. Hátha kidobták már a szemetet – felelt vissza amaz, és eltűnt a szeme elől.
Nagyon lassan múlt az idő míg megérkezett a bátyja. Belépett az ablakon, fontoskodóan vigyorgott az öccsére.

-- Bújj már elő, vagy nem vagy éhes?

Pisti zsebe, a keze tele volt ennivalóval. Nagy lakomát csaptak, szerencsés volt a felderítő út, még szívószálas üdítőt is hozott, félig volt, meg félig romlott almát, szendvics darabokat. Jó kukát talált. Igaz biztosra ment, oda ahol módosabbak laktak. Néha nem sikerült időben odaérnie, nem csak ő ismerte hol dobnak ki ehető élelmet. Volt amikor elzavarták, megfenyegették a hajléktalanok. Jól laktak és  visszabújtak a rongyok közé a hideg elől. Mikor hazaért az anyjuk, már az ajtóban szidta az öregasszonyt.
– Egyre fukarabb a banya, már azt hiszi, csak ingyen megyek! – hangoskodott.
– Cigire adott pénzt, meg csak kenyeret, itt van, ni, egyetek!
– Nem baj, egyél, mi már ettünk – nyugtatta meg Pisti.
Az anyjuk rágyújtott. Mélyen letüdőzte a füstöt, szélesen elvigyorodott.
– Kint voltál az utcán, mi? Hagytatok nekem, vagy mind felzabáltátok?
Kotorászott a hulladékban, elégedetten eszegetett.
– Neked meg hogy néz ki a fejed? Na, gyere, megnyírlak! – nézte Tomi nagyra nőtt, kócos, fekete haját.
Tomi kiskora óta félt a nagyollótótól amivel az anyja a haját nyírta. Egyik helyen rövidebbre nyírta, másik helyen hosszabbra. Kit érdekelt, őket nem az biztos. Nem volt fontos nekik soha semmi. Az se volt érdekes, hogy milyen ruha van rajtuk, bokáig érő vagy felgyűrt, kétszer nagyobb nadrág. Egy zsákból öltöztek, amit szomszédoktól, vagy épp onnan kapták ahol takarított az anyjuk, vagy azt is kukázták az utcán. Volt a lakásban fürdőkád, de nem fürödtek benne, az is tele volt rongyokkal. Az ablak ki volt törve már évek óta, egy matracfélével barikádozták el a kinti hideget. Tomi még kicsi volt, csak hét éves, nem foglalkoztatta, hogy jó-e ez az élet nekik, hogy mások nem így élnek. Ebbe szocializálódott, ezt ismerte, nem volt összehasonlítási alapja.
Mikor kész lett a remekmű megforgatta az anyja.

 – Na, hogy nézel ki gyerek? Mint egy császár!

 Röhögtek, felszabadultan, tiszta erőből, mintha egy vicces jelenetet hallgatnának a kabaréban. Össze dobálták a holmijukat, indultak a városba, Tomi óvodába, Pisti iskolába. Az anyja ilyenkor nem kísérte Tomit, Pisti dolga volt a kistestvérre vigyázni. Az óvodát szerette a fiú, leginkább az ebédért, amit ingyen kapott.
A szomszéd szobából előjött borostásan az anyjuk bátyja. Fél éve költözött hozzájuk. Emlékeztek nagyon arra a napra, mert  fűt fát ígért, hogy mennyivel könnyebben élnek majd, ha ő ott lesz velük, csak fogadják be. De az ígéreteket hamar elfelejtette, csak a sarki kocsmát nem. Este se egyedül ment haza, részeg volt, mint mindig. Szétnézett a kenyérmorzsás asztalon, vakaródzott, álmosan megkérdezte.
– Nem maradt valami?
– Mennyéé keress magadnak, jó, hogy nem a gyerek kukázik a beledbe! – mordult rá az asszony.
– Takarodjál mán, hogy beszélsz velem, add meg a tisztességet! – kiáltott vissza a bátyja ingerülten. Sietett, mosdatlanul kabátot vett magára, elindult hazulról.
Az anya is elindult munkába, hívták egy másik helyre, reménykedve lépegetett a másik utcában lévő bérház felé. A szeme a járda szélét pásztázta, elégedetten szedegette felfelé a nagy csikkeket, rakta mohón a zsebébe. Szerencséje volt, a házmester nem csapta be, délutánig dolgozott egy kövér asszonyságnál. Igaz, idegesítően egész nap felette állt, vigyázta a kezét, nehogy elemeljen valamit. Már- már ott tartott, hogy lecsapja a súroló rongyot és kimondja, amit gondolt: Menyen már a picsába, ne bámulja folyton, ő szegény, de sose lopott!  Ha lopott volna egyszer is, nem ajánlanák dologra. Van ő neki magához való esze.

De nem szólt szerencsére. Mikor végzett az asszonyság ezer forintot adott meg ennivalót.
– Jóravaló ember maga, mondták, hogy van két fia, na itt van ez is, vigye nekik haza – nyomta a reklámszatyrot a kezébe – Majd hívatom, ha kell kedveském.
Megelégedett és boldog volt, könnyűvé váltak a léptei míg hazafelé tartott. Otthon azonnal megnézte mit pakolt az asszony a szatyorba. Volt benne só, cukor, olaj, meg egy csomag száraz tészta.
– Mi a fene ez? – vette ki az utolsó darabot, egy konzervdobozt – Gomba? Na, micsoda finomat főzök ma! – örült meg a szerzeménynek.
Hozzá is fogott tüstént, sietve főzött mert mennie kellet Tomi elé az óvodába.
Hamarabb ért haza a testvére mint ők, mindent megevett előlük. Mikor az asszony hazaért és felemelte nagy boldogan a lábasról a fedőt, csak az alján gyöngyöző pirosló zsírcseppeket látta. Egy világ omlott össze benne. Hisztérikus artikulálatlan üvöltésbe kezdett.
– Elegem van belőled, takarodj innen! Képes voltál a gyerekek elől felzabálni a kaját! Menjél, menjél el innen! 
A férfi akkor is részeg volt. Kiegyenesedett és megállt felette, hallgatta egy ideig. Majd erős kézzel elkapta a karját és egy mozdulattal kilökte az ajtón.
– Megmondtam reggel, hogy add meg a tiszteletet, takarodjál te innen!
Tomi az asztal alá bújt, a férfi lehajolt hozzá és rámordult.
– Menjél, húzzál innen te is!
Tomi vinnyogva szaladt kifelé, odabújt az anyjához, aki sokkos állapotba volt, levegőért kapkodott – Nézd fiam a saját lakásunkból dobott ki bennünket. Megkeserülöd még te ezt, várjál csak! – dühöngött, de nem mert vissza menni. Félt, ismerte a testvére agresszivitását.
Leültek a lépcső aljára ott várták meg Pistit. Mikor együtt voltak elindultak ennivalót keresni.
Kóboroltak az utcákon, aztán felmentek a János-hegyre. Fent a hegyen egy bozótos részen letáboroztak, összebújtak, mint a kutyák a vackon. Arra figyeltek fel, hogy lökdösi őket valaki. Egy hajléktalan ember állt felettük, a botjával ellenőrizte, hogy élők e vagy holtak.

DIPLOMA

 

Az egyetem aulájában véget ért a diplomaosztás hivatalos ceremóniája. A méhkashoz hasonlító hangzavarban a hozzátartozók gratulációja zajlott. Sára kezében a friss közgazdasági diplomával fülig-érő szájjal állt a családja előtt.

Az édesapja megilletődve átölelte.

– Ez a nap is eljött, diplomás hölgy lett az én kicsi lányom!

A keresztanyja – szokásához híven – végig sírdogálta az egész ünnepséget, egyfolytában hálálkodva Istenhez.

– Látod gyémántos virágom, Isten megsegített, hogy ezt a napot is megérjem. Nagy ember lett belőled!

Sára hangosan felnevetett a vidéki öregasszony megjegyzésén.

– Dehogy lettem nagy ember keresztanyus, csak végeztem az egyetemen, nincs ebben semmi különös!

Akkor, abban a percben úgy érezte nagyon jó, hogy büszke rá a családja.

Kíra, a barátnője, mint a sas a zsákmányára, lecsapott a meghatottsággal küzdő lelkére: – Gyere ide kicsit!

Sára odalépett hozzá.

– Remélem, lelépsz te is az ősöktől, megvan a kéró, ahová megyünk bulizni!

– Naná, hogy megyek! Ez nem kérdés – válaszolt vissza nyeglén, ezzel eltűnt belőle az összes áhítat, amit addig a családja iránt érzett.

Mikor hazaértek, kicsit élvezte még az ünnepi estebédet, aztán odasúgta az apjának:

– Ugye nem baj, ha magatokra hagylak benneteket? Várnak a barátaim.

– Menjél csak, tartom a hátam, megleszünk magunkban, elsörözgetünk – engedte el kényszeredetten az apja.

Még látta egyet villámlani az anyja szemét, de gyorsan behúzta az ajtót maga mögött. Ugyan mit is gondolhatott, talán abban reménykedett, hogy otthon nézi őket? Ez az ő napja, csak az övé! Hamar meggyőzte magát, sietve nekilódult az emeleti lépcsőknek. Visszhangzott az üres lépcsőfeljáró, ahogy végigdübörgött rajta, aztán lelassított, mert két szatyrot cipelve szembejött vele a szomszédasszonyuk, akinek már messziről ragyogott az arca:

– Sárikám, eljött a nagy nap, gratulálok! Az édesapja nagyon boldog, hogy megérte ezt a napot!

Sára megköszönte a gratulációt, de nem állt meg, magára hagyta a beszélgetésre felkészült asszonyt. Zenélt a mobilja. Kíra idegesen figyelmeztette, már ott szobroznak a ház előtt.

– Helló csajszi, végre! Ugorjál be! Indíthatsz Zotya! – adta ki az utasításokat türelmetlenül a barátjának.

– Hová megyünk, hol a kéró?

–Fent Budán, egy üres nyaraló. Leszünk vagy húszan. Mit hoztál? Mármint hozol piát?

– Nem mondtátok, majd veszek. Apám adott pénzt.

Megálltak egy éjjel-nappali üzlet előtt vásárolni.

– Zotya itt van ötven, vegyél meg mindent, ami kell!

– Te mindig tele vagy dohánnyal, hogy csinálod?

A reklámszatyorban összecsörrentek az üvegek, amikor a csomagtartóba rakta az italokat a férfi, majd széles vigyorral visszaült a volánhoz. Az úton már énekeltek, hangolták magukat a bulira. A sötétség átölelte a várost, felpattantak a fények, mint a gyöngyszemek kiragyogtak a sötét bérházak között, ünneplőbe öltözött minden koszos utcasarok, még a kukákon is fényfüzérek ragyogtak. Akkor úgy érezte, hogy az élet fantasztikus és csodálatos, mert minden a helyén van benne, úgy ahogy kell.

A budai nyaraló kerítését borostyán futotta végig, amitől nem lehetett belátni az udvarra, csak a kiszűrődő hangokat hallották, az idétlen röhögést és visongást. Mikor beléptek a kapun Sára szeme azonnal levadászta Gergő kezében a füves cigit.

– Nézz oda Kíra, nagyon hamar elkezdték a füvezést, még a végén elrontják a bulit!

– Ezek? Dehogy, csak így érzik jól magukat, ne törődj vele! Különben is, belefér az estébe, hisz nagy nap ez a mai! – nevetett a barátnője – Kell egy kis kábulat, hogy kisimítsa az agyad, nagy volt a nyomás mindenkiben az utóbbi hetekben.

– Várj, csak azt ne mondd, hogy te is rászoktál? – fogta meg erővel Kíra karját.

– Mi bajod velem? Mi az, hogy rászokás? Néha szippantunk, de azt ne nevezd rászokásnak! Igazából ez nem drog! Ki bírná a gyűrődést mindig tiszta fejjel? Nem gardedámnak jöttél velem, vagy ha igen, akkor nincs rád szükségem, húzzál hazafelé minél előbb!

– Jól elvagytok, csajok – vigyorgott Zotya.

Ha nem is teljes mértékben, de Kíra ráérzett, a bulit nem rontotta el senki, némelyik túlpörögött mint a búgócsiga, de nem okozott senkinek meglepetést. Az egész éjszaka az ivásról szólt. Néha a haverjai közül egyik- másik eltűnt hányni, vagy csak párostól egy félreeső helyre, aztán folytatták tovább ott, ahol abbahagyták. Éjfél körül páran átváltottak keményebb drogra, de szerencsére ők sem balhéztak túlzottan. Fekete Pufi is csak üldögélt egy sarokban, bambán figyelt körbe-körbe, az érzékei már nem rögzítették a valóságot. Magában beszélgetett, valakihez. Néha hadonászott, mintha zümmögő döglegyeket kergetne egy nem létező asztalról. A nyála a bal oldali szájszögletéből türelmesen szivárgott az állára, onnan lecsurgott a pólójára. Akadt köztük olyan, aki szánakozva mutogatott felé, de Pufit nem zavarta a véleményük. Nem ért el hozzá a külvilágból már semmi. Mindenki tudta róla, hogy jó eresztésből való, apja-anyja orvos, a srác mindig tele volt pénzzel. Pufi az egyetem első évétől kezdve szépen araszolva csúszott lefelé, aztán elért arra a pontra, mint a mocsárba ragadt ragadozó, hogy hiába küzdött ellene, egyre mélyebbre került. Végül nem is küzdött, inkább készakarva kereste a mámort. Sára is beszélt egy alkalommal vele, hogy miért nem tud leállni, még figyelmeztette is, ha tovább folytatja, előbb-utóbb bele fog dögleni. De Pufi csak vigyorgott rá:

– Utálom ezt a geci világot! Ha kiütöm magam, az a legszebb! Az ember átlényegül azzá, amivé akar, megkap mindent, amire vágyik, olyankor boldog vagyok. Érted? Nem érted. Senki nem tudja milyen érzés madárnak lenni, míg nem próbálta ki a repülést!

Pufihoz csatlakozott később Vica. Sára felfigyelt egy csoportosulásra, ahol körbe állva röhögtek a többiek, és durva megjegyzéseket tettek valakire. Odasétált hozzájuk, de hamar ott is hagyta őket.

– Idióta barmok! – fakadt ki, mikor visszament Kírához.     -- Láttad Vicát?                

   -- Mi van vele?                

   -- Vetkőzik, már teljesen kiütötte magát! Szórakoztatja a többi balféket az idióta!

– Megyek, megnézem, le ne maradjak valamiről! – Kíra sietett megnézni Vica előadását, de hamar otthagyta ő is a visongó csoportot, mikor visszatért éleset köpött a földre.

– Hülye kurva! Anyaszült meztelen maszturbál a többiek előtt. Azért mindennek van határa!

– Ha te mondod. Igyunk valamit, kiszáradtam! – húzta el közömbösen a száját Sára.

Észrevétlenül merültek el az alkohol mámorában. Később egy erőtlen szabadkozás után elszívta az első füves cigit, majd a másodikat, a harmadikat. Az első után nagyon jól érezte magát, de a harmadik után úgy kiesett a következő pár óra belőle, mint az öngyilkos a hetedikről. Nem emlékezett arra sem, hogyan ért haza. A barátai teljesen a lakás ajtóig támogatták.

Míg nyomta a csengőt nekidőlt teljes testsúlyával az ajtónak, részeg vigyorral hadonászott hátrafelé: – Húzhattok a büdös francba, végállomáshoz értem!

Lélekben felkészült, hogy nem fogják ölelő karok fogadni. A zárt ajtó jobban idegesítette, mint a várható balhé. Azt biztosan tudta, hogy semmiképpen nem fogja megúszni.

Megjelent az anyja az ajtóban, de nem veszekedett, szó nélkül beengedte.

– Mi a manó? – dünnyögött meglepetten, közben nagy lendületet véve belépett mellette a lakásba. Feltűnt a furcsa viselkedés, de nem volt kedve megfejteni mi történt otthon míg távol volt, egy szent cél lebegett csak előtte, megtalálni az ágyát és vízszintbe vágni magát. Nem vetkőzött, csak a sportcipőjét rúgta a fotel alá, túl távolinak találta a fürdőszobát is, pedig érezte magán az alkohol és a dohány áporodott szagát, lefeküdt és azonnal elérte az öntudatlanság.

Mikor felébredt erős hányingerrel küszködve kiment a fürdőszobába. A fürdőszobai tükörben alaposan szemügyre vette magát. Vágott a látványra egy gúnyos grimaszt. Arra már ébredéskor rájött, hogy totál kiütötte magát az előző éjszaka, csak azt nem tudta megfejteni, hogy hol. Próbált erősen koncentrálni. Aztán mint egy váratlan villám a tavaszi kék égből, olyan hirtelen és döbbenetesen elért hozzá a felismerés: a diplomaosztás! Hogy a francba felejthette el! Végre diplomás lett! Az arcán megjelent egy fáradt mosoly. Tétova mozdulattal nekidőlt a mosdó szélének. Rámeredt idegesen a tükörbeli arcára, mert rátört intenzíven egy emlék arról, hogy éjszaka valaki erőszakosan fogdosta, és felrémlett több minden arról is, hogy csókolódzott valakivel. Ugyan ki a franccal hetyegett? Te jó szagú ég, nem létezik, hogy a fű annyira kidobta az agyát! Valaki biztosan rásegített...talán tettek valamit az italába? Egy pillanatra ledermedt. Próbált visszaemlékezni, de a sötétség olyan szilárdan tartotta magát a fejében, mint egy betonfal, nem engedte át az emlékek fényét teljes valóságában. Mint egy szűrőn a szemét, a fontosabb dolgok fent akadtak rajta. Legalább emlékezne rá, hogy milyen volt, ha már volt is valami, vagy nem is volt semmi? Reménykedett, hogy nem. De ha mégis elment valakivel egy körre? Egyáltalán kivel? Sok pezsgőt és pálinkát ivott talán nem kellett volna annyit. – állapított meg egy meglepően logikus következtetést. – Hú, de szarul vagyok! – nyögött fel hangosan.

Az anyja jelent meg a fürdőszoba ajtajában, kopott, ezeréves pulóverét fázósan a dereka köré húzta.

– Végre, hogy tudsz járni, végig aludtad az egész napot, remélem teljesen feleszméltél! – morgott a lányára.

– Miről beszélsz? Mennyit aludtam? Még most is olyan a gyomrom, mint amit kilúgoztak. Nagyon sokat ittam, ez tény, nincs kedvem most veled vitatkozni, de ez az utolsó, ígérem, csak ne kezdj el velem megint ordibálni. Rosszul vagyok! Vége a diákéletnek, nem iszom többet! – próbálta megnyugtatni az anyját.

Az anyja durván eltolta a tükör elől a lányát.

– Gyönyörű vagy! Én a helyedbe nem nézném magam annyira, inkább sírógörcsöt kapnék a szégyentől!

– Hagyjál már, ne lökdöss! – rántott magán egyet Sára ingerülten – Az idegeimre mész ezzel a szövegeddel! Már egy kicsit se lehet szórakozni?! Ünnepeltünk, búcsúztunk, ennyi volt! Mi a bajod mindig!? – emelte fel egyre jobban a hangját.

Választ se várt, viharzott az illemhelyre, már útközben öklendezett, a vécékagyló fölé hajolva hányt. A szeme könnybe lábadt, egyre jobban reszketett a gyengeségtől.

– A rohadt életbe, de rosszul vagyok, legalább ilyenkor hagyna békén, lehetne egy kis belátással – sóhajtott fel dühösen. Szédelegve öltözött, friss levegőre vágyott, ki onnan a panelszagból, az örökös szemrehányásokból, ki az utcára!

– Hova mész? – kérdezett utána az anyja, aki akkorra már a konyhában a kávéfőzővel bajlódott.

– El! – szólt ingerülten vissza Sára. – Levegőre!

– Hozhatnál filtert, megint elfogyott, itt senki nem figyel semmire – kérte megtörten az anyja.

Sára, mintha nem hallotta volna az anyja kérését, sietve kilépett a bejárati ajtón. Amikor kiért az utcára lelassított, már csak sétált. Mélyeket lélegzett, hogy múljon a rosszulléte, de a csúcsforgalom szmogjától újra hányingert kapott. A város zaja kíméletlenül az arcába csapott, idegesen kerülgette az embereket. Célforgalom! – gondolta bosszankodva, mikor utolért egy nagyseggű nőt, aki gyerekkocsit tolt és elfoglalta előle az egész járdát. A nő unottan tolta a babakocsit, sűrűn előrehajolt. Ilyenkor Sára látóterét eltakarta a domború feneke, hogy még teljesebb legyen a kilátás, vagy inkább a belátás színvonala, a nő szoknyája felcsúszott és ledéren kivillantak a narancsbőrös combjai. – Ezek a hülye picsák, hogy szétfolynak szülés után! – gondolta undorral. – Na, persze esküvőig hajaztak a darázsderékra, most meg már, mindegy nekik. Na, nekem biztos nem lesz még húsz évig gyerekem, vagy később sem. Minek? A levegőt is elveszik az ember elől. – Bosszankodva megelőzte a nőt, aki megállította a babakocsit, hogy gügyögve cumit erőltessen a baba szájába. Diploma, mit ér vele? Kezdheti az álláskeresést. Dehogy keresi, pihen inkább, megy a Balatonra Kírával. Eszébe jutott az éjszakai ígérete. Bement a sarki boltba, megkereste a filtert, beállt a pénztárhoz fizetni. Egy görnyedt idős nő miatt, lassan haladt előre a sor. A pulton csak két kifli hevert, egy fél liter tejjel. A néni kis patkó pénztárcájából számolgatta az aprót.

– Mi van mama, nincs pénze? A pénztárosnő hosszú műkörmeivel idegesen kopogott a pulton, lekezelő hangnemben siettette az idős vevőt. – Nem itt kell kikeresni a rávalót, nézze, mennyien állnak a háta mögött!

– Elnézést kérek. Nincs kedvesem annyi, egy kiflit visszaviszek – mondta halkan az öregasszony.

– Mikor már összefogdosta? – förmedt rá a pénztáros. – Vigye a tejet vissza!

– Az az ebédem! – ijedt meg az öreg hölgy.

– Haladjunk már, más is sietne! – szólt be egy körszakállas hátulról.

Az öreg hölgy hátra nézett, összetalálkozott a tekintete Sára tekintetével. Egy pillanatig nézték egymást. Sára mintha a két éve meghalt vidéki mama szomorú szemeit látta volna újra. Elmélázott egy pillanatig a furcsa felismerésen, és a gondolatai elkalandoztak a meghalt vidéki mama emlékképeire. Ugyan miért volt a mamának olyan szomorú a szeme? – filózott magában. – Talán csak azért, mert tök egyedül élt évekig. Az apja mindig azt hajtogatta, hogy lelkiismeret furdalása lett a halála után. De csak utána? Mindig azzal mentegetőzött, hogy melózni kellett ezerrel, ki tudott volna folyton utazgatni hozzá? Hát, aki nem akar, az nem tud, igaz? A mama meg szép csendben meghalt... egyedül – jutott el a megfejtésig, és ezzel le is zárta az emlékképeit. Nem akart benne továbblépni, mert arra gondolt, ha valakinek mindig azt szajkózzák, mennyire szeretik, a végén mégis tök egyedül dobja fel a talpát, az nagyon nagy álszentség. A pénztáros félretette a tejet, az öregasszony lehajtott fejjel elindult a kijárat felé. Ahogy elment Sára mellett, váratlanul megtorpant. Felemelte a fejét, és belenézett újra a szemébe. Sára meglepődve állta a tekintetét, még sohasem látott előtte ilyen szempárt. A két homályos szembogár közepén izzott csak egy kicsi pont, ami szinte átszúrta a retináját. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzése támadt, a lábai elgyengültek és úgy érezte, mintha homályosabban látna mindent. Az öregasszony lehajtotta a fejét és görnyedten tovább ment. Émelyítő, furcsa szaga volt, ami kúszott utána, mint egy koszos, szürke fátyol. Már nem volt a boltban, de a hátrahagyott szag ott keringett még jó darabig a térben.

– Azt a tejet is kérem! – mutatott a félretolt tejeszacskóra, miközben maga se tudta miért teszi. A pénztáros szó nélkül beütötte a tej árát. Sietett kifelé a boltból, de hiába kutatott a szemével, nem látta sehol az asszonyt. Végig robogott előtte a troli, úgy érezte, mintha rajta gázolna a kerekeivel, az agyában csikorgott, a zaj végigremegett a gerince mentén, az idegkötegein. Libabőrös lett tőle. Utálta a nappali szmogos, zajos várost. Felfedezte a villamosmegállóban az öregasszonyt. Elindult feléje.

– Ezt a boltban hagyta – odaadta a tejet. Fordult is vissza, nem akarta a hálálkodását hallgatni, de az öreg hölgy nem engedte.

– Várjon kedvesem, itt a névjegyem! Ha kedve lenne egyszer, szívesen látnám az otthonomban. Maga nagyon jó ember, jó lelke van, azért hívom meg magamhoz.

Kellemetlen érzése lett, ahogy az idős nő fogta a karján a ruháját. Az orrát megcsapta újra az öregasszony szaga. Émelyítő hullaszaga van, villant át rajta a felismerés.

– Jól van, engedjen el! – szólt rá erélyesen, és eltolta magától a ruháját markoló öreg kezeket.

– Nemsokára megváltozik minden. – mondta halkan az asszony és elengedte a karját – Menjen csak.

– Mi változna meg, miről beszél? – nézett vissza Sára értetlenül.

– Majd megtudja idővel. A sors elől nem lehet elbújni sehova! – mosolygott ráncokkal körbeszőtt ajkaival a nő.

– Ki akar? Én soha nem bújok el semmi és senki elől! – szólt vissza dacosan.

– Erős ott bent, érzem. Kell is az erő, ha túl akarja élni azt a sok megpróbáltatást, ami magára vár! – mondta maga elé az öregasszony, mintha nem is hozzá beszélne.

– Hagyjon már! Mi maga, jósasszony?

– Itt van a névjegyem. Tudom, hogy eljön hozzám. A sors mindig odavezérel bennünket, ahol küldetésünk van az életben. Maga megszánt engem, mert a sors így akarta, hogy ma jót cselekedjen, és velem cselekedjen jót. Hozzám vezette az útja, milyen furcsa és véletlen, nem gondolja? Ezért a mai nap, különleges nap lesz önnek kedvesem. Tudja, minden egyes találkozás sorsdöntő, az is, hogy mi ketten itt és most találkoztunk. Itt van, vegye el! – nyújtotta erőszakosan a névjegykártyáját.

Sára kelletlenül elvette, becsúsztatta a zsebébe. Nem értette mit akar a nyanya a névjegyével, meg ki kíváncsi az elmebajos szövegére, vén debil, elképzelte, hogyan élhet az, aki ilyen büdös tud lenni. Behány tőle. Mosolyt erőltetett az arcára.

– Rendben van, ha kedvem lesz, talán meglátogatom. Jól elbeszélgettünk... most is – mondta gúnyosan, majd intett és fordult vissza, hogy átmenjen a zebrán. Hallotta, ahogy utána szólt az öregasszony.

– Nem fog mindig így gondolkodni...

– Menj a fenébe! – morogta maga elé, és mérgesen visszanézett, de már nem látta ott állni a nőt. – Hová tűnt el? – meredt meglepődve a semmibe – Hisz nem jött a villamos.

Nem értette az egészet, pláne saját magát, miért rohangál, mint egy idióta egy zacskó tejjel egy vén banya után? Nem normális az egész napja, tetejében még káprázik a szeme is! A lépcsőházban megnézte a kártyát, amin szép díszes betűkkel ott állt az öregasszony neve: „Prof. Dr. Zanócz Borbála. Személyiség-lélektan, pszichológia, parapszichológia."

Atyaég! Doktor? Jó kilátások, ha idejut ő is diplomával öregen! – nézte a névjegykártyát, majd bedobta a táskája oldalsó rekeszébe. Megy a halál hozzá — gondolta — ő biztosan nem!