Ez a szó, hogy szeretlek

-- Nem zavarom? - kérdezte elfúló hangon, mikor hallotta Sára hangját. Nem láthatta, hogy Sára előtt is ki van téve a telefon, ő is várta a hívását.

- Egyáltalán nem. Sose zavartál. Jól vagy? Azt hiszem, ami történt délután köztünk, talán megengedhető a tegeződés? Ha lehet, kérlek... ne magázódjunk.

- Nem tudom mi történt velem... én... nem akartam tolakodó lenni. Talán Zsuzska...- akadt el a hangja.

- Én megköszöntem neki. A gyerekek nagyon rá tudnak érezni a felnőttek problémáira. Mikor megköszöntem azt mondta - Semmiség, máskor is segítek.

Hallotta, hogy a férfi elneveti magát. Aztán csend lett a vonalban.

- Itt vagy még?

- Igen. Csak nem tudom, hogyan lesz tovább? Már most is nagyon hiányzol - hallotta a választ. - Olyan nehéz elhinni az egészet.

- Mit nehéz elhinni?

- Hogy egyáltalán jelentek számodra valamit. Csinos vagy, fiatal... gyönyörű. Velem ellentétes minden, ami körül vesz. Kilógok a sorból rendesen.

- Kilógsz a sorból? Az nem probléma, hisz egyedül állsz a sorban, vannak barátaim, de nincs barátom. De én sem értem magam, hidd el. Csak egy a biztos a sok kérdés között, amikre még nincs válasz, hogy már nagyon régen vonzódom hozzád. Ha ez megnyugtat, kénytelen vagyok elmondani. Csak ne tedd velem azt, hogy nem hívsz, hogy nem tudok rólad semmit - válaszolt halkan Sára. - Az nagyon tud fájni, ha nem hallom a hangod mindennap.

- Szeretlek... ugye mondhatom újra...

- Igen, nagyon jó hallani és el is hiszem a mai naptól, hogy őszintén mondtad az első alkalommal is.

Egy darabig csend volt a vonalban.

- Itt vagy még?

- Igen - sóhajtott Benjamin - csak olyan nehéz... szeretnélek átölelni...

- Ölelj át... én is szeretném - sóhajtott fel Sára is. - Én is ugyanúgy szeretném...

- Annyira zaklatott vagyok, ne haragudj rám... az jár egyfolytában a fejemben mióta elváltunk egymástól, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy kedvelsz engem, de rájöttem, hogy ezzel együtt még szerencsétlenebb lettem.

- Nem értelek...

- Ma átöleltelek, éreztelek, hozzám simultál, mintha hozzám tartoznál... lehet, soha többé nem ölelhetlek át... közel három év... és csak hajtogatom majd a varázsszót, hogy szeretlek, szeretlek, mint egy kamasz. Hiába van ez a szó aranyból kiöntve, a hónapok, az évek lekoptatják csupaszra róla a csillogást, szép lassan utcán heverő kaviccsá változik...

- Nem lesz könnyű így megismerni egymást közelebbről, értem miről beszélsz...

- Nem énrólam van szó, nem várhatom el tőled, hogy várj rám, mikor még nem volt múltunk és nincs még igazán jelenünk sem. Nem tudod majd eldönteni, hogy érdemes- e rám várni, hogy megtudsz-e szeretni... nem csak kedvelni engem...

- Miért mondasz ilyet, úgy érzem, le akarsz beszélni... - lepődött meg Sára. 

- Nem... dehogy... nagyon szeretlek, én igen... de mit érek vele, ha nem láthatlak... szeretnék mindennap veled lenni, átölelni és szerelemmel szeretni, hogy megérezd, mennyire mélyek az érzéseim... hogy velem legyél a hosszú éjszakákon, hogy vigyázzak rád...

Egy kis időre elhallgatott a férfi, mikor folytatta megremegett a hangja.

-... ez a szó, hogy szeretlek... nem fejez ki semmit, legalábbis azt nem, amit érzek irántad... olyan, mintha bennem élnél, itt vagy a sejtjeimben, hogy távol vagy tőlem, rosszabb a pokolnál... holnap is felhívlak... de most nem tudom, hogy mit mondjak... még... adj egy kis időt, kérlek... ne haragudj meg rám, annyira felzaklatott a mai nap. Gondolkodnom kell...

Még hallott egy sóhajt a telefon végéről, aztán megszakadt a vonal. Sára nem értette miért tette le Benjámin a telefont olyan hirtelen. Percekig ücsörgött a fotelban maga alá húzott lábakkal.

Még el kellett volna mondania, hogy neki is nagyon hiányzik - gondolta szomorúan - nem lehet ezeken a pasikon eligazodni. Min gondolkodik még, mit nem tud? Kész őrület... neki is gondolkodnia kell... ez a nap teljesen hazavágta.

A telefonja újra zenélt az asztalán.

- Na, kisanyám, mindig foglalt vagy. Végre, hogy elérlek. Mi újság? Semmi élménybeszámoló, nem ezt ígérted! Nincs kedved lejönni hozzánk?

- De lemegyek, már készülök is

Túl kell élnie, vagy beledöglik

 A nagyteremben tíz-tizenöt rab visszafogott hangon beszélgetett egymással. A rabok a padsorokban ültek, de volt közülük egy kettő, aki a pódium melletti karácsonyfát díszítette. A tanárt várták. Amikor megjelentek az ajtóban, felhangosodott az elégedett moraj – Itt van, kezdünk végre!

– Jól van báránykáim, úgy tudom, az idén sokan leszünk a műsorra, ez azt jelenti, hogy sokan jó magaviseletűvé váltatok! – nevetett a tanár – Nem baj. Legalább több gyönyörű verset fogunk hallani, mint tavaly.

Elkezdődött a próba. Benjámin hátra ült a széksorban, onnan figyelte, ahogy mindent beleadva, mégis akadozva, majd belevörösödve, verset mondtak az elítéltek. – Karácsony idebenn, Istenem... – sóhajtott fel önkéntelenül.
Lehunyta a szemét, és visszagondolt a régi ünnepeire, a legszebbekre, mikor még kicsik voltak a lányai. Akkor még annyira jó volt minden.

Valaki leült mellé. Mikor oldalra nézett, megismerte a nevelőtisztet.

– Nem szerepel?

– Most még nem, csak figyelem a próbát. A tanár úr ide hívott.

– Jól van, az is kikapcsolódás a maga módján, ha nézi őket. Tudja nehéz időszak ez a bentieknek...

– Tudom, elhiheti...

– Jó, hogy elfoglalják magukat valamivel, telik a nap, múlik az ünnep. Maga mit szeretne kívánni Jézustól, ha módja lenne rá? – nézett feléje a tiszt mosolyogva.

– Jó lenne a lányaimnak boldog ünnepeket kívánni, de ez most, ebben a helyzetben egy lehetetlen kívánság. Hiányoznak...– válaszolt őszintén és meglepődve a kérdésen.

– Azt azért meg tudjuk oldani.

Mikor a nevelőtiszt felállt és magára hagyta, figyelni kezdte újra az előadást.

– Surányi Elemér, gyere csak fiam, nem fogsz kimaradni, ne bújj el! Egy gyönyörű verset hoztam neked, kezd csak el! – hallotta a tanár hangját. ­

A második sorból felállt és lassú tétova léptekkel, zavart mosollyal előre indult egy harminc év körüli cigány férfi.

– Mit ajánl? – kérdezte hanyagul, mikor odaért.

– Adytól a Karácsony-t. Az egyik legszebb vers, amit ismerek.

Elemért ismerte Benjámin, rablásért, garázdaságért ült már két éve, hátra volt még ugyanannyi, mert többszöri visszaesőként ítélték el. Beszélték a szinten, hogy tavaly is nagyon kikészült a férfi, senki nem látogatta meg az ünnepek alatt, csomagot se kapott. Állítólag nem volt pénze a családnak az utazásra. Benjámin arcára kiült a keserűség, mert arra gondolt, hogy őt se látogatja meg senki amíg bent lesz. Összeszorította az ajkait. El kell fogadnia, amit rámért a sors. Túl kell élnie, vagy beledöglik. Nincs több alternatíva.

Elemér nagyon elmerült a csendes szövegolvasásba, ráhajolt a kezébe adott papírlapra.

– Tudsz egyáltalán olvasni fiam? – viccelődött a tanár.

– Ne sértegessen, csak értelmezem a szöveget! – válaszolt Elemér idegesen.

Végre rászánta magát és belekezdett a hangos előadásba. Benjámin meglepődve hallgatta a férfit, aki szépen, kifejezően szavalta a verset, közben azt is észrevette, hogy furcsán változik a férfi hangszíne. Fojtogató csend lett a teremben, mindenki látta, hogy a férfi arcán folynak a könnyek. Ennek ellenére Elemér nem hagyta abba a szavalást:

„Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Oda haza.

De jó volna tiszta szívből –

Úgy mint régen –

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,

Elfeledni,"

Mennyből az angyal

 

Sára csendben hallgatta őket, hisz olyanokról folyt a diskurzus, ami neki is új volt, még ismeretlen jövőképként jelent meg előtte. Ugyanazok a kérdések tömege várt válaszra benne is, amiket a gyermekek önkéntelenül feltettek a keresztanyjának. Hogyan is fog itt élni vidéken majd, hogy ne érezze a város hiányát, hogy megtalálja a boldogságot minden itt töltött napján? Még nem talált rá a teljes válaszra. Elszorult a szíve azon is, ahogy Zita és Flóri álmodozva beszélt az itteni életről. Felállt közülük és elindult a fás sufniba, hogy bevigye a fenyőfát, elérkezett a fenyődíszítés ideje. Ezzel a beszélgetés fonalát megszakította aznapra végleg, mert mindenki a szép, magas fenyővel lett hirtelen elfoglalva.

– Van itt minden! – emelt le a szekrény tetejéről egy nagy kartondobozt Terka mama – Örülök, hogy újra feltesszük mindet. Mán az utóbbi évekbe, csak egy fenyőgallyat hoztunk be a megboldogulttal, elég vót az is az áhítathoz.

A doboz tényleg kincsesbányának tűnt, füzérekkel, gömbökkel, aranyozott kiscsengőkkel.

A fenyőfa a kezük nyomán díszbe öltözött, igaz a szaloncukrot közös megegyezéssel a dobozban hagyták, azzal a feltétellel, hogy később szét fogják osztani az édességet. Terka mama észszerűnek tartott ötlete volt ez is.

– Én is szerettem mindig lecsenni a fáról a cukorkát, mi történik, ha ezt heten tesszük, még a végén ez a szép fenyő is megcsúnyul, vagy leesnek a gömbök és eltörnek – magyarázta meg aggodalmasan az okát.

A díszítés végén felkerültek a csillagszórók az ágakra. A fenyő hiába pompázott gyönyörűségesen, az ünnepi készülődést meg kellett szakítaniuk újra.

– Itt az ideje, hogy szétnézzünk a gazdaságban! – hívta fel a figyelmüket az öregasszony, ellentmondást nem tűrő hangon.

Indulhattak ki etetni, zárkózni, mert hiába volt még csak délután három óra, rohamléptekkel ereszkedett a szürkület lefelé. Szerencsére János is megérkezett a fiával, ott állt a hótoló a nagykapu előtt. Terka mama a munka végén megjelent a tornácon egy fonott kosárral és átnyújtotta Jánosnak.

– Áldott karácsonyi ünnepeket kívánunk neked és a családodnak. Frissen sült kalács és egy kis bor, meg ami mellé fért. Mondd meg Julisnak, hogy helyettem is mondjon egy imát a templomban, el ne felejtse!

– Megmondom Terka néni, mi is boldog karácsony kívánunk az egész családnak – vette el mosolyogva a férfi a kosarat, nem időztek, igyekeztek haza a családjukhoz.

Kint szétterült a csikorgó fagy a tájon, újra feltámadt a szél, és zúgva lerázta a magas nyár és akácfák ágairól a havat. A Karácsony belépett az udvarra, suhintott egyet a botjával, a hópihék a szélhátán szállni kezdtek, beterítették újra a nehéz munkával kisöpört utakat. Az istállóban hosszan, elnyújtva felbőgött egy tehén. Csillag, a csődör dobbantott párat és válaszként felnyerített. Az ablakok üvegén lassan nőni kezdtek a jégvirágok.

A nagykonyhában Sára anyja hófehér ünnepi abrosszal megterítette a nagy asztalt. Mentek a gyerekek segíteni, izgatottan várták az ünnepi vacsorát.

– Nálunk sose vót ilyen felhajtás karácsonykor! – jegyezte meg tudálékosan Zita. – Néha kaptunk az önkormányzattól segílyt, akkor kipakoltunk mindent az asztalra. De általába' mindig veszekedés lett belőle meg rívás.

– Mamám mindig főzött ilyenkor, meg ott volt a család is, mink tartottuk a karácsonyt – dicsekedett Flóri –, csak nem így. A végén a férfiak berúgtak, ők csak azért vesztek össze nem a segély miatt. Mamám mindig kiabált velük, hogy a karácsony az békés ünnep, minek verekednek. De nem lehetett velük bírni, ha ittak.

– Itt az idő, üljünk le a vacsorához! – hívta asztalhoz a családot Terka mama.

Flóri nézte a díszes asztalt, aminek a közepén ott égett a négy gyertya, nézte a gyöngyöző húslevest a tányérján, a mellette kirakott csillogó üvegpoharat, a fenyőmintás szalvétát és arra gondolt, olyan ez, mint egy álom, lehet nem is igaz, majd felébred hirtelen, és huss, minden szertefoszlik. Az illatok, amik körbe lengték a nagykonyhát, a kalács, ahogy hűl kifelé a sütőlapon, talán mind csak illúzió. Eltűnhet mind, eltűnhet Sára szép mosolya, a két fogadott tesó is, Mónika és Zsuzska. Talán Zita nem tűnik el, hisz ő se illik ebbe a képbe, ő is cigány. Életében nem érzett még ilyen boldogságot és egyben ilyen félelmet.

– Mindegy – gondolta –, ez a cigány sors, de most olyan jó minden.

Elkezdte kanalazni a levest, mégis hiába nem akarta, végigfolyt egy könnycsepp az arcán, végig az állán és leesett a levesbe.

– Boldog karácsonyt – mondták egyszerre, és elkezdték leszedni a tányérokat az asztalról, hogy helyet készítsenek a kalácsnak, süteményeknek. Sára kihasználta a zűrzavart, eltűnt közülük, lerakta az ajándékokat a fa alá és meggyújtotta a csillagszórókat, majd megszólaltatta a Terka mama dobozában talált rézcsengettyűt.

– Itt járt a Jézuska! – nevetett az ajtóban megjelenő gyerekekre.

Terka mama meghatódva álldogált a szikrázó fa előtt, halkan elkezdett énekelni: – Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok!

A gyerekek áhítattal álldogáltak míg hallgatták az öregasszony reszketős énekét.

Flóri gondolatai elkalandoztak és a fantázia világában megjelent egy kép, hogy ő az egyik pásztor, akiről énekel az öregasszony, hisz messziről jött a nagy hóesésbe és első dolga az volt, hogy megetesse az állatokat. Jézus meg fent az égből végig figyelte, hogy mit csinál és biztosan meg volt vele nagyon elégedve.

Zita lelkében szomorúság költözött, meg egy kis irigység, mert eszébe jutott a nagy igazság, hogy Zsuzskának és Mónikának ezentúl mindig ilyen szép lesz a karácsonyuk.

Zsuzska szorongatta Sára kezét és szentűl meg volt győződve, hogy a dalban is Sáráról énekel Terka mama, hisz Sára az az angyal, akiről szól a dal, másról nem is szólhat.

Csak Sára komolyodott el kicsit, mikor azon kezdett tépelődni, hogy a vallás igéit mennyire kiforgatták az emberek. Csak eszközként szolgált a hatalom kezében, pedig Jézus a hit a szeretet, a megbocsájtás szimbóluma. Akiben hiszünk, mert hinni kell valakiben, hogy kivezessen bennünket a legnehezebb élethelyzetekből. Terka mama elcsendesedett, Sára, hogy ne szakadjon meg az ünnep varázsa, énekelni kezdte a Csendes éjt, amit minden karácsonykor elénekeltek a városi panellakásban.

Csendes éj! Szentséges éj!

Angyalok hangja kél;

Halld a mennyei halleluját,"

Zita egy nagyot sóhajtott a dal végén.

– De gyönyörű ez a nap. Ha látná a családom!

Az ajándékbontásra már visszatért a felszabadult ricsaj, boldogan bontogatták a gondosan becsomagolt dobozokat.

Sára a zajban alig vette észre, hogy telefonhívása van, automatikus kézmozdulattal fogadta a hívást, de mikor meghallotta ki hívja, az arcáról minden szín eltűnt, elsápadt. A vonal végén felismerte Benjámin hangját.

– Boldog karácsonyt Sára! Remélem nem zavarom...