Téged szeretlek

 

Maradt két napom az indulásig. Addig meg megjátszottam, hogy dolgozni járok, legalább csavaroghattam kicsit cél nélkül a városban, mint egy turista. Nagyon vigyáztam, hogy ne fussak össze még véletlenül sem Viktorral. Ez volt a legnehezebb az elutazásom előtt. Jártam a várost cél nélkül, magányosan. Az utolsó nap sem volt más programom. Mikor visszaértem a városból ott várt Viktor a buszmegállóban.

– Hazaviszlek. 

Atért hozzám a rossz hangulata.

– Nem vagy magadnál, hisz a túloldalon van a szálló.

– Üljél be, beszélni akarok veled– mutatott a parkoló autója felé.

Szó nélkül elindultam az autó felé. Viktor nem indított, az arca fáradt volt. Rám nézett és indulatosan megkérdezte miért kerülöm vele a találkozást. Már nem láttam semmi értelmét, hogy hazudozzak, hogy mellé beszéljek. Hallgattam, ahogy beszél hozzám, mégis kemény bűntudatom lett, hogy szó nélkül leakartam lépni. Örültem, hogy mégsem történt meg, igaz a búcsúzás így sokkal érzékenyebben érintett. Emlékeztetett, hogy egyszer beszélt róla, hogy szeret valakit. Bólintottam, hogy mindenre emlékszem.

Arra kért, hogy üljünk be valahová, iszunk valamit, és beszélgetünk.

Akkor megmondtam neki az igazat, hogy nincs értelme, másnap hazautazom.

Értetlenül nézett rám, arra kért, hogy maradjak, már tudja, hogy Zotya és én köztem nincs semmi.

Ideges lettem, nem Viktorra, inkább Zotyára. Megint átvágott, direkt megkértem, hogy ne beszéljen kettőnkről. Így még nehezebb lett minden. Hisztiztem, mindig bevált, de most segített rajtam, mert kimondhattam minden keserű gondolatot, ami végig nyomasztott:

– Jó, hogy tudod. De nem emiatt döntöttem így, nem szeretem Londont, nem szeretem ezt a kíméletlen munkatempót, idegennek érzem magam itt. El akarom felejteni az egész kócerájt a svábbogaraival együtt. Vágod? Nem érzem jól magam itt! Neked vannak céljaid, nekem nincs egy sem, jó, ha most ezt is megtudod. Csak telik az idő felettem, nem látom azt sem, hogy merre tartok. Te tudod miért gürizel. Én nem tudom! Ez kettőnk közt a legnagyobb különbség.

– Téged szeretlek – mondta maga elé halkan

Azt hiszem akkor már megértette, hogy búcsúzunk egymástól. Váratlanul ért a vallomása, annak ellenére, hogy az első perctől éreztem, hogy ő is szeret. Ezerszer átgondoltam előtte, mi lesz, ha egyszer szerelmet vall, azon is sokat agyaltam, hogy eltudom e utána hagyni? Kimondta, amire a legjobban vágytam, és én másnap ezerötszáz kilométerre leszek tőle.

Megmondtam neki az igazat, hogy én is szeretem. Szeretem, de most haza utazom Magyarországra, és... soha nem megyek oda vissza.

Sokáig ölelkeztünk és csókolóztunk az autóban. Nem ígértünk egymásnak semmit, csak telefonszámot cseréltünk. Kicsit sírós lett az utolsó éjszakám.

– Biztos, hogy más megoldás nem létezett? Arra gondolok most, hogy nem találtatok egy megoldást sem, hogy folytassátok a kapcsolatot?

– Nem találtunk. Ő még legalább öt évig kint dolgozik. Öt év hosszú idő, nagyon hosszú. Mindegy, örülök, hogy végighallgattál. Vigyél haza Sára.

– Tényleg hosszú idő, igazad van. De a szerelem, ha erős, sok mindent kibír. Még a távolságot is.

Sára átölelte anyáskodón a barátnőjét, míg mentek kifelé az autóhoz.

Kira apja nyitotta ki az ajtót mikor hazaértek Csepelre. Állt apa és lánya egymással szemben szótlanul. Egyikőjük sem tudta, mit mondjon a másiknak. Végül Kira apja megtörte a hallgatást.

– Hazaköltöztem. Tudod, hogy nagy beteg lett anyád. Felkészültem rá, hogy veszekedni fogsz velem. Örülök, hogy hazajöttél.

Kira odalépett hozzá és átölelte.

– Szia apa! Mindketten elmentünk anya mellől, de visszajöttünk, és ez a lényeg. Hogy van anya?

A szerelem az nem haverság

 

Eltaláltad. Ott állt az ajtóban, nyakig szabadidős luciban, és aggódva nézett befelé. Mutogattam a falra, ő meg kinevetett.

– Ja, bogaras lettél? Hogy lehet, hisz kéthete volt fertőtlenítés. Figyelj, nem mondta senki, hogy ne kajáljatok a szobában? Ezek nagyon bírják az elszórt morzsákat. Jól van, nyugodj meg.

Odalépett hozzám, leült mellém az ágyra és simogatta a hátam.

– Kapjál magadra valamit, gyere ki a társalgóba, én közben hozok nekik egy kis koktélt. Később aludj villanyfényben. Rühellik a világosságot.

Mint egy álomkóros úgy követtem. A társalgóban odaült velem szembe és olyan áthatóan nézett, mint aki olvasni akar a gondolataim között. Akkor már 

eljutottam a lényeghez: örülnöm kéne azoknak az átkozott bogaraknak. Soha nem gondoltam volna, hogy nekik fogom köszönni, hogy ott ül velem szemben a pasi, és velem van elfoglalva.

– Nagyon nyúzott vagy... de így is tetszel. Kvittek vagyunk – nevetett és átölelte a vállam.

Játszottam az ártatlant, hogy nem értem miről beszél.

– Én is láttalak pizsamában...– magyarázta meg.

Felvilágosítottam, hogy van barátom. Ő meg tovább mosolygott, azt mondta az nem jelent semmit.

Azt hiszem megint hülyén nézhettem rá, mert kimerítő magyarázatba kezdett. Nagyon élveztem minden pillanatát. Nyomta a szöveget, hogy vannak az életben törvényszerű élethelyzetek, amiket mi magunk állítunk fel magunknak, miheztartás végett, és vannak törvénytelenek, amire vágyunk. Mikor megkérdeztem mi szerinte a törvénytelen, azt válaszolta, hát az amire vágyik mióta először találkoztunk, hogy nincsen barátom. Minden bevezető nélkül rákérdezett, hogy szeretem e Zotyát. Én meg kábítottam tovább, hogy nem is tudom igazán, a kapcsolatunk egyetemi haverságból indult. Együtt buliztunk. Szép időszak volt... mármint az egyetemi évek. Kárörvendően figyeltem, mi esik le abból, amit hadováltam. Viktor idegesen elhúzódott mellőlem, ingerülten válaszolt.

– A szerelem az nem haverság!

Vártam, hogy megmagyarázza miért lett dühös, de hallgatásba burkolódzott, mint aki azt is elfelejtette, hogy nincs egyedül, csak bámult maga elé. Jól szemügyre vettem a pasit, felfedeztem rajta pár dolgot, például milyen sűrű a szempillája, a mély ráncokat a homlokán: arra a megállapításra jutottam, hogy bizonyára sokat agyal valamin a fickó. Nem olyan slamp, mint a többi, nem olyan, mint Zotya. Na, akkor dőlt el a sorsom. Megkérdeztem tőle, hogy volt e már igazán szerelmes.

Felnézett rám, nem válaszolt mindjárt, aztán olyat mondott, hogy elkezdett zakatolni tőle a szívem: azt mondta, hogy sokszor volt, de nem volt egyik sem igazi szerelem, per pillanat most is szerelmes, legalábbis úgy érzi...– újra elhallgatott, aztán folytatta – Tudod, a szerelem jön, mint a villámcsapás, nem lehet kitérni előle. Perzsel, éget... képes kiégetni a szíved.

Akkor már meg akartam tudni mindent róla, ezért előadtam a saját monológom, ismersz, kitudok dumálni mindenkiből mindent, ha kíváncsi vagyok valamire.

– Különös megközelítés, még sohasem hallottam így megfogalmazva ki mit érez, ha a szerelem definícióit boncolgatja. A szerelem tényleg csodás, megfoghatatlan érzés szerintem is. Azt hiszem, minden ember arra vágyik, hogy valaki őszintén megszeresse, de nagyon sok embernek csak vágyálom marad élete végéig. Aztán megalkuszik és belép egy középszerű kapcsolatba. Társas lények vagyunk, dönt a biológia. Irigylem a csajodat, tudja már, hogy ennyire szereted?

Viktor megint idegesnek tűnt, azt válaszolta, hogy még nem tudja, nem mondta el neki mert jár valakivel az a hölgy, akibe szerelmes. Gyorsan témát váltott és a bogaraimról kezdett beszélni, megkért, hogy nézzük meg a szobámat van e még élet a dögökben.

Elkísért a szobáig, biztatóan átölelt mikor kinyitotta előttem az ajtót.

Elbúcsúzott, de a kezem nem engedte el, szorosan magához húzott, megláttam a szemében, hogy végig rólam beszélt, lehajolt hozzám és finoman megcsókolta a szám. Nem tartott a csók tovább egy pillanatnál, olyan volt, mint egy filmszakadás, váratlanul lett vége, elfordult és otthagyott.

Megtérés

A halál pillanata a tisztánlátás pillanata. Laci megérezte azt a pillanatot amikor számára véget ért a földi élet. Oda hívta maga mellé Nórit. Átölelte a vállát, halkan nyugodtan beszélt hozzá.
– Most hallgass végig engem, ne ellenkezz, ne akarj félbeszakítani. Már tudom, hogy meg fogok halni, de lenne pár kérésem előtte.
Nóri komoly arccal hallgatta, nem hisztériázott, nem sírt, talán azért mert már könnye se volt, elapadt kiszáradt kút volt belül a lelke.
– Azt kérem tőled, hogy tisztességes temetésem legyen – folytatta Laci. – Menj el a Szentatyához, ő temessen el. A temetésem napján csendüljön fel a harangszó
– De nem temet el a Szentatya, mert nem vagy hívő református, párttitkár voltál, tudja jól az egész falu a Szentatya is. Sajnálom hidd el.
– De eltemet, tudom, csak menj el hozzá és kérd meg – nyugtatta meg Laci. – Te meg ne sirass életed végéig, tudni fogod, hogyan állj talpra... én már nem tudok segíteni. Ne haragudj rám, ha néha nem voltam jó apa és jó férj. Volt időm rá, hogy átgondoljam az életem. Már tudom, hogy gyenge voltam a változásra. Pedig kértél sokat. Nem jöttem rá, hogy ez a világ nem értünk van, megváltoztatni sem tudjuk. Porszemek vagyunk. Az akaratunk a létezésünk egy gyenge sóhaj, az üvöltésben. Pártitkár voltam, most Istenhez indulok. Hinni akarok valamiben, talán mégis van túlvilág, ahová beengednek.
Nóri vállára hajtotta a fejét, a tekintete a messzeséget kutatta. Valakitől megkérdezte halkan – Ennyi az élet?
Nóri ott ült vele még kis ideig, aztán óvatosan végig fektette az ágyon. Tudta, hogy meghalt.A szomszédasszonya ment át segíteni, ketten készítették fel a hosszú útra.
Másnap felkereste a reformátuspapot, aki végig hallgatta a kérését, de nem adott választ azonnal. Kérdezte Nórit, hogy mit gondol, mi az a nagy változás, ami miatt ilyen nagy fordulat következett be az elhunyt lelkében.
Nóri nem beszélt mellé mert szentűl meg volt győződve, hogy a csalódása gyengítette le az erős, kiegyensúlyozott embert, akivel élt. Arról, hogy elvesztette a hitét, nem látott kiutat, jövő képet maga előtt.
Mesélt a kisebbik fiáról, aki kint van Izraelben, hogy onnan segítsen nekik. A Szentatya végül beleegyezett a temetésbe, ahogy a férje előre megmondta. Kitűzte a napot, mikor lesz a ceremónia.
A temetésen nagyon sokan voltak, hívők, volt párttagok, vegyesen. Ott érzékelte Nóri a falu figyelmét, azt, hogy milyen sok embert megérintett Laci halála.
A pap búcsúbeszédében megmagyarázta a hívőknek, miért tért meg Istenhez az elkóborolt bárány.
– Hiszem, hogy a kisebbik fiától jött a sugallat, hogy visszatérjen Istenhez, és tiszta lélekkel hagyja el a földi létet. Attól a fiútól aki Izraelben Jézus nyomában lépked, pont ott, azokon az évezredes köveken, ahol Jézus elkínzott testtel cipelte a keresztet. A Szentatya meggyőző beszéde hosszú volt, mint reformátuspap mindenben kereste az okot, az okozatot. Nórit is mélyen megérintette a beszéde. A koporsó mellett állt és nézte az aranyozott betűket :"Élt ötven évet", hallani vélte a párja az utolsó sóhaját – „Ennyi az élet?"
Igen ennyi – gondolatai átléptek a temetőn túlra, vissza az elmúlt közös éveikre. – Talán sokat hibáztunk, nem figyeltünk egymásra eléggé, nem hittünk és nem bíztunk egymásban úgy, ahogy kellett volna. Nem voltál elég jó harcos, mikor az élet földre kényszerített, feladtad könnyen, nem álltál fel, nem mondtad ki, hogy téged nem győzhet le senki!
A temetés után minden hajnal ébren találta, mert nem látta az ösvényt maga előtt, amire rátérjen. A temetőbe se járt ki, nem tudott a sír mellé állni, ahol lent a mélyben ott volt a párja.
Lassan azért rájött, ha nem vesz tudomást valamiről, az még létezik. Tudta, hogy a múlt árnyékából ki kell lépnie, valamilyen hasznos célt kell találnia, hogy az élete értelmet nyerjen.
Egy éjszaka kellős közepén elkezdte összetologatni a bútorokat, már tudta, mit akar. Lassan, nyugodtan kezdte lebontani a belső vakolatot a falakról.
– Mindennek meg kell változni – ismételgette, mint egy buddhista szerzetes a mantrát.
Csak azt nem tudta, miből. Ettől a ténytől függetlenül, folyamatosan és rendületlenül dolgozott. Az első ötlete az volt, hogy kialakít maga körül egy kis gazdaságot, belevág a falusi turizmusba, amiről már beszélt Lacinak is, mikor törte a fejét azon, hogyan lehet a privatizáció, a rendszer összeomlása utáni pokolból kitörni.
Egyik gondolat szülte a másikat, abból nem volt hiány. Egyedül akart talpra állni, a fiai életét nem akarta befolyásolni. Sokszor gondolt az anyja lelki zsarolásaira, amivel mindig elterelte a saját útjáról. Ő nem akarta ugyanezt a hibát elkövetni.
Lassan mégis rájött, hogy nem tud egyedül boldogulni. Eszébe jutott egy beszélgetés a nővérével, a temetés előtti napon. A postás csengetett, de nem a megszokott gyász táviratot vitte. Amikor visszafelé ment a kapuból, a nővére megkérdezte.
– Pénzt kaptál hugi? – mert látta, hogy harmincezer forintot szorongat Nóri a kezében – Kitől? – érdeklődött tovább kíváncsian a testvére.
Nóri nézte az utalványon a nevet, ő is akkor jött rá, ki küldte.
– Egy ismerős, tudod, mikor három évig küzdöttünk a betegséggel, kitaláltam, hogy jövőképet adjak a páromnak, belevágunk a falusi turizmusba. Hirdetéseket adtam fel. De nem kezdtem el, a betegség egyre nagyobb úr lett a házban, ide már idegenek nem jöhettek be. Akkor jött egy idős férfi, nyaralási lehetőséget keresett. El akartam küldeni, de a férjem behívta. Összebarátkoztak. Látta, hogy nagy a baj nálunk, úgy ment el, ha úgy érzem, beszélni akarok valakivel, hívjam csak fel nyugodtan. Szívesen beszélget velem.
– Felhívtad? – kérdezte a nővére. Érdekelte a történet.
– Igen... egy éjszaka... két órakor, mikor teljesen ki voltam idegileg, akkor már csak két órákat aludtam. Egy napra elromlott a tévé, kilyukadt a bojler, a kazán. Pénzem mind az orvosokra ment el, még a tyúkok is az udvarról, lepucolva vittem nekik. Akkor felhívtam... magam sem értem miért, azt sem, hogy miért őt, elmondtam neki, hogy most felmegyek a padlásra és...,hogy felkötöm magam egy kötélre. Nem bírom tovább, meg akarok halni... de ő nyugodt volt, végighallgatott, és azt mondta, ne tegyem, szükség van rám, minden megoldódik, higgyek neki, nem hazudik. Megért, az ő felesége is a karjaiban halt meg. Túlélte. Kötelességem élni... szüksége van a családnak rám, a gyengék menekülnek a halálba. Igaza lett, valahogy úrrá lettem a helyzeten. Akkor tudtam meg, hogy özvegy – mesélte el a történetet Nóri.
A nővére arra kérte akkor, ha megbékél a lelke, keresse meg ezt az embert, mert bajban mutatkozik az igazi barát, és ez a férfi bárki is, lélekben végig vele volt a bajban.
Nóri leült a telefon mellé. Sokáig ült mellette, gondolkodott, majd elkezdte beütögetni a számokat a telefonba. A vonal másik végén megszólalt az ismerős hang. Kedves volt, örült, hogy Nóri felhívta.
– Csak meg akartam köszönni a segítségét – magyarázta a férfinak az okát, amiért hívja.
– Örülök, hogy segíthettem egy keveset, féltem, hogy nem fogadja el – hallotta a választ. Sokáig beszélgettek, mintha nagyon régről ismerték volna egymást.