Translate

2017. március 18., szombat

Katerina Forest: Az idő rabságában




  
Léptek koppanása csillagporos úton
az idő járja a végtelent, megy a vén kujon.
Lemaradok tőle, lépést tartani nem tudok.
Kegyetlen csuhás, nem áll meg csak szólít
hiába lassítok, ő rám festi az öregség ráncait.
Szórom magamról a tegnapot a mát,
porfelhő mögöttem a múlt, már nincs rajtam
semmi, csak hideg rázón a bizonytalanság.
Míg haladok az idő után, ő kapukat nyit
rajtuk benézve sejtem a jövőt, de testemben
nincs sok erő, hogy elhiggyem,
 fázón félve, csupaszon kiszolgáltatottan,
már nincs mitől félnem. Bársonyt borít rám
az időtlenség, a körforgás mi elmegy, az visszatér.
Arcom porcelán ráncain megpihen a fény.
A tér kitágul, az idő megáll, s megmutatja önmagát.
Visszavisz a múltba, s vállamat ólomként nyomja
újra, a lerázott ma, tegnapok a végtelen múlt súlya.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése