Translate

2018. április 11., szerda

Katerina Forest:Egy dalt dúdolok


A pszichém megfoszt ma az álmaimtól
tágra nyílt szemem a semmibe néz,
fejemből kigördül a tudat, előttem fetreng
mint az utcasarki részeg saját nedvében
mocskosan bűzlik, szégyellem sorsomat.


Megtörténik az, mitől reszketve féltem,
a sors az mi arcul üt, kinevet, tehetetlen
ember vagyok már én is, árván egyedül
a vinnyogó tömegben.
Talán egy rés, kicsinyke egérút, mi kivezet
a tébolyult világból, hol nincs már érv,
se józan logika, csak megalkuvás, semmi más.


Ringatom magam, és egy dalt dúdolok,
halott lelkeket simogatok, keresem
a gyermek mellé az anyát. Fáj nagyon.
Fáj nagyon! Nekem fáj, és már kiáltok,
hangosan, még hangosabban! 


Állj meg! Csak egy pillanatra.
Rendhagyó igaz, a hang mi utolér?
Nézel vissza rám, hozzám visszalépsz. És már látod.
Ott lenn a völgyben a fák alatt, a holtakat.
A lezáratlan koporsók fölött a fehér galambokat.


Nézd! Szememből vérgyöngyök gurulnak a földre.
Siratom életem, a teljesség már sohase jő’ el,
itt vége van a létnek, a tűz felemészt.
De még vágyakozva nézem e csodás világot,
ahol fűszálakon bóbiskolnak az álmok.

.