Életörvény

 A gyerekek a fáradságtól támolyogtak körülötte mikor leszálltak a Keletiben. Nem csodálkozott rajta, a vonaton még levegőt is alig kaptak, tömve volt mint egy a szardíniás doboz. Figyelmesen kereste az aluljárót, nem akart úgy járni, mint mikor először ment Irmához. Akkor határozottan rohant át a túloldalra, mit sem törődve a forgalommal. Az autók csikorogtak, egyikből kihajolt a sofőr és ráordított –„Meg akarsz dögleni? Az anyááád...”

 Sikerült átjutnia sérülés nélkül, szerencsésen pont oda startolt, ahonnan egyenest ráfordulhatott a Nefelejcs utcára. Nem úszta meg a manővert, mert mikor rálépett a járdára, egy rendőrrel találta magát szembe, aki csodálkozó szemekkel nézte, mintha szellemet látna, vagy egy ufót.

– Mi van magával, meg akar halni? Miért nem az aluljárón jött át? – tett fel aztán egy költői kérdést.

– Az hol van kedvesem? – nézett ártatlan szemekkel és értetlenül a rendőrre.

– Nézzen oldalra, egy méterre, ott kellett volna feljönnie! – már intézkedni akart, de végül megsajnálta az ijedt asszonyt, aki váltig bizonygatta, hogy soha többé nem vág neki a forgalomnak : -- Tudja, most vagyok először magamban Pesten, de jönnöm kellett, mert beteg a nővérem, meg hát vidéki asszony vagyok, nem tudhatok mindent.

Biztonságosan vezette a gyerekeket, húzta őket az aluljárón át sietve, ne lássák a hajléktalanokat, a csoportba verődő huligánokat, akik gyanakodva pislogtak rájuk, mikor elhaladtak mellettük. 

 Biztos, hogy drogot árulnak, vagy seftelnek, másért nem verődtek volna össze – gondolta, mikor elkapta az egyik gyűrött arcú fiatal, vérbe borult tekintetét.

Megnyomta a kapucsengőt, türelmesen ácsorogtak, várták, hogy nyissa a kaput a nővére, tisztában volt vele, hogy mire járókerettel az ajtóig ér, eltelik egy kis idő. 

Végre nyílott a kapu, mehettek befelé. A körudvarra értek, ahol még mindig ott volt középen a macskaköveken a kis oázis, leanderek dézsában, futók, évelők, tiszteletben tartva Irma növények iránti szeretetét, aki tömbház felügyelő volt a párjával együtt hosszú időn keresztül. Béla szegény már tíz éve ott lapult az urnában, egy díszes kis szekrény tetején, mindjárt a bejárati ajtó mellett. Irma nem volt képes megválni tőle, nem tudta a szél hátára szórni a halott porait. Nem úgy, mint a fiáét, aki teljesen leamortizálta magát, harmincnyolc éves korára szétitta a máját, eldrogozta az agyát. Halála előtt elérte a tisztánlátás, rájött, hogy az élete egy nagy kalap szart sem ért, ezért temetést se kért, csak a húgát kérte meg, vigye fel a hamvait a Gellért hegyre egy szeles napon, és engedje szabadon, hadd szálljon még egyszer utoljára.

Irma megszenvedte a tékozló fiát, nagyon félt tőle, néha még rendőrt is kellett hívnia, mikor randalírozott otthon. Ilyenkor tört, zúzott a lakásban, értetlenül monologizált az életről, de legkivált arról, hogy milyen mostoha hozzá a sors. Pénzt követelt, ha nem kapta meg, ütött. Először Irmát, később már Bélát is megverte.  A drog, mint egy métely kirágta az agyát, filozofált az életről reggeltől napestig mindenkinek. Az emberek menekültek előle, már nem szívesen hallgatta végig senki.

 A fiú halála után Irma összeszedte minden erejét, felment a lakásába, ahol a fia élt egy nővel, hogy rendet tegyen. Irma vette azt a lakást is, hogy külön éljenek, de arra gondosan vigyázott, hogy  végig az ő tulajdona maradjon. Mikor meglátta mi van a lakásban, gyorsan leült, nehogy elszédüljön. Orrfacsaró bűzben ott döglött az ágyon az a nő, akivel a fia élt. Akkor is totál be volt kábítózva. Irma magánkívül ordított, hogy szedje össze a motyóját, és takarodjon el.

Ezután egy hétig takarított. Még a hűtőben is szar volt egy tálban, gondosan letakarva. Akkor azt hitte, ilyen a világon nincs, hogy pont az ő fia állattá változott. Gyorsan eladta a lakást, még a közelébe sem ment utána. Béla feladta hamar, egy éjszaka megállt a szíve. Az ő egészsége is rohamléptekben romlott. A sok lépcsőmosás, elkoptatta a csípőjét, meg a stressz, amit átélt. 

Mikor bementek hozzá Nóriék, mintha a Mennyországba értek volna, illatok kavalkádja érződött a konyha felől, a nyáluk elkezdett csorogni már az ajtóban.

– Jaj, nővérkém, mondtam neked, semmit se készülj, hogy tudtál állni egész nap a tűzhely mellett?

A nővére ragyogó, fekete szemekkel nézett rájuk, kedves mosollyal felelt.

– Hogy gondolod, hogy énnálam nincs ennivaló? Tegnap óta sütök, főzök. Gyertek csak, kézmosás, asztalhoz!

Később odaült a fáradt testvére mellé az ágyra, ott beszélgettek. A gyerekek is odahúzódtak köréjük a nagy franciaágyra, törökülésben, csendben hallgatták a kedves beszédű, angyalarcú öreg hölgyet, akiből áradt a szeretet feléjük.

Nóri észrevette, hogy elhanyagolt a lakás, ráférne egy kis takarítás.

Összehívta a kupaktanácsot, és döntést hoztak, mint a manók a mesében: ”jó helyébe, jót várj”. Eldöntötték, hogy egy egész napot másnap arra szánnak, hogy a legkiesebb zugot is kitakarítják a lakásban.

Másnap a nővére csak úgy kapkodta fejét, Lili lemosta a konyhabútorokat, a fiókokat, Ági szedte lefelé a függönyöket, Betti törölte a port, Tomi szaladgált, futárszolgálatot teljesített, kézre adta, amit kértek. Zúgott a mosógép, csillogott az ablaküveg, estére rendesen el is fáradtak. Nem bánták, mert az  egész napjuk jókedvű, bolondos volt, és boldogan, megelégedve nézték a végeredményt. A nővére is elfáradt a nyüzsgésben, de látszott rajta, hogy örül a tiszta lakásnak.

Nóri éjszaka sokáig forgolódott, nem tudott elaludni. A gyerekek békésen szuszogtak a biztonságban, nyugalomban. Mégis neki feszültséggel volt teli a lelke, mert nem értette miért olyan éles a kontraszt a családban, a pesti nővérénél otthon érezte magát, Irénnél idegenként. Pedig a szeretet, ami bennük volt, ugyanúgy sugárzott feléje, – csak az egyik lelke rabláncon vergődik– gondolta ki végül az igazságot. Meditált… azon, hogy az életük olyan rövid, soha nem tudják bepótolni, amit elmulasztottak. Kitakarítottak… mi változott meg? Az egyik nővére befelé fordulva él, a másik tolja a járókeretet, ők meg elmennek, becsukják maguk mögött az ajtót, hosszú időre. Mi változott meg azzal, hogy kis időre belépett a két nő életterébe?

Semmi, csak ajándékba adtak egy-két napot egymásnak. Aztán minden megy tovább ugyanúgy, mint előtte. A pesti nővére reggelig nézi a tévét, nappal alszik. A balatoni szomorúan áll az ablaka előtt és üres tekintettel bámul kifelé, lassan kihunynak a szeméből a kis szikrák, bevonja a lelkét az érdektelenség.

Másnap gyalog indultak a túrának, mentek az Állatkertbe. Nóri egésznap önfeledten bolyongott a gyerekekkel, csodálta a sokszínű élővilágot, bemutatókat. Tartogatott egy meglepetést a gyerekeknek, megszerezte a cirkuszjegyeket, ha már Pesten vannak, legyen az emlék maradandó.
Nagy élmény volt az a délután a négy gyereknek, akik még kívülről sem láttak addig cirkuszt. Mikor elfoglalták a helyüket és elkezdődött a műsor, végig nyitott szájjal, kikerekedett szemmel csodálták a tornászokat, a cirkuszi mutatványokat, és önfeledten nevettek a bohócokon.
  A csodát mindig mi magunknak teremtjük, a csoda különlegessége, hogy át tudjuk adni, meg tudjuk osztani egymással. Azok a napok úgy tüntek el, mint egy kóbor villám a fekete égbolton, felragyogtak és eltűntek, de beégették magukat az emléktárba, amit halálukig hordoztak. Ezek azok az emlékek, amik előhívása segít, ha el akarjuk nyomni a valóság fájdalmát később.
Sírósan búcsúztak, teli ígérgetésekkel, hogy sűrűbben találkoznak ezután. A vonaton már csak egyre tudott gondolni, a temetésre. Mikor hazaértek, hívta a Gyámot, otthon vannak, lehet temetni az anyát. A Gyám sokat segített, csak a virágról kellett gondoskodnia, elvitte őket még a faluba is a temetés napján.