Mikor leszálltak a Keletiben, a fáradtságtól gyerekek,
szinte támolyogtak körülötte. Nem csodálkozott rajta, a vonaton még levegőt is
alig kaptak, tömve volt mint egy a szardíniás doboz. Figyelmesen kereste az
aluljárót, nem akart úgy járni, mint mikor először ment Irmához. Emlékezett,
hogy akkor milyen határozottan rohant át a túloldalra, mit sem törődve a forgalommal. Az autók csikorogtak, egyikből kihajolt a sofőr és
ráordított –„Meg akarsz dögleni? Az anyád”
Sikerült átjutnia a
forgalmon sérülés nélkül, szerencsésen pont oda startolt, ahonnan egyenest ráfordulhatott
a Nefelejcs utcára. Teljesen azért nem úszta meg a manővert, egy rendőrrel találta magát szembe, mikor rálépett a járdára. Csodálkozó szemekkel nézett rá,
mintha szellemet látna, vagy egy Ufót.
– Mi van magával, meg akar halni? Miért nem az aluljárón
jött át? – tett fel aztán egy költői kérdést.
– Az hol van kedvesem? – nézett rá értetlenül Nóri.
– Nézzen oldalra, egy méterre, ott kellett volna feljönnie!
– már intézkedni akart, de megsajnálta az ijedt asszonyt, aki váltig
bizonygatta: – Soha többé nem vágok neki a forgalomnak , tudja, most vagyok
először magamban Pesten, de jönnöm kellett, mert beteg a nővérem, meg hát vidéki
asszony vagyok, nem tudhatok mindent.
Már biztonságosan vezette a gyerekeket, húzta őket az
aluljárón át sietve, ne lássák a hajléktalanokat, a csoportba verődő huligánokat,
akik gyanakodva pislogtak rájuk, mikor elhaladtak mellettük.
– Biztos, hogy drogot árulnak, vagy seftelnek, másért nem
verődtek volna össze – gondolta, mikor elkapta az egyik gyűrött arcú fiatal,
vérbe borult tekintetét.
Megnyomta a kapucsengőt, türelmesen ácsorgott, tudta, hogy
nyitni fogja a kaput a nővére, de mire járókerettel az ajtóig ér, eltelik egy
kis idő.
Végre nyílott a kapu, mehettek befelé. A körudvarra értek,
ahol még mindig ott volt középen a macskaköveken a kis oázis, leanderek
dézsában, futók, évelők, tiszteletben tartva Irma növények iránti szeretetét.
Irma tömbház felügyelő volt a párjával együtt hosszú időn keresztül. Béla szegény
már tíz éve ott lapult Irma lakásában, urnában, egy díszes kis szekrény
tetején, mindjárt a bejárati ajtó mellett. Irma nem volt képes megválni tőle,
nem tudta a szél hátára szórni a halott porait. Nem úgy, mint a fiáét, aki
teljesen leamortizálta magát, harmincnyolc éves korára szétitta a máját, eldrogozta
az agyát. Halála előtt elérte a tisztánlátás, rájött, hogy az élete egy nagy
kalap szart sem ért, ezért temetést se kért, csak a húgát kérte meg, vigye fel
a hamvait a Gellért hegyre egy szeles napon, és engedje szabadon, hadd
szálljon még egyszer utoljára.
Irma megszenvedte a tékozló fiát, nagyon félt tőle, néha még
rendőrt is kellett hívnia, mikor randalírozott otthon. Ilyenkor tört, zúzott a
lakásban, értetlenül monologizált az életről, de legkivált arról, hogy milyen
mostoha hozzá a sors. Pénzt követelt, ha nem kapta meg, ütött is. Először
Irmát, később már Bélát is megverte. A
drog, mint egy métely kirágta az agyát, filozofált az életről reggeltől
napestig mindenkinek. Ész nélkül menekültek előle, már nem szívesen
hallgatta végig senki.
A fiú halála után
Irma összeszedte minden erejét, felment a lakásába, ahol a fia élt egy nővel,
hogy rendet tegyen. Irma vette azt a lakást is, hogy külön éljenek, de arra
gondosan vigyázott, hogy végig az ő
tulajdona maradjon. Mikor meglátta mi van a lakásban, gyorsan leült, nehogy
elszédüljön. Orrfacsaró bűzben ott döglött az ágyon az a nő, akivel a fia élt. Akkor
is totál be volt kábítózva. Magánkívül ordított, hogy takarodjon ki a
lakásból azonnal, szedje a motyóját, de tüstént!
Ezután egy hétig takarított. Még a hűtőben is szar volt egy
tálban, gondosan letakarva. Akkor azt hitte, ilyen a világon nincs, hogy pont
az ő fia állattá változott. Gyorsan eladta a lakást, még a közelébe sem ment
utána. Béla feladta hamar, egy éjszaka megállt a szíve. Az ő egészsége is
rohamléptekben romlott. Tisztában volt azzal, hogy mi okozta, a sok
lépcsőmosás, ami a csípőjét koptatta, meg a stressz, amit átélt. A járókeret is
azért kellett, mert nagy fájdalmai voltak.
Mikor bementek hozzá Nóriék, mintha a Mennyországba értek
volna, illatok kavalkádja érződött a konyha felől, a nyáluk elkezdett csorogni
már az ajtóban.
– Jaj, nővérkém, mondtam neked, semmit se készülj, hogy
álltál egész nap a tűzhely mellett?
A nővére ragyogó, fekete szemekkel nézett rájuk, kedves
mosollyal felelt.
– Hogy gondolod azt, hogy énnálam nincs ennivaló?. Tegnap
óta sütök, főzök. Gyertek csak, kézmosás, asztalhoz!
Mikor jól belakmároztak, odaült az elfáradt testvére mellé
az ágyra, ott beszélgettek. Észre se vette, lassan minden gyerek körbe
kucorodott a nagy franciaágyon, törökülésben, csendben hallgatták a kedves
beszédű, angyalarcú öreghölgyet, akiből áradt a szeretet feléjük.
Nóri észrevette, hogy elhanyagolt a lakás, ráférne egy kis
takarítás.
Összehívta a kupaktanácsot, és döntést hoztak, mint a manók
a mesében: ”jó helyébe, jót várj”. Eldöntötték, hogy egy egész napot másnap
arra szánnak, hogy a legkiesebb zugot is kitakarítják a lakásban.
Másnap a nővére csak úgy kapkodta fejét, Lili lemosta a
konyhabútorokat, a fiókokat, Ági szedte le a függönyöket, Betti törölte a port,
Tomi szaladgált, futárszolgálatot teljesített, kézre adta, amit kértek. Zúgott
a mosógép, csillogott az ablaküveg, estére rendesen elfáradtak. Mégis az egész
nap jókedvű, bolondos volt, és boldogan, megelégedve nézték a végeredményt. A
nővére is elfáradt a nyüzsgésben, de látszott rajta, hogy örül a tiszta
lakásnak.
Nórika éjszakánként forgolódott az idegen helyen, sokáig nem
tudott elaludni. A gyerekek békésen szuszogtak, biztonságban, nyugalomban.
Mégis neki feszültséggel volt teli a lelke, mert nem értette miért olyan éles a
kontraszt a családban, a pesti nővérénél otthon érezte magát, Irénnél idegenben
volt, az idegennél. Pedig a szeretet, ami bennük volt, ugyanúgy sugárzott
feléje, – Csak az egyik lelke rabláncon vergődik– gondolta ki végül az
igazságot. Meditált… azon, hogy az életük olyan rövid, soha nem tudják
bepótolni, amit addig elmulasztottak. Kitakarítottak… mi változott meg? Az
egyik nővére befelé fordulva él, a másik tolja a járókeretet, ők meg elmennek,
becsukják maguk mögött az ajtót, hosszú időre. Mi változott meg azzal, hogy kis
időre belépett a két nő életterébe?
Semmi, csak ajándékba adtak egy-két napot egymásnak. Aztán
minden megy tovább ugyanúgy, mint előtte. A pesti nővére reggelig nézi a tévét,
nappal alszik. A balatoni szomorúan áll az ablak előtt és üres tekintettel bámul kifelé, lassan kihunynak a
szeméből a kis szikrák, bevonja a lelkét az érdektelenség.
Másnap gyalog indultak a túrának, mentek az Állatkertbe. Nóri egésznap önfeledten bolyongott a gyerekekkel, csodálta a sokszínű élővilágot, bemutatókat. Tartogatott egy meglepetést a gyerekeknek, megszerezte a cirkuszjegyeket, ha már Pesten vannak, legyen az emlék maradandó.
Nagy élmény volt az a délután a négy gyereknek, akik még kívülről sem láttak addig cirkuszt. Mikor elfoglalták a helyüket és elkezdődött a műsor, végig nyitott szájjal, kikerekedett szemmel csodálták a tornászokat, a cirkuszi mutatványokat, és önfeledten nevettek a bohócokon.
A csodát mindig mi magunknak teremtjük, a csoda különlegessége, hogy át tudjuk adni, meg tudjuk osztani egymással. Azok a napok úgy tüntek el, mint egy kóbor villám a fekete égbolton, felragyogtak és eltűntek, de beégették magukat az emléktárba, amit halálukig hordoztak. Ezek azok az emlékek, amik előhívása segít, ha el akarjuk nyomni a valóság fájdalmát később.
Sírósan búcsúztak, teli ígérgetésekkel, hogy sűrűbben találkoznak ezután. A vonaton már csak egyre tudott gondolni, a temetésre. Mikor hazaértek, hívta a Gyámot, otthon vannak, lehet temetni az anyát. A Gyám sokat segített, csak a virágról kellett gondoskodnia, elvitte őket még a faluba is a temetés napján.
