Halkan kérem én, talán meg se hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor
talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó szomorúságot.
Mert kicsiny fekete gyöngyfélelmem
már oly nagyra nőtt, hogy
elsötétítette az eget,
s már elfogyott belőlem minden jó
gondolat
mik eddig segítettek fényre,
résekre lelni.
Bezárult minden ajtó.
Műmosollyal készülök az ünnepekre,
nincs
bennem alázat, se „Szeretlek Jézus”.
Míg asztalom
rojtjait igazgatom, giccses adventi
koszorúmon
gyertyákat gyújtok, a sarokba dobva
sír, a rózsafüzér.
Még félbe rajta a „Hiszek egy
Istenbenӎs
benne búvik az „Áldott legyen az Ő
neve. Ámen”.
Könnyeimen keresztül nézem a világot,
hol
millió ember mormol egy imát, és
csókolva
hamis bálványokat, törlik gyilkos
fegyverekről
az ártatlanok vérét, fürödnek az
öléstől mámorító
kéjben, s hirdetik, igaz hittel,ölnek
Isten nevében.
A végítélet szörnye már tápászkodik
kénköves
nyoszolyáján , szájából hamisság nyála
csorog.
Rothadó bűzével könyököl az ünnepi
asztalokon.
Halkan kérem én, talán meg se
hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor
talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó szomorúságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése