Baranyi Ferenc : Hozzájuk menni

 

Oly könnyű volt az est és oly nehéz most

a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,

akárha fennen berregő borúval

repülőgép szállana könnyű szélben…

Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón

kicsinyeit szólítva réce kószált,

megmotozván az abrak-törmeléket,

amit hántáskor otthagyott a jószág,

a frissenvágott széna illatától

dalos mámorba bódultak a tücskök,

a kakukfű-borított árokparton

cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,

a szundikáló, messzi gulyarétről

parasztszekéren érkezett az este,

vacka felé cihelődött a nap már,

a dombok mögé fáradtan hevert le,

és Bokros bácsi lassú mozdulattal

pára-homályos poharakba töltött,

komoly szóval nemesre szégyenített,

hogy az ég alja is belevöröslött.

Hozzájuk kéne menni. Évek óta

a törpe gondok mákonyában élek,

zsúfoltságában tetszelgő világom

benépesítik “fontos” semmiségek,

már évek óta ócska kis pribékek

lényegtelen ütésein borongok,

vagy vélt barátok vállveregetése

miatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,

már úgy vagyok, mint pille-nők körében

magát fölös fölénnyel kellető hím,

miközben szégyenítő szél süvölt át

üres szívem kietlen jégmezőin,

hozzájuk kéne menni, teljes esték

nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,

s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól

bátran telis-telire részegülni,

olyan gondokkal gazdagodni náluk,

mikért méltó a töprengés, a méreg,

s olyan hitet kérni útravalóul

mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,

hozzájuk kéne menni, visszakapni

mindazt, amivel egykor elbocsátott

a falvak népe, rám is bízva gondját,

hogy tisztességgel adjak róla számot.