Sokáig fiatalosnak tűnt az arcom.
Még akkor is, amikor elmúltam már ötven, hatvan,...hetven...nyolcvan.
A hajam lassan hullott ki. Ma is van belőle. Nem sok. Hátam meghajlott, sántikálva járok, még bot nélkül, de már nem sokáig - ez bizony már egy öregember.
Mennyi minden voltam! Valóban színház az egész világ, amelyben számos szerepet élünk.
Minden változik. Csak a szerelem nem változik.
A feleségem is változott, talán még inkább mint én.
Vagyis itt él ma egymás mellett két teljesen átvarázsolt ember, túlvészelve számtalan életkor drámáját, más jelmezben,más arccal, más szerepben, megvénülve, rozogán, dédi papa,és dédi mama - és mégis...
Együtt vagyunk.
Hogyan van ez, ebben a tébolyultan száguldó életben, melyben szüntelenül változnak a sejtjeink, a testi ruhánk húsunk, vérünk, érzéseink, - de még az emlékezetünk is számtalanszor átíródik... hogy van ez, hogy itt valami...főleg egy érzelem...megmarad?
Miért nem változik?
Nem a hosszú párkapcsolatról beszélek.
Én a szerelemről beszélek.
Egykori lakásainkban mások laknak. Régi életünkből egyetlen ing, egy blúz, egy hajfürt sem maradt meg... Hol vannak az elfelejtett szomorúságaink és örömeink? A sok kedves kutyus, akik hozzánk tartoztak valaha...Hova lett a gyermekeink gyerekkora, és lassan már felnőttkora is?
Minden a múlté.
Mi meg itt vagyunk.
És a szívemben nem változott semmi.
Hogy lehet ez?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése