Vízió

 

Karola érzékelte, hogy Sára elmegy mellőle. Lassan elmerült a tudata egy ismeretlen világban. Nem érzett fájdalmat, könnyűnek érezte a testét, mintha megszűnt volna körülötte a gravitáció. Tágra nyitott szemmel figyelt maga elé, ahol furcsa üveggyöngyök lebegtek a térben. A teremben lévő neon fényében megtört rajtuk a fény, szivárványosan kezdtek el ragyogni. Lassan közelített felé egy pár belőlük, kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az egyiket. A gömb belesimult a tenyerébe, puha volt és meleg tapintású. Hirtelen tűnt el a látomás, elsötétedett körülötte minden. Úgy érezte, hogy úszik, de nem víz simogatta a testét, hanem ezüstös, szürke hullámokban fodrozódó folyadék. – Mint a higany – gondolta – húz lefelé, rám tapad. Érezte, hogy nem kap levegőt, összeszorult a mellkasa. – Ki kell érnem innen, különben lehúz a mélységbe ez az áradat! – gondolta kétségbeesve. Hangokat hallott távolból. Erősen koncentrált. A sötétség tisztulni kezdett, már látta a parti árnyak sziluettjét, felismerte azt is, hogy sírás hangjait sodorja felé a szél. – Hisz a lányaim sírnak! Zsuzska, Mónika! Hol vagytok? Jövök már!

Minden erejét összeszedte, kétségbeesve küzdött, de a sűrű folyadék nem engedte el. Kimerülten figyelt a part felé, és meglátott a távolban egy hatalmas tüzet, a lángnyelvek tekeredve kígyóztak az ég felé.

– A mi otthonunk! – ért el hozzá a felismerés – Benjámin hol vagy, miért nem oltod el a lángokat?

Abban a pillanatban meglátta a férjét a parton, kezében égő fáklyát tartott. Teljesen közelről látta az arcát, amit átjárt a gyilkos gyűlölet.

– Hát te vagy az, aki mindent feléget maga körül? Nem kellett volna miattam! – sírta el magát – Nem tudsz innen úgysem hazavinni!

Nagyon elfáradt. Mintha összeolvadt volna azzal a különös anyaggal a teste.

Hirtelen váltott át a kép, kivilágosodott körülötte a part. Üde zöld mezőt látott nem messze tőle, amin keresztül három alak közeledett feléje. Feszülten figyelt. Mikor közelebb értek hozzá, megismerte az alakokat. A délutáni látogatója jött felé, barna haján megcsillant a napfény, mosolygott és beszélt a két oldalán a kezébe kapaszkodó gyerekekhez. – Az én gyermekeim. Istenem, milyen boldogok!

Kereste Benjámint, de hiába. Nem értette miért nincs a két kislány közelében. El akart indulni, hogy megkeresi, de a testét ólomsúlykén visszahúzta az a förtelem, amibe beleragadt, nem tudott megmozdulni. Elküldte hát a lelkét, kutassa fel a férfit, akit annyira szeretett és most is tele van iránta aggódással. A lélek elhagyta a testét, és mint aki tudja, merre keressen, elindult egy irányba. Sűrű erdőn siklott keresztül, száraz ágak tépték éteri alakját, csikarták, felsebezték, ahogy suhant az erdő fái között. Sziszegett, örvénylett körülötte a tér, ami néha visszahúzta, majd erővel tovasodorta. Kinyílt előtte egy fényalagút, aminek a végére érve, rátalált egy tisztásra. Ott ült a férje egy hatalmas kifeszített vászon előtt. Festett. Komoly arccal összpontosított az előtte lévő munkára. Borzalmas és visszataszító volt mindaz, ami körülvette a görnyedt alakját. Üszkös fák meredtek az ég felé, a leégett mezőn oszladozó tetemek hevertek szanaszét, döglegyek zúgtak, zümmögtek mindenütt.

– A Halál leheletét érezem mindenütt!

Megállt a háta mögött, nézte a képet, amin a férfi dolgozott. Elborzadt a vértől, a haláltól, amit már ráfestett a vászonra. Nem tudott sírni, mégis úgy érezte, hogy a könnyei előtörnek a szeméből, lefolynak róla és patakká válnak a lába körül. Nem kívánta azt a nagy szenvedést Benjáminnak, amit megtapasztalt. Akkor figyelt fel arra, hogy a férje furcsán tartja az ecsetet a kezében. Közelebb hajolt és meglátta a csuklóján a bilincseket.

Szólította, de azonnal nem hallotta meg. Kis idő múlva mégis felé fordult. Iszonyodva látta a felpüffedt szederjes arcát és a szemét, ami vakon nézett a semmibe.

– Nem baj, ne ess kétségbe, ami körül vesz, amit lefestettél, az csak egy rémálom, ébredj fel végre és fesd le az igazi álmaid, amire mindig is vágytál. Kérlek! Változtasd meg a jövőt! Egyszer szabad leszel és nagyon boldog, én tudom... csak hinned kell benne!

A férje szót fogadott, az ecset siklott a vásznon, ahogy vakon festett tovább. Az ecset nyomán kirajzolódott egy nő alakja. Benjámin minden részletet aprólékosan kidolgozott. Elmélyülten festett. Az arca átszellemült a lázas munka alatt. Karola felismerte, hogy ki van a festményen, felismerte Sára arcvonásait.

– Megtalálod tehát azt, aki a társad lesz én utánam, aki segít felnevelni a két gyermekünket! – súgta a férfi fülébe halk sóhajjal – Jól van, meglátod, minden rendbe jön idővel. Csak ne felejtsd el soha, hogy hinni kell a csodákban! Mert csak abban bízhatsz...

Végre érezte, hogy csúszik róla lefelé a förtelmes massza, ami addig fogva tartotta, újra könnyűvé vált. Felemelkedett a levegőben, és ott maradt sokáig lebegve. Minden olyan tiszta lett körülötte, a levegő ózondús, kristálytiszta. Bódító illatokat érzett, halk zeneszót, de nem igazi zenekar játszott, hanem valami földöntúli hullámzó hangokat érzékelt. Lassan talpra állt, kiegyenesedett. Körülötte csodálatos harmóniában lebegett a horizonton a táj, mintha délibábot látna, üde zöldben, a virágok szín kavalkádjában lépegetett előre. A lelkében már ott érezte a végtelen boldogságot. Nem fájt már semmije.

– Csodálatos érzés – suttogta.

– Igen, itt már örök időkre boldog leszel! – szólalt meg mellette egy ismerős hang. Karola meglepetten fordult a hang irányába.

– Anyám! – kiáltott fel boldogan.

– Miért csodálkozol, már olyan rég várok rád, kislányom.

Az alak egy fényjátékként kúszott be elébe, nem látta az arcát, csak a fényességet érzékelte és önmagán belül a felismerést, hogy kivel beszél.

Karola boldogan bújt hozzá, mint régen, mikor kicsi lány volt.

– Még vissza kell térned kis időre, láttam mit hagytál magad mögött, az unokáim veszélyben vannak, segítened kell rajtuk! – beszélt hozzá az éteri alak. – Csak kis időre, nyugodj meg, aztán együtt lehetünk örök időkre.

– Igazad van, el kell mondanom, amit tudok, hogy segítsek rajtuk – válaszolt szomorúan Karola.

Elindult vissza a lelke, a földi világba. Nem volt könnyű a visszatérés, de mikor újra jöttek a fájdalmai, tudta, hogy sikerült.

Nem érzékelte az időt, se azt hol van igazából. Azt se érezte, hogy valaki ott ül mellette és simogatja a kezét. De azt igen, hogy visszatért az életbe.

Benjámin órákon át türelmesen várta, hogy magához térjen a felesége, ott ült mellette végig kétségbeesve, reménykedve.

– A morfium miatt van, erősek voltak a fájdalmai – állt meg fölötte a délutános nővér.

A férfi felállt az ágy mellől, szédelgett a kimerültségtől, elindult az ajtó felé. Már épp ki akart lépni a kórteremből, mikor meghallotta a nővér hangját.

– Jöjjön vissza! Kérem! A felesége hívja, felébredt.

Benjámin visszasietett, két kezébe vette a feléje nyúló kezeket, és visszaült az ágy mellé. Karola suttogva beszélt hozzá.

– Jó, hogy itt vagy. Fontos kérésem van feléd. Nagyon kérlek, gyorsan teljesítsd, már nincs sok időm hátra. Hívd be azt a hölgyet hozzám, aki itt volt nálam délután. Meg kell kérnem valamire. Nagyon fontos üzenetem van a számára. Ugye megteszed? – kérlelte az asszony.

Benjámin a felesége kitágult pupilláiban valami különös, földöntúli fényt fedezett fel, de abból, amire kérte nem értett meg semmit.

– Nagyon kérlek, mondd el, miért kell idehívnom?

Karola ajkán egy halvány mosoly jelent meg.

– Az a hölgy fogja a lányainkat felnevelni.

– Ugye csak játszol velem – nézett a feleségére szomorúan Benjámin, közben érezte, hogy a torkát fojtogatja a sírás, annyira megsajnalta a feleségét