Az ügyintéző mosolyogva rábólintott. Kiment a folyosóra, emlékezett, hogy látott bőrüléses fotelokat, asztalokat az egyik beugróban. Szerencséje volt, le tudott ülni. Szétnyitotta a nyomtatványt, és a papírok tetejére kitette a két fényképet. Azon a napon készültek, mikor bevitték a két kislányt az átmeneti otthonba. Kezébe vette külön-külön a képeket, látta, hogy a két szőke kislány pillantása tele volt félelemmel, amikor a fotók készültek róluk. Megdöbbent, mert rátört a felismerés, hogy már látta őket. De hol? Hisz eddig még azt sem tudta, milyen gyerekekről van szó, azt sem tudta, hány évesek, fiúk vagy lányok, akiket állítólag fel kell nevelnie. Még jó, hogy az ügyintéző elfelejtett rákérdezni.
– Az álmom... ott is két kislány volt velem, ugyanilyenek, mint ez a kettő. Álmomban nagy veszélyben voltak, nem csak ők, én is. Milyen helyes kislányok, és milyen szerencsétlen életük lett! – sóhajtott fel, míg forgatta a kezében a fotókat. – És most hova indultatok lányok? Túl kicsik vagytok még, hogy egyedül fedezzétek fel a világot.
Hirtelen összehajtotta a nyomtatványt és a táskájába csúsztatta a képekkel együtt. Felállt és elhagyta az épületet.
Nem ért el az utcán parkoló autóig, amikor visszahívta a gyámi ügyintézőt.
– Bocsánat, hogy nem adtam be a nyomtatványt. Nem gondoltam meg magam, de mielőbb döntök, meg kell ismernem a két kislányt.
– Még nincs hír róluk, sajnos. A Bartók Béla 101-be menjen, ott van a befogadó, beszéljen Sós Tibornéval, ő a vezető. Vele tarthatja a kapcsolatot. Odaszólok neki. Remélem, még ma meglesz a két világjáró. Nagyon aggódunk értük!
Mikor az ötvenes éveiben járó ügyintéző letette a telefont, maga sem értette, miért adott ilyen bizalmat és egyben felhatalmazást Sárának. Az ő szent feladata mindenekfelett a gyermek javát szolgálni. Most nem a jogi utat követte, tudta, és mégis úgy érezte, hogy helyesen cselekedett. Átérezte Sára felelősségtudatát, ami szerinte az anyának tett fogadalomból származhatott. Azon se lepődött meg, hogy Sára nem írta meg a kérelmet. A hirtelen elhatározások soha nem vezetnek eredményre. Ez meg nem egy bemutatóra szóló színházjegy. Jobb esetben egy életre, rosszabb esetben is több évre szóló elkötelezettség. Bizony idő kell a jó döntéshez. Sára szimpatikus lett számára. Felállt az íróasztalától és hívta az Otthon vezetőjét. Jó volt az egész délelőtti ücsörgés után az irodában sétálgatni.
– Marika, odamegy hozzád egy fiatal nő, a neve, várj... felírtam, Závori Sára... – és elmondta a találkozását Sárával.
– Úgy gondolom, segíteni kéne a hölgynek, hogy ismerje meg a két gyereket, sokat jelentene abban, hogy eldöntse mit vállal el az érdekükben. Ha szerencsénk lesz, a két kislány olyan emberhez kerülhetne, akinek elkötelezettsége van irántuk, nem egy vadidegenhez. Ismerte a szüleit, sőt, ahogy nekem nemrég elmondta, a lányok édesanyjának a halálos ágyánál tett fogadalmat, hogy figyelemmel kíséri a fejlődésüket.
– Rendben van. Beszéltem a pszichológussal, pont ma lett volna foglalkozása a két kicsivel. Ha előkerülnek, valahogy meg kell beszélni velük azt a tragédiát is, ami érte őket.
– Ahhoz meg kell találni először őket!
Az ügyintéző elbúcsúzott a vezetőtől, kikapcsolta a mobilját. Az ablakhoz lépett, elgondolkodva nézte az utca forgatagát, a sárguló leveleket a fák tetején, amiket egy-egy hirtelen fuvallat könnyedén lekapott az ágakról és hátára véve átrepítette őket az utca túloldalára.
– Minél hamarabb, míg nem lesz valami baj velük. Hűvösek az esték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése