Némaság

A kamionsofőr megrökönyödött amikor megtudta, hová akar visszamenni Pisti, azonnal rájött, hogy gond van a fiú körül.
– Jól van öcskös, hazaviszlek, szállj be – nyitotta az autó ajtaját.
De nem hazavitte, hanem a közeli város rendőrségére.
– Hoztam egy gyereket, az autóúton csavargott a sötétben, vigyék haza. Te meg ülj le fiam, jó helyen vagy, ennyit tehettem az érdekedben. – szólt a fiú felé fordulva és megemelte a sapkáját.
A rendőrök kikérdezték Pistit, mit keresett az elhagyott autóúton éjszaka. Ugyanúgy meglepődtek mint a sofőr, mikor a gyerek elmondta, honnan indult el. De azt nem volt hajlandó elárulni, miért vette nyakába a világot. Nagy kék szemeivel csak bámult rájuk, mint aki süket is néma is.
– Legalább telefonszámot tudsz adni, hogy szóljunk a családodnak? – kérdezte az egyik rendőr.
– Mindenkinek tudom fejből – mondta akkor büszkén Pisti, és már sorolta is a gyámjának és Nórinak a telefonszámait.
A rendőrszázados telefonált, először Nóri számát hívta fel.
– Itt van egy fiú, ő mondta, hogy ezen a számon elérjük a családját.
Nóri megköszönte és kérdezte hogy van Pisti.
– Nincs semmi baja, de azt nem tudjuk mi okból szökött, nem mondja meg, de gond van, ez már másik terület, mi csak a járási rendőrségnek visszük le reggel, majd azok átveszik, ők viszik haza a világjárót.
Nóri hallgatta a tömör választ és kissé megnyugodott, életben van, meg van a világcsavargó. Ő sem tudta  felfogni, hogyan keveredhetett el olyan messzire a fiú.
Pisti ott aludt reggelig az őrsön, nézelődött, figyelte az éjszakai életet a rendőrök örökös jövés-menését. Nagyon megtetszett neki a rendőr élet.
Nóri ült még egy darabig magába roskadva, csak úgy kavargott benne a sok kérdőjel. Nem tudta a választ, nem értett semmit. Arra gondolt, biztos ő az oka, nincs felkészülve a tinédzserek reakcióira. Saját magát hibáztatta. Rászólt a gyerekekre, akik körülötte dőltek, borultak fáradtan, aggódva – Menjetek aludni, holnap iskola, nem tudtok felkelni, megvan Pisti végre, mindenki megnyugodhat.
– És Te? – kérdezte Ági, aki hatalmasokat ásított, de nem mert elmenni aludni, míg a többi ott maradt Nóri körül.
– Én maradok, nem tudok aludni – nézett rá és a szeméből harag villant Ágira, felemelte a kis Tomit, aki már elaludt az ebédlő foteljában, indult vele a szobák felé.
– Anyu – szólította meg Lili – feküdj le te is, már biztos nem lesz baja.
– Nem, Lili, te még ezt nem érted, de nagyon nehéz elrendezni a gondolataimat, nem tudnék aludni, de nincs semmi baj, ne aggódj -– simogatta meg az aggódó kislányt.
Reggel kilenc óra körül állt meg a rendőrautó a ház előtt. Két járási rendőr kísérte Pistit haza. Kérdezték az adatait, mióta van nála a fiú.
– Kérem, hogy mondja el, mi történt, miért csavargott el hazulról? – tette fel a kérdést a rendőr, mikor írta a jegyzőkönyvet.
Nóri, Pisti fáradt, sápadt arcába nézett, aztán a rendőrre.
– Én nem tudom, talán a nevelt fiam, ő tudja a választ, neki tudnia kell.
– Semmit nem mondott asszonyom, csak azt, hogy haza akar jönni, nem furcsa egy kicsit? Na, itt írja alá – nyomta Nóri elé a papírokat.
Mikor a rendőrök elmentek, Pisti felé fordult.
– Miért, Pisti, miért mentél el, igazán beszélhetnél már róla.
Pisti csak nézett rá, beszélt a szeme, de nem szólt a szája.
– Gyere, fiam, egyél, biztos éhes vagy – törődött bele a némaságba Nóri – majd elmondasz mindent, ha itt lesz az ideje, igaz?

Már szinte furcsa volt, ha egy nyugodt hét telt el. A világjáró mindig útra kelt. Nóri résen volt, ha később ért haza, már kereste. Volt oka rá. Egyik nap felpattant a kerékpárjára, és meg se állt negyven kilométeren belül.
Akkor nem a rendőrök vitték haza,  defektes lett a bicikli, kénytelen volt az útról letérni, más járművet keresni. Pedig elszánta magát, hogy nagyon messzire fog jutni, nem stoppolgat az út mellett, kerékpárral bárhova eljuthat. Lelki szemei előtt látta a rendőröket, amikor megkapják az értesítést, ülnek a szirénázó autóba, keresik égen-földön. Majd ha rátalálnak, megint csodálkoznak, hogy milyen nagyot cselekedett. Látta magát a rendőrautóban, hallotta, hogy a rádióba beszél a rendőr – Megvan a fiú, ne aggódjanak… mert biztos aggódik mama megint – Mama meg eldönthet mindent egyszer, hogy ő nem hibázott olyan nagyot. Muszáj, hogy döntsön. Ági nem szereti, már rég tudja, egy megátalkodott… csak röhög azóta is rajta.
Letért a főútról, már sötétedett, nem volt világítása, a lapos gumival nehéz volt tolni a biciklit. Fényeket látott, arra indult, kezdett félni a bokros földes úton. Néha megállt, lemeredt, mint a szobor, aztán megnyugodott, mert felismerte, hogy a sötétből csak a kuvik hangja szólt. A zörgések egyre szaporodtak, azt hitte követi valaki.
Végre meglátta a kivilágított épületet. Síneken ment át, egy falu vasútállomásához jutott.
– Ez jó, van váróterem, meg kuka is – gondolta, mert nagyon éhes lett.
– Reggel mama azt ígérte, megsüti a krumplis lángost, biztos megették a részem – tört rá az emlék, de elhessegette – a mama elteszi a részem, ő nem olyan.
Odaért az épülethez, a biciklit letámasztotta, bement a váróterembe, keresett egy sötét sarkot, leült egy padra. Elfáradt, már a fáradság angyala bebujt a hóna alá, dorombolt, mint az otthoni cirmos cica, a szeme le is csukódott. Álmában krumplis lángost evett, sok tejfellel, reszelt sajttal. A szája szélén kicsordult a nyál.
Arra riadt csak fel, hogy valaki megrázta a vállát. Egy fiatal, mosolygós, szőke nő hajolt aggódva fölé.
– Hova utazol, ilyen későn?
– Hát, haza – mondta Pisti a világ legtermészetesebb válaszát.
– De hol a haza? – faggatózott tovább a pénztáros.
– Háté, mamámhoz – válaszolta Pisti.
Nagy nehezen kifaggatta, hova is tart Pisti, hol az a haza. Mikor megtudta, melyik faluba és kinél lakik, összecsapta a tenyerét.
– Hát én is odavaló vagyok, ismerem a nevelőanyád, mindjárt felhívom telefonon.
Mikor Nóri felvette a telefont, nagyon megörült, csak azon csodálkozott, miért a másik megye felé vette most az irányt a világjáró fia. De a válasz, kérdezés nélkül jött a telefonból.
– Mami, ne szólj a megyei rendőröknek, mert már haragszanak rám.
– Dehogy szólok, csak a gyámodnak, hogy jössz haza – nyugtatta Nóri. A pénztáros falubeli hölgy feltette biciklistől a vonatra, utánvéttel. Mikor hazaért és belépett az ajtón, mosolygott.
– Szia, mama, megyek fürödni – hajnali kettő volt –, ugye hagytál lángost nekem?
– Hagytam hát – mondta Nóri megkönnyebbülve, nem veszekedett, csak halkan megjegyezte – Remélem, Pisti ez volt az utolsó olyan utad, amiről nem szóltál előre.
– Nyugodj meg mama, holnap nem megyek sehová – mondta Pisti komolyan, közben falta a kihűlt lángost.
Két nap múlva újra elindult.

Férfi könnyek

 

Benjámin elgondolkozva állt a kórház folyosóján, közben azon tépelődött, hogy jobb lett volna, ha fel sem hívja Sárát. Azért meg különösen dühös volt önmagára, hogy a telefonba végleg megszakította kettőjük között a kapcsolatot. Önmaga sem tudta miért, kedvelte Sára közelségét. Nem fogalmazódott meg benne konkrétan, hogy mit érez iránta, hisz annyira eltelt a saját bánatától, annyira gyűlölte a tehetetlenségét, hogy bármilyen csinos szép nő került is a közelébe, nem keltett benne semmilyen érdeklődést. Egy nagy senkinek érezte magát már jó ideje, akin még taposnak egyet – kettőt, mint az ajtó elé dobott sártörlő szőnyegen, mielőtt végleg bedarálja a rendszer.

Karola halála miatt eluralkodott rajta az önvád. Legjobban az bántotta, hogy nem figyelt fel a súlyos betegségére. Önmagával volt elfoglalva, közben a felesége elsorvadt mellette, mint egy üde bársonyos virág, a sivatagi forróságában.

Egyet tudott biztosan, hogy van még pár dolog, amit el kell intéznie. El kell például temetnie a feleségét, aztán kiengedheti a szellemet a palackból. Akkor jöhet minden válogatás nélkül. Mert érezte, hogy a gyűlölete már olyan nagyra nőtt és olyan erős, hogy képtelen visszatartani.

Mégis, hiába élte a napjait teljes lemondásban, Sára személyisége furcsamód bent ragadt a lelkében. Mióta találkoztak, azóta ott vergődött a gyötrő gondolatai közt, mint egy pillangó, aki talán rosszkor volt rossz helyen, és véletlenül belandolt és elmerült a körülötte lévő pocsolyába. Bevésődött a lelkébe a nő fiatal komoly arca. Talán csak azért, mert olyan megfoghatatlan lelki béke és nyugalom áradt belőle. Az is megnyugtatta sokszor, ha csak megidézte a hangját, az arcát, ha csak rágondolt. Észrevette, hogy minden alkalommal, mikor a közelébe került, a benne tomboló keserűség, fájdalom fokozatosan enyhülni kezdett. De nem jött rá az okára. Nem értette, hogyan tudott Sára az ő akarata ellenére, úgy közvetíteni felé érzelmeket, hogy nem tudott neki ellenállni. A kórházfolyosón is ez történt, amikor a karjaiban álldogált és a fejét a mellkasára hajtotta. Őt már az idegösszeomlás kerülgette, lüktetett a feje, teljesen elgyengült. És Sára odahajolt hozzá. Érezte, hogy az érintéstől lelassult a pulzusa, fokozatosan megnyugodott. Nem értette, hogyan történt? Nem talált rá magyarázatot később sem.

És ugyanez volt legelőször is, mikor meglátta Sárát bemenni a felesége kórtermébe. Dühös volt, elkeseredett, ott állt azzal az érzéssel, hogy rászakad az ég, hogy a felesége gyógyíthatatlan beteg, hogy nincs semmi remény, és akkor látja, hogy megy ez a nő hozzá. Egy rohadt kúrva bankos, akit tiszta szívből gyűlölnie kellene! Legalább félórát várt, mire meglátta újra. Lehajtott fejjel egyenesen felé tartott. Akkor érezte meg először, hogy változik benne valami, ahogy közeledett hozzá. Nem akart beszélni vele, csak szerette volna látni, hogy fáj-e neki az, amibe ő lassan belehal. Bizonyára megérezte, hogy figyeli, mert mikor odaért hozzá, ráemelte a tekintetét... és ő egyenesen bele tudott nézni a szemébe, azokba a furcsa színű szemekbe. És minden megváltozott abban a pillanatban. Úgy érezte akkor, mintha végig simítaná a lelkét egy láthatatlan kéz. Mint mikor gyermekkorában elesett, és a fájdalomtól hangosan sírva rohant az anyjához. Az anyja végig cirógatta a fejét, csendes szóval megnyugtatta: – Ne sírj kisfiam, minden rendben lesz. Nyugodj meg. Meggyógyul, összeforr a seb, idővel meg se látszik.

Miért mondtam az előbb akkor, hogy – Nem kell már foglalkoznia az ígéretével, nem kell, hogy találkozunk többet! – Nem vagyok normális! – morogta maga elé, míg ment folyosó végén lévő irodába a papírokat intézni.

Az irodában aláírta a hivatalos iratokat, de amikor a temetésről kérdezték, nem tudott válaszolni.

– Visszajövök később, még utánanézek pár dolognak... utána megmondom – válaszolt halkan.

Csak mikor kiért a kórházból, akkor tört ki belőle az elkeseredés: – Mi a szentséges eget csináljon, hisz még pénze sincs egy temetésre! Minek játssza az agyát, hogy visszamegy később? Minek? Hisz ő is halott már!

Az arcán végig folytak a férfikönnyek. Erős lüktetést érzett a halántékában, megállt kint az utcán, nézett a semmibe, megpróbált higgadtan gondolkodni. Első értelmes gondolata az lett, hogy pénzt kell szereznie.

Megkönnyebbült, mikor a bankautomatából kibújtak a tízezresek. – Nem sok, de pont elég a túlélésre – gondolta.

Bízott benne, hogy a munkanélkülit átutalták Karola számlájára. Az övére nem engedte az utalást, rövid életűvé vált volna, másodpercek alatt vitte volna a bank. Hatvanezret gyűrt a zsebébe. – Mennyibe kerül egy temetés? – törte a fejét, majd felsóhajtott, rájött, hogy az a pénz szemfedélre sem elég.

Tekintete elkalandozott az útszéli fasoron, majd meglátott az egyik árnyékában egy presszót. Arra indult határozottan, mintha mindig oda készült volna.

Mikor belépett a presszó ajtaján, a kinti hűvös levegőt felváltotta az alkoholszagú langyosság. Nem ült le az asztalhoz, a pulthoz ment, ahol fiatal pincérnő öblögette a söröspoharakat, közben félszemmel figyelte a kávégépet. Kis díszes főkötő volt betűzve a vörösre festett hajába. Az egész nő természetellenesnek tűnt első ránézésre. Tetovált, magas ívű szemöldöke miatt az arca torzóvá vált, műkörmeiről már leázott a csillogó berakás java része. – Lehet, hogy a bankos múmia ikertestvére, pont olyan elfuserált szegényke, sajnálta meg magában, míg odatámaszkodott a pulthoz.

– Mit adhatok? – nézett kérdőn Benjáminra a nő, az orrában a piercing, mint egy strassz csillant egyet az ablakon átszűrődő fényben.

– Vodkát, és viszek egy üveg bort, abból! – mutatott az üvegek felé.

Már a harmadik pohár italt hajtotta le, gyorsan csak nyomta le egyiket a másik után, gondolkodás nélkül. Várta a fejében a jól ismert zsibbadás, várta, hogy oldódjon a görcs a gyomrából. A negyediknél már fizetett, talán csak azért, mert a nő lebiggyesztette a száját, úgy tolta elé a poharat. Fizetett és undorodva fordult a kijárat felé. Lehet, hogy beletrafált, a bankos is ilyen lenézően biggyesztette a rúzsos száját. Mit tud ez a cafka róla!

Kint az utcán jólesett a hűvös szél, az italtól felmelegedett, apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. Elindult haza.

Körbenézett mikor hazaért, tekintete végigsiklott a dobozokon, az egymás hegyén-hátán összehalmozott régi életén.

– Itt a vége! – mondta ki hangosan, és kereste a dugóhúzót a borosüveghez.

Úgy gondolta, ha iszik, könnyebb lesz átgondolni, hogyan tovább. Ingerülten szétdobálta, ami az útjába került, aztán leült a heverő szélére. Színig töltött egy vizespoharat. Felemelte az ablakból beszűrődő fény felé, mintha ott állt volna valaki, akivel koccintani lehet.

– Egészségünkre!

Ivott. Kimérten, figyelmesen öntötte egymás után színig a poharát. Mikor az utolsó csepp is kicsurrant, mint egy vércsepp, hanyagul ledobta a földre az üveget, dühösen belerúgott. Az üveg a csendben nagy zajjal gurult a sarokba. Végig feküdt a heverőn, a testét átjárta az alkohol okozta jótékony zsibbadás, gondolatai is lenyugodtak egy időre. Úgy érezte, tud gondolkodni az életén. A féltve őrzött álmaira gondolt.

Karola ismerte az álmait, a legkisebbeket is. Leginkább azt, hogy mindig festő szeretett volna lenni. Csak annak élni, amiben megtalálta az élete értelmét. Élni a szenvedélynek, ahol az ecset és a vászon küzd egymással az időtlen időben, hogy megszülethessen a nászukból a remekmű. Már fiatalon befutó tehetségként tartották számon, mert nagyon jó eredményeket ért el egy képzőművészeti körben. Mikor megszületett az első gyermekük, mindent otthagyott, igaz akkor még úgy, hogy csak egy kis időre, nemsokára visszajár közéjük. Karola tudta, milyen lelki kínt élt át attól a naptól kezdve, amikor végleg letette az ecsetet. Sokáig még az álmait is csak a festés töltötte ki, legalább virtuálisan alkothatott. A nappalok már csak arról szóltak, hogy miből fizetik ki a rezsit, miből élnek meg.

Aztán az álmaiban festett képek színei is megfakultak, szürkévé váltak.

Az összecsomagolt festőfelszerelését feltette a szekrénysor tetejére, biztonságos magasságba a gyerekek elől, mert még jó volt rágondolni, hogy bármikor amikor akarja, leveheti onnan. Későbbi időtöltése a presszók hangos zajában telt el, vagy csak cél nélküli bolyongással a közeli sétányon. Kiégett belül, olyan nagy volt a nyomás rajta.

– Ne haragudj rám Karola, hidd el, már nagyon sajnálok mindent!

Felkelt a heverőről és bizonytalan lépésekkel közeledett a szekrény felé. Nyugodt mozdulatokkal elkezdte bontogatni a dobozokat, nézegette a mappában a rajzait.

Egyetlen lábmozdulata alatt reccsenve tört ketté a festőállványa. Köré halmozta a papírokat, tubusokat. Még nézte egy darabig, álldogált felette, szédelegve az alkoholtól. Majd óvatosan meggyújtotta.

Magára vette a dzsekijét, megnézte a pénzét és kiment az ajtón. Kétszer fordította meg a kulcsot a zárban, aztán még leellenőrizte, hogy jól van e bezárva.

Mikor leért a ház előtti utcára, megállt és visszanézett. Látta az ablaküveg mögött nagyra nővő fényeket, majd hallotta, ahogy kipattannak a hőtől az üvegek és elkezdtek hullni az udvar kövezetére ropogva, csörömpölve. Elégedetten figyelte egy darabig. Aztán sietve nekilódult az éjszakának, még volt valami, amit el kellett intéznie. Idegesen kotorászott a zsebében, csak akkor nyugodott meg, amikor megtalálta az összegyűrt pénzét. Megszámolta. Már túl józannak érezte magát, pedig húzott a feje a föld felé, hasogatott benne a fájdalom. – Még innom kell! – döntötte el magában.

Bement egy áruházba. Sétált a pultok között, először nézelődött, aztán leemelt a polcról két üveg bort, betette a kosarába, majd átsétált a másik sorra, fáslikat keresett, vett még két darab ötliteres műanyag kannát. Fizetett és kiment a boltból. Sétált vagy ötven métert a benzinkútig. Teletöltötte benzinnel az egyik kannát, gázolajjal a másik kannát. – Minden megvan. – nézte meg a szerzeményeit – Remélem ennyi elég lesz.

Bizonytalan léptekkel elindult a bank felé. Tudta, miért megy oda, igaz nem józanul döntötte el, de úgy gondolta az első dolga, hogy bosszút kell állnia azokon, akik miatt tragédiába torkollott az élete.

Leült a bankkal szembeni parkban egy padra. Látszatra egykedvűen nézelődött és ivott, közben egyre sűrűbben törölgette az izzadó homlokát. Az alkohol oldotta ugyan a feszültségét, de egyben felfokozta a belső érzelmi viharát, amit megpróbált önmagában elnyomni. Az emlékképek úgy vonultak át a képzeletén, mint egy forgó körhinta, suhantak, távolodtak, közel kerültek hozzá. Nem akart már küzdeni ellenük, azt akarta, hogy átélje újra minden pillanatát, hogy a gyűlölet, ami benne izzott, lángra lobbanjon. Látni akarta újra a kórházi paravánt, ami mögött fehér arccal feküdt Karola a fejére takart lepedő alatt. Besorakozott mögé Zsuzska ragyogó kék szeme, sírós szája. Babaszag, amit úgy imádott minden este. Szinte hallotta a nagylánya rémült sikolyát:– Ne, apu, ne!! Ne engedj elvinni!!

Látta az iszonyatot, a félelmet a lányai szemében, mikor kivonszolták őket a gyámügyesek az ajtón.

Összeroskadva ült, mint akinek a hátára évezredes fájdalmat rakott az idő. Ott érezte a súlyát a vállain, minden izma megfeszült görcsösen alatta.

A második üveg után, már csak a lakástűz fénye izzott a szemében. Minden kép elsodródott, távolodott és eltűnt az idő mély bugyraiba, csak a tűz világított, égetett benne kifelé minden érzelmet, kegyelmet, megbocsájtást. A gyűlölet, mint egy tűzkígyó úgy vonaglott a lelkében.

– Nincs már nekem semmim, mindent elvettek tőlem. Legyen átkozott ez a világ! – kiáltott az ürességbe, ami körbe ölelte.

A városra ráborult az éjféli sötétség, az utcákon elvétve ment csak járókelő. Az autóforgalom is elcsendesedett. A házak ablakaiban a fények sorban kialudtak, a kihalt utcán csak a hivalkodó reklámok neonfényei tartották az éji orgiát. Nem messzire tőle az utcai világítás fénycsóvájában berebbent a szitáló eső pókhálója. Érezte, hogy hullik az arcára is finoman permetezve, mintha parfüm lenne.

– Itt az idő! – gondolta.

A két üres üveget feltöltötte először félig benzinnel, utána színig gázolajjal. Elővette a fáslit, három darabra vágta. A maradék gázolajba beáztatta egyenként, aztán óvatosan becsúsztatta az üvegek szájába. A két kannát összeöntötte, abba is belelógatott egy fáslidarabot. Szétnézett, a környék már teljesen elcsendesült, csak a néha felélénkülő szél zörgetett meg egy közeli kuka mellé dobott kólás dobozt.

Imbolyogva elindult a bank felé. Mikor átért az úton, gondolt egyet, és csak úgy letette az üvegeket a szemeteskuka mellé. Még szüksége volt valamire.

Erőlködve kutatott a szemével a szürke homályban. Végre meglátott valamit az egyik konténer mellett. Átsétált a lámpafény alatt. Nyugodt kimért léptekkel ment, összpontosított minden lépésre. Szüksége is volt rá, az alkohol miatt kezdett szétesni a tudata és az érzékei is folyton félrevezették.

Lehajolt. Az volt ott, amit szeretett volna találni, egy jó nagydarab beton. Lenyúlt érte, magához vette.

– Ez igen, jó nehéz.

Boldog lett a felismeréstől, új lendülettel indult vissza az üvegekhez.

– Minden jó lesz most már. Tökéletes – motyogta részegen.

Még otthon eltette a hátizsákjába a flexet, amire felszerelte a fémvágó korongot. Dolgozott. Úgy ahogy megszokta, pontosan, higgadtan. Nem volt benne veszélyérzet, csak egy dolog érdekelte, hogy porig égesse a bankot. Égjen úgy el, mint az otthona. Mikor leszedett annyi vasrácsot, hogy mögötte szabaddá vált az üvegfelület, minden erejét összeszedte és betörte a betondarabbal. Fogta a borosüveget, meggyújtotta a kilógó ruhadarabot. A gázolaj belobbant és vészesen égni kezdett. Égette a kezét, de nem törődött a fájdalommal. Egymás után dobta be az előre kitört üvegen.

A műanyag kannában lévő kócot már nem gyújtotta meg, csak az üvegek után dobta.

Azután, mint aki jól végezte dolgát, megállt a bankkal szemben, hallgatta a riasztó vijjogását, nézte a benti lángnyelveket. Felnézett a biztonsági kamerába, gúnyosan elmosolyodott.

– Szelfizgetünk? Mi van, mindent láttál nagy testvér? Kúrvára nem érdekel!

Visszasétált a parkba és leült a padra. Onnan nézte, ahogy megjöttek a rendőrök és a tűzoltók. Rezignáltan figyelte mi történik a túloldalon. Aztán emberek jöttek elő a semmiből, a kihalt utca megtelt bámészkodókkal. A bank belső terét megvilágították a lángnyelvek. Látta, ahogy égtek a függönyök, mint a fáklyák.

– Idejutottunk, borzasztó milyen világban élünk! – kiáltotta egy szakállas férfi, akinek az utcai kabátja alatt pizsamanadrág volt, bizonyára ott lakhatott a közelben.

– Beletrafáltál öregem, rohadt egy világban élünk! – adott neki igazat Benjámin.

Két rendőr hajolt fölé.

– Figyelj, kolléga az ürge benzinszagú! Na, velünk jön, semmi meggondolatlan mozdulat! – kiáltott rá a fiatalabbik, szétfolyt nagydarab rendőr.

Benjámin nyugodtan felkelt a padról.

– Csak nyugodtan! – intett részeg mozdulattal feléjük. – Ha úgy gondolják... indulhatunk uraim, már nincs semmi dolgom itt... egyelőre.

A rendőrautóban kényelmesen elhelyezkedett, csak azt érezte, hogy bármelyik percben el fog aludni, képtelen tovább figyelni az eseményeket. Azt még hallotta mikor az egyik rendőr odaszólt a másiknak.

– Micsoda egy balek ez, meg se próbált lelépni!

A részeg bódulat oltalmazóan átölelte a tudatát, belökte mély alvásba.

Sodródás

Amikor egy ember elkezdi a felnőttkori robotot, és reggeltől estig be van fogva a nyomorúság szekere elé, se pihenő, se nyaralás, csak harc a talpon maradásért, egy idő múlva koravénné és fásulttá válik. Nóri is elkezdte a harcot az idővel, örökké a nyomában lihegett a sok el nem végzett munka, ami miatt keserűvé és kiábrándulttá változott. Reggel már öt órakor kelt, otthon még a gyerekek javában aludtak mikor zárta az utcai kiskaput.

Öt kilométert motorozott a munkahelyére, onnan munkaelosztás után haza, ébreszteni a gyerekeit, öltöztetni, reggeliztetni. Minden perc előre meg volt tervezve, nem fért bele semmi rendkívüli esemény, néha borított csak rajta valamelyik fia, ha pont az utcára kilépve jutott eszébe
– Anyu pisilni kell.
Mikor leadta őket az óvodában, iskolában, újra visszafordult a faluból kivezető útra, végig száguldott a kiserdő mellett, négy kilométer után fordult rá a bekötő útra. Bekötött szemmel is meg tudta volna már az utat tenni, minden bukkanót ismert. Takarmányszárító- keverő üzemben dolgozott mint műszakvezető.
Ő is lépkedett a szamárlétrán felfelé, de lassan, bukdácsolva, nem nagy esélyt látott az út végén. Falubeli volt, a családja szegény, körülötte, aki vitte valamire, mind a módosabb családból bukott felfelé.
A legnagyobb keserve az volt, hogy a gyerekei úgy nőttek fel, mint az országút mellett az ökörfarkkóró, nem volt rájuk ideje. Egész nap a rohanás, reggel, este a házimunka, meg:
– Hagyjál már kisfiam, dolgom van.
Szezonálisan csúcsot döntött az üzem, sohasem volt leállás, aratás idején még szombat vasárnap sem. A férje közben elvégzett egy iskolát, még keresettebb szakember lett. Így ő is elfoglalt lett, sose volt ideje a családra.
Nóri már az első perctől szidta a kommunizmust, ami hirdette a „segíts mindenkin, menj és dolgozz ingyen, mert így leszel igaz ember" szlogent, mert saját magán nem tapasztalta a felemelő változást.
Igazából egy szabad vasárnap reggel ébredt rá istenigazán, hogy valami nincs rendben az életükben, amikor végre aludhatott volna kicsit tovább, kintről monoton kopogást hallott.

Kinézett az ablakon, meglátta az apósát, aki meglepetésnek szánta a látogatást, de érkezésekor szétnézett először az udvaron, eldőlt a kezéből a kiskapu. Azt javította, közben megállás nélkül morgott.
– Hogy tűritek a rendetlenséget, a gyerekre is ráeshet!– vonta felelősségre Nórit, mikor kiment hozzá.
Nóri akkor rajta töltötte ki a mérgét, fennhangon vissza válaszolt, hogy nem kellett volna a nagy hitet beleadni a fiába, akkor nem a más házánál javítana, hanem otthon. De még rosszabb lett a helyzet, mert egy nap boldogan ment haza Laci, kis párttitkár lett a nagy mellett. Hatalmas sikerként könyvelte el, elvárta, hogy Nóri is osztozzon az örömében. Hogy még érdekesebb legyen minden, mivel jó szakember volt, kiemelték középszintű vezetőnek.
Az életük kettévált, lassan távolodtak egymástól érzelmileg is fizikailag is. Nórit megőrjítette a tehetetlenség, bármit javasolt, hogy változtassanak, mert érzi, hogy rossz vége lesz a közös életüknek. Laci csak kimosolyogta.
Ő jól érezte magát, gyűlésekre járt, elvégezte a Marxista Egyetemet, otthon csak háló vendég lett.
Egy nap arra ment haza a szüleihez, hogy az apja elszólta magát, éhezne egy kis levesre, mert beteg az anyja, egy hete nem főz neki meleg ételt.
Attól a naptól a szüleinek is főzött, vitte nekik mindennap motorkerékpárral végig a falun, ezzel még leterheltebbé vált. Szétaprózta magát, örökké időzavarban volt. Néha életveszélyes manővereket hajtott végre mikor a segédmotorkerékpárral vitte a fiát az iskolába. Az lett a vége, hogy egy ilyen rohanós reggelen beleszaladtak a rendőri igazoltatásba.
A járdán lemaradva sétáló kisebb fia, mikor meglátta hogy a rendőr megállítja az anyját, éktelen sírásba kezdett.
– A rendőr bácsi elviszi anyut.
– Dehogy visz el, nézd csak! –  berúgta a motort újra, odaszólt a rendőrnek, hogy mindjárt jön, de becsengetnek az iskolában, megkérné ha lehet, addig se ijesztgesse a kisfiát!
Mikor letette a gyereket az iskola előtt és visszafordult, látta, hogy a rendőr sétált a gyerekkel, fogta a kezét. Nóri tudta, hogy meg fogja büntetni, de mikor odaért, intett a kezével a férfi és sarkon fordult, visszasétált az autójához. Talán ráérzett Nóri lelki terhére. Emlékszik, egész nap nem tudott a munkára figyelni, ha szóltak hozzá is robbant, mint a dinamit.
Hogy lehet így gyereket nevelni? Átgondolta százszor, ha rajta múlna, legalább a gyermek tízéves koráig nem engedné a nőket dolgozni. Nem élet ez így, se gyereknek, se anyának.
De az élet csak fokozta önmagát, a mókuskerék meg nem lassult, sőt egyre nagyobb sebességre kapcsolt.
A forgásban lemaradtak a családi kapcsolatok, színét hagyták az ünnepek. Az anyja betegsége egyre rosszabbodott, minden látogatáskor rárakta a vállára az összes fájdalmát.
Egy nap szép csendesen meghalt az apja. Nóri nem várta a halálát, nem panaszkodott neki egy szóval se, hogy beteg.
Laci elment a papért a szomszéd faluba, sokat beszélgetett a tiszteletessel az autóban. Később elmesélte a feleségének, hogy mikor elárulta neki, hogy ő párttitkár, az csak mosolygott rajta.– Mindkettőnknek van nyája a földön fiam.
Lacit ezért a papszállításért fegyelmi tárgyalásra idézték be, nem ülhetett volna egy autóba egyházi emberrel.
Az apja temetésén sokan voltak, szerette sok ember az életében mindig mókázó embert, aki sose mutatta ki senkinek a ránehezedő terhet amit cipelt.
Egy fiatal akácfa mellé ásták ki a sírját, mert az akác volt a kedvenc fája.
A világ lassan kezdett Nóri körül felbomlani, a nagy lelkesedés rózsabokra mögött már bogáncs nőtt, már látta a korrupciót, a jogtalan haszonszerzés kifinomult labirintusát, és kezdte egyre jobban sajnálni a férjét, aki még bízott a rendszer tisztaságában.
Egy nap, mikor elgondolkodva vezette a motorkerékpárt, hatalmasat esett, elütött egy kutyát. A kutya elszaladt, de ő súlyosan megsérült, gerincsérve lett.
A hosszú táppénzes állománya közben döntött úgy, hogy változtat. Kilenc évig ment egy nyomsávban, és nem haladt előre semmit. Laci a jó szakember akkor már presszókba beszélte meg a kollégákkal a napi feladatokat, lassan, de biztosan vált kemény ivóvá, Nóri elől titkolva, aztán már nyíltan is vállalva.
Nóri magához vette az anyját, aki már nem tudott önállóan élni. Leszázalékolták, így tudott gondoskodni róla.
Az anyja betegágya mellől nézte, ahogy bedől a rendszer, megszűnik a termelőszövetkezet, ahogy osztják szét a javakat a haszonlesők.
Az apósa halálhírét hozták hamar, az ő szíve se bírta a nagy veszteséget. Kint állt a háza előtt, belebukott a rózsabokorba, szívinfarktusa lett.
Megszűntek a párttitkári funkciók, oda lett a férje munkahelye is. Laci értetlenül topogott egy helyben, nem értette mi történik. Amiben hitt addig, ami úgy állt előtte, mint egy kőszikla, leolvadt egyik napról a másikra, elmerült a pocsolyába. Semmilyen kiutat nem látott maga előtt. A haverok elmaradtak mellőle, csak az olcsó bor maradt meg, az aztán hűséges barátként mellé szegődött élete végéig.