Érzelem és kötődés nélkül

 

Mikor visszavitte a két kislányt még nem ment haza, hanem abba boltba igyekezett, amit séta közben felfedezett, egy képzőművészeti boltba. Gondosan válogatott, közben tanácsot kért sűrűn, mire sikerült összepakolnia egy kosárnyi kelléket "Egy amatőr festőnek szánt ajándék"– címszó alatt.

Egy hét múlva személyesen vitte be a börtönbe a nevelőtisztnek a csomagot.

– Nincs kedvem találkozni vele, ha hivatalossá válik a gyermekek feletti felügyeletem, bejövök a lányaival meglátogatni, ha igényt tart rá. Ezt itt egy szerény karácsonyi ajándék – mutatott a csomagra. – Szeretném, ha odaadnák neki. A lányaitól rajzok, karácsonyi üzenetek, és rajzeszközök. Azt mesélték a gyerekei, nagyon jól bánik az ecsettel, tehetségesen festett a civil életben. Talán, ha újra elkezdené idebent a festést, segíthetne neki, hogy átlépjen a sok rossz emlékén. Mit gondol?

– Sajnos a csomagot fel kell bontanunk, a szabályzat miatt – válaszolt a tiszt mikor átvette a gondosan leragasztott dobozt. – Ha rendben van, természetesen megkapja az elítélt. Mikor adjuk oda, van valami kérése ezzel kapcsolatban?

– Igen. Ha lehet, akkor az ünnepek alatt, ne előtte. Köszönöm.

Mint aki teljesített egy rászabott feladatot, megkönnyebbült amikor elhagyta az épületet. Most is ugyanaz játszódott le benne, mint olyan sokszor az utóbbi időben: valaki irányítja a gondolatait. Először megmutatta ez az erő a gyermekekhez vezető utat, és most Benjámin felé tereli.

Aznap a tanfolyamon félrehívta Mariannt a cigány nevelőszülőt, Flóriról és Zitáról akart vele beszélni.

– Figyelj Mariann, ismerek két roma gyereket a befogadóban, nincs hová menniük karácsonykor. Nincs valami ötleted, tudnál segíteni? Ki kellene valamit találnom, a két kislány, akit kiviszek ünnepekre, nagyon aggódik ezért a két gyerekért. Azt mondják, sehová sem tudnak kimenni az ünnepek alatt.

– Hány évesek?

– Tinédzserek, talán tizenhárom-tizennégy évesek.

– Ajjaj, kedvesem, az sok! Mármint a kivitelre, a cigánygyerek ennyi idősre nagyon betanult mindenre. El nem rontom az ünnepem miattuk, ha arra gondoltál, hogy én vigyem ki őket!

– Igen, rád gondoltam, mert te is roma vagy – felelte csalódottan Sára.

– Az vagyok hát, cigány, nem titok. Azért ismerem a fajtám! Minálunk a tizennégy éves már nem gyerek, a lányok férjhez mennek ilyen idősen, némelyiknek már gyereke is születik. Ezek már nem gyerekek, felnőttesen gondolkodnak. Sunyik, alamuszik, kihasználósok, egy percig nem vállalnám őket, csak úgy, a semmiért.

– Nincs valami jó véleményed róluk! – mondta keserűen Sára.

– Nincs, de ne ítélj el érte, tapasztalatból tudom. Én viszek ki cigánygyerekeket, de csak fiatalokat, akiket még tudok nevelni. Az idősekkel sok a baj, persze nem csak a cigányoknál, a magyarnál is. Ők már kitanulták az élet iskoláját. Ahhoz meg, hogy tisztelettel kötődjenek hozzád, mint nevelőhöz, kicsi az esély. De miért is várnánk el a kötődésüket, mikor addig, míg hozzád kerültek csak a csalódásokat élték át a felnőttek felől. Szóval még elítélni se lehet őket, hogy csak kihasználják a lehetőségeiket, érzelem és kötődés nélkül.

Sára hazáig gondolkodott, hogy miért volt ilyen elutasító látatlanul Mariann. Na, meg azon is, ha ilyen betanultak ilyen korukra ezek a cigány fiatalok, miért kíséri Zsuzska és Mónika olyan nagy figyelemmel a sorsukat? Náluk miért működik az érzelmi kötődés?

Eltévedt angyal

 

Szombat délután már nem a cukrászdába ment a gyerekekkel, hanem a főtér forgatagába indultak, csodálni az ünnepi sátrakat és a tér ragyogását. Nézelődés közben sűrűn megálltak sült gesztenyét enni, forró teát inni.

– Hogyan tervezzük el a karácsonyi ünnepünket, mit gondoltok? – kérdezte meg váratlanul a gyerekeket.

– Kijövünk ide megint – nyugtatta meg Zsuzska.

– A karácsony nem ilyen, nem sétálós! – nevetett fel Sára – A karácsony családi ünnep, ilyenkor mindenki otthon van.

– Nekünk már nincs olyan, apu felégette – mondta szomorúan Mónika.

– Mi lenne, ha összekapnánk magunkat és a téli szünetben lemennénk vidékre, oda ahová később elköltözünk. Legalább megismerkedtek a családommal.

Nagy lett az öröm, hirtelen nem is volt más téma, csak a vidéki utazás. Zsuzska elkomolyodott, ami feltűnt azonnal Sárának.

– Mi a gond, mi bánt?

– Áh, semmi különös, csak azon gondolkodtam, hogy segíthetnél...

– Persze, hogy segítek, csak mondd már ki végre, miben segítsek!

Zsuzska nehezen fogott a mondanivalójához.

– Tudod, arra gondoltam, hogy te bizonyára sok angyalt ismersz. Nem ismersz olyat, aki eltévedt, míg keresett két gyereket?

– Nem értem. Miről beszélsz?

– Törd a fejed, hátha eszedbe jut, hogy keresi valaki Flórit meg Zitát. Ha nem ér ide időben, ők ketten sehol se tudnak örülni a karácsonynak.

– Zitát ismerem, nagyon vagány lány, Flórit még nem. Mi van velük?

– Hát Flórit visszahozták a rendőrök, nagyon rossz bőrben van – szólt a beszélgetésbe Mónika.

– Sajnos az angyalok sokszor sokat keresgélnek, mire megtalálják a gyerekeket – sóhajtott fel Zsuzska.

– Nem egyszerű az élet, majd meglátom, mit tehetek értük – mondta komolyan Sára, hisz ismerte már a kislány érzékenységét.

– Még van egy dolog az ünnepek előtt, el ne felejtsünk! Szeretném, ha saját magatoktól készítenétek ajándékokat. Mondjuk, rajzolnátok egy-egy ajándék képet.

– Kinek? – néztek rá csodálkozva a lányok.

– Például apukátoknak, meg az én családomnak is.

– Ki viszi be apunak?

– Elviszi a posta, készítünk egy karácsonyi csomagot.

– Miért kell apunak ajándék?

– Mert aláírta a papírokat, azért.

– Akkor rajzolunk neki, nyugodjál meg! Én biztosan – egyezett bele Zsuzska boldogan.

– Jól van én is rajzolok – felelte komoly arccal a nagyobbik. – Furcsa, hogy aláírta apu.

– Lehet csak azért, mert nagyon magányos, nem úgy, mint mi. Igaz? – tépelődött Zsuzska.

– Nagyon sok emberrel van körülvéve ott, ahol van, de attól még lehet nagyon magányos – válaszolt Sára halkan. – Menjünk haza, nagyon elszaladt az idő.

A felettünk lévő csillagos égbolt

Remélem, elkísértek egy darabon, kicsit késő van – kérte a barátait Sára

Még találkoztak emberekkel, fiatalok csoportja haladt el mellettük, talán koncertről mentek hazafelé. Sára a pesti éjszakákat szerette, a sötétben surranó autók zaját. A házakat, amikben foghíjasan világítottak az ablakok, néha kialudtak néha felgyúltak, mint a buborékok a víz alól, felfénylettek. Az italtól kissé kábultan ment a többiekkel, jó volt, hogy Kíra belekarol, érezhette a támaszt, a biztonságot felőle. Furcsamód lódult el a fantáziája más irányba. Mintha valamilyen erő elterelte volna a gondolatait, teljesen kizökkent a valóságból, azt se hallotta miről folyik körülötte a beszélgetés. Azon filózott eleinte, hogy mennyire hiányzik a városban az igazi, csillagos égbolt. Nézett felfelé a nagy sötétségbe és megállapította, hogy mindent elnyom a város fénye. Nem úgy, mint vidéken, a keresztszülei tanyáján. Mikor gyerekként lent nyaralt náluk, szeretett kint ülni sokáig a falábas tornác alatt, és nézni a rászakadó, szikrázó égboltot. Ismerte a csillagokat névről, megmutogatta mindet az öreg keresztapja, akivel kint maradtak esténként és megvárták, hogy mindegyik felragyogjon. Szájtátva hallgatta, ahogy mesélt róluk. Együtt figyelték a Göncölszekeret, a Fiastyúkot, a Kismedvét. A keresztapja mindnek ismerte a történetét. Szinte hallotta, ahogy beszélt hozzá egy este:

– Tudtad e kislányom, hogy csillagokban meg van írva mindenkinek a sorsa? Bizony ám, mindenkié, egytől egyig. A csillagok a mi bölcsőink, onnan jöttünk és oda térünk vissza.

– Mikor keresztapu, ha meghalunk? – kérdezte akkor csodálkozva.

– Meghalunk? Honnan veszed? Sose halunk meg. A lelkünk soha, csak fénnyé változunk és visszatérünk a bölcsőnkbe. Hát, ha egyszer meghalok, ha valaki ilyet mond neked, akkor ne ríj utánam, csak less fel a csillagfényes égre, mert én ott leszek – fejezte be az intelmeit nagyon komolyan az idős ember.

– Sohasem halsz meg, keresztapu!

–Sohase, most mondtam! – A keresztapja elindult befelé a házba, de félúton megállt, mint akinek pont akkor jutott eszébe valami nagyon fontos dolog. Visszasétált hozzá.

– Figyejjél csak rám, és emlékezz vissza arra, amit most mondok neked! Nagyon nagy ajándék vár rád, ha felnőtté válsz.

— Mit adsz nekem, keresztapu? – kérdezte kíváncsian.

— Neked adom a felettünk lévő mennyboltot az összes ragyogó csillagával. És megtanítalak arra is, hogyan tudd hasznát venni ennek az ajándéknak – mondta nevetve. – A tied lesz itt minden csillag, ami a tanya felett ragyog!

– Jó kis ajándék! – kacagott fel boldogan – Te mindig vicces vagy velem.

Megborzongott... talán a hidegtől, talán mert megérezte milyen volt akkor, a sok dologtól kérges, erős kézbe kapaszkodva sétálni.

Csak a csend... a csend az zavarta. Nem szerette, ha olyan helyre került, ahol meghalt a hang, rosszul lett már gyermekként is tőle. Olyankor dobolt a kezével, vagy dúdolt. Mindig azt szerette, ha hangos a világ körülötte.

– Hahó, itt vagy még? – hajolt hozzá Nelli. – Jól vagy?

Sára ijedten összerezzent, egy pillanatig nem válaszolt, mert nagyon különösnek találta, hogy ennyire élethűen átélte a gyermekkori emlékét.

– Igen, jól vagyok. Szegény keresztapám jutott eszembe, sokat voltam náluk vidéken gyerekként. Nem tudom, hogy jutott eszembe, csak úgy bevillant. Már több mint négy éve halott és most úgy jöttek elő az emlékeim, mintha élne és beszélne hozzám. Tíz éve nem voltam még a környéken sem. Furcsa – tépelődött tovább az éjszakai hűvös levegőtől majdnem kijózanodva. – Nem értem, olyan különösen érzem magam. Az egész napom odavágta ma egy büdös vénasszony. Olyan mintha nem a valóságban élnék. Azaz, persze hogy a valóságban élek... csak valami baj van velem... a környezetemmel – nézett az értetlenül bámuló Kírára. – Mintha ma megszakadt volna valami az életemben, rohadtul idegesít, de nem tudom, hogy mi. Valami történni fog velem, érzem! Érted?

– Miről süketelsz? – húzta el a száját Kíra.

– Agyadra ment a sok pia. Nyugi már, majd kiszunyálod magad – nyugtatta meg Nelli.

Bandukoltak a kihalt utcán, egy- két autó suhant csak el mellettük. A mozgásérzékelők fel-felvillantak a kapualjakban. Játszottak vele, vissza-visszaléptek többször, villogtatták a lámpát, mint a gyerekek.

Katerina Forest: KARÁCSONY GAZDASÁGI VÁLSÁGBAN

Félek, hogy itt van újra a Karácsony,
még egy pár hét, és a vágyott ünnep
követelődzőn vigyorog rám.

Kérdezi kajánul, megvetted már
a beígért ajándékot, a vasalót, a kabátot,
a mikrót, a kenyérpirítót, meg minden mást,
mit vár Jézuskától a család?

Havas köpenyét arcomba rázza,
jeges csókját homlokomra nyomja,
engem meg a hideg ráz.

Leveleket írok mindenkinek.
Rajzolok rájuk szíveket,
A szívek alá írok verseket.

Kedves családom, míg el nem felejtem,
az idén a gazdasági válságot kezeltem,
ezért átütemeztem a Karácsonyt, nem
jut a költségvetésből semmire.

Csak egy maradt, az is szerényen,
gőzölgő leves mellé az őszinteségem.
Fogadjátok nagy-nagy szeretettel!

Talán jövőre, ha elmúlik a világvége,
A fentieket újra átértékelve
készülök a szeretet ünnepére.

2012.december 10.

Katerina Forest: Ej Mikulás

Ej Mikulás, Mikulás

mondjad már mire vársz?

Fésüld ki a szakállad,

fényesítsd ki a csizmádat.

Hosszú út áll előtted,

kis unokám vár téged.

El ne felejtsd a csengőszót,

meg a Mikulás jelszót!

Az se baj, ha elviszed

megmutatod az útleveled.

Mert az én unokám okos ám,

neki nem jó minden

jött-ment Mikulás.

Ha már így megalkudtunk,

itt van minden ami kell.

Vigyed, itt a lista:

Egy dobozban szeretet,

a másikban vegyesen

Játék, cukor,meg

egy kis vágyódás,

mikor láthatom az unokám?

Mikulás, Mikulás,

én is várok ám

egy kis csomagot,

ezüst papírban.

El ne cseréld,

az unokám szeretetét!