Minden mindennel összefügg

Az anyja csodálkozott, majd annyiban maradtak, hogy lehet róla szó, igaz fel nem foghatja mire ez a nagy rohanás.

Eltűnt az álmosság belőle, az előérzete, ami az utóbbi időben pontos jelzéseket küldött felé, azt sugallta, hogy vegye komolyan a belülről jövő intuíciókat. Úgy gondolta, hogy az anyjának biztonságba kell kerülnie. A többi ráér utána... a lányok is ráérnek, ők aránylag nyugis helyen vannak.

Mikor beért a fővárosba azonnal dugóba került. A hangfoszlányokból megértette, hogy a tüntetők blokkolják a forgalmat. Lassan araszolva haladt előre a kocsisor, a hangzavar egyre erősödött, ahogy közeledett feléjük. Nagy nehezen sikerült egy mellékutcába kikanyarodnia.

Az anyja boldognak látszott, mikor magához ölelte, majd szélesre tárta a karját úgy mutatott szét a lakásban.

– Látod Sára, nincs gond, már egy hete becsomagoltam mindent! Sára meglepődve nézett körül a lakásban, ahol mindenfelé doboz, doboz hátára volt rakva.

– Ügyes vagy anya, mindig tudtam. Hívjunk fuvarozót, hajnalban indulunk.

– Hajnalban? Miért olyan rohamléptekben Sára?

– Te nem nézed a tévét? Kint zavargások vannak az utcákon, ki kell érni a városból korán reggel. Minél korábban indulunk, annál jobb. Már örülök, hogy itt hagyod a várost. Ami most várhatóan bekövetkezik, azt jobb, ha távolból figyeled.

– Mi lehet még ennél is rosszabb?

– Ha azt mondom, hogy eddig éltél csak biztonságban és nyugalomban, nem hiszel nekem. Nagyon rossz előérzetem van... sajnos az utóbbi időben mind beteljesedett.

– Mégis mire gondolsz kislányom?

– Azt nem tudom konkrétan megmondani, ennyire azért nem látok előre, de félelem és anarchia következik. Vidéken jobb lesz, itt kell hagyni a várost, ahol minden mindennel összefügg. Mint a dominó, ha elkezdődik, minden bedől. Ha elkerülhetetlenül beüt egy gazdasági összeomlás, akkor élelmiszer hiányt, energia hiányt, még nagyobb munkanélküliséget hoz magával. Pár hét és könyörtelenül itt a tél a nyakunkon. Vidéken ott lesz az akácos erdő, de mi lesz itt, ha elzárják a gázt vagy a villanyt? A háború eszkalálódott, kiterjedhet egész Európára. Ami biztos egyhamar nem lesz nyugalom. 

– Jól van, de először ebédeljünk meg! – hagyta jóvá az anyja, nem vitatkozott egy percig se a lányával.

Sárát teljesen lefoglalta a másnapi költözés szervezése. Harmadik telefonálási kísérlete sikerrel járt, elvállalta a szállítást egy maszek bútorszállító.

Még egyszer átellenőrizték a csomagokat. Látta az anyján, hogy milyen nehéz számára a megszokott életéből kilépni, bármennyire próbálta leplezni.

Fáradtan ült a régi kedvenc helyén a konyhában, és onnan nézte a pakolászó lányát. Nézte a hajladozó alakját, gyors mozdulatait. Visszagondolt arra az időszakra, amikor haragudott a szertelen életmódja miatt. Mindig sírt titokban, hogyha félvállról, tisztelet nélkül dobta felé a szót, ha kérdezett tőle valamit. Olyankor mindig úgy érezte, hogy úgy bánik vele, mintha csak a cselédje lenne, semmi más. Bezzeg az apjának akkor is tudott hízelegni a mihaszna. Mióta meghalt a férje, valami megváltozott. Másként nézett már a lányára, már nem tudott haragudni rá. Tisztába lett vele, hogy csak rá számíthat az életben, nincs rajta kívül senki, aki öregségére támasza lehetne. Szerencsére Sára is változott, figyelmes lett, következetes. Áradt belőle a törődés, ha távol volt tőle, akkor is érezhette a biztonságot, amit felé küldött.

– Min filózgatsz, anya? – egyenesedett ki Sára. – Nem gondoltad tán meg magad?

– Dehogy gondoltam, csak azon járt az eszem, mikor tudunk együtt lenni, mikor jössz utánam?

– Keresztanyámnak is megmondtam ma a telefonba, hogy nem tudom, de igyekszem minél hamarabb veletek lenni. Ti se maradhattok ott egyedül. Kéne a tanyára egy férfi, aki biztonságot ad. Vasárnap, ha rendben lezajlik a költözés, visszajövök azonnal Pestre. Kimegyek Kíra elé a repülőtérre, megígértem az öccsének. Kíváncsi vagyok, mi történt vele, mire ez a gyors hazatérés? Na, meg az öccse is majrézik, mert hazaköltözött az apjuk, akit Kíra ki nem állhat. Tőlem várja szegény fiú, hogy vegyem rá a nővérét, fogadja el az öreg jelenlétét a családban.

– Ne mondj neki lányom semmit, ne bántsd, sokan kiutaztak külföldre a pénz miatt. Van, akinek összejött, van olyan is sajnos, akit becsaptak. Amúgy meg örülhetne az a lány, hogy együtt lesz újra a családja. Bárcsak élne szegény apád... – sóhajtott fel az anyja.

Legyen a neve Helena

 

Az orvos pár nap múlva meglátogatta.

- Üdvözlöm! A Nevem dr. Siraki Gábor. Egyszer már találkoztunk, hogy érzi magát hölgyem?

Eliza hosszan szemlélte a férfit, akinek akkor is hanyagul a vállára volt dobva a fehér köpenye. Úgy nézett ki mint aki siet valahová, csak kötelességből bekukkantott hozzá. Kétségbeesve kutatott az emlékeiben, mint a vakok egy ismeretlen tárgyat a kezükkel, részletekben tapogatta le a szemével a férfi mélyen ülő kék szemeit, az amerikai szakálltól kissé elhanyagoltnak tűnő arcát. A szemei, mint két fagyott esőcsepp, már az első találkozáskor megérintették a lelkét. A tudatalattija azt súgta, hogy ismeri valahonnan az orvost.

A professzor leült mellé és türelmesen várta a választ.

Megpróbált felé fordulni, de a mozdulattól fájdalom hasított végig a fején, alig halhatóan feljajdult magyarul.

- ...a francba...

A professzor odahajolt közvetlen az arcához.

- Mit mondott hölgyem?

- Semmi...bocsánat- válaszolt akadozva most már franciául, majd zavartan vissza kérdezett - De ha annyira kíváncsi rá, elmondhatom... kérdés, csak az, hogy hisz e majd nekem?

A professzor tisztában volt vele mit jelent a kétségbeesése. A kiürült memória miatti félelme, bizonytalansága. Mégis úgy vélte, nagyon szerencsés a beteg, hogy nem került hosszadalmas kómába az ütés miatt. Nagyon szerencsés, ezért is lehet bízni a gyors felépülésben.

- Megpróbálok hinni. Hallgatom.

-- Olyan, mintha bezártak volna... -- motyogott halkan Eliza maga elé.

-- Mégis hová? Itt nincs bezárva, bármikor felkelhet, elmetet.

-- Nem vagyok, mégis úgy érzem... mindenki elmegy, csak én nem tudok...-- Eliza beszéde egyre érthetetlenebbé vált.

-- Folytassa kérem -- kérte türelmetlenül a professzor. -- Ha megmondja hol lakik, ha felgyógyul szívesen hazaviszem.

Eliza hálása felnézett az orvosra -- Megtenné, hazavisz?

- Igen. Hol lakik?

Eliza szemében összegyűltek a könnyek, kétségbeesve megfogta az orvos kezét.

-- Hát nem érti, ez a bajom, elmehetek azt mondta az imént, de hova? Nem emlékszem... semmire!

Sírt. Csukladozva, eltorzult arccal sít, közben szorongatta az orvos kezét, mint a fuldokló a hozzádobott mentőkötelet. Csak el ne szakadjon!

A professzor nyugtatóan megsimogatta a görcsösen szorító kezet.

-- Nem kell megijednie, türelem, minden rendbe jön. Idővel feloldódik a blokk, higgyen nekem. Előbb vagy utóbb visszatér az emlékezete és csak egy rossz emlék lesz, amit most átél. Szeretném megkérni valamire. Figyel rám?

-- Igen, figyelek - nézett a szemébe könnyein keresztül Eliza.

-- Arra szeretném megkérni, hogy ne találjon ki magáról más személyiséget, még ha most nem is emlékszik arra, hogy kicsoda valójában, akkor sem. Sok esetben a betegek képesek elhitetni magukról másoknak, hogy ők önmaguk által kitalált személyek. Ért ugye, azt bizonygatják, amit kitaláltak, például arról, hogy hol dolgoztak, hol laktak addig. Agyrém, az orvosnak is, aki segíteni akar, a betegnek is. Összezavarodik mindkettő, nem tudják felmérni mi valós és mi a hamis. Várjon türelmesen, egyik percről a másik percre előjön majd a semmiből egy emlékfoszlány. Egy illat, egy kép, egy hang előidéz majd önben egy emléket... és mint egy dominósor meglökött első kockája, végig söpör és feloldja a blokkolt emlékeit. Addig is mi ketten találjunk önnek ki egy nevet. Ennyit engedélyezek... de csak ennyit.

-- Rendben van. -- Eliza megnyugodott az orvos szavaitól. Továbbra is fogta az orvos kezét, félt elengedi, mi van, ha elillan mellőle, köddé válik. Mióta a kórházban volt egymást váltották az orvosok az ágya mellett. Kedves, segítőkész volt mind. Velük ellentétben ez az orvos távolságtartó. Furcsán néha elkalandozott a tekintete, mintha nem is hozzá beszélne. Mosolytalan. Mégis úgy érezte, hogy benne megbízhat.

-- Én is kérek öntől... egy szívességet.

-- Csak bátran, legyünk túl rajta. Most az ígéretek napja van -- válaszolt komoly arccal az orvos.

-- Addig amíg nem tér vissza az emlékezetem, ígérje meg... hogy figyelni fog rám... hogy nem hagy magamra... nagyon félek... érti? Ez a bizonytalanság megőrjít... -- suttogott maga elé.--Nem tudom elmondani... milyen kegyetlen érzés... itt belül nincs semmi...üres.

-- Azt hittem valami teljesíthetetlen kéréssel áll elő... jól van, megígérem. Néha kihagyok egy - egy napot, de figyelem magát és segítek mindenben. Megígértem, rendben? Túl vagyunk a nehezén, most már koncentráljon. Szóval, hogyan is szólíthatom ezután?

-- Segítene? Nem jut eszembe egy normális név sem.

-- Még ezt is nekem kell kitalálni. Tessék dolgoztatni a memóriát odabent. Legyen mondjuk Heléna, megfelel önnek?

-- Igen. Nagyon szép név.

-- Az eredeti bizonyára szebb, de most ez is megfelel. Szóval Heléna... Zeusz és Léda lánya a görög mitológiából. Akkor kedves Heléna, holnap is találkozunk, addig is pihenjen sokat és nyugi, semmi idegeskedés. Egyelőre mindent megbeszéltünk.

A professzor sietve kiment a kórteremből. Bosszankodott a könnyelmű ígéretén, de azt is tudta, hogy milyen gyors gyógyulásra képes az agy, ha újra biztonságban érzi magát a beteg. Heléna ma kiválasztotta őt biztonságnak. Ez lépés lehet a gyors gyógyulása felé. Elmosolyogta magát, nem is olyan rossz szereposztás a hölgy részéről.