Értesítette a Hivatal Karola temetéséről. Nem szólt egy barátjának sem, hogy a szertartáson változtatott, indok és ok nélkül, újra megmagyarázhatatlan és érthetetlen döntést hozott. Ha tudnák mit művelt megint, Róza biztos kibukna és megmondaná a szemébe, hogy egy menthetetlen idióta! Teljes mértékben igaza is lenne, ezért úgy gondolta elég, ha csak ő tud egyedül mindenről.
Sötétkék kosztümöt vett fel, gondosan válogatott a blúzai közül, végül egy egyszerű fehér selyem mellett döntött. Ezt sem értette, miért vacakol annyit, a temetőben senki nem látja, milyen blúz lesz rajta, hisz a hűvös idő miatt szövetkabátban lesz. A haját kontyba tűzte, barna szemceruzával kiigazította a szemöldöke vonalát. Feszült volt. Már reggel, az ébredés után az aznapi temetésről vizionált. Karola temetésére gondolt folyamatosan. Teljesítenie kell egy feladatot, el kell mennie – logikátlan, értelmetlen, mégis mennie kell! – Ha eltemetik Karolát, talán megszűnik benne az a sok szerencsétlen vizionálás, ha utána is lidércek követik éjjel-nappal, idővel padlót fog tőlük. Szegény asszony kihúzta, mint más a lottó ötöst a milliárd variálható számsorból. Sajnálta, ennyire tellett belőle, a kérését is teljesítette, megtalálta a gyerekeit. Ami azt illeti szegények tényleg veszélyben voltak. Nyugodjon békében most már, elég a szellemjárásból! – Érted, Karola? Tűnj el az életemből! Túl sokat kaptál már tőlem, ahhoz képest, hogy nem is ismertük egymást! – szólt bele a csendbe míg ment az ajtó felé. Ideges volt, csak attól a tudattól is, hogy nem tudta, mit miért tesz, miért nem tud egy kézlegyintéssel tovább menni, kilépni abból a nyomasztó szituációból, amit önmagának köszönhetett.
A temető csendes volt, még a köd se szállt fel teljesen, megbújt a bokrok és a kőkeresztek között, a virágokon, fűszálakon ott hagyta a harmatgyöngyöket. Hűvös volt a délelőtt, fázósan összehúzta magán a kabátját. Esetlenül botladozott a magas sarkú cipőjében a sóderes sétáló úton.
Elért hozzá egy halk zaj, elindult a hang irányába. Odaért a ravatalozóhoz, tisztes távolságban megállt. Kíváncsi volt az asszony temetésére, hisz ő változtatta meg a szertartás menetét. Mikor kijöttek Rózával a kórházból, otthon újra felhívta a temetéssel kapcsolatban az ügyintézőt. Meg akarta tudni, milyen az egyszerű temetés.
– Tudja, hölgyem, van a temetőben erre egy kijelölt hely, ahova a nincsteleneket, hajléktalanokat temetteti el a hivatal – világosította fel az ügyintéző. – Egyszerű, díszítés nélküli fakoporsóban. Semmi extra, egy hivatali ember van csak jelen.
Aznap este sokat gondolkodott, idegesen járt-kelt a lakásban. Megnézte az elektronikus bankszámláján, mennyi pénzt gyűjtött össze. Másnap újra megjelent a temetést rendezők irodájában. Számlaszámot kért, hogy átutalhasson pénzt a temetésre. Őszintén fel volt háborodva. – Ezt a szegény asszonyt nem temethetik el úgy, mint egy hajléktalant! Nem ezt érdemli!
Várta a szertartást. Tudta, hogy Karolát elhamvasztották. Nincs ott a sápadt arcú, meggyötört asszony a koporsóban, csak hamu van egy kis urnában, szürke, szagtalan por. Tudta, hogy ez a kép fogadja, mert ezt rendelte meg azon a napon, a gyászzenét hozzá, gyertyákat, és egy pár szál fehér rózsából álló csokrot.
– Ennyi egy élet – sóhajtott fel szomorúan – de hol volt itt élet? Csak küzdelem, félelem jutott neked Karola az utóbbi időkben. Milyen életed volt? Soha nem tudom már meg, nem volt időd elmesélni, mi volt az, ami miatt az utolsó percekben is küzdöttél. Talán a férjed? Vagy csak a kislányaid? Az igaz, nagyon helyesek a lányaid... a férjed is helyes, kimondottan helyes pasi. Nehéz volt itt hagynod őket. Valahogy mégis csak meg lehet téged érteni...
