Mint a mesében

 

Odament Mónika mellé, ölébe ültette Zsuzskát. A két kislány lélegzet elállva figyelt, várták, hogy kezdjen már beszélni hozzájuk, hogy mondja el végre, amire annyira vártak, hogy végtelen messzeségből azért ment most oda hozzájuk, hogy elvigye őket.

A néma csendet megtörte Sára.

– Találkoztunk egyszer... gondolom emlékeztek rám... akkor este ott a parkban.

– Sötét volt... eltévedtünk – felelt Mónika helyett szipogva Zsuzska.

– Hova indultatok?

– Haza akartunk menni, de nem sikerült – válaszolt most már Mónika – ki mondta, hogy keressél meg bennünket?

– Ez egy kicsit bonyolult, majd, ha nagyobbak lesztek, elmesélem.

– Már nagyobbak vagyunk. Anyu szólt igaz? Mindig ott van veled. Hogy van anyu? – kérdezte Zsuzska követelődzőn, mert mindent tudni akart.

Sára nem tudta mit válaszoljon. Honnan tud ez a kicsi lány a vízióiról? Elképesztő.

– Ne törődj vele csak kitaláció – nyugtatta meg Mónika, mert meglátta, hogy Sára meglepődött.

–Nem is igaz, már megint kezded? – sírta el újra magát Zsuzska – Te is tudod, hogy ő nem igazi néni, csak most játszik. Az angyalok tudnak ilyet.

– Nem vagyok angyal Zsuzska, én igazi ember vagyok. De igazad van mindenben. Tényleg anyukád kért meg rá, hogy vigyázzak rátok.

– Na, látod? Mindig mondtam, akkor is ott volt anyuval a temetőben – mondta Mónikának megnyugodva Zsuzska.

– Temetőben? Elmentem tényleg voltam a temetésen. Anyukátok temetésén.

– Anyu nem halt meg, csak nagyon beteg lett – világosította fel Zsuzska újra Sárát – Te tudod, hogy igazat mondok! – nézett a nővérére és várta, hogy megerősítést kapjon tőle, hogy újra igazat mond.

Sára szinte örült mikor Mónika témát váltott és kíváncsiskodva arról kérdezgette, hogy most hol lakik, mit csinál egész nap. Így az ismerkedés gombolyagja más felé gurult. Sára táskájából előkerült édességet majszolgatva végeláthatatlan kérdezz-felelek vette kezdetét.

Mindenben megegyeztek, mikor tudja elvinni őket, mesélt arról a helyről ahol élni fognak, és bőven magáról is. A két kislány egymás szavába vágva próbálta elmondani a saját addigi életét, fontos volt számukra, hogy az angyal mindenről tudjon, csak eleinte a nagyon fájó emlékeikről nem beszéltek, sőt kínosan kerülték. Végül mégse tudtak kibújni alóla, mert Sára szóba hozta. Nem tudhatta ugyanis, hogy a két lány legfájóbb emléke, az apukájukhoz fűződik. Pont ahhoz, aki még él, akiben még lehetne bízniuk.

– Még el kell mennem apukátokhoz, hogy írjon alá egy papírt, csak akkor indulhatunk innen végleg el.

– Apuhoz? Szerintem nem írja alá. Minek kell oda vinni a papírt? – kérdezte aggodalmasan Mónika.

– Mert vannak jogszabályok, törvények. Miért gondolod Mónika, hogy nem írja alá? Mi történt?

– Apu nagyon megváltozott, azért. Kiabálós lett, meg felégette a házunkat is – mondta ki az ítéletet Mónika.

– De akkor ő is gondolhat rólad bármit, te is gyújtogattál... elmondták nekem.

– Az más. Anyu meghalt apu miatt... mert folyton kiabált vele.

– Talán volt rá oka... bármi... arra nem gondoltál? – kérdezett vissza meglepődve Sára.

– Lehet. Talán mert abba hagyta a festést. Anyu azt mondta, míg festett nagyon jó ember volt. Nem emlékszem ezekre rendesen – enyhült meg kicsit a gyermek hangja. – De már sosem fog festeni, egyszer azt mondta.

– Mindegy bármi volt, elmúlt. Bízzál benne, hogy újra jó ember lesz! – simogatta meg a kis koravén felelgető buksiját Sára.

Nagyon gyorsan elszaladt a látogatás ideje. A két kislány lekísérte a bejárati ajtóhoz, Sára ott még beköszönt a vezetőnek, aki vitte készségesen a kulcsot az ajtónyitáshoz.

– Jöjjön csak hölgyem nyugodtan, úgy látom, minden nagyon rendben van maguk közt. Örülök, hogy így alakult ez a történet. Mint egy mese, igaz? – búcsúzott széles mosollyal.

– Igen – mosolygott Sára is. Lenézett a kezét szorongató két kislányra – Minden rendben van... mint a mesében.

Amikor az ajtó kitárult, akkor ért haza a városból a többi gyerek. Zita szemtelenül megállt velük szemben és irigykedve nézte a búcsúzkodást.

Melléjük csapódott felfelé menet.

– Né, má' csak nem akiről beszéltetek? Nagyok jól néz ki... fiatal.

– Nagyon fiatal – mosolygott büszkén Mónika – meg szép.

– Nemsokára elmegyünk vele, nagyon, messzire. Igaz, Mónika? – nevetett Zsuzska.

– Igaz – bólogatott Mónika és tánclépéseket imitálva futott végig a folyosón. Zsuzska leutánozta a nővérét, közben hangosan kacagott.

– Na, égindulás, fődindulás! – morgott Zita utánuk – Ezeknek mán ez is bejött, mint másnak a lottóötös.

Ne félj!

 

Zsuzska nagyon elfáradt, aggasztotta az is, hogy lehet, soha nem érnek haza, mert elfelejtették, hol laknak. De nem mert sírdogálni, nem akarta idegesíteni a nővérét. Nem bízott már annyira benne, mint mikor elindultak. Csak akkor kezdett el sírni, mikor kiértek a házak közül, és eljutottak egy sűrű, fás részhez.

– Ne félj, nincs semmi baj, csak megkerüljük az erdőt, mert nem ezen a részén lakunk a városnak –, világosította fel a nővére, nyugalmat erőltetve magára. De már korántsem volt biztos a dolgában.

– Éhes vagyok és elfáradtam! – szipogott Zsuzska. – Inkább menjünk vissza!

– Nézd, ott a fák között vannak padok, menjünk beljebb, kicsit pihenni.

Ott üldögéltek a padon jó darabig, aztán elindultak az ösvényen a park közepe felé.

Mónika arra gondolt, hogy a túloldalon biztosan ismerős lesz a környék. Az emeletes házat, amiben laktak, ezer közül is megismeri. Elég, ha felnéz a második emeleti erkélyre, mindig ott üldögél egy öreg bácsi, aki integetni szokott nekik, mikor jöttek vagy mentek az oviba. Majd annak felkiabál, ha odaérnek, hogy hazajöttek. Meg volt győződve róla, hogy nagyon megörül nekik a bácsi, hisz olyan régen nem látta már őket.

Mónika és a kis Zsuzska a parkszéli padon üldögélt és szorongva nézte, hogy az alkony sötét leplet borít föléjük, majd a sötétség leereszkedik és végigkúszik a bokrok aljában. Mónika már jó ideje félt és tisztában volt azzal is, hogy eltévedtek. Bizonytalanná vált. Ki tudja, mi van a fákon túl, ki tudja, egyáltalán most hol vannak? Próbálta összeszorított fogakkal mutatni a húgának, hogy nincs nagy baj. Ne tudja meg, hogy ő is fázik, hogy ő is éhes, és nagyon ijesztőnek találja a helyet, ahová jutottak. Arra gondolt, hogy gyorsan tovább kell menniük, ki kell érniük a fák közül, míg teljesen besötétedik. Zsuzska hozzábújva vacogott, már nem sírt, mint aki beletörődött mindenbe. Még bízott a nagyobb testvérében. Tudta, hogy Mónika mindig bátor volt és okos. Hisz megvédte Zitától is a befogadóban. Nagyon elfáradt, már majdnem elaludt, mikor hallotta, hogy szól hozzá a nővére.

– Indulnunk kell, mert mindjárt ránk sötétedik!

Egymásba kapaszkodva mentek tovább a park kitaposott ösvényén, majd a legnagyobb örömükre eljutottak egy aszfaltozott útra.

– Látod, milyen jó, hogy elindultunk újra. Ez már egy rendes út, ami kivezet innen bennünket – örült meg Mónika.

– És ha kivezet, hová vezet? – érdeklődött Zsuzska szipogva.

– Nem tudom. Csak ki innen az biztos! – nem volt kedve hazudni tovább, nem látta értelmét.