Az orvos pár nap múlva meglátogatta.
- Üdvözlöm! A Nevem dr. Siraki Gábor. Egyszer már találkoztunk, hogy érzi magát hölgyem?
Eliza hosszan szemlélte a férfit, akinek akkor is hanyagul a vállára volt dobva a fehér köpenye. Úgy nézett ki mint aki siet valahová, csak kötelességből bekukkantott hozzá. Kétségbeesve kutatott az emlékeiben, mint a vakok egy ismeretlen tárgyat a kezükkel, részletekben tapogatta le a szemével a férfi mélyen ülő kék szemeit, az amerikai szakálltól kissé elhanyagoltnak tűnő arcát. A szemei, mint két fagyott esőcsepp, már az első találkozáskor megérintették a lelkét. A tudatalattija azt súgta, hogy ismeri valahonnan az orvost.
A professzor leült mellé és türelmesen várta a választ.
Megpróbált felé fordulni, de a mozdulattól fájdalom hasított végig a fején, alig halhatóan feljajdult magyarul.
- ...a francba...
A professzor odahajolt közvetlen az arcához.
- Mit mondott hölgyem?
- Semmi...bocsánat- válaszolt akadozva most már franciául, majd zavartan vissza kérdezett - De ha annyira kíváncsi rá, elmondhatom... kérdés, csak az, hogy hisz e majd nekem?
A professzor tisztában volt vele mit jelent a kétségbeesése. A kiürült memória miatti félelme, bizonytalansága. Mégis úgy vélte, nagyon szerencsés a beteg, hogy nem került hosszadalmas kómába az ütés miatt. Nagyon szerencsés, ezért is lehet bízni a gyors felépülésben.
- Megpróbálok hinni. Hallgatom.
-- Olyan, mintha bezártak volna... -- motyogott halkan Eliza maga elé.
-- Mégis hová? Itt nincs bezárva, bármikor felkelhet, elmetet.
-- Nem vagyok, mégis úgy érzem... mindenki elmegy, csak én nem tudok...-- Eliza beszéde egyre érthetetlenebbé vált.
-- Folytassa kérem -- kérte türelmetlenül a professzor. -- Ha megmondja hol lakik, ha felgyógyul szívesen hazaviszem.
Eliza hálása felnézett az orvosra -- Megtenné, hazavisz?
- Igen. Hol lakik?
Eliza szemében összegyűltek a könnyek, kétségbeesve megfogta az orvos kezét.
-- Hát nem érti, ez a bajom, elmehetek azt mondta az imént, de hova? Nem emlékszem... semmire!
Sírt. Csukladozva, eltorzult arccal sít, közben szorongatta az orvos kezét, mint a fuldokló a hozzádobott mentőkötelet. Csak el ne szakadjon!
A professzor nyugtatóan megsimogatta a görcsösen szorító kezet.
-- Nem kell megijednie, türelem, minden rendbe jön. Idővel feloldódik a blokk, higgyen nekem. Előbb vagy utóbb visszatér az emlékezete és csak egy rossz emlék lesz, amit most átél. Szeretném megkérni valamire. Figyel rám?
-- Igen, figyelek - nézett a szemébe könnyein keresztül Eliza.
-- Arra szeretném megkérni, hogy ne találjon ki magáról más személyiséget, még ha most nem is emlékszik arra, hogy kicsoda valójában, akkor sem. Sok esetben a betegek képesek elhitetni magukról másoknak, hogy ők önmaguk által kitalált személyek. Ért ugye, azt bizonygatják, amit kitaláltak, például arról, hogy hol dolgoztak, hol laktak addig. Agyrém, az orvosnak is, aki segíteni akar, a betegnek is. Összezavarodik mindkettő, nem tudják felmérni mi valós és mi a hamis. Várjon türelmesen, egyik percről a másik percre előjön majd a semmiből egy emlékfoszlány. Egy illat, egy kép, egy hang előidéz majd önben egy emléket... és mint egy dominósor meglökött első kockája, végig söpör és feloldja a blokkolt emlékeit. Addig is mi ketten találjunk önnek ki egy nevet. Ennyit engedélyezek... de csak ennyit.
-- Rendben van. -- Eliza megnyugodott az orvos szavaitól. Továbbra is fogta az orvos kezét, félt elengedi, mi van, ha elillan mellőle, köddé válik. Mióta a kórházban volt egymást váltották az orvosok az ágya mellett. Kedves, segítőkész volt mind. Velük ellentétben ez az orvos távolságtartó. Furcsán néha elkalandozott a tekintete, mintha nem is hozzá beszélne. Mosolytalan. Mégis úgy érezte, hogy benne megbízhat.
-- Én is kérek öntől... egy szívességet.
-- Csak bátran, legyünk túl rajta. Most az ígéretek napja van -- válaszolt komoly arccal az orvos.
-- Addig amíg nem tér vissza az emlékezetem, ígérje meg... hogy figyelni fog rám... hogy nem hagy magamra... nagyon félek... érti? Ez a bizonytalanság megőrjít... -- suttogott maga elé.--Nem tudom elmondani... milyen kegyetlen érzés... itt belül nincs semmi...üres.
-- Azt hittem valami teljesíthetetlen kéréssel áll elő... jól van, megígérem. Néha kihagyok egy - egy napot, de figyelem magát és segítek mindenben. Megígértem, rendben? Túl vagyunk a nehezén, most már koncentráljon. Szóval, hogyan is szólíthatom ezután?
-- Segítene? Nem jut eszembe egy normális név sem.
-- Még ezt is nekem kell kitalálni. Tessék dolgoztatni a memóriát odabent. Legyen mondjuk Heléna, megfelel önnek?
-- Igen. Nagyon szép név.
-- Az eredeti bizonyára szebb, de most ez is megfelel. Szóval Heléna... Zeusz és Léda lánya a görög mitológiából. Akkor kedves Heléna, holnap is találkozunk, addig is pihenjen sokat és nyugi, semmi idegeskedés. Egyelőre mindent megbeszéltünk.
A professzor sietve kiment a kórteremből. Bosszankodott a könnyelmű ígéretén, de azt is tudta, hogy milyen gyors gyógyulásra képes az agy, ha újra biztonságban érzi magát a beteg. Heléna ma kiválasztotta őt biztonságnak. Ez lépés lehet a gyors gyógyulása felé. Elmosolyogta magát, nem is olyan rossz szereposztás a hölgy részéről.
