Égjen el minden!

 A két üres üveget feltöltötte először félig benzinnel, utána színig gázolajjal. Elővette a fáslit, három darabra vágta. A maradék gázolajba beáztatta egyenként, aztán óvatosan becsúsztatta az üvegek szájába. A két kannát összeöntötte, abba is belelógatott egy fáslidarabot. Szétnézett, a környék már teljesen elcsendesült, csak a néha felélénkülő szél zörgetett meg egy közeli kuka mellé dobott kólás dobozt.

Imbolyogva elindult a bank felé. Mikor átért az úton, gondolt egyet, és csak úgy letette az üvegeket a szemeteskuka mellé. Még szüksége volt valamire.

Erőlködve kutatott a szemével a szürke homályban. Végre meglátott valamit az egyik konténer mellett. Átsétált a lámpafény alatt. Nyugodt kimért léptekkel ment, összpontosított minden lépésre. Szüksége is volt rá, az alkohol miatt kezdett szétesni a tudata és az érzékei is folyton félrevezették.

Lehajolt. Az volt ott, amit szeretett volna találni, egy jó nagydarab beton. Lenyúlt érte, magához vette.

– Ez igen, jó nehéz.

Boldog lett a felismeréstől, új lendülettel indult vissza az üvegekhez.

– Minden jó lesz most már. Tökéletes – motyogta részegen.

Még otthon eltette a hátizsákjába a flexet, amire felszerelte a fémvágó korongot. Dolgozott. Úgy ahogy megszokta, pontosan, higgadtan. Nem volt benne veszélyérzet, csak egy dolog érdekelte, hogy porig égesse a bankot. Égjen úgy el, mint az otthona. Mikor leszedett annyi vasrácsot, hogy mögötte szabaddá vált az üvegfelület, minden erejét összeszedte és betörte a betondarabbal. Fogta a borosüveget, meggyújtotta a kilógó ruhadarabot. A gázolaj belobbant és vészesen égni kezdett. Égette a kezét, de nem törődött a fájdalommal. Egymás után dobta be az előre kitört üvegen.

A műanyag kannában lévő kócot már nem gyújtotta meg, csak az üvegek után dobta.

Azután, mint aki jól végezte dolgát, megállt a bankkal szemben, hallgatta a riasztó vijjogását, nézte a benti lángnyelveket. Felnézett a biztonsági kamerába, gúnyosan elmosolyodott.

– Szelfizgetünk? Mi van, mindent láttál nagy testvér? Kúrvára nem érdekel!

Visszasétált a parkba és leült a padra. Onnan nézte, ahogy megjöttek a rendőrök és a tűzoltók. Rezignáltan figyelte mi történik a túloldalon. Aztán emberek jöttek elő a semmiből, a kihalt utca megtelt bámészkodókkal. A bank belső terét megvilágították a lángnyelvek. Látta, ahogy égtek a függönyök, mint a fáklyák.

– Idejutottunk, borzasztó milyen világban élünk! – kiáltotta egy szakállas férfi, akinek az utcai kabátja alatt pizsamanadrág volt, bizonyára ott lakhatott a közelben.

– Beletrafáltál öregem, rohadt egy világban élünk! – adott neki igazat Benjámin.

Két rendőr hajolt fölé.

– Figyelj, kolléga az ürge benzinszagú! Na, velünk jön, semmi meggondolatlan mozdulat! – kiáltott rá a fiatalabbik, szétfolyt nagydarab rendőr.

Benjámin nyugodtan felkelt a padról.

– Csak nyugodtan! – intett részeg mozdulattal feléjük. – Ha úgy gondolják... indulhatunk uraim, már nincs semmi dolgom itt... egyelőre.

A rendőrautóban kényelmesen elhelyezkedett, csak azt érezte, hogy bármelyik percben el fog aludni, képtelen tovább figyelni az eseményeket. Azt még hallotta mikor az egyik rendőr odaszólt a másiknak.

– Micsoda egy balek ez, meg se próbált lelépni!

A részeg bódulat oltalmazóan átölelte a tudatát, belökte mély alvásba.

Nagyon sajnálok mindent!

 

Amikor belépett a presszó ajtaján, a kinti hűvös levegőt felváltotta az alkoholszagú langyosság. Nem ült le az asztalhoz, a pulthoz ment, ahol fiatal pincérnő öblögette a söröspoharakat, közben félszemmel figyelte a kávégépet. Kis díszes főkötő volt betűzve a vörösre festett hajába. Az egész nő természetellenesnek tűnt első ránézésre. Tetovált, magas ívű szemöldöke miatt az arca torzóvá vált, műkörmeiről már leázott a csillogó berakás java része. – Lehet, hogy a bankos múmia ikertestvére, pont olyan elfuserált szegényke, sajnálta meg magában, míg odatámaszkodott a pulthoz.

– Mit adhatok? – nézett kérdőn Benjáminra a nő, az orrában a piercing, mint egy strassz csillant egyet az ablakon átszűrődő fényben.

– Vodkát, és viszek egy üveg bort, abból! – mutatott az üvegek felé.

Már a harmadik pohár italt hajtotta le, gyorsan csak nyomta le egyiket a másik után, gondolkodás nélkül. Várta a fejében a jól ismert zsibbadás, várta, hogy oldódjon a görcs a gyomrából. A negyediknél már fizetett, talán csak azért, mert a nő lebiggyesztette a száját, úgy tolta elé a poharat. Fizetett és undorodva fordult a kijárat felé. Lehet, hogy beletrafált, a bankos is ilyen lenézően biggyesztette a rúzsos száját. Mit tud ez a cafka róla!

Kint az utcán jólesett a hűvös szél, az italtól felmelegedett, apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. Elindult haza.

Körbenézett mikor hazaért, tekintete végigsiklott a dobozokon, az egymás hegyén-hátán összehalmozott régi életén.

– Itt a vége! – mondta ki hangosan, és kereste a dugóhúzót a borosüveghez.

Úgy gondolta, ha iszik, könnyebb lesz átgondolni, hogyan tovább. Ingerülten szétdobálta, ami az útjába került, aztán leült a heverő szélére. Színig töltött egy vizespoharat. Felemelte az ablakból beszűrődő fény felé, mintha ott állt volna valaki, akivel koccintani lehet.

– Egészségünkre!

Ivott. Kimérten, figyelmesen öntötte egymás után színig a poharát. Mikor az utolsó csepp is kicsurrant, mint egy vércsepp, hanyagul ledobta a földre az üveget, dühösen belerúgott. Az üveg a csendben nagy zajjal gurult a sarokba. Végig feküdt a heverőn, a testét átjárta az alkohol okozta jótékony zsibbadás, gondolatai is lenyugodtak egy időre. Úgy érezte, tud gondolkodni az életén. A féltve őrzött álmaira gondolt.

Karola ismerte az álmait, a legkisebbeket is. Leginkább azt, hogy mindig festő szeretett volna lenni. Csak annak élni, amiben megtalálta az élete értelmét. Élni a szenvedélynek, ahol az ecset és a vászon küzd egymással az időtlen időben, hogy megszülethessen a nászukból a remekmű. Már fiatalon befutó tehetségként tartották számon, mert nagyon jó eredményeket ért el egy képzőművészeti körben. Mikor megszületett az első gyermekük, mindent otthagyott, igaz akkor még úgy, hogy csak egy kis időre, nemsokára visszajár közéjük. Karola tudta, milyen lelki kínt élt át attól a naptól kezdve, amikor végleg letette az ecsetet. Sokáig még az álmait is csak a festés töltötte ki, legalább virtuálisan alkothatott. A nappalok már csak arról szóltak, hogy miből fizetik ki a rezsit, miből élnek meg.

Aztán az álmaiban festett képek színei is megfakultak, szürkévé váltak.

Az összecsomagolt festőfelszerelését feltette a szekrénysor tetejére, biztonságos magasságba a gyerekek elől, mert még jó volt rágondolni, hogy bármikor amikor akarja, leveheti onnan. Későbbi időtöltése a presszók hangos zajában telt el, vagy csak cél nélküli bolyongással a közeli sétányon. Kiégett belül, olyan nagy volt a nyomás rajta.

– Ne haragudj rám Karola, hidd el, már nagyon sajnálok mindent!

Felkelt a heverőről és bizonytalan lépésekkel közeledett a szekrény felé. Nyugodt mozdulatokkal elkezdte bontogatni a dobozokat, nézegette a mappában a rajzait.

Egyetlen lábmozdulata alatt reccsenve tört ketté a festőállványa. Köré halmozta a papírokat, tubusokat. Még nézte egy darabig, álldogált felette, szédelegve az alkoholtól. Majd óvatosan meggyújtotta.

Magára vette a dzsekijét, megnézte a pénzét és kiment az ajtón. Kétszer fordította meg a kulcsot a zárban, aztán még leellenőrizte, hogy jól van e bezárva.

Mikor leért a ház előtti utcára, megállt és visszanézett. Látta az ablaküveg mögött nagyra nővő fényeket, majd hallotta, ahogy kipattannak a hőtől az üvegek és elkezdtek hullni az udvar kövezetére ropogva, csörömpölve. Elégedetten figyelte egy darabig. Aztán sietve nekilódult az éjszakának, még volt valami, amit el kellett intéznie. Idegesen kotorászott a zsebében, csak akkor nyugodott meg, amikor megtalálta az összegyűrt pénzét. Megszámolta. Már túl józannak érezte magát, pedig húzott a feje a föld felé, hasogatott benne a fájdalom. – Még innom kell! – döntötte el magában.