Világfolyás

 

A befogadó otthonban zajlott az élet. Ahogy hűlt lefelé az idő és beköszöntöttek az igazi fagyos napok, egyre több gyereket vittek be az Intézetbe. Böbe néni mondta is Mónikának és Zsuzskának, hogy nekik már nem kellene ott lenniük, mert kitelt az idejük. A két kislány tudta, hogy mi miatt nem indulnak még az új otthonukba, hiszen Sára megosztott velük minden információt. Tudták, hogy a tanfolyam végéig a városban kell maradnia Sárának, így nekik is. A december nem igazi telet hozott, mindennap köd volt, néha ónos szitálással. Talán a szürkére festett világ is közrejátszott abban, hogy mindennap kiborult a bili a bentlakók között. Nem volt egy békés nap, folyton marakodtak. Zita és Viki belháborút vívott az újakkal, hogy megtartsák féltve őrzött pozíciójukat. Nem volt könnyű dolguk, kemény ellenállásba ütköztek.

Zsuzskát és Mónikát mikor délután visszaértek az óvodából, feltűnő csend fogadta az emeleti folyosón. A szobájukban a lányok csendben hallgatták Zitát. Türelmetlenül intett feléjük:

– Visszahozták Flórit, de milyen állapotba van! ... Gyertek, most mondom.

Mónika és Zsuzska odakuporodott mellé a heverőre és várták a beszámolót.

– Szóval, itt döglök délután, hát hallom a nagy csörtetést lefelé. Mondom, megnézem mán, mi van. Akkor láttam meg Flórit, kísérték felfelé. A gyereknek jártányi ereje se vót. Teljesen tönkre vágta magát.

– Akkor drogos lett! – szisszent fel Viki – Minek ment lakásotthonba a bornyú.

– Dehogy lett drogos, nem egészen erről van szó. Beszéltem vele később, nem az lett a baja. Az anyja miatt épült le.

– Hát mi lett? Azt mondta házasodik az anyja, ha kiszabadul a sittről, elveszi a strici.

– El is vette, vót nagy lagzi is. Azt mesélte hintó vitte az anyját a házasságkötőhöz, rózsaszín fődig érő ruhában, a haja meg tisztára rackásra vót csinálva. Jól nézett ki nagyon, vót még koronája is... csak mégse vitte haza Flórit. A strici ellenezte. Kiszórakozták magukat a pézbűl, oszt az anyja ment az utcára megint.

– Gondolom újra lekapcsolták! – jött rá az igazságra Viki.

– Aza', nagyon hamar. Flóri meg nem érte el telefonon, hát megszökött, elindult Pestre gyalog, mert izgult az anyja miatt. Mikor felért Pestre a nyóckerbe, már nem érte kint az anyját. A nagyanyjához ment végül, de ott se látták szívesen. Lelépett onnan is, hajléktalanok közé keveredett. Üvegezett nekik kajáért, teljesen addig, míg elkapták igazoltatáskor a zsernyákok.

– Nem jobb lett volna, ha nem szökik meg?

– Azt monta, ott nem maradt vóna egy percig se, homokos is vót bent, meg kétdrogos, szítták a vérit. Hát elkapták, oszt visszahozták, tetvesen, ótvarosan. Le van pukkanva a gyerek rendesen.

– Na, a szép jövő oda van Flórinak akkor – sajnálkozott Viki.

– Oda, tán örökre – helyeselt Zita – megmondtam neki, menne ki családho', emlékeztek, nem vót hülye gyerek. Mán én is kimennék... csak ott is iskolába kell járni.

– Kimennél? – csodálkozott Viki.

– Ki én, mán nagyon unom az itteni világfolyást.

Mint a mesében

 

Odament Mónika mellé, ölébe ültette Zsuzskát. A két kislány lélegzet elállva figyelt, várták, hogy kezdjen már beszélni hozzájuk, hogy mondja el végre, amire annyira vártak, hogy végtelen messzeségből azért ment most oda hozzájuk, hogy elvigye őket.

A néma csendet megtörte Sára.

– Találkoztunk egyszer... gondolom emlékeztek rám... akkor este ott a parkban.

– Sötét volt... eltévedtünk – felelt Mónika helyett szipogva Zsuzska.

– Hova indultatok?

– Haza akartunk menni, de nem sikerült – válaszolt most már Mónika – ki mondta, hogy keressél meg bennünket?

– Ez egy kicsit bonyolult, majd, ha nagyobbak lesztek, elmesélem.

– Már nagyobbak vagyunk. Anyu szólt igaz? Mindig ott van veled. Hogy van anyu? – kérdezte Zsuzska követelődzőn, mert mindent tudni akart.

Sára nem tudta mit válaszoljon. Honnan tud ez a kicsi lány a vízióiról? Elképesztő.

– Ne törődj vele csak kitaláció – nyugtatta meg Mónika, mert meglátta, hogy Sára meglepődött.

–Nem is igaz, már megint kezded? – sírta el újra magát Zsuzska – Te is tudod, hogy ő nem igazi néni, csak most játszik. Az angyalok tudnak ilyet.

– Nem vagyok angyal Zsuzska, én igazi ember vagyok. De igazad van mindenben. Tényleg anyukád kért meg rá, hogy vigyázzak rátok.

– Na, látod? Mindig mondtam, akkor is ott volt anyuval a temetőben – mondta Mónikának megnyugodva Zsuzska.

– Temetőben? Elmentem tényleg voltam a temetésen. Anyukátok temetésén.

– Anyu nem halt meg, csak nagyon beteg lett – világosította fel Zsuzska újra Sárát – Te tudod, hogy igazat mondok! – nézett a nővérére és várta, hogy megerősítést kapjon tőle, hogy újra igazat mond.

Sára szinte örült mikor Mónika témát váltott és kíváncsiskodva arról kérdezgette, hogy most hol lakik, mit csinál egész nap. Így az ismerkedés gombolyagja más felé gurult. Sára táskájából előkerült édességet majszolgatva végeláthatatlan kérdezz-felelek vette kezdetét.

Mindenben megegyeztek, mikor tudja elvinni őket, mesélt arról a helyről ahol élni fognak, és bőven magáról is. A két kislány egymás szavába vágva próbálta elmondani a saját addigi életét, fontos volt számukra, hogy az angyal mindenről tudjon, csak eleinte a nagyon fájó emlékeikről nem beszéltek, sőt kínosan kerülték. Végül mégse tudtak kibújni alóla, mert Sára szóba hozta. Nem tudhatta ugyanis, hogy a két lány legfájóbb emléke, az apukájukhoz fűződik. Pont ahhoz, aki még él, akiben még lehetne bízniuk.

– Még el kell mennem apukátokhoz, hogy írjon alá egy papírt, csak akkor indulhatunk innen végleg el.

– Apuhoz? Szerintem nem írja alá. Minek kell oda vinni a papírt? – kérdezte aggodalmasan Mónika.

– Mert vannak jogszabályok, törvények. Miért gondolod Mónika, hogy nem írja alá? Mi történt?

– Apu nagyon megváltozott, azért. Kiabálós lett, meg felégette a házunkat is – mondta ki az ítéletet Mónika.

– De akkor ő is gondolhat rólad bármit, te is gyújtogattál... elmondták nekem.

– Az más. Anyu meghalt apu miatt... mert folyton kiabált vele.

– Talán volt rá oka... bármi... arra nem gondoltál? – kérdezett vissza meglepődve Sára.

– Lehet. Talán mert abba hagyta a festést. Anyu azt mondta, míg festett nagyon jó ember volt. Nem emlékszem ezekre rendesen – enyhült meg kicsit a gyermek hangja. – De már sosem fog festeni, egyszer azt mondta.

– Mindegy bármi volt, elmúlt. Bízzál benne, hogy újra jó ember lesz! – simogatta meg a kis koravén felelgető buksiját Sára.

Nagyon gyorsan elszaladt a látogatás ideje. A két kislány lekísérte a bejárati ajtóhoz, Sára ott még beköszönt a vezetőnek, aki vitte készségesen a kulcsot az ajtónyitáshoz.

– Jöjjön csak hölgyem nyugodtan, úgy látom, minden nagyon rendben van maguk közt. Örülök, hogy így alakult ez a történet. Mint egy mese, igaz? – búcsúzott széles mosollyal.

– Igen – mosolygott Sára is. Lenézett a kezét szorongató két kislányra – Minden rendben van... mint a mesében.

Amikor az ajtó kitárult, akkor ért haza a városból a többi gyerek. Zita szemtelenül megállt velük szemben és irigykedve nézte a búcsúzkodást.

Melléjük csapódott felfelé menet.

– Né, má' csak nem akiről beszéltetek? Nagyok jól néz ki... fiatal.

– Nagyon fiatal – mosolygott büszkén Mónika – meg szép.

– Nemsokára elmegyünk vele, nagyon, messzire. Igaz, Mónika? – nevetett Zsuzska.

– Igaz – bólogatott Mónika és tánclépéseket imitálva futott végig a folyosón. Zsuzska leutánozta a nővérét, közben hangosan kacagott.

– Na, égindulás, fődindulás! – morgott Zita utánuk – Ezeknek mán ez is bejött, mint másnak a lottóötös.

Félelem

 Az éjszaka gyors, sötét lovai bevágtattak a park fái közé, fent az égen fekete rongyos szélű felhők között bujkált a telihold, néha nappali világosságot küldve rájuk, néha vak sötétséget.

A park varázsütésre megelevenedett körülöttük, kezdett kísértetiessé válni a két gyerek számára. Felerősödött minden nesz, minden mozgás zaja. A félelem beköltözött a lelkükbe, a szívük vadul kalapált a mellkasukban, mint aki szűknek találja a benti világot, és szabadságra vágyik.

– Mi volt az? – súgta reszketve Zsuzska, mert a közelükben megzörrent az avar, mintha járna rajta valaki.

– Nem tudom, talán az lenne a legjobb, ha elbújnánk. – válaszolt vissza suttogva Mónika – Nézd, ott a kis tisztáson van egy pad, jól összebújunk és senki és semmi nem tudja meg, hogy ott vagyunk, ha nem mocorgunk.

– Jól van! – egyezett bele könnyen Zsuzska.

A pad fölé bokrok hajoltak, elbújtatták a hidegtől és a félelemtől összefonódott, reszkető két kislányt. De a hangok ott is megkeresték őket. A fák és bokrok beszélgettek egymással. Néha csak a hűvös szél nyikorgatta a fák ágait, azok meg ijedten elengedték a sárguló leveleiket, hadd szálljanak a bokrok közé. A levelek surrogása, zizegése, folytonos háttérzajjá vált. Az ágak közt tanyázó madarak méltatlankodtak egy- egy erősebb fuvallat miatt. Néha felrikoltott egy éjszakai madár közülük, az avarban sündisznók indultak portyára, kicsi lábuk alatt sercegett a száraz avar. A sötétséget hirtelen felváltotta a holdfény, bevilágítva a tisztást. De ez rosszabb lett, mint a sötétség, mert valami kitakarta a telihold ragyogását, nagy árnyék mozdult a tisztás felett és alábukott suhogva. Iszonyodva sírtak fel a félelemtől, pedig csak egy éjszakai bagoly csapott le a zsákmányára. Szorosan átölelték egymást, reszkettek a félelemtől, nem mertek hangosan sírni, csak folyt a könny az arcukon. A szél egyre erősödött körülöttük, táncra kérte a liget fáit, bokrait. Először a vékony ágú bokrok ringtak az ütemére egyre sebesebb ritmusban, majd meghajoltak a magas füzek is, megrengették a szoknyájukat. A nyárfák még délcegen álltak, mint a szálfa termetű legények, akik még gondolkodnak, kit kérjenek fel a táncparketten egy lassú keringőre. Végül ők is derékba törtek egy erős fuvallattól. A két kislányt a félelem teljesen lebénította, egyre jobban fáztak. Ekkor vették észre az árnyakat az úton, a hajladozó bokrok között.

Szinte boldogok voltak, mikor felismerték, hogy emberek mennek feléjük. Könnyelműen elfeledkeztek az egymásnak tett ígéretükről, hogy nem mozdulnak, nem beszélnek.

A sötét árnyalakok hamar felfedezték, hogy mozog valami a padon, kíváncsian feléjük indultak. Mikor rájöttek, hogy két megszeppent gyerek csak, hangosan felnevetett az egyikőjük.

– Mi ez? Na, ezekből nem tudunk pénzt kihozni!

– Tévedsz aranyapám, dől értük a lóvé zsákszámra, értesíteni kell a ragyást gyorsan, bukni fog az árura! – válaszolt a másik izgatottan.

Mónika hamar rájött, hogy a gonosz arcú emberek nem a megmentésükre érkeztek. Megszorította Zsuzska kezét, jelzett, hogy nagy baj van, majd lendülettel húzta a húgát magával, el akart futni. Erős kezek kapták el, visszanyomták a padra.

– Hova ilyen sebesen, galambocskám? Felejtsd el, hogy tudsz repülni. Jobb, ha szót fogadtok a bácsinak, ha jót akartok magatoknak! – szólt rájuk erélyesen a magasabb, akinek az arcát nem lehetett látni a szemébe húzott kapucnitól. Ahogy közel hajolt hozzájuk, érezték a kellemetlen bűzös leheletét. A másik telefonált.

– Jó az áru, ne bosszants. Mikor csaptalak én be? – győzködött valakit halk, ideges hangon.

Ne félj!

 

Zsuzska nagyon elfáradt, aggasztotta az is, hogy lehet, soha nem érnek haza, mert elfelejtették, hol laknak. De nem mert sírdogálni, nem akarta idegesíteni a nővérét. Nem bízott már annyira benne, mint mikor elindultak. Csak akkor kezdett el sírni, mikor kiértek a házak közül, és eljutottak egy sűrű, fás részhez.

– Ne félj, nincs semmi baj, csak megkerüljük az erdőt, mert nem ezen a részén lakunk a városnak –, világosította fel a nővére, nyugalmat erőltetve magára. De már korántsem volt biztos a dolgában.

– Éhes vagyok és elfáradtam! – szipogott Zsuzska. – Inkább menjünk vissza!

– Nézd, ott a fák között vannak padok, menjünk beljebb, kicsit pihenni.

Ott üldögéltek a padon jó darabig, aztán elindultak az ösvényen a park közepe felé.

Mónika arra gondolt, hogy a túloldalon biztosan ismerős lesz a környék. Az emeletes házat, amiben laktak, ezer közül is megismeri. Elég, ha felnéz a második emeleti erkélyre, mindig ott üldögél egy öreg bácsi, aki integetni szokott nekik, mikor jöttek vagy mentek az oviba. Majd annak felkiabál, ha odaérnek, hogy hazajöttek. Meg volt győződve róla, hogy nagyon megörül nekik a bácsi, hisz olyan régen nem látta már őket.

Mónika és a kis Zsuzska a parkszéli padon üldögélt és szorongva nézte, hogy az alkony sötét leplet borít föléjük, majd a sötétség leereszkedik és végigkúszik a bokrok aljában. Mónika már jó ideje félt és tisztában volt azzal is, hogy eltévedtek. Bizonytalanná vált. Ki tudja, mi van a fákon túl, ki tudja, egyáltalán most hol vannak? Próbálta összeszorított fogakkal mutatni a húgának, hogy nincs nagy baj. Ne tudja meg, hogy ő is fázik, hogy ő is éhes, és nagyon ijesztőnek találja a helyet, ahová jutottak. Arra gondolt, hogy gyorsan tovább kell menniük, ki kell érniük a fák közül, míg teljesen besötétedik. Zsuzska hozzábújva vacogott, már nem sírt, mint aki beletörődött mindenbe. Még bízott a nagyobb testvérében. Tudta, hogy Mónika mindig bátor volt és okos. Hisz megvédte Zitától is a befogadóban. Nagyon elfáradt, már majdnem elaludt, mikor hallotta, hogy szól hozzá a nővére.

– Indulnunk kell, mert mindjárt ránk sötétedik!

Egymásba kapaszkodva mentek tovább a park kitaposott ösvényén, majd a legnagyobb örömükre eljutottak egy aszfaltozott útra.

– Látod, milyen jó, hogy elindultunk újra. Ez már egy rendes út, ami kivezet innen bennünket – örült meg Mónika.

– És ha kivezet, hová vezet? – érdeklődött Zsuzska szipogva.

– Nem tudom. Csak ki innen az biztos! – nem volt kedve hazudni tovább, nem látta értelmét.

Sokat kell még menni hazáig?

 

Nagy lett a felfordulás a befogadó otthonban, mikor a két gyerek eltűnését felfedezték. Még a konyhás nénik is kiszaladtak az útra, de hiába, már senki nem látta őket az utcán. Angéla néni pánikhangulatot teremtett egy másodperc alatt, végeláthatatlan litániába kezdett, végül próbálta kitalálni, hogyan is tudott a két gyerek olyan könnyen kiosonni közülük. Eljutott a végeredményhez, és rázúdította Zitára és Vikire a felelősséget.

– Veletek vannak egy szobában, nektek tudnotok kellett végig, hogy mire készültek!

Zita felháborodása nem ismert határt, Flórinak elkeseredve öntötte ki a szívét.

– Nézzed mán Flóri, azt mogyák, én vagyok a felelős a két szőkéért! Nem vagyok én az őrzőjük... kivagyok tőlük így is, mióta bekerültek!

Flóri komoly arccal hallgatta, aztán Zita döbbenetére nem adott neki igazat.

– Szerintem is felelős vagy!

– Oszt mán mér?

– Mert öregebb vagy tőlük, figyelhettél vóna kicsit jobban rájuk!

Az élet a befogadóban felbolydult, mindenütt keresték a két gyereket, még a heverők alá is benéztek. A sofőr mérgesen csapta magára az autó ajtaját, többször végig ment az Otthon előtti útszakaszon, de a kislányokat mintha a föld nyelte volna el. Nem tudtak mit tenni, telefonáltak a Gyermekvédelmi Központba. Onnan azonnal hívták a rendőrséget. Három óra eredménytelen keresés után kiadták a médiának a két gyerek fényképét.

Mónika és Zsuzska nem volt akkor még nagyon távol tőlük, kézen fogva elsétáltak egy kis parkba, ahol még meg is álltak, és néztek egy hölgyet, ahogy játszott a palotapincsi kutyájával. A kiskutya önfeledten rohangált az eldobott labda után. Látszott mindkettőn, hogy a gazda és a kutya is nagyon boldog. Ott szedte elő Mónika a reggelinél a zsebébe gyűrt kiflit, kettétörte, és megették egy padon. Közben jól szórakoztak ők is a játékos kiskutyán.

Később a hölgyet kikérdezték a rendőrök. A kutyás hölgy elmondta, hogy látta a két gyereket a padon ülni, nem tudja mikor, de úgy eltűntek onnan, mint a kámfor.

Zsuzskát ugyanis hiába öltöztette fel nagyon Mónika, dideregni kezdett. Mónikának eszébe jutott, hogy amikor boltba járt az anyukájával, mindig megjegyezte, hogy a boltok jó melegek. Elindultak, hátha van a közelben egy meleg bolt. De nem látott olyan épületet, ahová sokan bementek vagy kijöttek. Ezért mentek tovább előre, cél nélkül. Zsuzska kezdett elfáradni, lelassultak a léptei, kérdőn nézett többször a nővérére.

– Sokat kell még menni hazáig?

– Nem tudom – felelte Mónika – lehet.

– Ha nem tudod, akkor az is lehet, hogy nem jó felé megyünk.

– Ezt a környéket nem ismerem. De jól emlékszem a mi környékünkre. A házra is, meg amerre járunk oviba.

– Kérdezzük meg valakitől, hogy jó felé megyünk- e?

– Nem emlékszem az utca nevére – ismerte be Mónika.

– Én se. Akkor nem tudjuk hova megyünk. Igaz?

– Vissza már úgyse megyünk soha!

Elengedés

Mikor odaértek az épület elé, a párja szembefordult vele és kérdőn nézett rá.
– Jól átgondoltad, vigyük most fel a gyerek dolgait, csak úgy mindenfajta előzetes megbeszélés nélkül?
– Igen, vigyünk mindent! – összeszorított foggal, gyors mozdulatokkal pakolt kifelé az autóból az asszony. Nem akarta meggondolni magát, csak legyen túl rajta minél hamarabb, mielőtt megszakad a szíve. Felcipelte párjával a harmadik emeletre a táskákat, és letette az iroda ajtajában, aztán beköszönt.
– Jó napot! Itt van minden hiányzó cucca Pistinek, keresni kell neki olyan helyet, ahonnan nem szökik el! – mondta határozottan az elébe siető ügyintézőnek.
– Hogy képzeled Nóri, ez nem így működik, most haza kell vinned! Majd kivizsgáljuk rendesen, akkor jöhet el tőled csak, ha döntés születik róla.
– Nem gondolom, hogy ki kell vizsgálni, a gyerek folyamatosan életveszélyben van, gyalog vagy biciklivel a sötét autópályán mindig úton van. Indok és ok nélkül. Nem bántja senki, nem félelmében szökik. Nem várom meg, hogy baja legyen! Itt a helye, szakemberek között, meg kell találni a viselkedésének okát. Egy másik család, talán segít, nekem nem nyílik meg, félek, hogy rossz vége lesz, ha sokáig halogatjuk a döntést. Már rég meg kellett volna oldani, hisz folyton kértem a segítséget.
A lelkiismeretét vették célba – Úgy akarsz elmenni, hogy el se köszönsz tőle? – tették fel azt a kérdést, amitől a leginkább félt.
– De, elköszönök… – válaszolt csendben.
 Megpróbálok erős lenni – gondolta magában – ha már válunk, ne lássa a fájdalmam. Könnyebb lesz neki máshol élni.
Érezte, hogy nehéz pillanatokat fog átélni, hisz szívébe zárta már a mindig tágra nyitott kék szemeket.
Mikor találkozott Pistivel, annak felragyogott a szeme, az övé hegyi patakká vált. Csak sírt, nem tudott megszólalni sem. Pisti megértette, hogy baj van, az ő szeme is könnybe lábadt. Már tudta, hogy nem viszi haza Nóri.
– Ne haragudj rám, ne gondolj rám gyűlölettel, nem fogadsz nekem szót, nem tudom miért vagy ilyen? – mondta Nóri bocsánatkérőn – talán valaki jobban megért, mint én.
Átölelte a síró fiút és sírtak már mind a ketten. Sírva hagyta el a befogadót is. A dolgozók ledöbbentek, nem értették, ha ilyen nagy a lelki kapocs Nóri és Pisti között, miért nem megbocsájtó a nevelőszülő. Nóri sem értette magát, szíve mélyén szeretetet érzett Pisti iránt, de meggyőzte magát, hogy ez a helyes út, ha más kezd a fiúval foglalkozni.
Jóformán le se pakoltak otthon, mikor telefonáltak az Intézetből, Pisti eltűnt mindjárt utána, hogy ők elmentek.
Tomi belerúgott a székbe, mérgesen nézett Nórira, majd sírásba csuklott a hangja.
– Nnem hhoztaad hhaza mama, mmostmár öörökre vvilágá mmegy!
Nóri megértette és elfogadta Tomi dühkitörését. Akkor abban a pillanatban értette meg Pisti viselkedésének az okát is. De már elkésett a felismeréssel.

Mi leszel, ha nagy leszel?

Esett az eső egész nap, csak délutánra sütött ki a nap. Az iskolából már minden gyerek hazaért, csak Pisti nem. Gyalog indult az országútnak megint, hátán az iskolatáskája, amiről lógott a sportszatyor benne a tornacipőkkel. Tócsákat kerülgetve bandukolt a forgalmas autóút szélén. Fejét lehajtotta, a szája néha meg- meg mozdult, mintha valakivel beszélgetne.
Vesztére Nóri ismerőse húzott el mellette az öreg Skodájával , felismerte a falu határát elhagyó gyereket az úton. Azonnal leadta a drótot, szóljanak a családnak, a fiú megint úton van. Akkorra már sokan tudtak a faluban Pisti vándorútjairól. Nóri a rendőrőrsre telefonált, állítsák le a gyereket még időben, ne jusson el messzire.
Amikor Pisti meglátta a vele szemben a rendőrautót, leszaladt az útról, berohant a kukoricásba. A rendőrök kapcsoltak, hogy aki előlük menekül, az a fiú akit keresnek. Kiszálltak az autóból, mentek utána a nagy sárba.
Mérgesen kiáltottak Pisti után, hogy álljon meg, mert baj lesz. Közben káromkodva cuppogtak a sárban. Pisti megijedt a váratlan fordulattól, meg attól is, hogy a rendőrök mérgesen kiabáltak utána. Bevárta a rendőröket. Mikor hazavitték, nagyon morcos volt mind a két rendőr, szemrehányó megjegyzést tettek Nórinak.
– Csináljon már valamit ezzel a gyerekkel, nem jó neki itt, azért szökik?!
Nóriban meghűlt a vér.
 Még mit gondolnak ezek rólam, én üldözöm világgá? – gondolta, de nem szólt vissza, nem tudta ő se, miért indul el Pisti folyton a céltalan útjaira.
– Mi leszel, ha nagy leszel fiú, mire készülsz, hogy ennyi izgalmat okozol? – kérdezte meg az egyik rendőr míg pucolta a sártól a cipőjét.
– Háté, rendőr – mondta ki vigyorogva Pisti.
A rend őrei jó nagyot nevettek.
– De most fordítva játszol, hékás, téged üldöznek!
Mikor ültek befelé az autóba akkor is mérgelődtek  a sok sár miatt..
Nóri próbált Pistivel beszélgetni folyamatosan, de ő csak hallgatta szótlanul, nagy kék szemeit figyelmesen ráfüggesztve az asszonyra. Válasz az valahol ”odaát” volt.
Megkérte a Gyámot, segítsen rajtuk, tehetetlennek érezte magát. Néha elkapta Ági gúnyos mosolyát, amit küldözgetett Pisti felé az asztal felett. Tudta, hogy az ellentét a két gyerek közt egyre jobban kiéleződött, már nem játszottak együtt, kerülték egymást. Váratlanul látogatta meg őket a Gyermekvédelemtől az Igazgatónő.
– Hol van ez a távgyalogló, beszélni akarok vele!
Sokáig ott volt Pisti szobájában, mikor Nóri már nem bírt a kíváncsiságával, hogy mi történik olyan sok ideig, odasomfordált a szobaajtóhoz. Ott ültek a szőnyegen… az országút közepén.
Igen, ott a földön, mivel Pisti felsorakoztatta az egész gépjármű arzenálját a szőnyegen az útjelző táblákkal együtt. Nem volt hajlandó elhagyni a terepet még az Igazgatónő kedvéért sem. Az Igazgatónő beszélt hozzá, Pisti elmélyülten, tágra nyílt szemekkel figyelte őt is. Szótlanul.
– Nem értem, elmondhatnád, mi bánt, de meg se szólalsz, hogy segítsek rajtad? – kérlelte az Igazgatónő.
– Pszichológushoz kell vinni, Nóri – nézett fel az ajtóban álló asszonyra –, az majd segít.
– Rendben elviszem – helyeselt Nóri.
De nem úgy történt, ahogy eltervezték, Nóri sokáig évekig nem tudta feldolgozni, hogy tud a képzelet olyan álomvilágot szőni, ami Pisti fantáziájában tanyát vert abban az időben.
A fantázia átlépett nála a valóságba, az álomvilág beragyogta a tudatát, átfestette valóságosra a hétköznapjait. Ezért hát újra nekivágott az útnak, előre eltervezve az útvonalat, a végső célt. Egyik nap bőségesebben rakta a tízórait, ment iskolába a többi gyerekkel gyalog, ahogy addig is. Nóri már arra gondolt, minden rendbe jött, megnyugszik Pisti is, sokat beszélgettek a további közös életükről. Igaz, folyton érzékelte a feszültséget Ági és Pisti között, de reménykedett, hogy okosodtak a történteken. Még a Gyám se határozott, a megoldás ott lógott a levegőben, de nem vitték véghez. Vártak.
Már szürkült, amikor hívta a hivatásos Gyámot.
– Pisti megint nincs, nem jött haza.
– Várjunk még, hátha csak barátkozik – sóhajtott fel a Gyám, de Nóri tudta, ez már megint nem barátkozás. Újra egy idegölő nap, újra gyomorgörcs, kétségek, félelmek. Kezdődik minden elölről.
Este tíz órakor csörrent meg a telefon az ebédlőben, a csendben olyan éles hangon, hogy összerezzent tőle, mert egyre többször vetült baljós árnyék a lelkére, rémképek sora, egy útszélén sikoltozó gyermekről, akit húrcol egy szadista pedofil, vagy egy vérbe borult tehetettlen testről egy baleset helyszínen.
Ezek a baljós félelmek annyira birtokba vették a tudatát, elhessegetni se tudta már őket. Félve vette fel a telefon kagylóját, de meglepetésére Pisti volt a vonalban.
– Szia, mama, jól vagyok, ne aggódj, itt ülök a buszmegállóban – mondta a felvilágosítást.
– Melyik buszmegállóban? – hüledezett Nóri.
Mikor megmondta neki, hogy ott van a megyeszékhelyen, kétségbeesetten gondolt arra, hogy megint ötven kilométerre van tőle.
– Mami, ne szólj a rendőröknek, hazamegyek, jól van? Most nem megyek tovább, mert esik az eső – hallotta a vonal másik végéről Pistit.
– Jól van, nem szólok, csak a Gyámodnak, annak muszáj. Maradj ott, nagyon kérlek.
A hivatásos gyám közel lakott ahhoz a buszmegállóhoz, ahol Pisti letanyázott. Nóri felhívta, elmondta, a gyerek ott ül egy padon, amire villanyfény világít, de nincs pénze hazamenni.
– Nem gond, öltözök, megyek érte, csak odébb ne álljon – válaszolt álmos hangon a férfi – valamit ki kell találnunk most már, ez nem folytatódhat tovább.
– Én is úgy gondolom, meg azt, hogy életveszélyes számára ez a vándorlás. Rá megy a család nyugalma is, mindenki feszültségben él miatta. Nem halogathatjuk tovább a döntést.
A férfi letette a telefont és azonnal öltözni kezdett. Megszokta már, hogy bármikor, az éjszaka kellős közepén is csöröghet a telefonja, s neki indulni kell. Nórira gondolt meg a fiúra, hogy mióta megy már a bújócska köztük.
A késő őszi éjszaka hűvös levegője megdidergette, amikor kilépett a háza ajtaján.
– Mi van ezzel a gyerekkel, ki tudja megmondani, olyan ez a történet, mint a dal „Se veled, se nélküled élni nem tudok”. Nem mondja, hogy el akar onnan jönni, mégis mindig elindul valahova – gondolta, míg bekászálódott az autójába, majd lassan befordult a buszpályaudvar felé az autóval. Közben feszülten figyelte a környéket, nehogy elszalassza a gyereket.
Mikor odaért a megadott helyre, mindjárt meglátta a padon kuporgó fiút. Ott ült a villanyfény alatt, úgy ahogy a nevelőszülő elmondta neki a telefonba. Várta, hogy érte menjenek. Nem messze tőle leállt az autóval, hogy el ne rémissze, már ő se tudta milyen reakciókra számíthat. Lassan sétált hozzá, nyújtotta a kezét, férfiasan lekezeltek. Pisti fázósan összegörnyedve ült a padon, felnézett a férfira várakozóan, nem látszott félelem a szemében, inkább megkönnyebbülés, hála tükröződött benne.
– Na, ülj be a kocsiba Pisti, most nem tudlak hazavinni, beviszlek a befogadóba, majd reggel jön Nóri néni érted.
– Háté, nekem mindegy – hagyta rá Pisti míg beült az anyósülésre a Gyám mellé. Jó volt számára az érzés, már szinte vágyott rá, hogy újból és újból átérezze, hogy keresik, hogy ő egy fontos ember. Azt, hogy aggódik a mama, meg otthon mindenki.
Szótlanul ültek az autóban egy jó darabig, már a város közepén jártak, amikor megkérdezte a Gyám.
– Most hova indultál Pistikém? Meséld el, van idő rá.
Pisti kifelé bámult az ablakon, nézte az elsuhanó éjszakai fényeket. Nyugodt volt, hallgatott, mint aki semmit se hallott. Nagy sokára azért mégis csak megszólalt.
– Bogotába – mondta egykedvűen.
– Jól értettem, Bogotába? Hogy akartál oda eljutni? – hökkent meg a férfi.
– Háté, úgy, hogy megrajzoltam a térképen, ki Romániába stoppal, utána hajóval és kész. Nem egy nagy kunszt. Nincs messze – mondta Pisti, szinte csodálkozva, hogy ilyen egyszerű dolgot nem ismer a Gyámja.
– De minek oda mentél volna? 
– Háté, mert ott van a Vad Angyal, találkozni akartam vele…
– Jaj, Pisti, Te egy szappanopera főhősét keresed, az csak egy film, nem igaz történet! – méltatlankodott a Gyám, tudta, hogy pont az a sorozat megy a tévében abban az időben.
Pisti nagy kék szemeit ráfordította az autót vezető férfira. Rosszul esett neki, hogy kétségbe vonta a szavait.
– Valóságosan is ott él nem csak a filmben. Csak róla készítették a filmet – szánta meg végül és felvilágosította a hüledező férfit.
Az átmeneti otthonban már sötét volt minden ablak, a bennlévők már aludtak. A Gyám becsengetett.
– A fiú szökésbe van, de holnap jön érte a nevelője, csak egy éjszakára kéne ágy, hogy itt aludjon – kérte az ajtóban megjelenő gondozótól.
– Mindig ez van, néha azt hiszem, szórakoznak csak az idegeinkkel. Mintha nem lenne elég bajunk. Innen is megszökött ma egy, de azt is hamar elkapták. Csak a napunkat vágta oda rendesen. Na, gyere beljebb, hogy hívnak? – méltatlankodott álmos képpel az asszony.
Mikor átadta Pistit a gondozóknak, felhívta Nórit a Gyám.
– A gyerek biztonságban, jöhet reggel érte!
Nóri ment is reggel, de mindent összepakolt egy nagy táskába. Mindent, ami a Pistié volt, tankönyveket, ruhákat, cipőket, a szeretett sakk készletét.
Egész éjjel töprengett, egy fikarcnyit se aludt. Reggelig arra a következtetésre jutott, ha a gyerek menni akar, engedni kell, mielőtt elüti az útszélen egy autó, vagy egy perverz pedofil felveszi és meggyalázza.
Ez már nem játék. Ezek az útra kelések, ezek a vándorlások jelek felé. Kódolt jelek.
Ha valami elől meghátrált, csak akkor tette, ha nem látta a dolgok végét, és itt nem látta. Az átvirrasztott éjszaka után a döntése visszavonhatatlan lett, még akkor is, hogy tudta, Tomit is viszik tőle. Testvéreket csak nagyon indokolt esetben választanak szét.
Csomagolt, a könnyeit törölgette titokban, elsiratta a nevelt fiát. Idegesítette, hogy képtelen megbirkózni a problémával, hogy csak annyira futja tőle, hogy –" Akkor nem hozom haza" Ki tudja, a fiú lelkében milyen sérülés van, ki tudja, mit, miért tesz, mit akar elérni ezzel a vándorlással? Mert nem szökött, csak elment, hogy telefonálhasson, hogy jön vissza. Vissza a mamához, aki aggódik érte. Aki örül, ha újra hazatalál.
Ági szenvtelen arccal kísérte a mozdulatait, nem látszott rajta semmi bűntudat, pedig ő rúgott a kövekbe a hegytetőn, amiből lavina lett. Olyan érzése volt, hogy élvezi a helyzetet, hogy miatta bolyong a fiú, mert Nóri csak ezt az okot találta, mást nem talált.
Reggel autóba ültek, az egész családon rajta ült a szomorúság, mintha temetésre indultak volna. Tomi kétségbeesetten kereste Nóri tekintetét, talán látni akarta, hogy enyhült már a nevelőanyja szíve. De az elfordult tőle, nem akart magyarázkodni. Tudta, hogy Tomi további sorsa is aznap dől el.