Látó

 

Sára leült a laptopja elé, arra gondolt utánanéz az éjszakai rémálmának, bízott benne, hogy talál egy kézzelfogható magyarázatot.

Beírta a keresőszavakat: szellem, lelkek, kísértet. Játszott az egérrel, fel-alá. Megakadt a szeme egy mondaton: Visszajáró lelkek. Megnyitotta az oldalt és elmélyülten olvasta. Összerezzent mikor a telefon megcsörrent mellette. Ki a csuda keresheti, csak nem Benjámin? A gondolatától is ideges lett. Mikor látta, hogy Róza hívta, megnyugodott. Hogy juthatott eszébe Benjámin, miért is hívná, megmondta, hogy ő már nem fogja többet hívni! Felvette a telefont.

– Gyere este a Rubinba, összejön a banda a te kedvedért, csak Gergő meg Anna nem tud jönni. Gergőt ki se lehet az odújából mozdítani, ma éjjel robog el a Föld mellett egy szikladarab. Csak azt nem tudtam nekik megmondani, hogy mi a hézag nálad, azaz mitől akadtál ki annyira.

– A szellemektől– válaszolt bizonytalan hangon Sára.

– Micsoda? Na, ilyenről se dumcsiztunk még! Mindegy. Akkor találkozunk! – tette le Róza álmélkodva a telefont.

A baráti kör fontos lett Sára számára az első naptól kezdve. Most is remélte, hogy kézzelfogható magyarázatot kap tőlük úgy, hogy közben nem gúnyolják ki, nem röhögik körbe. Másnak ezt a hihetetlen történetet nem merte volna elmesélni. Tudta, hogy Zsolt nyitott az ezoterika felé, sokat kutat ebben a témakörben.

Farmerba bújt és a kényelmes sportcipőjébe. Felvette a fehér prémgallérú dzsekijét. Mielőtt elindult, megnézte magát a tükörben. Megállapította, hogy elkelne Róza kilónyi sminkjének legalább a fele az arcára. Úgy nézett ki, mint aki egy hete nem aludta ki magát. A szeme alatt sötét árnyat festett a kimerültség. A hajából gyors mozdulatokkal modern kis kontyot formázott, majd megtűzte egy csattal. Míg ment a találkozóhelyre, azon vette magát észre, hogy újra Benjáminnál kötnek ki a gondolatai. Sajnálta a férfit, mi lesz most vele, magára maradt teljesen.

Maga elé képzelte az arcát, a hangját, ami nem is volt olyan nehéz, az életének a részévé vált lassan a férfi. A legrosszabb érzése az utolsó találkozásuk óta semmit nem változott. A férfi körül nincs rendben valami. Valami történni fog vele, valami nagyon rossz. Karola tudta, csak nem beszélt róla.

Korán odaért a Rubinba, ismerősként köszönt a pincérnőnek, aki mosolyogva fogadta és mutatott a törzshely felé, hogy már van ott valaki.

– Szia Sára! Mi az a fontos, ami miatt rendkívülit tartunk? – hallotta Zalán gunyoros hangját a háta mögül.

– Szia! Ne haragudj... szóval, lehet te, mint orvos kinevetsz, biztos nem hiszel abból el semmit, amiért idehívtalak benneteket. Talán jobb lett volna, ha most kimaradsz az egészből.

– Miről van szó? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Zsolt, aki közben megérkezett.

– A szellemekről.

A két férfi ledöbbent egy pillanatra és hitetlenkedve néztek a lányra.

– Ugye ugratsz, hogy emiatt hagytam félbe a meccset? – komolyodott el Zalán, nem titkolva a csalódását – Azt hittem most jelented be, hogy teljesen odavagy értem.

– Jól van, nincs semmi baj, mesélj kislány! – tette a vállára a kezét Zsolt. – Ülj ide mellém.

– Mondtam, ha akarsz, elmehetsz, tudom, hogy te az egész sztorin csak nevetni fogsz! – próbálta távozásra bírni Zalánt, de a doki úgy döntött, hogy marad.

– Azért se tágítok barátnőm, ha már kimozdítottál a tévé elől!

– Tőlem maradhatsz, csak ne mondj véleményt, a tied ugyanis előre tudom.

– Hallgatunk, nyugodj meg! – húzta közelebb a székét Zsolt.

Sára belefogott a történetébe, percről percre mindent elmondott, ami az elmúlt napokban történt vele. Közben megérkezett Róza és Kátya. Nem szakították meg az előadását, biccentettek köszönésként és csendben leültek az asztal mellé. Róza szája nyitva maradt, úgy hallgatta Sárát.

– Az a nő, akit elvitt tőlünk a mentő? Hogy keveredtél ebbe a rémtörténetbe?

– Nem tudom. Mintha irányítaná valami vagy valaki az életem. Szóval mondjatok valamit, mi történik velem?

Csend lett, senki nem válaszolt a kérdésére, csak hitetlenkedve néztek rá.

– Szóval meghibbantam? Ezt jelenti a nagy hallgatás?

– Nincs itt semmi különös. A halálközeli állapotban Karola látó lett, te meg médium! – törte meg végre a hallgatást Zsolt.

– Viccelsz?

– Nem! Ez az igazság – Zsoltból dőlt az információ.

– A tudományos parapszichológia a látnoki képességet a következő módon írja le: az ember és környezete között olyan kölcsönhatások alakulnak ki, amelyek nem magyarázhatók a jelenleg ismert fizikai törvényekkel. Nem beszélek most a telepátiáról, ami gondolatok érzékelése, valamint azok olvasása, bár kissé becsúszik a témába, inkább idevaló téma a távolbalátás. Tudomásszerzés a nem látható dolgokról és azok észleléséről, ezt érzékszerveken túli érzékelésnek nevezzük. De mégse... Karola jövőbe látó lett. Tudomást szerzett jövőbeli eseményekről, amik még nem következtek be, de megvalósulnak – folytatta Zsolt – a parapszichológiai értelemben vett látnoki erő az emberi szellemnek olyan képessége, amely semmiféle természetfeletti beavatkozást nem tételez fel. Ugyanakkor lehetővé teszi a látó, érzékelő személy számára, hogy egy másik emberrel kapcsolatban olyan dolgokat tapasztaljon, amelyek a múltban, jelenben és a jövőben léteznek, tehát megtörténtek a múltban, vagy létrejönnek a jövőben.

– Mond el értelmesebben, nem értem!

– Karola, mikor veled kapcsolatba került, rálátott a jövőre. És téged látott benne.

– Engem? Miért engem? Előtte soha nem találkoztunk, csak ott a bankban egyszer. Miért pont engem? Beszélj, kérlek! – könyörgött Sára.

– Ne ijedj meg attól, amit mondok. A látó képes a láthatatlanban létező dolgokat érzékelni. Számára ilyenkor nem létezik a tér és az idő. Ezt egy más tudatállapot létrehozásával képes használni, ebben a más állapotban tud a térben és az időben tetszése szerint szabadon mozogni. És, bármennyire hihetetlen, valós információkat közöl. Karola információit a gyerekek jövője motiválta. És ebben a felfokozott tudatállapotban meglátta a gyermekei jövőjét. A tudata kinyílt a jövőre, és közölni akarta veled, amit már ő tisztán látott. Hogy te vagy az, aki a gyermekek támasza leszel, miután ő meghal.

– Ne viccelj Zsolt, és ha tévedsz? Ilyen nincs, előre látni a jövőt!

– Karola azért jelent meg neked, mert te rá gondoltál egyfolytában. Már kötődtél hozzá. A léleklátás a te esetedben azt jelentette, hogy ráhangolódtál Karolára. Egy magasabb rezgésű szinten összekapcsolódtál vele, érzékelted a személyiségét, kisugárzását. Te azért vagy médium, mert rendelkezel azzal a képességgel, hogy kapcsolatba kerülj halott személyek lelkével. Sok hétköznapi ember természeténél fogva képes erre, az érzékelés nem csak fizikai látás vagy hallás lehet. Ha egy szellem kommunikálni akar, tudni fogja, kik azok, akik érzékelik őt. Neked megjelent az édesapád és Karola is, tehát rendelkezel ezzel a képességgel.

– Nem lettem okosabb. Még jobban összezavarodtam – vallotta be Sára ­–, soha nem tapasztaltam, hogy rendelkezem ilyen képességgel. Csak az utóbbi időben jelentkeznek ezek a megmagyarázhatatlan dolgok.

Zsolt furcsán ránézett.

– Csak mostanában? Érdekes. Ezek szerint valaki felruházott ezzel a képességgel. Azaz átadta ezt a különleges tudást részedre. Gondolkozz! Ki lehet az?

– Nem jut eszembe senki! – ámult el Sára a feltételezésen – Talán mégis...

– Na, ki vele! Olyan valakire gondolj, aki hirtelen, egyik napról a másikra lépett az életedbe. Váratlanul, és mély nyomot hagyott benned. Talán már halott, de időben átküldte hozzád a tudását.

– Jól van. Még Pesten találkoztam egy idős nővel. Apám halála előtti napon. Nagyon sok furcsaságot hordott össze, mikor beszéltem vele. Ő beszélt a jövőmről, hogy nagyon sok megpróbáltatás fog érni. Meghívott magához vendégségbe, erőszakosan adott egy névjegykártyát. De már tudom ki ő.

– Kinyomoztad?

– Fenét. Képzeld nála lakom. A kéró az övé volt. A dokinak, aki ott volt a kórházban, mikor meghalt az apám, szóval az ő nagymamája.

– Akkor él még ezek szerint.

– Dehogy él. Halott. Mikor beköltöztem a lakásba, felhívott a doki telefonon, ő mondta, hogy két hónapja halott a nagyanyja.

– Összejönnek a dolgok. A doki mesélt róla, hogy ki volt a nagymamája? Meg kellene kérdezni tőle, hogy tud e arról, hogy különleges képességű volt a mama.

– Annyit tudok, hogy pszichológiából doktorált. Valamilyen téren volt egy elismert kutatómunkája.

– Kérdezd meg bővebben. Fontos számodra. Jobban megtudjuk, mire vagy most képes. Szükség lenne rá, hogy megértsük az összefüggéseket. Lehet, hogy ő a mi emberünk. Így már nem csodálom, hogy ki vagy akadva, és még a tetejébe ott is élsz, ahol ő élt azelőtt. Minden tárgy kötődik hozzá.

– Gondolod, ezért volt a déjá vu érzésem az első nap? Nagyon furcsán éreztem magam, mikor beléptem a lakásába. Félelmetes, ha belegondolok, hogy meghívott magához... és tudta, hogy elfogadom majd a meghívását... nagyon furcsa, nem igaz?

– Elképzelhető. Hisz kontroll alatt tart a szelleme, irányítja a tudatod. Talán azért, hogy jól használd fel, amivel felruházott. Ez a „jártam már itt valamikor" jelenség máig rejtély, nincs rá megfejtés. Van, aki azt gondolja róla, hogy csupán egy neurológiai folyamat, aztán van azért róla más elmélet is. Például utal a hatodik érzék jelenlétére. Szerintem áthallás a párhuzamos világok közt. Ez a legjobb, nem gondolod? De a lényeg az, hogy tudsz valamit, amit sok ember előre sosem tud meg.

Sára kérdőn nézett Zsoltra

– Azt tudod, hogy indulnod kell, és a kérést teljesíteni. Menjél Sára, ne késlekedj, nézz utána, hol van dolgod. Karola előre vetítette az életed!

– Hogy érted, hova menjek? Nem igaz, hogy te is így beszélsz! Én... én nem vagyok ilyen komoly dolgokra felkészülve, igazából félek az egésztől, de nagyon!

– Mitől félsz?

– Komolyan nem érted? Az asszony árván hagyott két kisgyermeket, akiket szerinte, nekem kell megvédeni... vagy felnevelni. Én azt se tudom per pillanat, hogyan kell gyereket felnevelni, öregem én csak huszonöt múltam! Viccnek is rossz.

– Pedig ez nem vicc, vedd komolyan. Nézz utána mi történt a gyermekekkel, nem veszítesz vele semmit. Nagyon kezd érdekelni ez a misztikum, ami körülötted kialakult.

– Most mi a francot csináljak? – nézett Sára kétségbeesve Zsoltra.

– Minden nap tudni fogod mi a következő lépés, neked lesz ehhez segítséged! – Zsolt sejtelmesen a mennyezet felé nézett.

– Karolára gondolsz, hogy kísérteni fog állandóan?

– Ne ijedj meg, nem fog kísérteni, csak intuíciókat küld feléd.

– Olyan vagy, úgy beszélsz, mintha próféciát mondanál. Na, nembánom Zalán, mint orvos, mit szólsz ahhoz, amit eddig hallottál? – fordult Sára idegesen a doki felé.

– Inkább semmit. Elvont tudományág. De egy biztos, léteznek dolgok, amiket a tudomány bármilyen lehetetlenség, nem tud megcáfolni – válaszolt komoly arccal Zalán. – Érdekes történettel jöttél elő. Engem nem érdekel ez a téma. A jövőbelátás nem annyira köti le a fantáziám, inkább a halál utáni események.

– Mire gondolsz?

– Hogy van-e élet, a halál után? A tudat, a lélek tovább élése egy másik dimenzióban. Ezek is nagyon érdekfeszítő kérdések. Nem tud állást foglalni a tudomány százszázalékosan, az emberi lélek kérdésében. Na, hát itt kötődik a te sztorid az én érdeklődési körömhöz, a hölgy lelke átlépett egy másik dimenzióba és rálátott a jövőre. Nem lehetetlen szerintem. A lélek képes csillagközi térben is utazni, más bolygókra elmenni, ha az illető transz állapotba kerül, vagy halál közeli élménybe.

– Ez fantasztikus... – ámult el Sára.

– Az – mosolygott titokzatosan Zalán – néha én is transzba esem, azért tudom.

– Foglaljuk össze, hogy ne legyen félreértés – szólt közbe Zsolt – a haldokló a betegsége, vagy elképzelhetően a morfium hatására tisztánlátóvá vált. De lehet, hogy igaza van jelen esetben Zalánnak, és a hölgy halálközeli élményen esett át. Lehet ez is. Benned majdnem ebben az időben szintén egy módosult tudati változás zajlott, ami általában alvás alatt jelentkezik. Nevezhetjük ezt hatodik érzéknek, második látásnak, vagy csak lelki látásnak. A legjobb az egészben, hogy képes vagy látni a szellemeket... amit kiválthatott bármi, mondjuk egy hatalmas stressz, vagy valakitől átörökíthetted. Rád mindkettő érvényes lehet.

– Szentséges ég, akkor most miről van szó? – kérdezte értetlenül Róza. – És mi lesz a pasival? Arról nem beszél senki!

– Mert arról Karola se beszélt – vont a vállán egyet Zsolt –, ez esetben ő nem fontos. Vagy, ahogy kivettem az előbb, valami történni fog vele, ami akadályozni fogja abban, hogy nevelje a gyerekeit. De érdekes a sztori.

– Én is erre gondoltam, valami oltári zűrbe kerülhet idővel a férje. De mit találsz érdekesnek? – nézett Sára a töprengő férfira.

– Mégis benne van a pasi is a történetben. Egy mondat azért utal rá.

– Melyik?

– Emlékezz már! Az, amikor a nő azt mondta, hogy: láttam a jövőt, a sok szenvedést a családomban. De maga elviszi nekik a szeretetet... valahogy így mondtad, igaz? Tehát családról beszélt. Bizony, abban a pasi is benne van.

– Kész vagyok tőletek! De azért köszönöm. Azt is, hogy nem csináltatok belőle viccet.

– Mert nem vicces, csak azért – mosolygott rá Zsolt – kíváncsivá tettél, azt tudod.

– Azt hiszem mindent megértettem, csak egyre nem tudom a választ most sem.

– Na és mi az?

– Hogy mit keresek én ebben a történetben... hogyan lehetne ezt az egészet meg nem történté tenni?

– Nem biztos, hogy ki kéne belőle lépned. Sőt, szerintem annyira benne vagy, hogy már nem is tudsz. A pasi felesége nem utasított téged semmire, meglátta a jövőt. Amiben te ott vagy a családjával. Ha akarod, ha nem, ez a sorsod, fel kell nevelned a két árvát.

– Ne haragudj, de semmi kedvem, per pillanat semmilyen gyerekneveléshez! – fordult el mérgesen Sára. – Szerintem, engem látott utoljára ez a nő, ezért lettem a főszereplője a morfiumos víziójának.

– Ha ennyi lenne, nem kötődnél annyira hozzá és nem jelent volna meg a halott lelke nálad az éjjel.

– Jobb, ha ezentúl nem alszol otthon, nálam van egy üres hely az ágyamban – nevetett fel Zalán és megfogta Sára kezét –, teljesen korrekt ajánlat a részemről. Garantálom, hogy ott nem tapasztalsz szellemjárást.

– Jó beszéljünk másról, számomra ez nagyon komoly téma, előre megkértelek, hogy ne csinálj viccet belőle.

– Én? Halál komoly ajánlat volt a részemről! – tettette a sértődöttet doki – Elmerülhetnénk a misztérium rejtelmeiben nálam is. Fogékony vagyok mindenre...

Sokáig beszélgettek, sikerült belecsúszniuk az éjszakába.

Mikor elindultak hazafelé, Róza, Sára mellé csapódott, együtt mentek egy jó darabig.

– Elkísérlek, ha nem haragszol.

Egymásba karolva sétáltak a hűvös éjszakában.

– Jössz holnap dolgozni?

– Igen. Teljesen kikészültem, jó volt veletek kibeszélni az agyrémemet, de még most se tiszta a fejem.

– Figyelj Sára, mesélj a pasiról, milyen?

– Mit meséljek? Nincs semmi közöm hozzá. Ő csak jött, hogy hozza az üzenetet, ennyi, meg felhívott, hogy most már vége az egész történetnek, felejtsek el mindent.

– De nincs vége, igaz? – kíváncsiskodott Róza – Tetszik neked ez az ürge, a bankban is láttam. Vagy őneki te. Mindenesetre Zsolt szerint őt is megkaptad a jövőre nézve

– Miket beszélsz? Ez egy nyomorult helyzet, össze ne hozz belőle egy love sztorit. Amúgy... nem is tudom. Így, ahogy mondod...

– Na, nyögd már ki!

– Olyan... szóval, van valami ebben a pasiban, van valamiféle kisugárzása. Vagy valami más, nem is tudom, még nem gondolkodtam igazán el rajta, mi is az, ami érdekessé teszi számomra.

– Bővebben?

– Ennyi. Nincs több. Talán sohasem lesz több... igazából most csak sajnálom szegényt.

– Ne etess. Tetszik neked, azért rohangálsz utána!

– Azért nem nevezném így, hogy futok utána. Furcsa...
– Mi?
– Megtehettem volna, hogy nem megyek el a kórházba. Akkor kimaradok az egész esztelen történetből. De mentem, igazad van. Talán azért mert ő kért meg rá akkor éjjel. Látni akartam még egyszer... azt hiszem.
– Erről beszélek félórája, érdekes számodra a pasi. Szerintem is külalakra elmegy, jó arcú, magas. De gyilkos nézése van. Ott a bankban is, áh... ahogy rám nézett, félelmetes!
– Gyilkos a nézése? Te lökött vagy. Szerintem pont fordítva, egy nagydarab érzékeny fickó, nagyon is... de hagyjuk, ne beszéljünk róla, nincs értelme.
Szótlanul mentek tovább, Róza se fecsegett, ami ritkaságszámba ment nála.
– Képzeld, mi újság van. Anyám leköltözik vidékre, eladja a pesti lakást – törte meg végül a hallgatást Sára.
– Jó neki, van esze. Tudod, hogy én is szívesen mennék... és te?

– Ha mindenütt rend lesz körülöttem, én is lemegyek hozzájuk. Kötelességből. Figyelnem kell rájuk. Na meg van más is. Földbirtokos lettem, egy komoly gazdaság tulajdonosa. Rám hagyta a keresztapám a birtokot.
– Micsoda mázlista vagy hallod! És itt hol kezded a rendberakást? – rántott egyet Sára dzsekijén Róza.
–Nem tudom. Zsolt azt mondta, jön minden sorban.
– Jaj, de hülyeség! Nem jön semmi Sára, neked kell kitalálni, hol kezd el!
– Szerinted? Te hol kezdenéd?
– Először is lenyomoznám a kölköket, hol vannak most. Aztán... haditervet eszelnék ki, hogyan tudnék nekik segíteni. Nem is ülnék a popómon, én biztos nem, hogy a csajszi minden este megkísértsen – nevetett Róza. – Segítsek?
– Rendes vagy, lehet, hogy jól jönne a segítséged. Te kívülálló vagy, higgadtabban átlátod a helyzetet. Meg annyira jól esik, hogy nem néztetek bolondnak. Szóval azt mondtad, nyomozzunk?
– Azt. Nyomozzunk!
– Nyomozhatunk, bár úgy érzem, egyre jobban bele keverem magam abba, amihez nincs semmi közöm.

Sára kedvetlenül ment hazafelé miután elköszönt Rózától. A magány várta, és az albérlet nyomasztó atmoszférája. Mikor belépett a lakása ajtaján, azonnal érezte azt a fura zsibbadást a fejében, amitől lassan a falra tudott volna mászni. Azt az érzést, hogy nincs egyedül, a tudatot, hogy nem lát maga körül senkit, mégis érzékeli, hogy valaki, vagy valami jelen van. Villanyt gyújtott. – Végre fény! – sóhajtott fel.

Az utóbbi napokban sűrűn gondolta, hogy lelép abból az átkozott lakásból, kezdett elege lenni, mintha szellemek gyülekező tanyája lenne a hely. Nem bírja sokáig elviselni idegekkel, hogy mindig lófrál ott valakinek az asztrálteste. El kellene mennie egy pszichiáterhez... lehet csak vele van baj, ki kell ebből a helyzetből lépnie, de hamar.

Végig ment a lakásban, felgyújtogatott minden villanyégőt. Csak akkor nyugodott meg, amikor fényárban úszott minden, még a vécé is. A faliórán már elmúlt tizenegy óra. Eszébe jutottak Zsolt szavai: " Nem kell félned, nem fog kísérteni."

Nem fél, miért is félne, hiszen eldöntötte, hogy teljesíti az asszony kérését. Ennek ellenére mégsem kapcsolt le egy lámpát sem, úgy aludt el. Álmodott. A külvilágot kikapcsolt tudata dolgozni kezdett, képsorok suhantak át a szabaddá vált réseken, és újra rálebbentették a túlvilág üzenetét, amitől a pulzusa vad vágtába kezdett, homlokán megjelentek a hideg veríték cseppjei. Egy sötét utcán ment. Érzékelte, hogy nincs egyedül, valaki megy mellette. Vele szemben kivált a sötétségből egy alak. Megismerte a házmestert, aki minden reggel nagyot köszönt, mióta beköltözött a házba. Most is hangosan üdvözölte, szokatlanul érdeklődött és zsémbelt.

– Hová ilyen későn kislány, miért kell szegénnyel így bánni? Nem látja, hogy halott? Mit akar tőle?

Rémülten figyelt oldalra, kiről beszél a házmester. Hiába erőlködött, képtelen volt felismerni. Mintha egy harmadik szem nyílott volna ki benne, hogy segítsen rajta, az érzékei rekonstruálták az alakot.

– Apu, te vagy az? Hova megyünk?

Az alak nem válaszolt a kérdésre. Félelmetes némasággal lomhán ment mellette. A feje le volt hajtva, mintha minden lépésére vigyáznia kéne, hogy meg ne botoljon. A két karját esetlenül lógatta maga mellett, mint egy marionett bábu. Kereszteződéshez értek. A semmiből előrobogott egy kivilágított busz, megállt előttük és fülsiketítő zajjal kinyílott rajta minden ajtó. Tudta, hogy mindkettőjüknek fel kell szállni a buszra, hisz miattuk állt meg. Az alak nem mozdult. Sára átölelte, minden erejével cibálni kezdte felfelé. A buszon kifulladva az erőlködéstől lenyomta egy ülésre, az ajtók azonnal becsapódtak. Fájni kezdett a feje az éktelen lármától. Ott állt az ülés mellett, amiben lehajtott fejjel ült az apja. Nem félt tőle, hogy is félt volna, hisz az ült ott, akit annyira szeretett, míg élt. A kellemetlen zaj átváltott lágy muzsikává. Rádöbbent, hogy már nincsenek a buszon. Egy másik világba értek, egy másik dimenzióba. Próbálta megérteni, mi történik vele, de végül feladta, nem gondolkodott rajta. Hisz minden változás, amit átélt, annyira természetesnek tűnt.

Körülnézett és látta, hogy egy hatalmas hegygerincen állnak. Beszélt hozzá a halott apja, akinek nem mozdult a szája mégis értette mit mond.

– Gyere kislányom! Mutatok neked valami csodálatosat.

Hegyi kapaszkodón mentek felfelé, de amin lépkedett az mégsem hegyi út volt. Türkizkék üvegtömbök voltak egymásba préselve, és az egész opálos ragyogásban úszott. Nem volt növény, se élet rajta. A levegő tisztán, mint a kristály, hűvösen hasította a tüdejét.

– Túlságosan szép ez a ragyogás, de annyira életidegen, nem gondolod? – fordult az alak felé.

– Életidegen? Mi az, hogy élet? Mikor ott éltem a Földön, az nem volt igazi élet. Ez itt, nézz körül, ez az isteni világ. Most vagyok igazán boldog, végre hazajöttem, ahová mindig is vágytam.

Sára értetlenül hallgatta.

– Nem érezted jól magad velünk, azt akarod mondani?

– Áh, dehogy. Nagyon fáj, hogy magatokra hagytalak benneteket, de nem féltelek kislányom. Te mindig tudod, mit kell tenned. Ha tudni akarod az igazságot, nem bántam meg, hogy vége a világi küszködésemnek. Nem könnyű tehetetlenül nézni azt a mérhetetlen pusztítást, amit az ember végez a földi paradicsom ellen. Az emberek nem tisztelik a Földet, kihasználják, kiélik teljesen, gyilkos ösztöneiknek senki és semmi nem szab gátat. Sír a Föld anyácska, gyilkosok bölcsőjévé vált.

– Beszéltél róla sokat míg velünk voltál, akkor engem, ne haragudj meg az őszinteségért, egyáltalán nem érdekelt, de már kezdelek érteni..

Egyre gyengébbnek érezte magát, könyörögve fordult a jelenség felé – Apu fáradt vagyok és nagyon fázom.

Az alak intett, hogy elengedi.

– Menj csak vissza, de azzal a tudattal, hogy velem minden rendben van, ne aggódj, és legfőképpen ne vádold magad a halálom miatt.

Sára megfordult, hogy elinduljon lefelé a ragyogásból, de megtorpant, mikor hallotta, hogy még beszél hozzá az apja.

– Várj! Csak még egy fontos dolgot szeretnék mondani. Sokszor lesz nehéz helyzet az életedben, de ne hátrálj meg, ne alkudj meg! Bízzál mindig a megérzéseidben, mert a megismert logika tévútra visz! Nagyon szeretlek! – visszhangzott sokáig az utolsó szó, ismétlődve, elnyújtva.

– Én is szeretlek! – felelt Sára, de mikor visszafordult, hogy búcsút intsen, már nem látott senkit, csak valami zöldeskék fényt, ami felkúszott a ragyogó hegygerincre.

Hirtelen ébredt fel, riadtan körbe nézett a szobájában. Minden ugyanúgy volt, mint mielőtt elaludt, semmi nem változott, csak az égők szikráztak a szemébe idegesítően. Önkéntelenül megsimogatta a bokáját, fájt amikor hozzáért. – Bizonyára a sok gyaloglástól – gondolta.

Elaludt és újra álmodott. Ugyanaz a sötétség vette körül, de most nem utcán volt, hanem egy erdőben. Ott volt egy tisztás szélén a fák sötét árnyékában. A tisztás a telihold fényárjában úszott, csak ő volt a fák takarásában. Tudta, hogy át kell jutnia azon a tisztáson, aminek a szélén állt. Nem volt egyedül. Mellette kétoldalt hozzásimult  két gyermek. Az egyik sírt folyton. A másik dacosan összehúzta a szemöldökét, és csendben várt. Várta azt a pillanatot, hogy induljanak. A tisztás túloldalán volt egy ház, aminek az ablakai ki voltak világítva. Oda kellett valahogy átjutniuk, a biztonságba. Félt. Tudta, hogy figyelik őket. Valami, vagy valakik. Ugyanúgy megbújnak a bokrok közt a sötétben, mint ők.

Megszorította a két gyermek kezét és visszafojtott hangon megszólalt.

– Most! – és rohantak át a tisztáson, át a fényen, a túloldalra, a menedékbe, ahol már nem kell félniük. Át a biztonságba.

Már majdnem odaértek, mikor a kisebb gyermek elesett és kétségbeesetten sikoltozni kezdett.

– Félek! Ne hagyjatok itt!

Megállt, felemelte a karjaiba és iszonyodva körül nézett, felkészült a halálra.

A fák alatti sűrű bozótosból polip csápok tekergőztek feléjük. Vonaglottak, csúsztak szédítő iramban. Már-már odaértek a lábukhoz.

– Nem győzhetnek le! Szedd össze magad, fussál! – kiáltott a nagyobbik gyermekre, akinek már minden ereje elszállt a félelemtől és a kimerültségtől.

A lábával berúgta az ajtót, ami döngve csapódott be mögöttük.

– Sikerült! – kapkodva szedte a levegőt.

Elfogyott az ereje. Ült a földön összeroskadva. Érezte az iszonyatos fáradságot a testében.

A két gyermek nagyra nyitott szemmel bámulta. A kicsi felé nyújtotta a kezét, mosolyog rá. A másik, a nagyobb is elnevette magát.

– Már nem kell félnünk! – hallotta a gyermek megnyugtató hangját.

– Igen, megmenekültünk – mosolygott rájuk ő is. – Már én sem félek.

Nyugtalanul forgolódott, hiába akart, nem tudott felébredni, pedig idegesítő furcsa szöszmötölés zaja jutott el hozzá.

– Akkor már tudja kedvesem, ki vagyok! – hallotta az ismerős reszketős öreghangot közvetlen közelről. – Már nem időzök itt sokat, lejár lassan az időm. Figyelmeztetni szeretném, hogy ne kövessen minden látomást, mert van, amelyik félrevezeti önt. A gyermekek anyja önző, látta a jövőt, mégsem akarja, hogy úgy alakuljon, ahogy megmutatkozott előtte. Mindent el fog követni, hogy megváltoztassa azt, amit már nem lehet. Az álmokra figyeljen, mert bennük van az útmutatás, de önmagának kell döntenie később, hogyan lép tovább.

– Nem tudom, hogyan csinálta, átadott nekem egy tudást, de mit kezdjek vele, ha nem tudom használni, csak félelmet kelt bennem! – válaszolt Sára egyenesen szembefordulva az árnyalakkal.

– Könnyű volt. A boltban mindketten ráéreztünk egymásra, mert ugyanaz a rezgésszámunk. Emlékszem, hogy míg engem nézett, a halott nagyanyjára gondolt. Miért pont egy halottra? Mikor a szemébe néztem, láttam a gondolatait, azt is mi fog történni önnel a jövőben. Tudtam, hogy segítenem kell. Igaza van, félelmetes. Én is átéltem ezt az érzést mindig, ha rá tudtam látni a jövőre. Hogy mit adtam át? Nem mindent, ne ijedjen meg. Csak annyit, hogy az érzékei ezután többre lesznek képesek, mint egy átlagemberé... lassan majd idővel megszokja. A belső érzékei erősebbé váltak az átlagnál, figyeljen rájuk... sajnos a rossz dolgokat élesebben fogja lereagálni, mint a jókat... figyeljen az intuíciókra!

A mobilja ébresztette, ami egyfolytában zenélt. Róza hívta.

– Sára, képzeld mi történt, ébredj már! Most nézem a reggeli híreket, valami eszelős felgyújtotta bankunkat. Fel vagy már? Felfogtad? Gyere, kapd össze magad! Azt hiszem a pasid az a szerencsétlen flótás.

– Nem a pasim! Ne szórakozz velem, ennél bevehetőbb hülyeséget is kitalálhattál volna korán reggel! – morgott Rózára rosszkedvűen. 

De Róza elérte a célját: minden álmosság elillant belőle abban a pillanatban.

A kisértet

 

A buszon kellemesen meleg volt, az őszi napsugár végig cirógatta az arcát az üvegen keresztül. Nehezen tudott elszakadni a két szerencsétlen embertől, akik az utóbbi napokban az akarata ellenére bevonták az életükbe. Meditált magában: milyen könnyen ítélkezik. Ezt a legkönnyebb mindig, gyorsan bedugni valakit egy kreált skatulyába, a többi közé. Sem a férfi, sem a nő nem nézett ki szerencsétlennek... hisz ha nem tudná, mi történt velük, milyen tragikus életük lett, csak két helyes embert látna bennük, akik szeretik egymást. Mert szeretik egymást, ez tény... a nő meg fog halni... kezdte sajnálni a férfit. Ő a drámában a legnagyobb vesztes, egyedül marad, se gyerekek, se rokonok, se feleség. Benjáminra gondolt, akiről már az első találkozáskor megállapította, hogy nem csúnya pasi, magas, férfias... túlságosan férfias... nem normális, hogy ezen egyáltalán rágódik. Az egészet azonnal el kell felejtenie! Mi köze hozzájuk? Semmi! Bevillant a tudatába a haldokló asszony, ahogy könyörgött neki: de mit akart az asszony azzal, hogy segítsen? Hogyan tud ő segíteni? Nem tanult polgári jogot. Mit talált ki ez a szegény asszony? Nem mondta végig, mit vár el tőle, úgy gondolta, ő úgyis fogja tudni, mit kell tennie ezután. Gondolhat, amit akar, ő honnan is tudhatná, az asszony mit látott „odaát"? Ez az egész úgy, ahogy van... nem normális.

A busz sípolva lassított le a végállomáson, beállt ő is a leszállók közé. Közvetlen előtte egy nő karjában aludt egy kisgyermek. Fáradt lehetett az utazástól, nem ébredt fel, csak a cumi mozgott a szájában. Néha megrebbent a lehunyt szemhéja. – Biztos álmodik – önkénytelenül lassított, hogy a háta mögöttiek nehogy hozzálökjék az anyához.

.Két megállót kellett villamossal utaznia. Onnan már csak gyalog ment a panelsorig, ami előtt kis zöld területen volt egy játszótér, ami örökös vita tárgyát képezte mindig, hogy a kutyák vagy a gyerekek birodalma-e. A kutyások kibírhatatlanok voltak, legalábbis az ottani kutyások, örökké teleszarták a kutyáik a gyerekek játszóhelyét. Egyik alkalommal valaki rajszöges kolbászokat rakott ki a lehajló levelek közé. Két kutya meg is döglött tőlük. Akkor meg abból lett ribillió. Mi van, ha egy éhes gyerek megeszi? – Éhes gyerek? – már tudta, hogy sok van azokból is.

A szemetes konténerek savanyú lehelete megcsapta az orrát. – Az otthon illata – gondolta keserűen. Észrevette magán, hogy nem ugyanazzal a szemmel nézi a környéket, mint egyetemista korában. Rögzítette az agya a képeket ugyanúgy, mint azelőtt, de nem úgy dolgozta fel. Lassan de biztosan változott benne a világról alkotott értékrend. A házuk előtt egy magas ecetfa állt, már sárgultak a levelei. A teli konténerek itt is bűzlöttek, mellé is dobáltak szemetes zsákokat, amit a kutyák vagy a hajléktalanok feltúrtak, a járdán zörögve gurultak a műanyag flakonok. – A város belülről bűzlik – gondolta – mint a szardíniás konzerv... pedig ez itt Európa, nem értette miért bosszankodik a szemét miatt? Ha Indiában élne, ahhoz képest, amit lát, patika.

Az anyja boldog volt, ölelték egymást már az ajtóban.

– Micsoda véletlenek vannak, téged emlegettünk az előbb!

– Kivel emlegettél?

– Gyere csak beljebb, keresztanyád van itt a Pálos-tanyáról, fontos hírrel jött fel Pestre.

Ki se mondta jóformán az anyja a mondatot, már ott is állt mögötte a szikár, magas asszony, nevető szájjal, csillogó bogárszemekkel.

– Nem csak látogatóba jöttem, üzletet is szeretnék kötni veletek. Hogyhogy hívás nélkül itt vagy lányom, ezen a fontos eseményen?

– Ha te tudnád, mennyi hihetetlen dolog történik velem az utóbbi időben keresztanyu, nem csodálkoznál. Ma reggel csak úgy útnak indultam, talán mintha valaki mondta volna, hogy haza kell jönnöm, látod, itt vagyok!

A három nő bement a konyhába, leültek az ebédlőasztal köré. Sára öntött magának kávét, és érdeklődve figyelt, hátha elárulják végre neki is, miben sántikál a vidéki rokon. – Nem lehet baj, hisz ragyog mind a két asszony, az anyja is, régen látta ilyen boldognak.

– Na, megszólaltok végre? – sürgette türelmetlenül a két jókedvű asszonyt.

Keresztanyja lenyelte az utolsó kortyot a bögréjéből, aztán elárulta, milyen üzletet készítenek elő az anyjával.

– Azt ajánlottam anyádnak, adja el ezt a hitellel megterhelt lakást, fizesse ki a tartozását, múljon el a fejetek felől a veszedelem. Felajánlottam neki, hogy minél hamarabb költözzön le hozzám vidékre. Mi már megegyeztünk, ha nyélbe üti anyád az eladást, költözhet is! De a te válaszod is nagyon fontos, több ok miatt.

– De hát anyu, nincs lemaradásod, én fizetek mindent! – háborodott fel Sára – Mihez kezdesz te vidéken, örök életedben városi voltál. Ez ugye csak egy rossz vicc? Velem mi lesz?

– Ne lázadozz Sára, neked is jó lesz. Nagy a ház, a te helyed is ott van. Gondolj csak bele, nem kell a hitel miatt dolgoznod, amit szegény testvérem felvett. Én meg egyedül vagyok, Isten elleni vétek ott egyedül élni. Idegent meg nem engedek a gazdaságba. Keresztapád végrendelkezett... most már ideje megtudnod, ha én meghalok... – jelentőségteljesen ránézett Sárára, aztán kimondta a legfontosabbat –, minden rád száll, te vagy az örökösünk. De miért várjuk meg az én halálom? Akkor ki tanít be téged a fortélyokba, lányom? Itt az idő, bajban vagytok. No, meg szegény testvérem is elköltözött az Úrhoz.

– Milyen gazdaságról beszélsz keresztanyám, a háztól a mezsgyéig? – nevetett fel gúnyosan Sára.

– Meg a mezsgyén túl, ötven hold, megvette keresztapád a földet annak idején, neked Sára! – mondta az öregasszony felvillanó szemekkel.

– Az akácos erdőig?

– Az erdő is benne van – javította ki újból az öregasszony.

Sára összezavarodott, a két asszony úgy figyelte a reakcióját, mintha azon múlt volna az életük. Nem akarta megbántani őket, igaz, nagyon meglepődött azon, hogy van egy vidéki birtoka, de egyáltalán nem tetszett neki, amit kitalált a keresztanyja. Még hogy ő is vidékre? Meghibbant mindenki.

Mégis úgy döntött, hogy nem lesz ünneprontó. Talán igaza van mindkettőnek, amikor úgy gondolták, összekötik a hátralévő éveiket.

Eszébe jutott Róza, aki vidéki életről áradozott az éjszakai sétájukon – Róza ugyan mit tud, amit ő nem? Szerinte vidéken lehet csak élhető életet élni, egészséges körülmények közt gyermeket nevelni. Ki tudja? Soha nem törte a fejét ilyen dolgokon, nem csak ezen nem, a gyereknevelésen sem, még álmában se jött elő egyszer sem. Gyermeknevelés? Atyaég, miért is jutott eszébe újra... Jól van, legyen hát ez a nap a békességé! – fejezte be a magában folytatott elmélkedését és ránézett a két asszonyra, akik csendben és feszülten várták a döntését.

– Én ebbe nem szólok bele, tudom, hogy mindig nagyon szerettétek egymást, én is nagyon szeretlek benneteket. Köztünk itt van apu emléke, összeköt bennünket örökre. Legyen hát meg az Úr akarata és keresztanyámé is persze! – nevetett fel vidáman a két asszony megkönnyebbülésére.

– De még most se tudom felfogni, mi a fészkes fenét csinálsz majd ott anyu? Halálra fogod magad unni.

Az anyja kérdőn nézett a lányára.

– Unatkozni fogok, azt mondtad?

– Azt. Eltaláltad. Te városi vagy, és az voltál mindig, azt hiszem, törvényszerűen az is maradsz. Nincs a génjeidbe kódolva a vidéki élet.

– Igazad van, mindig városban éltem. Mégis úgy gondolom, jobb lesz ott, mint itt a négy fal közt reggeltől estig. Szerinted most mit csinálok? Én megmondom neked, halálra unom magam!

– Bizony ez az igazság, vidéken sokkal jobb lesz, majd meglátjátok! – helyeselt a vidéki rokon.

Hosszú győzködés után megígérte, hogy leköltözik hozzájuk, de kicsit később.

–Talán egy év is kell anyu, míg pontot teszek egy-két dologra. Vannak elvarratlan szálak az életemben, amit nem hagyhatok félbe – mondta, közben akaratlanul a haldoklónak tett ígéret is beugrott a gondolatai közé.

– De sűrűn lemegyek hozzátok madárdalt hallgatni az akácosban. Ígérem!

A két asszony elől elhárult az akadály, megkapták Sára áldását, boldogan szövögethették tovább a jövőbeli, közös életüket.

Sára otthagyta a két duruzsoló asszonyt, átment a másik szobába.

Beindította az apja számítógépét. Mikor bevillant a monitoron az első kép, összerezzent. A diplomaosztáskor készült fotó volt a főoldalon, ahogy ölelték egymást boldogan. Apa és lánya. Mind a ketten teli szájjal nevettek. Sokáig nézegette a fotót emlékeibe merülve.– Biztos, hogy nagyon boldog volt apja, hogy diplomás lett. Mit szólna most szegény, ha megtudná, mit tervezget odaát a másik szobában a nővére meg a felesége? Ha élne, kinevetné őket, talán azt mondaná:

– Hé, álljatok le, nem azért tanult Sára, hogy paraszt legyen!

A keresztapja meg titokban végig oda várta a tanyára. Megvette a sok földet a tanyaház körül. Szólhatott volna, hogy ne közgazdásznak tanuljon, hanem mezőgazdásznak. Hát persze, elejétől fogva várta a tanyasi gazdaságba, hisz el is mondta, csak akkor még nem értette meg:" Neked adom a tanya feletti csillagos mennyboltot", jutott újra eszébe, hogy az öreg keresztapja mit mondott neki gyerekként. – Félelmetes, ahogy előjöttek arról az estéről az emlékei, mintha figyelmeztette volna, hogy nagyon közeledik az idő, amikor át kell vennie az örökségét. A csillagokat a tanya felett.

Beírt a Google keresőjébe egy szót, „árva gyermek". Eszméletlen kínálat ugrott elé, keresgélt köztük. Az állami gondozásnál rákattintott. Olvasta és még jobban összezavarodott. Úgy zárta le a gépet, hogy már tisztában volt azzal, mitől félt az asszony. A gyerekek tényleg nehéz helyzetbe kerültek. Az a legkevesebb, hogy ideiglenesen nevelőszülőhöz adják őket. Megtudta azt is, ha az apa rendszeresen látogatja a két gyereket, nem adhatják örökbe egyiket sem. De ha nem látogatja őket, valami ok miatt, akkor örökbe adhatókká válnak.

Az asszony talán attól fél, hogy a férje nem képes összetartani a családot. Azt mondta, a férje előtt nincs egyenes út... ugyan mire gondolt, mit tud, amit nem mondott el? Talán azért nem akart beszélni, mert ott volt a férje.

Sárának továbbra sem volt halvány sejtelme arról, hogy mit fog tenni, ha mégis megcsörren a telefonja. Mert tudat alatt érezte, hogy még nincs lejátszva minden ebben a nem mindennapi történetben.

A férfi nem fogja felhívni az biztos. Minek? Csak arra kérte, színészkedjen. Játsszon el egy szerepet a haldokló feleségének. Talán az asszony hívhatja mégis... de honnan, hisz meg fog halni, a túlvilágról? Neki adott telefonszámot. Lecsukta a laptopot. Arra gondolt, le kéne zárnia ezt az egész szerencsétlen ügyet. Lezárni úgy, ahogy a haldokló asszony férje kérte rá. Lezárni és örökre elfelejteni. Miért olyan nehéz megszabadulni egy rémálomtól? – Lám, milyen idióta, nem képes szabadulni tőle. Még a végén elhiszi, hogy az a nő tényleg látta a jövőt. De legalább lenne benne valami hihető, kézzelfogható, valami extra. Csak magában az is nevetséges, hogy van két gyerek, akik csak arra várnak, hogy ő nevelje fel őket. Azt miért nem látta ez az asszony, hogy egyáltalán akarja-e? Még hogy a sors, meg az Isten. Kivan az egésztől! – Vissza ment a konyhába a két trécselő asszonyhoz, közben széles mosolyra igazította az arcát, nehogy észre vegyék, hogy nincs minden rendben körülötte. Egyelőre senkivel nem akart beszélni arról, milyen nevetséges szituációba keverte saját magát.

Kiderült, hogy a keresztanyja nem csak egy napra utazott fel a városba. Nagy súlya volt a látogatásának, ezért aludt egy éjszakát vendégségben, mert úgy gondolta, mindent meg kell részletesen beszélni, nem szabad elkapkodni semmit sem. Sára megebédelt velük, majd koradélután elbúcsúzott tőlük.

– Aztán alaposan rágjátok át a tervet, ne csússzon bele hiba! Segítek mindenben, csak szóljatok, ha bármiben megakadtok. Telefonálj anyu, mindenről tájékoztass, ígérd meg! – szólt rá az anyjára. – Te meg keresztanyám, nagyon megleptél, hogy így gondoskodsz a családról. De nem csak te, szegény keresztapám is, nem is tudom, mit mondjak. Őszintén még fel se fogtam a súlyát a szavaidnak.
– Kiről gondoskodtunk volna, Sára? Isten nekem nem adott gyermeket, de kínált egy lehetőséget. És az te voltál mindig kislányom. Olyan vagy te nekem, mint az édes gyermekem, mióta a keresztvíz alá tartottalak. Jó, hogy hazavezérelt a mai nap az Isten – nézett áhítatosan a mennyezet felé és keresztet vetett gyorsan. – Mert csak a te szavad a döntő. Mi már lépegetünk minden nap Jézus országa felé. Kellesz a gazdaságba, a fiatalságod elsősorban. Azért, hogy öreg napjainkra odafigyelj. Remélem, ad az Isten melléd egy jóravaló, becsületes férfiembert, aki megbecsüli a keresztapád élete munkáját. Ötvenholdas tanyagazdaság, az egy nagy ajándék. Remélem, már felismerted aranyom te is?
– Megtanulom azt is, na persze, ha segítesz. Az meg, hogy ki lesz a párom, még a jövő rejtegeti előlem is. Nem sürgős számomra a férjhez menés. A mai srácokból kiábrándultam. A mostani ismeretségi körömből még csak egy sem jöhet számításba. Az egyetemről meg pláne. Azokkal csak csavarogni, bulizni volt jó. De az már a múlté. Az apu halálával valami nagyon megváltozott bennem, változott az értékrendem. Sajnos későn, hamarabb kellett volna.
– Az idő sürget pedig, a legszebb korban vagy gyermekáldásra. Még az kéne, hogy öreglány maradj. Szép vagy, okos vagy. Majd meglátod, ott vidéken járni fog utánad sok legény, ne is itt keresd az igazit! – hízelgett az öregasszony, mint egy kerítő.
Sára nevetett a keresztanyja elmélkedésén, megölelgette mindkettőjüket és elindult Csepelre, Kíra családjához.
Könnyű szívvel lépett ki a panelházból, nem bánta, hogy beolvad majd a múlt emlékeibe minden ott töltött napja. Nézte a telerondított graffitis házfalakat, kapualjakat. Tudta, hogy ezeken pláne nem fog későbbiekben nosztalgiázni. Lassan szétpattant a lelkét abroncsba szorító burok, és darabjaira hullott. A belső szorongása nem húzta már visszafelé, már nem kellett aggódnia az anyjáért, mint azelőtt.
Vidékre akar költözni az anyja, és nem kényszerből, látja rajta az izgalmat és a várakozást. Menni akar, vágyik oda. Hát hadd menjen! Na, és ő? Benne miért nincs ez a nagy izgalom? Soha nem jutott eszébe egyszer sem az életben, hogy vidékre menjek élni. Egyáltalán nem örült annak, hogy más döntötte el a jövőjét. Mintha elvették volna a saját akaratát, mindenben a halálra készülők döntöttek a sorsáról... a keresztapja, hogy hol fog élni, Karola, hogy ki lesz a családja, talán még azt is eldöntötték, ki lesz a férje.

Idegesen szállt fel a buszra, ami a HÉV-megállóig vitte.

Sokszor volt az egyetemi évek alatt Csepelen Kíránál. Egyetem előtt nem ismerték egymást, csak a gólyabálon találkoztak. Ott jött össze a brancs, és attól kezdve elválaszthatatlanok lettek.

Kírát és az öccsét egyedül nevelte fel az anyja, még gyermekkorukban lelépett az apjuk egy nővel. Kíra mindig azt hajtogatta, hogy az apja egy szemét alak, mert megcsalta az anyját. Szerinte abba is rokkant meg az anyja, a sorozatos megaláztatásba. Mert attól az időtől mindig valami görcsös migrén gyötörte, meg mindenféle kórság. Kíra szerint csak képzelt beteg, hogy jobban kivívja a környezetétől a sajnálatot. Aztán lassan mégis elhitte, hogy beteg az anyja, amit el is mondott Sárának egyik alkalommal.

– Lehet, hogy anyám lelki beteg. Az is nagyon gázos, hisz mindig depressziós és negatív a látásmódja. A beteg lélek meg beteggé teszi a testet. Totál lelki roncs az anyám, és én tudom, hogy azért, mert nem tudja elfelejteni a fatert, szerintem még most is bele van zúgva, az meg ... még a gyerekeiről se akar hallani. A szemét!

Amikor leszállt a HÉV-ről, már tudta, hogy sietnie kell, nagyon elszaladt az idő. Két hosszabb utcán ment végig, ott még bőven voltak emeletes házak, de a város képe, amikor végig ért a második utcán, átváltozott, vidéki hangulat uralkodott el rajta. Drótkerítésekkel övezett kertek mellett haladt, ezeréves feltöredezett járdán botladozott. Nem hitt a szemének, mikor meglátta azt a többemeletes házat, amit pár hónap alatt építettek fel, pont Kíra családjának háza mellé. A magas épület teljesen árnyékba borította a régi, napfényes kertet. – Már itt is elkezdték szétbomlasztani a nyugalmat – csóválta meg a fejét, mikor megállt a zöldre festett kiskapu előtt. Nézett befelé az udvarba, hátha meglát valakit.

Kíra anyja okosan élt a lehetőségeivel. A hosszú ház elejét kiadta már évek óta albérlőknek. Elmúlt évben már a sufniba is beköltözött egy magányos öregasszony. Nagyon meglepődött, mikor ottjártakor hirtelen kilépett a rozoga melléképületből egy vén banya. Nem köszöntek egymásnak, csak összevillant a tekintetük.

– Te nem félsz ettől az öregasszonytól, olyan pont, mint egy boszorkány? – viccelődött Kírával.

– Hát nem egy Claudia Schiffer az biztos, de ártalmatlan. Kidobták a gyerekei, még a nyugdíja se fogta vissza őket – nevetett Kíra –, most meg jattol az anyámnak.

Kíra anyja hamar leszázalékolt lett az örökös betegségei miatt, azután a szomszéd iskolát takarította mindennap. Megpróbált mindenből pénzt előcsikarni. Sokba került az iskoláztatása a gyerekeinek, csak mert beteg lett, nem lazsálhatott egy napot sem.

A kapu zárva volt. Sára ott topogott jó darabig előtte. Aztán elindult az iskola felé, ahol gondolata szerint már dolgozni kéne az asszonynak.

Az üres folyosó idegesítően kongott a lépéseitől, mikor végig ment rajta.

– Helló, van itt valaki? – kérdezgette egyfolytában.

– Szia, Sára! – hallotta a háta mögül a hangot.

Kíra öccse állt a tanterem ajtajában, kezével a felmosó nyelére támaszkodva.

– Szia, hozzátok jöttem. Anyukáddal szeretnék beszélni.

– Hát vele nem tudsz egyelőre, mert kórházban van. Én dolgozok helyette, hogy ne vegyenek fel senkit. Már tizenhét múltam, így szerencsére megengedték.

A fiú sokat nőtt, erősödött, mióta nem látta. Kopott sportcipője vizes volt, a baseball sapkája fordítva volt a fején, bizonyára az ésszerűség miatt, hogy ne zavarja a munkában.

– Miért van bent a kórházban? Mi a baja anyukádnak?

– Most komoly beteg. Azt hiszem, az a legnagyobb baja, hogy cukros lett. Itthon összeesett. Nagyon megijedtem! – válaszolt a fiú.

Sára látta rajta, hogy jólesik neki az érdeklődés.

– Elhiszem, félelmetes lehetett. És mit csináltál, gondolom hívtad azonnal mentőt.

– Hát... először apámat hívtam fel – válaszolt lehajtott fejjel a fiú, de mikor ránézett Sárára, csillogott a szeme. – Apám hívta a mentőt... azóta mindennap jön, meg ott van a kórházban is.

– Apád?

– Igen. Azt hiszem, jól kijönnek anyával megint – vigyorgott most már felszabadultan. – Lehet, végleg hazaköltözik hozzánk.

– Hát ez nagyszerű hír. Mit tudsz Kíráról? Hívott benneteket?

– Igen, de csak veszekedtek anyával. Összebalhéztak akkor is, mikor indult Londonba. Anyám nem örült, hogy külföldre megy. Mégis elment. Te miért maradtál itthon?

– Meghalt apám, azért. De nem bántam meg, hogy maradtam. Kírával is van odakint most egy kis gond. Pénzt kért tőlem, mikor telefonált. Haza akar jönni. De semmit nem tudok róla, még azt sem, hova küldhetném a pénzt. Ezek szerint nem tudtok róla semmit. Nektek miben tudok segíteni?

– Nem nagyon tudsz, én mindent elintézek.

– Várj, itt a névjegykártyám, hívj azonnal, ha Kíra telefonál, vagy ha segíteni kell valamiben. Számíthattok rám.

– Rendes vagy! – vette el a névjegykártyát a fiú. – Azt mondtad, Kíra hazajön? Megmondom anyának, örülni fog neki, meg apámnak is megmondom. Igaz ők sose jöttek ki egymással...

– Tudom, de azt is tudom, hogy az életünk múlásával sokat változunk. Talán Kíra is megváltozik apáddal szemben. Rendes az öregedtől, hogy törődik veletek.

– Igen, apám sokat változott, nem olyan, mint régen volt. Sokat beszélget velem... szóval törődik a családdal.

– Ezt nagyszerű hallani tőled.

Töprengve ült a villamoson, ami a buszpályaudvarig vitte: – Kira igazat mondott, haza kellene jönnie. Tényleg nem hazudott, azt se tudta megmondani honnan telefonált. Hogy lehetne kinyomozni, most hol van? Hol vannak? Mert csak remélte, hogy nincs egyedül.

Besötétedett, mire felszállt a távolsági buszra. Nem látott már mást, csak a fényeket, amiket a suhanó busz csíkká húzott össze, dobálta őket le-fel, végül maga mögött hagyta az összeset. Hirtelen szűnt meg a fény, mikor kiértek a városból. Csak az autóúton kapaszkodtak össze a szembejövő autók lámpáinak fénycsóvái. Elfáradt, néha úgy érezte, nem tud ébren maradni, lehunyta a szemét és gondolatban végig pergette az elmúlt órák eseményeit. Benjámin körül időzött el a legtöbbet. Felzaklatta a férfi emléke. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, amikor ott álltak a hideg kórházfolyosón összeölelkezve. Próbálta, de nem sikerült megtagadni önmagát, kedves és felkavaró élményként élte át újra azokat a pillanatokat.

Érthetetlen, hogy miért vonzó számára a pasi. A józan ész szerint nagyon elítélendő volt az a jelenet, hisz egy ajtó választotta el őket a haldokló feleségétől. Miért érzi mégis, hogy nem álszent, hogy szereti azt a nőt, és miért érzi, hogy vele sem az. Nehéz összekapcsolni logikusan ezt a történetet.

Örült, hogy hazaért az albérletbe, bekapcsolta a tévét, elnyújtózkodott a foteljában. – Végre itthon, jó lenne egy forró tea – gondolta, de a fáradtsága miatt inkább átadta magát a megnyugvásnak, próbált ellazulni. Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el. Hogy egyáltalán elaludt- e vagy sem? Csak arra emlékezett, hogy furcsa feszültség  uralkodott el rajta. Nem tudta megmagyarázni az okát. Valami történt, és változott körülötte. Lélegzetvisszafojtva figyelt. – Valaki lekapcsolta a tévékészüléket – állapította meg riadtan, hisz nem hallotta a hangját, csak a szíve dobogását a csendben, és még valami furcsa neszt. A szemben lévő fotel felől. Már fulladozott, alig kapott levegőt a félelemtől. –Valaki, vagy valami ott van a fotelben! – Tágra nyílt szemmel figyelt, megbénult a teste. Lassan oszlott a sötétség és meglátta tisztán az alakot. Karola sziluettjét ismerte fel, ott ült vele szemben, viaszfehér arccal. Számon kérőn nézett feléje.

Próbált felállni, de ijedten tapasztalta, hogy nem tud megmozdulni. Kiáltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán.

– Megígért nekem valamit, ne feledkezzen el róla! – hallotta az asszony hangját, de olyan távolról, mintha csak visszhangot hallana. – A gyermekeim veszélyben vannak... megígérte, hogy vigyáz rájuk! Ne késlekedjen!

Karola teste felegyenesedett és furcsán közeledett felé. Nem a földön járt, csak kúszott előre az alak a semmiben, mintha a levegőben járna. Érezte, mikor mellé ért az asszony, hogy a félelemtől gyöngyözni kezd a homloka. Az elsuhanó alak először hideg légáramlattal borította be, majd intenzív kórházszagot érzett. Nem tudott utána fordulni, nem engedelmeskedtek az izmai. Nem látta, hová tűnt. De eltűnt, mert oldódott benne a félelem görcse. Levegőért kapkodott, míg lassan megnyugodott.

– Az asszony meghalt a kórházban! – suttogta maga elé. – Eljött hozzám, hogy figyelmeztessen az ígéretemre.

Sára reszketett a félelemtől, a tévében elkezdődött egy amerikai akciófilm. Idegesen lehalkította a készüléket, amiben egy autós üldözés miatt kellemetlenül felerősödtek a zajok.

Egész éjjel égette a lámpákat, nem mert sötétben maradni. Hajnal felé már szúródott a szeme a kialvatlanságtól. Nem mert elaludni, mindig úgy érezte, nincs a szobájában egyedül.

Végül felkelt, összegömbölyödve ült a fotelba, lábait maga alá húzta, és figyelt, mint egy eszelős. Közben arra gondolt, hogy bizonyára elment a józan esze, mert normális ember nem élheti át azt, amit ő valóságként átélt órákkal előtte. Győzködte magát, hogy mind csak álom lehetett, hisz előtte való nap a gondolatai szüntelen a haldokló asszony körül forogtak. Hiszen emiatt rágódott végig, hogy idiótán megígérte egy haldoklónak, hogy teljesíti az utolsó kérését. Bizonyára csak ezért álmodhatott ilyen ijesztő képeket. Majdnem sikerült meggyőzni magát, de eszébe jutott az az éjszaka, mikor kórházban eszméletlenül feküdt az apja, és ennek ellenére látta őt benyitni a szobájába. Megjelent nála, valamit közölni akart vele, de ő csak aludt tovább. Ezer százalék, mikor felriadt, őt látta az ajtóban. Az árnyék akkor is valós volt. – Valami nincs rendben vele, nem értette az egészet. Mi változott meg körülötte? Vele? Mi a fene ez, hogy érzékeli, látja a halott lelkeket? – tépelődött, majd eldöntötte, ilyen ramaty állapotban nem megy be dolgozni. Felhívja reggel a főnökét, kér még egy napot.

A nap felfénylett a kis erkélyre nyíló ablakból, körbe simogatta a szobát, megkereste Sára arcát. Megpihent rajta. Fáradtan elindult a konyhába kávét főzni. – Végre, vége ennek az éjszakának! – suttogta maga elé, míg kivette a filtert a dobozából.

Összerezzent a telefon zenéjére, megállt a mozdulat kellős közepén, aztán rohant, hogy felvegye. Már semmi jóra nem számított az éjszakai rémálom után.

– Igen! – szólt türelmetlenül a telefonba.

– Ne haragudjon, tudom, hogy nagyon korán van... bocsánat! – hallotta Benjámin hangját a vonal túloldaláról.

– Maga az? Hallgatom. Nincs semmi baj, fel vagyok... már rég.

– Csak el szerettem volna mondani... nem tudom... miért gondolom, hogy magát érdekli... – halkult el bizonytalanul a férfi hangja, majd folytatta – Karola, a feleségem az éjszaka eltávozott. Az ígéretét, amit tett neki, így már teljesen elfelejtheti. De még egyszer köszönöm, hogy olyan kedves volt, hogy bejött tegnap a kórházba. A feleségem lelki békéje miatt... és magam miatt is... megmondom őszintén, kellemesen csalódtam önben. Szerettem volna ezt is elmondani, és még azt is, hogy... nekem is jól esett a jelenléte. Akkor... többet nem zavarom. Ég önnel!

Benjámin letette a telefont.

– Ennyi? Megint hamar lerázott. Micsoda stílusa van, belehalok!

Aztán idegesen kikereste Róza telefonszámát.

– Figyelj, szeretnék a haverokkal beszélni ma este, muszáj, hogy segítsetek, mert megbolondulok!

Róza megígérte, hogy összehozza őket annak ellenére, hogy nem volt estére megbeszélt találkozójuk. Furdalta a kíváncsiság, mi baja lehet a kolléganőjének, de végül legyőzte magában a kíváncsiságot. Próbálta inkább Sárát megnyugtatni.

– Jól van aranyom, majd hívlak, mindenhogy összefutunk dumcsizni, ha jönnek, ha nem. Bármi történt veled, vegyél mély levegőt, az segít, nyugi!

Nézte a telefonján a híváslistát, visszakereste az előző számot, amin Benjámin hívta. Látta, hogy az nem mobiltelefon volt, hanem egy nyilvános vonal. Talán a kórház folyosó végén, ott látott sarokban telefont a falon – emlékezett vissza. – Szegény pasi, min megy most keresztül? Nem tudta elképzelni sem, hogy bírja ki agyilag. Tényleg pszichológusra szorul, mert elkezdett aggódni érte. Vagy komplett hülye, az előbb mondta a férfi, hogy nincs tovább szüksége rá, elhúzhat...

Végkép összezavarta a tudatát az éjszakai jelenés és a férfi reggeli telefonja. Az összefüggés a két dolog közt nyilvánvalóvá vált számára. Az asszony szelleme meglátogatta az éjjel, az már biztos. A férje csak megerősítette a tényt, mikor felhívta és közölte, hogy az éjjel meghalt a felesége.

Tehát nem álmodta, valóságos volt a találkozás. Felejtse el, arra kért, de hogyan tehetné meg, hogy elfelejtse? Hisz még halálában is felkereste a felesége, hogy számonkérje az ígéretét! Megőrül az egésztől. Valaki csak tud rajta segíteni!