Ha anyu szól neki a Mennyországban.

 

Egyik meglepetésből a másikba esett a három felnőtt, de komoly arcuk nem tükrözte, hogy hihetetlen számukra a válasz. Marika néninek eszébe jutott az a fiatal nő, aki segített a gyerekek keresésében azon a napon mikor megszöktek.

– Igazatok lehet! – válaszolt a lányoknak – Ő tényleg eljöhet értetek. Utána fogok érdeklődni, mi van most vele. De addig semmi rosszat ne csináljatok, elég volt a csínytevésből. Rendben?

– Nem biztos, hogy utána lehet nézni, ő csak akkor jön el, ha akar, ha például anyu szól neki ott fent a Mennyországban.

– Mégis meg kéne próbálni elérni valahogy – vett erőt magán a vezető, nem akarta elárulni még akkor sem, hogy mennyire hihetetlen számára a két gyerek meséje.

– Hát meglehet éppen próbálni – hagyta jóvá Zsuzska –, de akkor meg kéne neki azt is mondani, hogy siessen kicsit jobban.

– Miért... miért csak őt várjátok? – kérdezett tovább a pszichológus.

– Mert aranyos...– hajtotta le a fejét Mónika.

– Mert ő a védelmezőnk... anyu mondta... meg vigyáz a pillangómra is, már régóta – fejezte be az indoklást bőbeszédűbben Zsuzska.

Aranka néni mellett szótlanul bandukolt visszafelé a két kislány a beszélgetés után. A folyosón még akkor is fojtogató füstszag terjengett.

– Lehet, már tudja a barna angyal, hogy nagyon sok rosszat csináltunk, még megharagszik igazándiból és soha többet nem jön el! – súgta Mónikának a húga – Te találtad ki az egészet – nézett vádlón a nővérére.

– Megmondom neki, hogy én találtam ki, nyugodj meg! – felelte határozottan Mónika – Rád nem fog haragudni.

Aranka néni hallotta a susmust, de úgy tett, mint aki süket.

Elvira merőn nézett a vezetőre mikor magukra maradtak.

– Hallottad mit mondott a kislány? Azt mondta eljön értük a barna angyal, mert az anyukája megmondta nekik. De az anyukájuk nem beszélhetett velük egyáltalán... hiszen halott.

– A hölgy, akiről gondolatom szerint beszéltek, azon az éjszakán találkozott velük amikor megszöktek. Segítettek a keresésükben, kimondottan neki köszönhető, hogy a két gyerek szökéséből nem lett tragédia. Tehát van igazságtartalma annak, amit mondtak. Azt tudom, hogy a fiatal hölgy, érdeklődött, hogyan vehetné fel a jövőben velük a kapcsolatot. De csak ennyi információm van. Azon a napon találkoztam vele én is, de azóta nem hallottam felőle semmit. Talán meggondolta magát. Felhívom a gyámügyet telefonon.

– Hihetetlen, talán a kicsi lány még látja a szellemeket, még tudott kommunikálni a halott anyjával – morfondírozott a pszichológus. – Jól van, csak elmélkedek. Ennyi. Ne vedd komolyan! – nevetett a másikra mikor meglátta milyen hitetlenkedve nézi.

Mikor visszaért Zsuzska és Mónika a szobájukba, Aranka néni úgy hagyta ott őket, hogy utoljára még rájuk borított egy csomó intelmet.

– Melegen ajánlom, hogy húzzátok most már meg magatokat! Ennyi elég volt mára a feszültségből, de lehet egész évre is!

Zita se maradt ki a véleménynyilvánításból, nagy patáliát csapva

hozta a formáját.

– Hé', má' megint körülöttetek forog a világ? Mikor lesz má' itt nyugalom? Piromániáztok legújabban? Leég a hajam tőletek... a végén.

Az otthonvezető felhívta a gyámügyi előadót, hosszan beszélgettek a gyerekekről. Arra a döntésre jutottak, hogy elhalasszák a kihelyezésüket a kijelölt nevelőszülőhöz. Megpróbálják előtte felkutatni és szóra bírni azt a bizonyos „barna angyalt," akit annyira vár a két kislány.

Önvád

 

A temetőben a szertartás véget ért, indult a család a kijárat felé. A két kislány mellé szegődött a gondozónő. Lassan sétáltak. Benjámin szótlanul ment maga elé bámulva, mintha a két gyereke ott se lenne. Gyűlölte az életét, nem látott benne semmi kiutat. Az utóbbi napokban sokat gondolt a halálra. Most is, hogy milyen jó Karolának, nincs már semmi, ami szétfeszítse a lelkét, mint neki. Úgy érezte, felesleges időtöltés minden perc, amit átél, felesleges minden levegővétel, ami életben tartja. Céltalan jövőbe nincs értelme kapaszkodni. Csak illúzió és szemfényvesztés, hogy minden vesztes élethelyzetből van kiút. Kinek, és egyáltalán miért? Meghalt a felesége.

Zsuzska szomorú volt, meggyötört arcán még most is le-legördült egy könnycsepp. Mónika vigasztalta egyfolytában, míg mentek kifelé a temetőből.

– Ne sírj, hagyd abba. Anya ott van az angyalokkal.

– Tudom. Ott volt a barna angyal mellett. Láttam őket. Aztán elmentek. Talán örökre – nézett szomorúan a nővérére. – Lehet az is, hogy az angyal csak őt kísérgeti, mirólunk meg teljesen elfeledkezett.

Benjámin lelkét felemésztette az önvád. A gyász fekete madárként szállt a lelkére, a gondolataira. Úgy érezte, egyre távolabb kerül a valóságtól, teljesen elmerült a saját fájdalmában. A szeretet, ami még élt benne a két gyermeke iránt, kihalt belőle, elillant a túlvilágra, Karolával együtt. Pedig szorongatta a két kicsi kéz a kezét, és néha összeakadt a tekintetük, mikor lenézett a kislányaira. Szinte hallotta a néma kérdést tőlük: – Apu, mi lesz most már velünk?

Önkéntelenül maga elé suttogta: – Nem tudom! –, és zavartan elvonta a kezét, hogy a nem létező könnyét kitörölje a szeméből.

A szíve úgy keményedett lépésről lépésre, míg lépkedett a temető kapuja felé, mint a márvány.

A temető előtt ott volt a két autó, egyik a börtöné, másik az intézeté.

A kísérők illedelmesen távolabb léptek, hogy el tudjon búcsúzni a család. Benjámin akkor lehajolt a két kislányához, megsimogatta őket.

Zsuzska átölelte a nyakát és hozzányomta a könnyes kis arcát, hogy súgjon neki egy titkot. Nem akarta, hogy más meghallja, mindenáron el akarta mondani, hogy nincsenek egyedül, arra gondolt gyermeki lélekkel, ha a titkot megtudja az apukája, nem lesz annyira szomorú.

– Apu, itt volt velünk a barna angyal, meg anyu is...

Csalódottan vette tudomásul, hogy nem látott semmi lelkesedést az édesapja arcán.

– Vigyázzatok egymásra! – mondta rezignáltan Benjámin, és azonnal elfordult tőlük. Sietve beszállt az autóba.

Megkönnyebbült amikor egyedül maradt, nem érezte tovább a vádló, kérdő tekinteteket magán. Összegörnyedt testtartással jelezte a külvilág felé, hogy kész, teljesen kiborult, nem bír el több terhet. Fojtogatta, és egyre jobban elhatalmasodott a felismerés benne, hogy mindenért ő a felelős. Látnia kellett volna mindennap, hogy merre tart az életük, észre kellett volna vennie időben, Karola hogyan emészti fel magát mellette. De ő csak saját magát sajnálta, a saját nyomorúságán vívódott. Mire hazaért céltalan csavargásaiból, már csak az agresszivitás uralta a lelkét. Karola meg várta őt, fáradt, álmos szemekkel. Reménykedve, hátha az a nap lesz már az a nap, mikor elviszi hozzá a megoldást, a feloldozást. Nem vádolja többé a sok kudarcért, és bevallja azt, amire vágyott, hogy a szerelmük erősebb mindennél ezen a földön, hogy ketten, együtt, rendet tudnak tenni az életükben. De ő magára hagyta azt a nőt, akit azelőtt annyira imádott, otthagyta az út szélén, mint egy fagyos éjszakába kidobott kutyakölyköt, akit halálra ítélt a gazdája. Nem értette meg, nem hatotta meg, nem szelídült vissza hozzá... nem tudta, mit kezdjen a szerelmével... mert már nem tudta önmagát sem szeretni. Kihűlt benne minden érzelem, mint az izzó vas a jéghideg víztől.

A két gyermeke... már akkor féltek tőle. Mit várhatnak tőle most? Legyen jó apa? Már soha nem lehet az, már nem érez semmit irántuk... meghalt belőle az apai szeretet. Csak a fásultság és a közöny uralkodott a lelkében, amibe sűrűn belobbant a gyűlölet a világ ellen, és a halál gondolata, ami szép és megváltó színekben jött elő a közeljövőből, mint egy anomália, fénylő fekete köntösben, hívogatón, csábítón. Rájött, hogy már nincs miért élnie tovább.

– Nagyon szépek a gyermekei! – szólalt meg a börtönőr mellette. – Érdemes értük élni, majd csak letelik az a pár év hamar. A jó magaviselet megrövidítheti az időt, mert már csak maga maradt, aki nevelheti őket. Talán hamarabb szabadulhat... meg kéne kérvényeznie. Meghalt a felesége, oka van rá, itt van ez a két kis árva.

Benjámin ránézett a börtönőrre.

– Majd meglátjuk – mondta halkan –, ha szabadulok egyszer, hol kezdjem újra az életem? Minden elveszett. Reménytelen.

– Ezt soha ne mondja, ilyen nincs! Csak a gyenge emberek adják fel. Újra lehet építeni mindent. Csak akarat és elhatározás kérdése. A két gyerek miatt, meg kell, meg fogja tenni! – válaszolt az őr határozottan. – A temetés nagyon rendben volt, sok pénzbe kerül egy ilyen temetés. Furcsamód nem láttam egy hozzátartozót sem. Ki rendezte?

– Gondolom a Hivatal.

– Azok aztán nem hoznak ilyet össze, tudom milyen, ha ők temettetnek. Ott nincs gyászzene, nincs virág, nincs búcsúszertartás. Általában egy gyenge furnérkoporsó, szertartás nélkül. De itt minden volt. Szóval, jobb, ha tőlem tudja, valaki tisztességesen eltemettette a szegény elhunytat. Szedje már össze magát!

Idősebb volt vagy tíz évvel Benjámintól, keveset mosolygott, mintha felvarrt volna az arcára egy kifelé sugárzó közönyt. Most egy pillanatra mégis alakváltó lett, dühösen villant a mellette ülőre a tekintete. Mindig is gyűlölte azt a helyet, ahol dolgozott, mert akik bekerültek a sittre, mind egytől egyik rendszerelhagyók voltak. Tagadásban álltak a világ törvényeivel. Kiléptek a sorból, gátlástalanul csaltak, loptak vagy öltek. Ismerte Benjámin tragédiáját, ezért sem tudta elfogadni a férfi válaszát. Tudta, hogy Benjámin is szembefordult a rendszerrel, mégis az ő esetét másként reagálta le. Magában igazat adott neki. Ő sem tudott volna tanácsot adni arra a napra például, hol kezdje az életét újra, ha letelik a büntetése.

Csendben ültek egymás mellett, Benjámin nézte az autóból az elsuhanó szabad világot, hogy be tudja zárni emlékeibe a képeket, és arra gondolt keserűen, hogy könnyű tanácsokat osztani annak, aki a munka végeztével becsapja maga mögött a börtön kapuját.