Vízió

 

Karola érzékelte, hogy Sára elmegy mellőle. Lassan elmerült a tudata egy ismeretlen világban. Nem érzett fájdalmat, könnyűnek érezte a testét, mintha megszűnt volna körülötte a gravitáció. Tágra nyitott szemmel figyelt maga elé, ahol furcsa üveggyöngyök lebegtek a térben. A teremben lévő neon fényében megtört rajtuk a fény, szivárványosan kezdtek el ragyogni. Lassan közelített felé egy pár belőlük, kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az egyiket. A gömb belesimult a tenyerébe, puha volt és meleg tapintású. Hirtelen tűnt el a látomás, elsötétedett körülötte minden. Úgy érezte, hogy úszik, de nem víz simogatta a testét, hanem ezüstös, szürke hullámokban fodrozódó folyadék. – Mint a higany – gondolta – húz lefelé, rám tapad. Érezte, hogy nem kap levegőt, összeszorult a mellkasa. – Ki kell érnem innen, különben lehúz a mélységbe ez az áradat! – gondolta kétségbeesve. Hangokat hallott távolból. Erősen koncentrált. A sötétség tisztulni kezdett, már látta a parti árnyak sziluettjét, felismerte azt is, hogy sírás hangjait sodorja felé a szél. – Hisz a lányaim sírnak! Zsuzska, Mónika! Hol vagytok? Jövök már!

Minden erejét összeszedte, kétségbeesve küzdött, de a sűrű folyadék nem engedte el. Kimerülten figyelt a part felé, és meglátott a távolban egy hatalmas tüzet, a lángnyelvek tekeredve kígyóztak az ég felé.

– A mi otthonunk! – ért el hozzá a felismerés – Benjámin hol vagy, miért nem oltod el a lángokat?

Abban a pillanatban meglátta a férjét a parton, kezében égő fáklyát tartott. Teljesen közelről látta az arcát, amit átjárt a gyilkos gyűlölet.

– Hát te vagy az, aki mindent feléget maga körül? Nem kellett volna miattam! – sírta el magát – Nem tudsz innen úgysem hazavinni!

Nagyon elfáradt. Mintha összeolvadt volna azzal a különös anyaggal a teste.

Hirtelen váltott át a kép, kivilágosodott körülötte a part. Üde zöld mezőt látott nem messze tőle, amin keresztül három alak közeledett feléje. Feszülten figyelt. Mikor közelebb értek hozzá, megismerte az alakokat. A délutáni látogatója jött felé, barna haján megcsillant a napfény, mosolygott és beszélt a két oldalán a kezébe kapaszkodó gyerekekhez. – Az én gyermekeim. Istenem, milyen boldogok!

Kereste Benjámint, de hiába. Nem értette miért nincs a két kislány közelében. El akart indulni, hogy megkeresi, de a testét ólomsúlykén visszahúzta az a förtelem, amibe beleragadt, nem tudott megmozdulni. Elküldte hát a lelkét, kutassa fel a férfit, akit annyira szeretett és most is tele van iránta aggódással. A lélek elhagyta a testét, és mint aki tudja, merre keressen, elindult egy irányba. Sűrű erdőn siklott keresztül, száraz ágak tépték éteri alakját, csikarták, felsebezték, ahogy suhant az erdő fái között. Sziszegett, örvénylett körülötte a tér, ami néha visszahúzta, majd erővel tovasodorta. Kinyílt előtte egy fényalagút, aminek a végére érve, rátalált egy tisztásra. Ott ült a férje egy hatalmas kifeszített vászon előtt. Festett. Komoly arccal összpontosított az előtte lévő munkára. Borzalmas és visszataszító volt mindaz, ami körülvette a görnyedt alakját. Üszkös fák meredtek az ég felé, a leégett mezőn oszladozó tetemek hevertek szanaszét, döglegyek zúgtak, zümmögtek mindenütt.

– A Halál leheletét érezem mindenütt!

Megállt a háta mögött, nézte a képet, amin a férfi dolgozott. Elborzadt a vértől, a haláltól, amit már ráfestett a vászonra. Nem tudott sírni, mégis úgy érezte, hogy a könnyei előtörnek a szeméből, lefolynak róla és patakká válnak a lába körül. Nem kívánta azt a nagy szenvedést Benjáminnak, amit megtapasztalt. Akkor figyelt fel arra, hogy a férje furcsán tartja az ecsetet a kezében. Közelebb hajolt és meglátta a csuklóján a bilincseket.

Szólította, de azonnal nem hallotta meg. Kis idő múlva mégis felé fordult. Iszonyodva látta a felpüffedt szederjes arcát és a szemét, ami vakon nézett a semmibe.

– Nem baj, ne ess kétségbe, ami körül vesz, amit lefestettél, az csak egy rémálom, ébredj fel végre és fesd le az igazi álmaid, amire mindig is vágytál. Kérlek! Változtasd meg a jövőt! Egyszer szabad leszel és nagyon boldog, én tudom... csak hinned kell benne!

A férje szót fogadott, az ecset siklott a vásznon, ahogy vakon festett tovább. Az ecset nyomán kirajzolódott egy nő alakja. Benjámin minden részletet aprólékosan kidolgozott. Elmélyülten festett. Az arca átszellemült a lázas munka alatt. Karola felismerte, hogy ki van a festményen, felismerte Sára arcvonásait.

– Megtalálod tehát azt, aki a társad lesz én utánam, aki segít felnevelni a két gyermekünket! – súgta a férfi fülébe halk sóhajjal – Jól van, meglátod, minden rendbe jön idővel. Csak ne felejtsd el soha, hogy hinni kell a csodákban! Mert csak abban bízhatsz...

Végre érezte, hogy csúszik róla lefelé a förtelmes massza, ami addig fogva tartotta, újra könnyűvé vált. Felemelkedett a levegőben, és ott maradt sokáig lebegve. Minden olyan tiszta lett körülötte, a levegő ózondús, kristálytiszta. Bódító illatokat érzett, halk zeneszót, de nem igazi zenekar játszott, hanem valami földöntúli hullámzó hangokat érzékelt. Lassan talpra állt, kiegyenesedett. Körülötte csodálatos harmóniában lebegett a horizonton a táj, mintha délibábot látna, üde zöldben, a virágok szín kavalkádjában lépegetett előre. A lelkében már ott érezte a végtelen boldogságot. Nem fájt már semmije.

– Csodálatos érzés – suttogta.

– Igen, itt már örök időkre boldog leszel! – szólalt meg mellette egy ismerős hang. Karola meglepetten fordult a hang irányába.

– Anyám! – kiáltott fel boldogan.

– Miért csodálkozol, már olyan rég várok rád, kislányom.

Az alak egy fényjátékként kúszott be elébe, nem látta az arcát, csak a fényességet érzékelte és önmagán belül a felismerést, hogy kivel beszél.

Karola boldogan bújt hozzá, mint régen, mikor kicsi lány volt.

– Még vissza kell térned kis időre, láttam mit hagytál magad mögött, az unokáim veszélyben vannak, segítened kell rajtuk! – beszélt hozzá az éteri alak. – Csak kis időre, nyugodj meg, aztán együtt lehetünk örök időkre.

– Igazad van, el kell mondanom, amit tudok, hogy segítsek rajtuk – válaszolt szomorúan Karola.

Elindult vissza a lelke, a földi világba. Nem volt könnyű a visszatérés, de mikor újra jöttek a fájdalmai, tudta, hogy sikerült.

Nem érzékelte az időt, se azt hol van igazából. Azt se érezte, hogy valaki ott ül mellette és simogatja a kezét. De azt igen, hogy visszatért az életbe.

Benjámin órákon át türelmesen várta, hogy magához térjen a felesége, ott ült mellette végig kétségbeesve, reménykedve.

– A morfium miatt van, erősek voltak a fájdalmai – állt meg fölötte a délutános nővér.

A férfi felállt az ágy mellől, szédelgett a kimerültségtől, elindult az ajtó felé. Már épp ki akart lépni a kórteremből, mikor meghallotta a nővér hangját.

– Jöjjön vissza! Kérem! A felesége hívja, felébredt.

Benjámin visszasietett, két kezébe vette a feléje nyúló kezeket, és visszaült az ágy mellé. Karola suttogva beszélt hozzá.

– Jó, hogy itt vagy. Fontos kérésem van feléd. Nagyon kérlek, gyorsan teljesítsd, már nincs sok időm hátra. Hívd be azt a hölgyet hozzám, aki itt volt nálam délután. Meg kell kérnem valamire. Nagyon fontos üzenetem van a számára. Ugye megteszed? – kérlelte az asszony.

Benjámin a felesége kitágult pupilláiban valami különös, földöntúli fényt fedezett fel, de abból, amire kérte nem értett meg semmit.

– Nagyon kérlek, mondd el, miért kell idehívnom?

Karola ajkán egy halvány mosoly jelent meg.

– Az a hölgy fogja a lányainkat felnevelni.

– Ugye csak játszol velem – nézett a feleségére szomorúan Benjámin, közben érezte, hogy a torkát fojtogatja a sírás, annyira megsajnalta a feleségét

ÓMEN

 

Barna, az egyik volt egyetemi barátja ígérte, hogy elfuvarozza a másik városba. A magas, szőke hajú srác reggel ott volt a megbeszélt időben, egy mozdulattal összeszedte a két bőröndöt, meg a kézitáskáját. Az anyja búcsúzáskor minden szavára közömbösen bólogatott, mint aki nem törődik semmivel, azzal sem, hogy végképp magára marad.

Sára figyelte az ébredező tájat az autó ablaküvegén keresztül, közben azon töprengett, hogy nem jó ötlet volt magára hagyni az anyját. Ahogy távolodott a várostól úgy könnyül rajta a teher, ami mázsás súlyként nyomta addig a vállát. Ott maradt mögötte, bent rekedt a város reggeli szmogjában. Végig beszélgették az utat, Barna eleinte kerülte Sára családi drámáját, mindig más témával hozakodott elő.

-- Mit gondolsz, kiértek már Londonba a barátaid? Mikor hívnak legközelebb, mit tudsz róluk? -- kérdezte, közben szigorúan figyelte az utat, mellettük kamion húzott el őrült tempóval. Az út mellett rendőrök álltak.

-- Vámosok! -- nézett hátrafelé Sára -- Biztosan fülesre jöttek. Amúgy, semmit nem tudok Kíráról, nem normális egyikőjük se, tele dumálták egymás fejét. Félek, hogy nem gondolták át jól ezt a londoni utat. Sok átverésről lehet hallani. Én is mentem volna, de az apám...

-- Tudom, részvétem! -- bólintott Barna.

-- Egy külföldi bankfiókba vettek fel. A bank fizet a legjobban, nekem meg kell a lóvé, megörököltem a hitelt.

-- Jó helyre mész, nyugis megélhetést biztosít, a bank profitál a legjobban, annak sosincs vesztesége. Maffiózók. Ha adós vagy olyan, mint egy tengeri szörny, ha a közelébe kerülsz, véged van. Lehúz a mélybe.

-- Akkor rám is haragszol mert bankos leszek? -- nevetett Sára.

-- Idő kérdése, és te is szolgálod minden lelkiismeretfurdalás nélkül a pénzt. Nem lesz fontos számodra, mennyi ember élete megy tönkre. Ha nem lenne ez a nagy lehúzás, elfogadható, szükséges intézmény lehetne. De a profitra hajt, és a legcsóróbbakat hálózza be. Téged is csak a pénz érdekel most is... az előbb mondtad, ne tagadd le!

--Tudom. Az apámat is ez vitte a sírba, a nyomorult hitele! De tudod mi az oka, hogy mégis egy bankba megyek dolgozni, az előbb nyögtem ki! Nem vagyok oda a melóért, de ott kapom a legtöbb fizut, szükségem van rá! Különben elúszik a lakásunk Pesten. Inkább ne is beszéljünk erről! -- fejezte be a témát ingerülten Sára. Már látták a várost.

-- Ne beszéljünk róla, érezd jól magad, nincs semmi gáz. Csak a véleményemet mondtam el. Figyelj, jelez a GPS, pár perc múlva megérkezünk! - figyelmeztette Barna. Mikor a megadott utcába befordultak, Sára meglepődve látta, hogy milyen szép, tiszta a környék. Az autóból kiszállva megcsapta ugyan az ismerős városi szag, de nem olyan intenzíven, mint Pesten. A komplett kislakást az első emeleten a házfelügyelő nyitotta ki. Barna segített pakolni, majd egy futó ölelés után elbúcsúzott.

-- Telefonálj, ha baj van tesó, sietek vissza. Érezd jól magad!

Sára lekísérte az autóig. Mikor egyedül lépegetett felfelé a lépcsőn, furcsa déjà vu érzése lett, mintha járt volna máskor is azon a lépcsőfeljárón. Talán a bejárati ajtótól felfelé futó graffiti volt az oka. Megállt és visszalépett, hogy újra megnézze. Angyalszárny lebegett a falon felfestve, alatta egyetlen szó: ÓMEN. Még szerencse, hogy nem babonás, nyugtatta meg magát, ezerszázalék, hogy visszafordulna ha az lenne, nem költözne be a házba, mert rossz előjel. Mintha valaki direkt figyelmeztetni akarná valamire, talán arra, hogy valami történni fog az életében. Belépett a lakásba, bezárta maga mögött az ajtót. Szétnézett. Hát itt vagyok, tök egyedül! -- sóhajtott fel. Mondhatna neki bárki, bármit, nem tudná feldobni, rendesen szarul érezte magát. Ott állt a szoba közepén, megmagyarázhatatlan érzéseivel, amibe belekeveredett az egyedüllét a bizonytalanság. Furcsa szag csapta meg az orrát, egyszer érzett már ilyet, mikor a barátaival egy hegyoldalba vájt pincében mulatoztak. Áporodott dohos szagot érzett, mélyről jövő földszagot. Az ablakhoz sietett, hogy kiszellőztessen. Különös atmoszféra van, fáradt is - próbált megnyugodni. A graffiti miatt érzett nyugtalansága még nem múlt el teljesen. Arra gondolt, milyen sok furcsaság történt vele az utóbbi időben, és mind egy nappal az apja halála előtt kezdődött. Nyúlt a telefonja után, hívta az anyját.

-- Megérkeztem. Nyugi anya, nagyon szuper a kéró. Hogy mi van benne? Mondom! - elindult, mint egy idegenvezető kezdte a bemutatót. -- Egy franciaágy, olyan régi módú, két fotel. Láttam már valahol ilyen fotelhuzatot. Egy dohányzóasztal, egy szekrény... jó ez a kis konyha is. Zuhanyzó van -- lépett be a fürdőszobába. -- Te mit csinálsz? Pihenjél! Holnap hívlak, hogy milyen a bankban a meló. Vigyázz magadra!

Elköszönt és kikapcsolta a telefont, mert látott valami furcsát, nem odaillő dolgot a vitrinben. Visszalépett a vitrin elé. A poharak közt egy régi fénykép volt. Ezüstös, flancos kis keretben, egy borospohárhoz igazítva. Egy középkorú nőt és egy hat év körüli fiút ábrázolt. Eltöprengett, honnan olyan ismerős mindkettőnek az arca. Zenélt a mobilja.

-- Üdvözlöm! Remélem nem zavarom. Megfelel a hely? Nem fogunk sűrűn találkozni, a munkám a fővároshoz köt. A bérleti díjat a bank fizeti, de ha gondja van a lakással, ezen a számon mindig megtalál.

-- Rendben. Van itt egy fénykép a vitrinben, az öné gondolom. Egy hölgy van rajta, meg egy gyermek.

-- Áh, ott hagytam? Az a nagymamám fényképe, ő költözött ki onnan, azért is adtam ki a lakást. Majd beugrok egyszer érte. Tudja, nagyon siettem legutóbb is, ezért is hívtam, ha talál személyes dolgokat gyűjtse össze, ha megkérhetem.

-- Nagyon szívesen, bár engem nem zavarnak. Milyen idős volt a nagymamája? Ez itt egy középkorú hölgy.

-- Ezeréves! -- nevetett a férfi -- Kilencvenegy.

-- Kiköltözött? Nem azt akarta mondani véletlenül, hogy meghalt?

-- Azt is mondhatom. Igen meghalt... de nem ott, hanem itt Pesten, két hónapja. Itt élt már jó ideje a közelemben... de nem velem. Mindig független életet élt.

-- Nagyon ismerős a hangja. Ha nem sértem meg, megkérdezhetem, hogy hol dolgozik? Talán találkoztunk valamikor...

-- Meglehet, kórházban dolgozom, kardiológus vagyok. Mond önnek valamit?

-- Igen. Közel egy hónapja meghalt az apám szívinfarktusban. Azt hiszem, ismerjük egymást. A hangja... soha nem felejtem el.

-- Elképzelhető. Tegye el a fényképet, majd elmegyek érte valamikor.

-- Az előbb említettem, hogy nem zavar.

-- Rendben.

-- Megkérdezhetem mi volt a foglalkozása a mamának? Gondolom, ő is orvos volt, mint maga -- kérdezte Sára bizonytalan hangon.

-- Igen, a pszichológia doktora. Utolsó napjáig végzett a tanulmányaihoz kutatómunkát. Egyik kedvenc területe a parapszichológia. Mindig büszke voltam rá, nagyon nagy tudással rendelkezett. Legutolsó munkájának a témája talán a legérdekesebb, hogyan lehet mások tudatmezejébe belépni.

Sára maga elé tette a képet a kis asztalra, miután elbúcsúzott az orvostól. Nézegette a nő vonásait.

Felismerte kit ábrázol a kép, az öregasszonyt a boltból és aki mellette áll, az orvos akivel az imént beszélt. Amikor legutóbb látta a kórház folyosóján, a dokihoz igyekezett... hát ő az orvos nagyanyja, akit annyira sajnált azon az estén. Az öregasszony, akinek hullaszaga volt. Hogy is van ez? Meghívta, hogy látogassa meg egyszer. Levágta magát a fotelba és hangosan beszélni kezdett: - Hát itt vagyok mamus, ülök a fotelodban. És te hol vagy? Nem tisztességes, hogy nem fogadod tárt karokkal a vendéged. A fenébe, a doki azt mondta, már két hónapja halott vagy!