nagyi halála

Két rokon család tartotta Lilikével a kapcsolatot, két nagynéni, egyik közülük Lili keresztanyja volt. A keresztanyja is iszogatott, de ő nem merült el teljesen az ingoványban, a családja mindig kirángatta, ha mélyrepülésbe kezdett. A másik nagynéni egy „ kivagyok - mi vagyok”, dicsekvő típus, aki azt hitte magáról, hogy ő a tökély. De dicséretére legyen mondva, egyedül ő tette meg azt, hogy néhányszor elvitte Lilit nyaralni magához. Volt egy lánya is, aki ha ott volt Lili, mindig úton volt, vagy kosarazott, vagy lógott a barátjával, abban az időben nem igazán alakult még ki köztük mély barátság.
Nóri, ahogy közeledett a ballagás ideje, sokszor gondolkodott azon, mennyire foglalkoztatja Lilit, hogy az édesanyja még csak nem is érdeklődik felőle.
Néha tudta, kérdezés nélkül is beszéltek Lilinek az anyjáról a nagynénik. Sok jót nem tudtak mondani róla, mindig csak rosszat, azt, hogy ugyanúgy iszik azóta is.
Egy alkalommal megkérdezte tőle – Szeretnéd az anyukádat látni?
Lili sokáig hallgatott, aztán megszólalt.
– Nem szeretnék vele beszélni, de az jó lenne, ha megállnánk autóval az utcában, és addig ülnénk ott, míg ki nem jön a házból. Csak látni szeretném.
Nóri arra gondolt, majd Lilike ballagására összehívja a családot, hogy újra nyissanak egy tiszta lapot, egy próbálkozás, mit veszíthet vele?
Közeledett mindenszentek napja, Lili előtte való napokban, egy nagy kéréssel állt elő.
– Szeretném az apukám sírját meglátogatni, és ha él még apai nagymamámat, őt is.
Nóri akkor szembesült először, milyen nagy a vágy a kislányban a vérszerinti családja iránt. Kicsit fájt neki, azt hitte, képes pótolni őket, de belátta, ha azt akarja, hogy szeresse Lili, neki is el kell fogadni minden embert, akit ő szeret.
Felhívta a tudakozón keresztül a falu jegyzőjét, kérte, segítsen neki. Onnan jött a válasz, hogy az öreg mama az Idősek Otthonában van. Mindenszentek előtti napon indultak el, előtte felhívta az otthonvezetőt, hogy viszi a nagyihoz az unokát. Várták őket.
Először a temetőbe mentek ki. Bolyongva keresték a sírt. Sokan voltak a temetőben, egy öregasszony mutatta meg a gondnokot, ő se tudta, hol van a keresett sírhely. Végül kihozott egy térképet, szólt, hogy menjenek utána. Egy bozótos részen megállt, félig kidőlt fakereszt előtt.
– Itt nyugszik édesapád kedvesem! – mondta megelégedetten, örült, hogy végre megtalálta.
Csak álltak a magas fűvel benőtt kis földkupac előtt, nem tudták, most mi legyen. Lili tágra nyílt szemmel, szinte kétségbeesve. Nóri kezdte a korhadó keresztfán az elmosódott betűket összerakni, végül megszólalt.
– Tényleg itt van eltemetve az apád, ez az ő sírja. Átjárta őt is a fájdalom, lehajolt, elkezdte kihúzgálni a füvet. Lili is csatlakozott. Egy órán keresztül dolgoztak szótlanul. Amikor már szépen kitakarították, elhelyezték a koszorút, meggyújtották a mécseseket. Lili sápadt arca nagyon komoly volt végig. Nem sírt, csak álldogált, és bizonyára emlékezett. Az édesapjára, akinek a fényképét őrizgette, amin mosolyogva ölel magához egy pár hónapos kislányt. Nóri némán álldogált mellette, nem zavarta meg a csendes emlékezést.
Innen indultak az idősek otthonába. A vezető előre szólt, hogy hangosan kell beszélni a nagyival, mert nem hall jól, menni is alig tud, csak két bottal. Mikor találkoztak, boldogság volt mindkettő arcán, Lili kiabált neki, úgy ahogy megkérték rá.
– Én vagyok Lili, emlékszel rám?!
– Emlékszem, nagyon megnőttél, hol van anyád? – ölelte magához az öregasszony az unokáját.
– Itt van – mutatott Nórira –, voltunk a temetőben apunál!
Az öregasszony Nórira nézett, de nem firtatta, miért ő az anyja.
– Jaj, ne haragudj rám, de már évek óta nem tudok kimenni – sajnálkozott Lilinek.
– Nem baj nagyi, kipucoltam a sírját, fogok neki rendes sírt csináltatni, megígérem! – nyugtatta a kislány a sírdogáló öreg mamáját.
Ezután sűrűn csengett náluk a telefon. Nem a nagyi beszélt olyankor, hanem a gondozója. Tolmács kellett neki, hogy kommunikálni tudjon az unokájával. Egyik nap szomorú hír jött a vonal másik végéről, nagyi meghalt. De köszönik Nórinak, hogy elvitte a kislányt, utolsó napjaiban csak róla beszélt egyfolytában a nagymama.
– Megint egy veszteség, ugyan mennyi jön még ennek a törékeny kislánynak az életben? – sajnálkozott Nóri magában. Lili erős volt, megnyugtatta a nevelőanyját.
- Jó, hogy láttam a nagyit, tudok rá emlékezni. Köszönöm Anyu.
Nóri meglepődött a tárgyilagos, komoly kijelentésen. Lili nem siratta el az öregasszonyt, találkozni akart vele, de nem okozott a lelkében kínzó ürességet a halála, csak egy emlékképet vitt el róla a jövőbeli életébe.