Pihennék én egy árnyas lombú fa alatt,
egy sziklafal tövén, melyen szikrát szór a nap,
egy érből csordulna lábamhoz gyöngyözve
csillogón a kövek nedve, mintha lelkem könnyezne
Mennék én úttalan utakon, naptól
hevült homokban
taposnám életem keservét, bár elhagynám
lelkem kínzó, nehéz terheit, mik, mint a paraziták
belülről gyökereznek, fojtanak, végül meg ölnek.
Kérnék én időt a Sorstól, haladékot
csak egy napot,
mielőtt végleg itt hagyom a földet, hogy rendezzem
szétzilált életem. Majd, mint koldus lépnék ki innen,
mezítelen testtel, sóhajom fürdetné a hajnali fény.
Számban még a keserű nyál csordul,
hányni tudnék
ettől a mocskos világtól. Léptem már könnyül, érzem
nem húz vissza semmi. Szétfeszít mégis…
egy érzés. Mely taszít és vonz. Nem akarom, és mégis
vágyom az elhagyni készülő világom!
Még egyszer, várj! Még egy pillanatra visszafordulok.
És nézem a volt világom, az úttalan
utakat,
a homoksivatagot, mely őrzi még súlyos lábnyomomat.
Látom a szürke felhőket, a bíbor aljú eget,
látom a temetetlen testek felett a sikoltó lelkeket
- Én ember voltam mindig, érző és
szerető,
én nem ezt akartam, higgyétek el nekem…
