Látod, a köd hogy hasal a tájon? Mint az én
lustaságom a hajnali ágyon. Vak szemmel
fényt keres, nyújtózkodik a szürke mocsokban.
Látod az utca emberét, kik lehajtott fejjel
sietnek elérhetetlen céljaik felé, szempillájukon
rebben a köd lecsurgó szennye, undorodva
törlik magukról mintha a sors hányadéka lenne.
Arcukra fagyott mosolyukból gyöngyfüzért fon
a hideg reggeli szél, görgeti maga előtt fel a hegyre.
S ott elcsitul. Mögötte feloszlik a köd, mindhiába.
Szürkén vonaglik a sárban a lét, lyukas bocskorában.
