Némán és tehetetlenül időzik életem
itt ragadtam ebben a sűrű ingoványban
miből már nincs kiút, hiába keresem,
hisz vakként jártam eddig a
világban.
Időzök hát, és megpróbálok látni
ha jön a hajnal és majd
hasítja, tépi
sötét leplét gyáva önmagamnak,
mi takarja lelkem, azt mi
nyomorít.
Sírni kéne, hangosan zokogni,
tépni ruhám, szórni a szélnek,
súrolni az eget, csapni, mennydörögni-
Itt vagyok, hé, miért nem halljátok
emberek?
De bárhol vagyok hangom nem ér az
égig.
Csak suttogok s magamnak beszélek.
Súlytalan szavaim körbe vesznek,
megfojtanak, lelkem akasztófán remeg.
Lehunyt szemem árkádja alatt
látom a jövőt, a felperzselt
otthontalant,
miben gyötrődő lelkek ölelkeznek.
Sírni látom a fiút az apát, kiknek
összekulcsolt kezüket rántja szét
a behívó parancs.. Készülj katona!
Az anyát látom, az imádkozót,
ki a fájdalomba némán belehal,
mert tudja, hogy többé nem látja
a távozót, kit ölni hív a Haza.
A napok telnek, és az élet megáll,
az óra is bénán figyel, a hegedű
húrjain a dal néma, a színes levél
hullik feketén, a sikoltó
csendben
hallani, hogy fordul a világ a
tengelyén.
Lehet ez a perc mi eljött.. erre
vártam.
A sors szaggatta függönyök
mögött végre
feltűnik a múlt, lábánál ott
hever mocskos
palástja, azon tapos,
meztelenné vált alakja
ragyog és előre mutat.. A jövő arra
van!
Inkább hiszek a víziómnak, talán így
túlélem
e kort, miben felemészti létünk
s világunk
egy rothadó mutáns, ki már alig
vonszolja
hullafoltos testét, de még
zabál..zabál..zabál.
