Árnyék és fény

https://youtu.be/0_u_TAWFnzs?si=SaSY3Ew9-TU8guMC

 

Szabó Lőrinc: Mindenütt ott vagy

 

Mindenütt ott vagy, ahol valaha

tudtalak, láttalak, szerettelek:
út orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vízpart s vonatfütty, s mindenben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

Nem tudok élni nélküled

 https://youtu.be/SRNO08CWQk4?si=2wCECUjs_rg4h4JV

Megtanultam csend én sírni

https://youtu.be/yGn76U-96oU?si=mLbLAxLkETBtA14p

 

Faludy György : S mégis..

 

S mégis választanánk-e más kort, mint ezt a kort, amelyben élünk?

Az ókori Athént, fogorvos, kloroform és gyógyszer nélkül?
A kolerát, a bubós pestist, csak azért, hogy felmenjünk éjjel
a Párthenonhoz s reggelenként néhány szót váltsunk Szókrátésszel?

Az Antoninusok Rómáját, hol a környezet durvasága
szétroncsol már gyerekkorodban, ha nem születsz felső osztályba?
Lorenzo Firenzéjét, amely oly szép volt s oly fanyarédes,
hol váltóláz öl meg korán, vagy Fra Girolamo megéget?

Nem. Élni itt volt jó, a szabad kétszáz esztendős korszak végén,
mikor a múlt minden hegylánca, ha az alkonyban hátranéztél,
gyöngyházkék, érthető és éles; s mikor magunkat is így láttuk

perspektívában; tudtuk, mi jön; s mikor így állunk, ahogy állunk
s nézzük a lassan ránk hulló ködöt
s a szakadékot lábaink előtt.

(1979)

Katerina Forest: HAZAVÁGYÁS

Valahol az utca sarkán füstbe burkol az est,
jéghideg szél könyörtelenül, süvítve zenél.
Egy jelző tábla alumíniumból, rajta zörget
a jeges eső egy dalt, tam-tam, és újra tam
-tam, csörög, onnan földre hömpölyög, de te
nem érzed, csak a magány üres tam-tamát
dobolja benned a kiégett lelked a szív ritmusát.
Közben égető tüzeket rak benned a Hazavágyás.

Ez az én dalom

 

Úgy félek

 

Faludy György. Kihallgatás

 

Egész nap nyúzott. Hol bokámat rúgta

s ordított, hol dühödten nógatott.
Vadul gyűlöl. Pedig pontosan tudja,
hogy ártatlan vagyok.

Hencegni ezzel már én sem kívánok.
Bárcsak tettem volna egy keveset
ellenük! S nem most kéne kifundálnom
a kémkedésemet.

Mindegy. Az embert úgyis elítélik.
Az ablakra haránt dőlt a nehéz
napfény. Fölém lógott Dzserdzsinszki Félix
szakállán a penész.

Az ávós kandúr, ha szemébe néztem,
elfordult. Oldalvást, az írógép
mellett egy nő terítette a széken
szét vájdling-alfelét.

– „Mi volt az apja?” – szólt, mikor megitta
a kávéját. – „Tanár.” – „Tanár? Nagyon
szép”, és diktált: „Írja! Kapitalista
családból származom.”

– „Nem” – mondtam, de a nő már lekopogta.
– „És hol tanult?” – „Apám?” – „Nem, maga.” – „Én?
Jogot hallgattam” – hazudtam – „Bologna
híres egyetemén.”

Diktált: – „Két Ny-nyel írja, hogy: Bolonnya
egyetemén jártam ki a jogot,
mert már akkor a fasizmus bolondja
voltam, s az is vagyok.”

Ez lesz a vallomásom. Hitvány lócán
ültem. Napestig ily színvonalon
tárgyalt s engem ez inkvizíciónál
kivert az unalom.

Röhögjek vagy sírjak? A járdát néztem
az út túlján, hol nők és férfiak
mutatkoztak, kiket nem fogtak még el.
Idő kérdése csak.

Vagy vágtam volna ávósom szemébe
(azt is tudom, hogy Zala a neve),
hogy semmikor, semmiért, semmiképpen
nem cserélek vele?

Avagy idézzem Szókrátészt azoknak,
kiknek minden szava örök titok,
hogy szörnyűséget elkövetni rosszabb,
és elszenvedni jobb?

Avagy adjak hálát Szent Erazmusnak,
aki a rabok védő szelleme,
hogy néhány kisebb rúgással megúsztam,
s már visznek lefele?

Itt állok most a kimeszelt cellában.
Karom lecsüng. Vén verejték tapad
testemhez. Gondolj, súgom, Attilára,
és fel ne fújd magad.

Mit érlel sorsod? Mit kaptál hazádtól?
Mért jöttél vissza? Minek vagy magyar
ily bolondul? Téged e föld nem ápol
s nyom nélkül eltakar.

(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)

Én nem ide tartozom

 

https://youtu.be/cnysIwkctMY?si=-YsNO13d8Rw9tF_R

Faludy György: Elmentél harminc éve

 

Elmentél harminc éve és még mindig szeretlek.

Emlékszel csókjaimra már halott ajkadon?
Nyolc gyermeket akartunk, de végül csupán egy lett.
Az emigránsok léte nyomor és siralom.

Szerelmünk sziklakő volt, nem virágág, mely fonnyad.
Nem változott, nem gyengült tizenöt év alatt.
Pedig a párzást, durva marcangolásnak mondtad
és gyűlölted. Ezért csak ritkán zavartalak.

De egyszer, haldoklásod előtt alig egy héttel
oly szorosan öleltél karod közé az éjjel,
hogy megpróbáltam. Csupa rákseb volt már a tested.

“Nem értem. Túlvilági gyönyörűség”, lihegted
és rögtön elaludtál. Feltérdeltem az ágyra.
Először volt így – sírtam. Először s utoljára.

Kemény István: Remény

Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok,

a részletek halkan zúgtak odalent,

idefenn most egyik se hiányzott.

Kérdezni jöttem fel, de a jósnő

hazament a lázas kisfiához.

A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba,

pattogva tűnt el, pedig nagy volt:

a törhetetlen üveg maradéka.

Csak a szívem kérdezgette halkan:

kedves vérem, hova lesz a séta?

Azelőtt ilyenkor kétségbeestem,

mert innen már csak lefelé van út,

és idáig nem jár le az Isten.

De most itt volt, és ő kísért le később:

egy szó nélkül ballagtunk le ketten.

De ez a végén lesz, itt még csak állok,

és érzem, ahogy elkezdek nevetni:

hogy lettem én ennyire magányos,

és hogy teljes képtelenség, félreértés,

de ez mégse lesz már soha máshogy.

Ott Hibáztam El - Mulat az AI #54 - (Teljes dal) – 2024.07.22‬

 

Váci Mihály: És mi élünk

 

Élni, élni, élni, élni…-élni kell!

Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élni kell!

Élni kell, mikor kimondják:-“Rák!”-“Gümőkór!”
Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni!
Élni kell, ha tudatják:-“Létszámfeletti!”
Élni kell, ha sziszegik:”Már nem szeretlek!”
Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál:-“Későn jöttél!”
Élni kell, ha hirdetik:-“Életfogytiglan!”
Élni kell, ha dob pergeti:-“Golyó által!”
Élni kell még, élni kell még pár óráig!

Élni kell, bár tudjuk jól,hogy a világon mindenütt halálunk készül.
Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
Élni kell, mikor már sokszor érezzük: – nem lehet élni!

S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
élni kell, ha könyörögve, reménykedve: – egy tavaszt még!
Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen
félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!

És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élünk, élünk!

Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük – nem lehet élni!
Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!

Dsida Jenő: A félelem szonettje

 

A száj fehéren ejti majd a szót: eredj!

S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!
A test aléltan, nyögve enged útra, lélek,
mint anya gyermekét, ki idegenbe megy.

Fiam, mily házak, mily terek s mily uccaszélek
várnak reád? Mély lesz a völgy s magas a hegy?
Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj,
s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek.

A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol,
az arcra percek folynak, sárga vegyvizek
s a tátott szájba csurganak a horgas orról,

te meg bolyongsz iszonyuan nagy íriszek
között, hol a felejtés vízesése mormol
s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg.

Reményik Sándor: Aki fegyvert von…

 

 A mellére volt tetoválva:

Szabadság – vagy halál.
Ó, embervégzet, embervégzet,
Mely eszményének menedéket
Csak az orgyilkos fegyverben talál.
A Szabadságért! – Ó, a szabadságnak
Egyetlenegy hófehér útja van,
És érte mégis piros úton járnak
S piros útra tért a boldogtalan.

Gyilkolt, s meghalt. Ki ítél igazán?
Széttépte a tömeg. –
Sírjának elképzelt kövére
Két lángoló sort mégis véssetek:
Nem találkozott szegény az Igével:
“Aki fegyvert von, fegyver által vész el.”

1934 október 11

Zelk Zoltán: Csak téged

 

Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.

 

És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted ?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek . . .

 

 

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek –
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.

Szabó Éva: Profán miatyánk

 

Add uram

hogy ne kelljen minden reggel

megvirradni a te neveddel

s a mindennapi békességet

kínokkal kiérdemelni

és kopott kancsal szentjeid

előtt motyogva térdepelni

és ne legyen a szerelem vétek

az álmokat ne sújtsa átok

az igaz adjon üdvösséget

és én már mindent megbocsátok

uram

én nem félem a gonoszt

de ne vígy engem kísértésbe

bocsásd meg kamasz vétkeim

én megfizettem érte

uram

én nem hiszem az ég csodáit

bizonyosságot nem adott a föld

add

hogy ne kelljen leborulnom

még nagyságod előtt

s esküdnöm sem

a bárány öt sebére

uram

már régen csak kételkedem

legyen tied a hatalom

dicsőség

s engem

őrizzen meg a végtelen

Petri György - Csak egy személy

 Petri György - Csak egy személy

Ha lehetnék Neked

csak egy személy.

Végérvényes, bár esetleges,

mint rozsdás, görbe szeg

a meleg porban.

Mint árnyékfedte lépcső tetején

egyetlen villogó él.

Csak egy személy

szándéktalan fürdése az időben.

Ha lehetnék Neked

megállás eltünőben.

Kietlen birtokod:

egyetlen pillanatra!

Ha lehetnék Neked

míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér

és elporlad a szeg,

csak egy személy.

Katerina Forest: Maradj még

A mennyezet repedéseibe bújik a lét,
aláhullok, nem érzem a mélységét,
csak a hideg leheletét, hív az enyészet.
Haldoklom.

Ne félj tőlem, ne sirass engem, csak
maradj velem, simítsd a homlokom
min száz év gyötrelmének ráncai
simulnak el, vágyva a végtelenbe.

Már lidércet látok, rám mered,
orromban érzem bűzét a végnek, de
ne hagyj egyedül, még maradj velem.

Ott a fényben, ugye te is látod,
ott áll anyám és rég halott bátyám,
mintázza őket a vízióm, félek
mi lesz veled, ha velük elmegyek?

Most mintákat rajzol a fény, tűnik
a remény, látom riadt szemedben
az elengedést. Kicsit maradj még.

Kinn az éjben a kuvik dalol, a hold
teljes pompában ragyog, levél
se zizzen, az óra megállt, most hagyjál,
ez az én halálom.

Ágh István: Befejező

 

Jobban hiányzom erkélye madarának,

keze sem melegebb,

mint ez a vasnyelű kés kezemben,

ha egy utcai lámpa

több kedvességet áraszt,

mit keressek mellette, mért szeressem?

Már csak pusztulnom lehetne miatta,

akit magammal fölcseréltem, úgy szerettem,

hát elhagyom pofon, ölelés nélkül,

hogy légzését is elfeledjem.

Katerina Forest: Elengedés

Az éjszaka hamar jött újra, ráhasalt a tájra
és sötétség borult a csendes szobánkra,
megszoktam,… hogy már nem beszéltünk,
egy ideje csak némán figyeltük, hogy cammog
kínlódva velünk az idő, tengernyi emléktől
roskadón, meg- megállva, megpihenve,
tétován, szinte szégyenlősen kivárva.

Néztél rám esendőn, szemedben láttam
egy kicsinyke bűntudatot, te már tudtad,
hogy nemsokára örökre magamra maradok.

Figyelted és vártad azt a sötét árnyat, ki régóta
odajárt hozzád, érezted, hogy csakis rád vár.

Azon az éjszakán beosont hozzád, acélos markával
megragadta szíved… ami a szorításban kettérepedt.
– Már vártalak – suttogtad, s a lelked lepkeszárnyakon
felrepült. Hiába kértelek – Ne hagyj magamra!
Hiába sikoltott a hangom az éjszakába…

…hárman vártuk a reggelt akkor éjjel, a Halál
nem engedett, ráolvadt csuklódra örök
szorításban… megvette tőled az életed.
Ott ült köztünk, összegyűjtött emlékeinkben vájkált
savanyú, kéngőzös leheletével vigyorogva ránk.
– Nem menekülhet senki előlem … az idő lejárt.

Kinn kuvik dalolt a nagydiófa ágán, az idő a faliórán
örökre megállt…

 – Nincs miért élnem nélküled…

Szélviharral jött a hajnal, rongyos szélű felhőket hajtva
Ott álltam egyedül… élve… örök halotti gyászban.
A kertben akkor éjjel, minden virág derékba tört.

Mert tudom...

 

Furcsán jött a hajnal, nem tolakodott,

csendben megült az ablakomon.

 Már nincs aki sóhajtva rám szóljon: nézd, megint felhős az ég,

 ma újra szomorú és fáradt leszek.

Nem akartam már érveket felhozni: nincs igazad

 a világ szép, a madarak dalolnak... egyáltalán miről beszélsz??

mert …tudom, hogy nemsokára meghalsz... itt hagysz engem…

engem, aki mindig becsapott… álszent módon hitegettelek

hogy ez csak pillanatnyi érzés, majd elmúlik

mint a felhorzsolt seb, begyógyul észrevétlen,

még ezernyi szép nap vár ránk…

még sokat nevetünk…

 Nem mondtad soha , hogy nem hiszel nekem,

csak elfordítottad a fejed…

és ajkadon csendben elsimultak a mosolyok…

 

 

 

 

Váci Mihály: Hegedű

Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágbogán át
eget betöltve sóhajt a neved,

Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.

József Atilla: ESZMÉLET

 1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934 tele

Reményik Sándor: KEGYELEM

 

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

 

Katerina Forest: NYÁR !

Döglésen vagyok egész nap
izzadok, csorgok,űzöm a szúnyogokat
sötét szobára vágyom
sörre, vízre, csak folyjon
ez a nyár szilánkos csontra aszal

A pokolban

Teltek a hetek, hónapok, Nóriban egyre erősebb lett a vágy, hogy gyermeke legyen.
Ötször vitte el a mentő hiába, egyszer sem maradt meg a baba. A hatodik rosszullétkor a férje berúgta a nagy motorját, nem várt a mentőre.
Nem emlékezett a száguldás minden percére, néha elrepültek a képek a tudatából, csak a fülébe sikoltó levegő hideg leheletére eszmélt, közben görcsösen kapaszkodott a férjébe, aki mindenáron győzni akart, versenyzett az idővel.
De a magzat itt se maradt meg. Nem értették miért pont velük történik meg a legrosszabb, erősek voltak, egészségesek, mégis vesztésre álltak. Akkor tanácsolták nekik, hogy pár hónap pihenő után, ha teljesen felerősödik, talán tudnak segíteni. Van injekció, ami megtartja a babát, de sokat kell bent feküdnie megfigyelés alatt.
Nóri félév múlva újra gyermeket várt, azonnal ment a kórházba az orvoshoz.
Megkapta az első injekciót, befeküdt a kórházba és várt. Nagyon lassan ért véget a kritikus időszak, végig félt, és közben reménykedett. Azon a napon, amikor elmúlt a veszély és haza engedték, ő volt a világ legboldogabb embere. A kis élet már nem hagyta őt el, vele maradt.
Megkapták a beígért másik lakást, nem messzire költöztek, csak pár méterrel arrébb, egy hosszú sorházba, régről is az volt a neve, Cselédsor.
Legalább nyolc lakás egymás mellé építve, előttük egy nyitott tornáccal, amit faléces kerítés övezett, csinos kiskapuval. Minden lakáshoz tartozott egy kinti kis udvar, amit vagy felásott a gazdája, zöldséget termelt benne, vagy nyári konyhát épített rá.
Bent a lakásban már külön volt a szoba a konyhától, még egy kis kamra is tartozott hozzá. Nórit kímélte a férje, ezért a munkatársak mentek festeni, polcokat felszerelni.
Egy ügyes ács kicsi kerti székeket, asztalt készített ajándékba. Az első éjszaka a friss, festék illatú szobában olyan volt, mintha berobogott volna hozzájuk a végállomáshoz érve a reményt szállító vonat. De nem várakozott sokáig, csak addig a percig, míg fel nem gyújtotta villanyt, mert megszomjazott.
A rémülettől visszahuppant az ágyra. A festett tiszta falon feketéllettek a svábbogarak. Hangos hisztijére a szomszéd is átment, csóválta a fejét, okosította őket.
– Régi, öreg ház ez, mindig védekezünk, de ha egy közülünk elhanyagolja a fertőtlenítést, ellepi a házat a bogár. Megígérte, hogy beszél a szomszédokkal. Ezután villanyfényben aludtak, a fényt nem szerette a svábbogár.
A szomszéd beváltotta az ígéretét, egy hét múlva végig fertőtlenítették a lakásokat. Néha még találkozott egy két bogárral, de lassan megtisztultak tőlük. Laci boldogan jött ment, neki a mennyország volt az a világ, amit együtt kialakítottak. Jóval később elárulta a nagy boldogságának a titkát, hogy milyen sokat jelent neki a közös otthonuk. A szeretet tette boldoggá, amit kapott, és amit adhatott. Elmúlt belőle a hiányérzet amit gyermekkora óta érzett, attól a naptól mikor a húga születésébe belehalt az anyja. Ott maradtak hárman árván egy kétségbeesett apával aki később muszájból odavitte a mostoha anyját, mert nevelni kellett a gyerekeket. A három testvér egymásba kapaszkodva nőtt fel, de a lelkük sohasem gyógyult be, az igazi anya szeretetét nem tudta pótolni az apa.
Hirtelen jöttek a fájások. Az utazótáskában ott volt a babaruha, a pólya összecsomagolva, egy órán belül a kórházban voltak. Az orvos amikor megvizsgálta nem értette miért kellett olyan sürgősen bemennie.
– Nincs jele, hogy itt a szülés ideje, de bent tartjuk, itt jobb helyen lesz mint otthon.
Két napig feküdt az osztályon, a fájásai egyre elviselhetetlenebbek lettek. Az orvos átvitette a szülészeti részre. A kórterem hosszú volt, rekeszesen elválasztva, függönyökkel. Mint a futószalagon, úgy szültek az asszonyok.
A terem végében dobogószerűségen külön volt egy lefüggönyözött rész két ággyal a közepén, egyikre lefektették. Mikor megkérdezte, miért oda került, azt felelték, az a tikkasztó, ott azok vannak, akiknél nem indult el a szülés. Feküdt mellette egy fiatal lány, nem volt tizenhat éves se, megállás nélkül jajgatott a fájdalomtól.
Nem foglalkozott vele senki, igazából ő sem, folyamatos rosszullétek gyötörték, inkább elfordult tőle, próbálta kiiktatni a tudatából. Egyszer mégis felfigyelt, de nem a jajgatásra, észrevette, hogy elcsendesült a mellette lévő ágyon a lány. Mikor odanézett, csak a vért látta, meg valami irtózatos dolgot, ahogy eltorzult arccal ölni készült a saját gyermekét.
Összeszedte minden erejét, hogy segítségért kiabáljon. Egy kis ideig nagy lett a felfordulás, elvitték a hisztériázó lányt, aztán ráhúzták a függönyt, egyedül hagyták.
Bizonyára lányanya, aki szégyenében akart ölni, vagy ki tudja mi történt vele – gondolta át rémülten a történteket. Kintről felerősödött a jajszó. Úgy érezte a pokolba került, ahol minden csupa vér és szenvedés. Odakint megdörrent az ég, hatalmas széllel megjött a vihar. Csapkodta a nyitott ablakokat. Kísérteties helyre sodródott a tudata. Akkor mentek be hozzá, hogy megnézzék, de már nem volt eszméleténél.
Valahol messze járt már jó ideje. Lent volt mélyen a tenger mélyén, a víz súlya elvette a levegőt tőle. Később messziről hallani vélte a szélzúgást. Az eső hangját. Valaki beszélt hozzá. Érezte, hogy az arcára oxigénmaszkot raknak.
– Eszméleténél van! Jól van! Ne foglalkozzatok vele! A gyerek már nem éli túl – értette meg a hangos szavakat. Belülről sikoltott: – Él, nem halt meg! Segítsenek!

A vákuum fogója rátapadt a baba fejére, és erővel húzták kifelé a sötétkék színű halott gyermeket. Az orvos és a szülésznő még utolsó kísérletet tett, keresték az életet a mozdulatlan testben.
– Már hiába minden – hallotta újra. A tudatát a tenger megint visszahúzta… halni készült.
Akkor felsírt a csendben a fia.
– Asszonyom, él a gyermek, nézzen ide, ne hagyja el magát! – rázta meg az orvos.
Nóri kinyitotta a szemét, és meglátta a sűrű sötét hajú gyermekét, aki fájdalmas, eltorzult arccal kapkodott a levegő után.

Gyász

Mint fiatal házasok Ohat-Pusztakócsra kerültek, itt kaptak szolgálati lakást. Kérdés, hogy azt a beton lyukat lakásnak lehetett e nevezni.
Egyetlen egy helyiségből állt, így hát egy kupacba került mindenük. Hegyén- hátán minden, az új konyhabútor, a heverők a lakodalomra kapott ajándékok.
Nóri férje a gépműhelyben kezdett el dolgozni, ő itt is folytatta a gazdász gyakornok életét, annyi különbséggel, hogy nem az állattenyésztésben, hanem a növénytermesztésben kapott feladatot.
Boldogok voltak mindentől függetlenül, fiatalok voltak, önálló életük küszöbén. Nem törte őket meg semmi, volt mit enni, fizetést kaptak, esténként a szerelemnek éltek. A boldogság virága mindig az egyszerűségben nyílik a legszebben.
Eljött a tél, vele a bajok, már az őszi esők is gondot okoztak, a lapos beton tető beázott. Éjszaka arra ébredtek, hogy a kövön áll a víz a helyiségben. Edényeket raktak szét, egész éjjel hallgatták ahogy csepegett a víz. Laci reggel a elment a gazdaság igazgatóhoz panaszra. Még aznap megjavították a munkások a tetőt, leszigetelték olvasztott kátránnyal.
Kemény hideggel robbant be a tél egyik napról a másikra. Egy vegyes tüzelésű kandallójuk volt, amiben ha elaludtak, elaludt a parázs is. Ledermedtek a falak a hidegtől, a kancsóban reggelre bepillézett a víz. Összebújva melegítették egymást, dideregve keltek, mentek dolgozni.
Enyhültek a februári hidegek, amikor Nóri furcsán kezdte magát érezni, szédelgett, émelygett a gyomra. Elment az orvoshoz, aki megállapította, hogy gyermeket vár.
Más nő boldog, ha elérkezik ez a pillanat, ő kétségbeesett. Távol a családtól egy odúba, hogy lehet gyereket vállalni? Este elmondta szomorúan a párjának.
– Képtelenség nevelni a babát ilyen körülmények között– a szeme tele volt kétségbeeséssel.
Emlékeiben felrémlett a falun született gyermekek körüli felhajtás, hogyan vigyázták a kismamát, az újszülöttet, hordták a gyermekágyi ételeket, a rokonok, szomszédok. Ő mindenből kimarad itt az istenháta mögötti helyen, nem néz rá senki a férjén kívül, aki ugyanúgy tudatlan a gyermeknevelésben mint ő.
Laci is elkomolyodott, de csak annyit mondott, mindenre van megoldás. Másnap felkereste a Gazdaságvezetőjét, hogy segítsen rajtuk. Az meg is ígérte, ha jön a baba, másik lakást kapnak.
Nóri táppénzre került, becsületesen járt a vizsgálatokra. Egy rutinvizsgálat után hazaérve rosszul lett. Először a hideg rázta, később negyven fok fölé ment a láza, az egész teste tűzben égett, a bőre kivörösödött a sok apró kiütéstől. A férje, mikor meglátta, azonnal telefonált a mentőknek.
Szirénázva vitte a mentőautó a kórházba. A vizsgáló orvos a fertőző osztályra utalta. Amíg az infúziót bekötötték, folyamatosan kérdezgették.
– Hány hónapos terhes fiatalasszony?
A kérdésekből tudatára ébredt, hogy valami nagy baj van vele.
A gyógyszerektől csillapodott a láza, jobban érezte magát. Másnap délután megjelent a férje a főorvossal. Laci szeme vörös volt, Nóri azonnal tudta, hogy sírt.
A főorvos bottal járt, egyik lábát húzta maga után, mikor leült az ágya mellé, a világ legtermészetesebb mozdulatával átfogta a tehetetlen lábát, és keresztbe rakta a másikon.
– Mi történt? – kérdezte tőlük idegesen.

Az orvos odahúzta mellé a székét, komoly arccal nézett rá, mint aki épp felméri elmondhatja e a rossz hírt.
– A férjével már beszéltem, rubeólája van, rózsahimlő, ami a babára nézve nagyon veszélyes... végzetessé is válhat. Valahol összeszedte, ez a legveszélyesebb himlő egy terhesség alatt. El kell dönteniük, mi lesz a sorsa a babának. Nagyon nagy az esély rá, hogy károsodással születik. Egyedül hagyom magukat, beszéljék meg – nehezen feltápászkodott és kiment a kórteremből.
Ott álltak a nagy boltíves ablak alatt összeölelkezve, és csak sírtak.
– Én nem hiszem, hogy beteg lett – szipogott Nóri – tévedhetnek is.
Laci szemében is mélységes szomorúság volt. Nem tudott tanácsot adni, nem adhatott, ezt a döntést a feleségének kell meghozni, úgy gondolta bárhogyan dönt, elfogadja.
Az orvos egy óra múlva megjelent az ajtóban.
– Döntöttek asszonyom?
– Igen, élni fog! – válaszoltak mégis egyszerre.
Az orvos nézte őket, az őszinte reményt a szemükben, megkérte őket, menjenek vele.
Végig mentek egy hosszú folyosón, megálltak egy bezárt ajtó előtt, amin biztonsági zár volt.
– Megmutatom mire számíthatnak. Kérem, ne értsék félre, de jobb ha tisztán látnak, mielőtt meghozzák a végső döntésüket. Amit látni fognak, az várhat a babájukra, ha megszületik. Ezek a babák mind fertőzés áldozatai.
A hosszú polcokon öt literes üvegekben ott lebegtek a folyadékban a magzatok, egyik kisebb, másik nagyobb. Nóri nézte a nyúlajkú, farkastorkú, nyitott gerincű, vízfejű kis testeket, addig nézte, míg arra nem ébredt, hogy paskolják az arcát.
– Nincs semmi baj, megrázó volt tudom – mondta az ájulásból eszmélő Nórinak az orvos.
Pár óra múlva aláírták a papírokat, megölhetik a gyermeket. Nem maguk miatt döntöttek így, a gyermek miatt. Nem élet, a szenvedéssel teli élet. Másnap felkészítették az orvosok a művi szülésre, elmagyarázták részletesen, mi fog történni.
– Először egymás után fog kapni három szurit, a baba meg fog halni, azután elindítjuk a tolófájásokat. Mesterségesen, de természetesen szül, mert első baba, nem befolyásolhatja a további terhességet.
Borzalmas fájdalmai voltak, amit nem is titkolt, üvöltött a fájdalomtól.
Hallotta, ahogy a közelében valaki gúnyosan megjegyezte – Nem kellett volna megcsinálni, most nem fájna, mire ez a nagy hiszti?
Mint a kölykét védő vadállat olyan agresszív lett, maga se értette később mi lett vele, tiszta erőből ordított.
– Takarodjon ki innen, mit tud maga rólunk? Menjen innen, ne nyúljon hozzám ! Érti? Maga nem érhet hozzám ezután!
Az orvos próbálta nyugtatni.
– Tudom, hogy nehéz… az éretlen gyümölcs is nehezen esik le a fáról, ez a magzat is éretlen.
Nem lehet szóval leírni a szenvedését, a fájdalmát amit két órán keresztül érzett, a fejében kavarogtak az érzések közben, a tehetetlenség, a gyűlölet, a düh, és a fájdalom érzései.
– Halott a gyermekem – zokogott fel végül Nóri, mikor látta, hogy ugyanúgy teszik spirituszba a gyermekét, viszik vizsgálatra, talán kísérleti alanynak, mint a többit, akiket megmutatott neki a főorvos. Megnézte, mert látni akarta, még ha csak egy percre is, de rémülten látta, hogy nincs rajta semmi elváltozást. Mikor elhagyta a kórházat, megkérdezte az orvost.
– Mi van, ha az én lányom erősebb volt, mint a rubeóla, én láttam, hogy semmi baja nem volt.
Az orvos hallgatott, majd csendesen megszólalt.
– Még vizsgáljuk… az idegrendszere akkor is sérült lehet. Majd küldjük az eredményt.
Nóri várta, de soha nem kapta meg az eredményt. Talán neki így jobb is volt, igazság nélkül. De mikor hazament, csendes lett, hónapokig eluralkodott rajta a depresszió, sokszor elsírta magát minden ok nélkül, a terhesség alatt felébredt anyai ösztöne átalakította a tudatát, a személyiségét. Gyászolt.

Paraszt lakodalom

 

Nóri tudta, hogy náluk milyen lesz ha Lacit fogadják a szülei. Az ő anyja a nagy szegénységben megtanulta, hogyan kell üres éléskamrából is ünnepi ebédet varázsolni. Amikor meg telt is rá, a főztjét senki sem tudta leszólni. Azt is tudta, hogy milyen izgalommal és szeretettel fogja várni azt a férfit, aki olyan sokat jelent a lányának. Az apja, amikor megérkeztek, lekezelt a kedvesével. Keményen férfiasan.

– Isten hozott fiam, gyere csak kerülj beljebb!
Az anyja ott hagyta a tűzhelyet, elébük sietett, megölelgette Lacit, jól meg nézte magának, azután elismerően bólogatott a párja felé. Tetszett neki a magas, komoly fiatalember. Leültek az ebédlőasztalhoz. Ment volna segíteni az anyjának, de az anyja határozottan rászólt.
– Nem illik magára hagyni a legényt, lányom!
Ebéd előtt az apja elővette a méregerős kisüsti pálinkát.
– No, hadd lássam milyen legény vagy! – és öntötte a pohárba magának meg Lacinak is a „vitriolt". A beszélgetés ezután megállíthatatlanul folyt köztük a politikáról, gazdálkodásról, úgy általában az élet fontos dolgairól. Aztán minden bevezetés nélkül rákérdezett Lacira.
– A lányommal milyen a szándékod fiam?
Lacit nem lepte meg a kérdés, csak mosolygott. Felállt az asztal mellől, komoly arccal belefogott a lánykérésbe, hisz ezt várta tőle Nóri apja.
– Később akartam, de ha már megkérdezte, szeretném megkérni maguktól a Nórika kezét. Nemrégen járunk együtt, mégis úgy érezzük, nincs mire várni. Szeretem és ő is ugyanúgy engem. 

Türelmetlenül várta a választ, ami meg is érkezett azonnal.

– Jól van fiam, neked adjuk. – mondta az apja, és ezzel le is zárta a hivatalos formaságokat – Együnk most már, kihűl az étel.
Nóri elbűvölten nézett Lacira, nem gondolta, hogy lánykérés lesz az első találkozón. Amikor ketten maradtak meg is kérdezte, tényleg komolyan mondta-e, vagy csak muszájból, az apja miatt?
– Komolyan bizony, ha nem kérdez rá, akkor is lánykérésre jöttem, úgy van ahogy mondtam, minek halogassuk az egybekelést.
Márciusban tartották meg az esküvőt. A tavaszi nap erőlködve küldte a meleget a lakodalmas menetre. A menyasszonyi ruhára fel kellett venni egy kis prémes kabátot, hosszú volt az út a templomig.
A faluban a szokás mindig az volt, hogy végigmegy a menet gyalog a templomig, meg vissza. Sokan voltak kíváncsiak rájuk is. A leselkedők így láthatták meg a rokonságát, hogyan néz ki menyasszonyként a messziről jött vőlegénye mellett. A temetés a lakodalom a falu életének szerves része, nem változott azóta sem,  napokon keresztül lehetett beszélgetni róla.
A lagzit háznál tartották, cigányzenészek muzsikáltak hajnalig. A szegénység az esküvőjére is rányomta a bélyegét, amit aztán keserű szájízzel hordozott a lelkében hosszú ideig. Évekkel később tért csak napirendre felette, mikor már másként látta a körülötte lévő világot, hogy mégis csak róla szólt az a nap, ha kicsit másként is, mint ahogy megálmodta előtte sokszor, milyen is lesz majd az ő lakodalma egyszer.
De azon a napon még nem érezte, hogy az egész felhajtás őérte és Laciért történ . Lakodalom kell, azt mondta az anyja, mert úgy illik, hogy legyen.
A menyasszonyi ruháját az előtte két évvel férjhez ment unokanővére adta kölcsön, nem is érezte magát jól benne. A fátyol hosszú volt, csavarodott tekeredett, nem tudott mit kezdeni vele a szűk helyen a sokaságban, a fejdísz hasonló volt, mint az üknagyanyáké, túlságosan is régi módú mirtusz koszorú.
A vendégeket az anyja nem tudta rendesen leültetni az étkezéshez. Volt idő, hogy mint menyasszonynak helye se került, a ricsajozó gyerekek közé ment megpihenni. Talán csak az vigasztalta, hogy vele ellentétben mindenki jól érezte magát, talán a legjobban Laci. Nevetett, örökké mozgásban volt, megtáncoltatta a rokonság női tagjait.
Másnap reggel tele volt alvó emberekkel a ház, szállingóztak elfelé, ők is pakoltak egy hétre Hajdúszoboszlóra. A Gazdaságtól kapták ajándékba nászútra azt az egy hetet.
Ez a hét volt a legszebb, kárpótolta teljesen a lagziban érzett hiányérzetét. Tervezgették a céljaikat, megosztották egymással az álmaikat. Úgy gondolták, ketten olyan erősek, hogy mindent elérnek, amit megálmodtak. Még akkor nem sejtették, hogy mennyi fájdalom, lemondás kíséri az eljövendő közös éveiket.
A szegénység, ami uralkodott rajtuk, nem engedte ki őket a rabszolgasorsból, az álmokért való szenvedélyes küzdelmüket lassan faragta az idő, a hatalmas szerelemérzést is viharokkal tépte, elvette, visszaadta. Játszott velük az élet.