Felejtsen el mindent

 

Hálásan bólintott a férfi felé, kezeiről lefejtette a haldokló kezét, majd kiment a folyosóra. Mikor becsukódott mögöttük a kórterem ajtaja, Benjámin váratlanul átölelte. Önmagát se értette, hogy merte megtenni. Talán, mert hálát érzett, hogy elment a kórházba Sára, csak azért... talán, mert megkönnyebbült. Talán azért, hogy eljátszotta a szerepet, amire megkérte. – Nagyon is jól – állapította meg magában és meg is mondta neki.

– Köszönöm, hogy végig játszotta ezt a szomorú színjátékot –, és még szorosabban magához ölelte, úgy ölelte, szinte kétségbeesve, mint egy jó barátot, aki egyedül van mellette a tragédiában. Ez teljesen igaznak is tűnt, hisz nem volt senkije, akivel osztozhatott volna a fájdalmában. A reggeli trauma is elevenen élt még benne, mikor benyitott a kórterem ajtaján, és meglátta, hogy a felesége ágya üres.

– Elkéstem! – hasított bele akkor az önvád – Még az utolsó kérését sem voltam képes időre teljesíteni.

– Sajnálom, a főorvos utasítására átvittük az épület másik szárnyába. Egyre rosszabbul van szegény! – hallotta akkor az ápoló hangját.

– Jöjjön, elkísérem hozzá.

Bólintott, mert hang nem jött ki a torkán, csak ment a nővér után, úgy lépkedett, mint egy robot, akinek lenullázták az agyát.

És most ölel magához egy idegen nőt, aki egyedül, ebben a rohadt világban, átérzi az ő tragédiáját, aki nem lép át rajta undorodva, mint egy rothadó hullán. Annyira nem lép át, hogy nem csapta be, eljött a kórházba, mert hívta este. Annyira nem, hogy itt van a karjai közt, hozzábújva. És ez annyira jó érzés, olyan nagyon, különösen jó érzés volt számára.

Sára nem bánta, hogy ott álldogál a két erős kar ölelésében, nem taszította, nem volt számára kellemetlen. Átérezte a férfi fájdalmát már másodjára, amit magányosan élt át.

Hirtelen megcsapta egy illat, egy olcsó dezodor illata. Olyan, mint amit az apja is használt. Mindig vitatkozott miatta egy időben, hogy miért ezt a bóvlit veszi? Az emlékek megrohanták a gondolatait, és önkénytelenül odahajtotta a fejét a férfi mellkasára, hogy még jobban érezze. Akkor hallotta meg Benjámin szívverését, ami úgy dübörgött odabent, mint egy szabadulni vágyó rab a börtön rácsain.

Benjámin beszélt hozzá, de a lány mozdulata meglepte. Elhallgatott. Nem értette, miért simul hozzá Sára annyira. Zavartan elengedte és eltolta magától.

– Jól van. Menjen most már el! Ha kiér a kórházból, felejtsen el mindent. Még egyszer köszönöm, hogy eljött! – megfordult és visszaindult a haldoklóhoz.

Sárát nagyon kellemetlenül érintette a hangulatváltozás. Ott állt és nézett a férfi után kis ideig, aztán mérgesen, sietős léptekkel elindult a kijárat felé.

Micsoda haszonleső fazon –gondolta – ezért törte magát ennyire? Rendesen el se köszönt, ennyit a háláról! Mit mondott? Menjen és felejtsen el mindent? Na, ha ez kell könnyen megkapja tőle! De magának sem tudta megmagyarázni, miért, majd szétrobbant a növekvő méregtől.

Mikor már a távolsági buszon ült, visszaidézte a kórházban történteket.

Kegyes hazugság egy haldoklónak, ennyi volt az egész, jutott el többször ugyanarra az eredményre. Lehunyta szemét, átadta magát a busz, ringató mozgásának. Újra átélte a találkozás minden percét, de most már kicsit nyugodtabban.

De furcsa – gondolta magában –, a halál előtti tisztánlátás, vagy mégsem az? Hisz víziók, látomások jelennek meg csak ilyenkor, mint Karolánál is. Miért lenne ez tisztánlátás? Karola azt mondta Isten úgy rendezte, hogy a kettőnk útja keresztezze egymást. És az üzenet. Ó, nem, nem! Az csak vízió. Ő se százas, telefonszámot adott egy haldoklónak. Utólag rájött milyen idiótán viselkedett végig.

Később arra gondolt, hogy milyen melegséget érzett, amikor Benjámin átölelte, hogy milyen furcsa pillanatokat élt át. Sági Benjamin, meg a két gyereke. Még hogy ő viszi el nekik a boldogságot. Mármint kinek? Ennek az ismeretlen pasinak? Ki ez a férfi? Nincs hozzá semmi köze. Egy totál vadidegen csak. Nem ismeri... viccnek is rossz!