Felejtsen el mindent

 

Hálásan bólintott a férfi felé, kezeiről lefejtette a haldokló kezét, majd kiment a folyosóra. Mikor becsukódott mögöttük a kórterem ajtaja, Benjámin váratlanul átölelte. Önmagát se értette, hogy merte megtenni. Talán, mert hálát érzett, hogy elment a kórházba Sára, csak azért... talán, mert megkönnyebbült. Talán azért, hogy eljátszotta a szerepet, amire megkérte. – Nagyon is jól – állapította meg magában és meg is mondta neki.

– Köszönöm, hogy végig játszotta ezt a szomorú színjátékot –, és még szorosabban magához ölelte, úgy ölelte, szinte kétségbeesve, mint egy jó barátot, aki egyedül van mellette a tragédiában. Ez teljesen igaznak is tűnt, hisz nem volt senkije, akivel osztozhatott volna a fájdalmában. A reggeli trauma is elevenen élt még benne, mikor benyitott a kórterem ajtaján, és meglátta, hogy a felesége ágya üres.

– Elkéstem! – hasított bele akkor az önvád – Még az utolsó kérését sem voltam képes időre teljesíteni.

– Sajnálom, a főorvos utasítására átvittük az épület másik szárnyába. Egyre rosszabbul van szegény! – hallotta akkor az ápoló hangját.

– Jöjjön, elkísérem hozzá.

Bólintott, mert hang nem jött ki a torkán, csak ment a nővér után, úgy lépkedett, mint egy robot, akinek lenullázták az agyát.

És most ölel magához egy idegen nőt, aki egyedül, ebben a rohadt világban, átérzi az ő tragédiáját, aki nem lép át rajta undorodva, mint egy rothadó hullán. Annyira nem lép át, hogy nem csapta be, eljött a kórházba, mert hívta este. Annyira nem, hogy itt van a karjai közt, hozzábújva. És ez annyira jó érzés, olyan nagyon, különösen jó érzés volt számára.

Sára nem bánta, hogy ott álldogál a két erős kar ölelésében, nem taszította, nem volt számára kellemetlen. Átérezte a férfi fájdalmát már másodjára, amit magányosan élt át.

Hirtelen megcsapta egy illat, egy olcsó dezodor illata. Olyan, mint amit az apja is használt. Mindig vitatkozott miatta egy időben, hogy miért ezt a bóvlit veszi? Az emlékek megrohanták a gondolatait, és önkénytelenül odahajtotta a fejét a férfi mellkasára, hogy még jobban érezze. Akkor hallotta meg Benjámin szívverését, ami úgy dübörgött odabent, mint egy szabadulni vágyó rab a börtön rácsain.

Benjámin beszélt hozzá, de a lány mozdulata meglepte. Elhallgatott. Nem értette, miért simul hozzá Sára annyira. Zavartan elengedte és eltolta magától.

– Jól van. Menjen most már el! Ha kiér a kórházból, felejtsen el mindent. Még egyszer köszönöm, hogy eljött! – megfordult és visszaindult a haldoklóhoz.

Sárát nagyon kellemetlenül érintette a hangulatváltozás. Ott állt és nézett a férfi után kis ideig, aztán mérgesen, sietős léptekkel elindult a kijárat felé.

Micsoda haszonleső fazon –gondolta – ezért törte magát ennyire? Rendesen el se köszönt, ennyit a háláról! Mit mondott? Menjen és felejtsen el mindent? Na, ha ez kell könnyen megkapja tőle! De magának sem tudta megmagyarázni, miért, majd szétrobbant a növekvő méregtől.

Mikor már a távolsági buszon ült, visszaidézte a kórházban történteket.

Kegyes hazugság egy haldoklónak, ennyi volt az egész, jutott el többször ugyanarra az eredményre. Lehunyta szemét, átadta magát a busz, ringató mozgásának. Újra átélte a találkozás minden percét, de most már kicsit nyugodtabban.

De furcsa – gondolta magában –, a halál előtti tisztánlátás, vagy mégsem az? Hisz víziók, látomások jelennek meg csak ilyenkor, mint Karolánál is. Miért lenne ez tisztánlátás? Karola azt mondta Isten úgy rendezte, hogy a kettőnk útja keresztezze egymást. És az üzenet. Ó, nem, nem! Az csak vízió. Ő se százas, telefonszámot adott egy haldoklónak. Utólag rájött milyen idiótán viselkedett végig.

Később arra gondolt, hogy milyen melegséget érzett, amikor Benjámin átölelte, hogy milyen furcsa pillanatokat élt át. Sági Benjamin, meg a két gyereke. Még hogy ő viszi el nekik a boldogságot. Mármint kinek? Ennek az ismeretlen pasinak? Ki ez a férfi? Nincs hozzá semmi köze. Egy totál vadidegen csak. Nem ismeri... viccnek is rossz!

Atyamanus

 

Hűvös légáramlat járta át a szobát, felállt, hogy visszazárja az ablakokat. Arra gondolt, hogy félnie kéne ezektől a furcsa történésektől, az öreg hölgy lakásától, az egész hihetetlen sztoritól. De semmilyen félelmet nem érzett. Nézett egy darabig még az ismerős szemekbe, aztán elkezdett kipakolni a bőröndökből. Hajnalban felébredt, utána már nem tudott visszaaludni. Izgatottan gondolt az első munkahelyi napjára. Mikor már megunta a forgolódást, felkelt, gondosan öltözködni kezdett. Tudta a hivatali etikett szabályait, hogy a bankban nem lehet megjelenni csak kosztümben. Ezt utálta a legjobban, a formaruhát. Mindig a hanyag elegancia híve volt, egy jó felső, hozzá egy koptatott farmer, sportcipővel. Kiegészítőnek, sálak, övek. Most meg mindennap kosztüm. Keserves élet vár rá. Mikor kész lett, pózolt egyet a tükör előtt. -- Így jó leszek! -- nyugtázta a látottakat. Sűrű, barna haját kontyba tűzte, kevés sminket tett fel. Nézte magát a tükörben, a nőt, aki visszanézett rá, komoly arccal, zöldeskék szemekkel, sápadt arccal.

-- Szia, öreglány, legalább te itt vagy! Izgulok egy kicsit, de hát ezt te nagyon jól tudod, igaz? - intett a vitrinben lévő fényképnek, és már zárta is az ajtót maga után.

A város felébredt, mire kilépett a tömbház kapuján. Nyikorgott, súrlódott, sóhajtozott a reggeli forgalom. A buszra alig fért fel, olyan sokan voltak a reggeli járaton. A különböző dezodorok illat-kavalkádjában kevés reggeli kisüsti szag keveredett. Megkönnyebbülten szállt le a második megállónál. A buszmegállóval szemben, a túloldalon ott volt a bank, úgy ahogy elmondták az utolsó telefonbeszélgetés alkalmával. Kis szorongással lépett be a bank ajtaján, ácsorogva nézelődött kis ideig, az egyik biztonsági őrnek feltűnt a tétovasága.

 -- Itt fogok dolgozni, ha minden igaz -- válaszolt hálásan az érdeklődő kérdésre.
Az őr a pulthoz lépett, halkan beszélt egy szőke alkalmazottal, majd intett Sárának.
-- Jöjjön, ott balra a folyosón, harmadik szoba, már várja a főnök.
Sára mielőtt benyitott az iroda ajtaján, megigazította a frizuráját, túlzottan nem volt ideges, de egy enyhe megfelelési kényszer átbizsergett a rajta. A tágas irodában minden bútor azt sugallta a belépő felé, hogy ott egy tekintélyes ember tartózkodik. Tömör fából, nehéz barna pácolt szekrények közt hatalmas íróasztal terpeszkedett. Az íróasztal mögött ülő férfi az ajtónyitásra felpillantott, majd az egyik fotelra bökött. Egy árva szóra se méltatta ezután, gépelt tovább a laptopján, halkan dünnyögött hozzá, később telefonált. Sára ült és várt. A férfi a telefonbeszélgetésben még a hangját se vette halkabbra, így pillanatok alatt rájött, hogy nem hivatalos diskurzust folytat.

Talán már elfelejtette, hogy valaki van még rajta kívül az irodában = gondolta egyre idegesebben. Végre ránézett a férfi.

-- Első munkahelye ugye? Ez esetben sok a tanulnivalója. Kovácsné Margitka mellé osztom be, ingatlan hitelezéshez. Hogy is hívják? Ja, igen, itt van, Závori Sára. Próbaidős, a másik irodában alá írhatja a papírokat!
Laza mozdulattal intett a kezével, mintha egy szemtelen legyet hajtott volna el az arcáról.
Sára elképedve felállt és elindult az ajtó felé, dühös volt, nehezen tartotta vissza magát, hogy hangosan ne mondja ki mit gondol az arrogáns fickóról. Munkahely, erről szól? Van felsőbbrendű és vannak a senkik, akiken átlehet nézni? Ennyi volt? Semmi nézzen a szemembe, ismerkedjünk, vagy ehhez hasonló baromság? Ki ez a seggfej, se isten hozta, meg legyen szíves? Ő az atyamanus?
A másik irodában már kedvesebbek voltak, az alacsony, barna hajú alkalmazott mosolyogva fogadta.
-- Szólíts csak Idának! Ülj le, mindjárt készen vagyunk.
Ida kísérte el Margitkához, aki a terem utolsó barikádjában dolgozott. Vele szemben egy középkorú nő ült és hallgatta reménykedve a banktisztviselő szavait.
-- Itt van a segítséged! -- mutatott Ida Sárára.
-- Oké, én Kovácsné Margit vagyok, nemsokára végzek az ügyféllel, utána tudunk beszélgetni.
Sára leült mögé. Önkénytelenül bekapcsolódott az ügymenetbe. Nézte a szemben ülő asszony megviselt arcát, aki tovább mondta a félbeszakított mondatát.
-- Csak halasztást kérnék. A férjem meghalt. Egy hónap haladékot, vagy átütemezést szeretnék kérni...
-- Erre is gondolni kellett volna, mikor felvették a kölcsönt, sajnálom, próbálják összeszedni a törlesztő részletet!
-- De hát...
-- Nincs itt semmi de hát, törvények vannak, szerződésben foglalt követelmények, amiket illik betartani! -- mondta gúnyos, lekezelő hangon Margitka, mintha terhére lenne az ügyfél és szabadulni akarna tőle.
Margitka gúnyos hanghordozása, határozott elutasítása meggyőzte az asszonyt arról, hogy hiába könyörög. Megtörten felállt, és elindult a kijárat felé.
Sára hosszan nézett utána. Újra furcsa érzése támadt, mintha nem is a nő lépett volna ki az ajtón, az apja görnyedt alakját látta egy pillanatra, ahogy megalázva, kiszolgáltatottan átlép az elektronikus kapun.
Pont egy ilyen munkahelyre jöttem, ahol az ember a legkevésbé fontos. Mit mondott ez a némber, hogy gondolni kellett volna arra, hogy a férje meghal? Az agyam eldobom, ilyen nincs! -- döbbent rá most már istenigazából, hová is ment dolgozni.
Margitka hangjára visszazökkent a valóságba.
-- Helló, itt vagy, kedveském? Ne törődj ezekkel, majd megszokod idővel! -- villogtatta Sárára tökéletes műfogsorát a nő. -- Hadd nézzelek!