Sára éppen indulni készült, amikor meglátta a kifelé tartó családot. Nem tudta a szemét levenni róluk. Benjámin még megtörtebb lett, mint amikor előzőleg látta. A férfi nem nézett fel, a fejét leszegve közeledett feléje, mint aki keres valamit a földön. Eszébe jutott, mit mondott Zsolt: tévedés, hogy Benjámin kimarad az életéből. Karola rá is utalt, mikor a halálos ágyán beszélt hozzá. „Maga elviszi a családomnak a boldogságot, vigyázni fog rájuk." Benjámin meg ő? Talán a sors tényleg keresztezi az útjaikat? De hát a férfit a börtön teljesen elszigeteli a külvilágtól. Lehet, Karola műve, hogy az érzései megváltoztak iránta? Mert megváltoztak, már nem akart önmagának hazudni. Érdekelte a férfi, vonzódott hozzá, ha nem akarta, akkor is. Könnyű volt a csapdába belesétálnia, hiszen Benjámin magas termetű, markáns arcú férfi volt. A szeme mélybarna, aminek a fényét kevés ideig tudta elviselni, mert zaklatott lett tőle azonnal. Próbálta a felismerést elnyomni magában, elfogadható magyarázatokat gyártott hozzá, hogy ez csak egy részvét, sajnálat csupán. Ebben a helyzetben nem érezhet mást egy férfi iránt, akinek a tragédiája a szeme előtt zajlik éppen. Mégis átért hozzá minduntalan az eltemetni vágyott felismerés, több annál, amit érez iránta, mint sajnálat.
Mikor a család búcsúzott egymástól, Sára is átérezte a férfi hidegségét, ahogy elköszönt a kislányaitól. Azok meg szegények csak álltak ott, értetlenül, figyelve az autó után, amiben az az ember ült, aki megvédhetné őket, akihez tartoztak, tartozni kéne most is.
Szegény kis Zsuzska szipogva emelte a kezét, integetett, reménykedve, talán észreveszi az apja. De nem látta, hogy visszaintett volna bárki is az autóból.
A gondozónő átölelte a két kislány vállát.
– Menjünk bogaraim, menjünk vissza az Otthonba!
Engedelmesen beszálltak, szó nélkül. Ahogy kanyarodott az autó, elhaladtak Sára mellett. Mindkét gyerek megismerte a megmentő angyalukat. És azt is látták, hogy az angyal elmosolyodik és integetett feléjük.
– Láttad Mónika, láttad! Integet, nem ment el! Még autója is van. – Feltérdepeltek az ülésre és izgatottan bámultak visszafelé.
– Az angyal integetett, igaz? Nem úgy, mint apu, ő elfelejtett integetni! – nyugtázta egy mély megkönnyebbült sóhajjal Zsuzska. – Látod Mónika, az angyaloknak mindenre van idejük. Még autót is tudnak vezetni.
– Van hát, ők nem dolgoznak, csak nézelődnek – világosította fel a nővére.
– Igen. Nézelődött ma is egész nap, elkísérte anyut – súgta a kicsi halkan.
– Miről beszélsz? Anyu meghalt. Bezárták abba a dobozba.
– Áh, dehogy, ott volt a kőkeresztnél, az angyal mellett. Megismerem tán.
– Na, agyadra ment valami, én is odanéztem, de az angyal csak egyedül volt.
Zsuzska nagyon elérzékenyült azon, hogy nem hisz neki a testvére. Mónika látta, hogy közel van a síráshoz, engedékenyebb lett, lezárta a nézeteltérést.
– Lehet, hogy később odaállt, én pont akkor nem néztem oda. Lehetséges, ne sírj már megint!
– Igen, lehet – nyugodott meg a kislány. – Nem sírok. Apu miért nem látta az angyalt szerinted?
– Szerintem az angyal nem is akarja, hogy lássa apu.
A gondozónő végig hegyezte a fülét, de nem sok logikát kapcsolt a beszélgetéshez, csak furcsállta, miről folyik a háta mögött a diskurzus. Sajnálta a két gyereket, nem kívánta senkinek ezt az áldatlan helyzetet, ami őket érte.
Zsuzska és Mónika körül megváltozott a légkör a temetés után, mindenkiben kialakult feléjük az együttérzés, még a legagresszívabb gyerek se tett megjegyzéseket rájuk.
Böbe néni nagy mosollyal jelentette be másnap, hogy hétfőtől óvodába fognak járni, nem lehet kibújni alóla, mert Mónika nemsokára iskolás lesz. Ezen aztán Zita egész nap kárörvendezett.
– No hisz', mentek a dedóba? Én nem mennék oda, meg a suliba se, csak zrikálják az embert egész nap. Menne a rosseb!
Viki széles szájjal vigyorgott, nem állta meg, hogy ne szóljon be Zitának.
– Csak az ilyet zrikálják, mint te vagy, kettőig se tudsz számolni!
– E', jobb lenne, ha szólnátok, hogy kimentek nevelőszülőhöz, vagy örökbe, mint az itteni dedóba! – mondta nagy bölcsen, nem zavarta Viki beszólása.
– Lehet, hogy örökbe megyünk valakihez – válaszolt Mónika.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése