Kirakós

 

Reggeli után benyitott hozzájuk Angéla néni.

– Gyertek csak mindketten, vár benneteket a pszichológus néni!

Mónika ismerte a magas szőke nőt, aki mindig megjelent a befogadóban, ha új gyerek jött. Mielőtt megszöktek, már szóltak, hogy ők is sorra kerülnek nála, így hát nem érte váratlanul, hogy várja őket Elvira néni.

A folyosó végén volt a foglalkoztató szoba, oda tartottak most is Angéla nénivel, akit Mónika jobban elviselt mindig, mint Böbe nénit. Mosolygósabb volt, csak furcsamód a szemében mindig szomorúság tanyázott, még ha nevetett, akkor is.

A helyiség itt se volt feldobva semmivel, egyszerűségén és puritánságán, talán a falon sorakozó gyerekrajzok enyhítettek kissé.

Elvira néni arca nyúzottnak látszott, sűrűn fújta az orrát a papírzsebkendőbe, közben rakosgatott dolgokat a szoba sarkában lévő asztalra.

– Gyertek csak, ne féljetek, egy kis játékot játsszunk. Üljetek le! Te Mónika, ehhez az asztalhoz, te Zsuzsika a másikhoz. Az a kérésem, hogy amit ide kiraktam, először nézzétek át jól. Aztán rendezzétek el az asztalon úgy, hogy én valami eseményt tudjak belőle kiolvasni. Jó játék lesz. Remélem, a végén kitalálom, hogy mire gondoltatok közben.

Mónika végignézett a kínálaton, volt ott minden, bábuk, autó, kisszék, asztal, állatok, jelzőtábla, étel, zöldség. Nézte egy darabig, aztán nekifogott dolgozni. Zsuzska csak játszott, tologatta a bábukat ide-oda az asztalon. Elvira néni figyelte őket és jegyzetelt.

Mikor Mónika felnézett és jelezte, hogy készen van a feladattal, a pszichológus leült melléje. Eleinte csak szemlélte a kirakott bábukat, majd kérdéseket tett fel.

– Mónika, miért van ez a bábu egyedül a bútorok között, és miért van sok bábu kint a házon kívül? Mesélj, mire gondoltál, mikor ezt a szépséget kiraktad?

Mónika nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét és makacsul nézte, amit megcsinált. Közben úgy gondolta, elég ügyetlen Elvira néni, ha nem találta ki elsőre. Aztán rájött, hogy semmit se talált ki, pedig pontosan kirakta, amire gondolt.

– Van itt messzire egy magányos bábu, őt miért ide állítottad? – próbálkozott tovább a pszichológus, de nem járt sikerrel, Mónika nem segített neki a megoldásban.

Zsuzska figyelte őket mozdulatlanul egy darabig, majd felállt az asztalától kíváncsian odament megnézni.

– Hát nem látod? Aki ott van a szobában, az apu! – oktatta ki a pszichológust.

– Hallgass! – kiáltott rá Mónika.

Zsuzska szája ijedten legörbült.

– Mit tudsz apukádról, Mónika? – kérdezett rá a lényegre, minden bevezető nélkül Elvira néni.

– Semmit! – válaszolt dacosan Mónika.

– Semmit se tudsz? Haragszol valamiért rá?

Mónika kíváncsian felnézett a pszichológusra, azon gondolkodott, talán mégis meg kéne mondania, mit hallott és látott a tévében. De úgy döntött, még nem beszél róla. Nem akarta, hogy bárki beszéljen arról, amit ő hallott, még az is lehet, hogy semmi nem igaz az egészből.

– Mónika, el kell valamit mondanom nektek – hajolt hozzá Elvira néni –, sajnos rossz hírt kel közölnöm veletek. Baj van a családotokkal.

Mónika szeme kikerekedett, bénultan ült a székén. Zsuzska már hüppögött, mintha szóról szóra tudná mit fog ezután mondani a pszichológus.

– Muszáj, hogy tudjátok, de előre mondom, hogy segítünk mindenben. Szóval, tudnotok kell, hogy anyukátok nincs már, nemrég elment az angyalokkal. Sajnos nagyon beteg volt, nem tudtak rajta segíteni az orvosok a kórházban.

Mónika egy hirtelen kézmozdulattal lesöpörte a kirakóst az asztalról. Felugrott a székéről, toporzékolva taposta a földre esett játékokat.

– Tudom! Meg azt is, hogy apu börtönbe van! – kiabálta zokogva – Én mindent tudok, csak nem beszélek róla! – kiabált hisztérikusan, kifulladva.

Zsuzska ragyogó kék szeme először kikerekedett, majd elborította a könnytenger, sírt ő is már tiszta erejéből.

– Honnan tudsz mindent? – akadt el a nő szava. – Nyugodj meg, nyugodjatok meg! – és ölelte simogatta a két síró kislányt.

Hiába kérdezte ezután tőlük, kitől hallottak meg mindent, Mónika nem szólt hozzá egy szót se. Dacosan leszegte a fejét, csak nézett maga elé.

Angéla néni nagyon elérzékenyült a jeleneten, visszakísérte őket a szobájukba. Mentek a hosszú folyosón, végig kézen fogva, a sok kérdés bent maradt a lelkükben fájdalmasan, hisz egyre sem volt még elfogadható válasz.

Zsuzska kisírt szemmel odabújt a nővéréhez, halkan odasúgta:

– Nem árultam el neki.

– Mit?

– Hogy ott volt a kirakósban a barna angyal.

– Köszönöm, rendes tőled! – dicsérte meg Mónika. – Senkinek sem szabad róla beszélni, mert ez a mi titkunk. Biztos, hogy újra eljön, majd meglátod.

Zita és Viki elcsendesedett mikor látták, hogy kisírt szemmel mentek vissza a pszichológustól.

– É, má', mi történt veletek? Elvira nem veszekedős. Mi van?

– Semmi. Most veszekedős volt, mert megszöktünk – füllentett Mónika.

– Na, hogy micsoda világváltozás van itt! – döbbent le Zita a hallotokon – Elvira, na, má' ő is ossza a lapot, hallottad Viki?