Hogy vinné el az ördög

 

Sára vonakodva felállt az asztal mellől, direkt nem figyelte miről cseverésznek a gyerekek az apjukkal, igy is lassan oldódott a feszültsége, amit a férfi hangja kiváltott benne. Nem tudott kibúvót kitalálni, kelletlenül átvette a telefont Mónikától.

– Itt vagyok.

– Ne haragudjon, hogy ennyit zavarom.

– Nem zavar.

– Kimért és udvarias... mégis arra kérem, hogy beszéljük meg, a nap melyik időpontja lenne alkalmas, amikor beszélhetünk ezután, nem sokat, tíz percet, ennyit lehet. Nemsokára lejár az időm...

– Rendben. Csakis az esti órákban, munkahelyen nem beszélgethetek privát. Vagy hétvégén, szombaton három után, akkor a lányokkal vagyok.

– Nagyszerű. Maga tényleg egy földre szállt angyal Sára... – sóhajtott a vonal végén a férfi – Nem csak Zsuzska érzi így, ez az igazság. Már én is rájöttem... akkor... még egyszer, boldog karácsonyt. Vigyázzon a lányaimra és magára is... jó volt hallani a hangját. Jó, hogy egy angyal vigyáz a lányaimra...– sóhajtotta el magát újra Benjámin.

A vonalban egy éles kattanás hallatszott.

Megszakadt, gondolta Sára, és mivel azt hitte már nem hallja a férfi, válaszolt.

– Vigyázok. És az angyalok vigyázzanak magára is, mert én ott nem tudok... nincs ugyanis belépő kártyám.

Nagyon zavarba jött mikor meghallotta, hogy a vonal végén halkan felnevet a férfi, aztán végleg megszűnt a vonal.

– Na, ezt jól elszúrtam! Mit gondol ez most rólam? Hú, de nem normális ez az egész! Még, hogy mindennap telefonál, beszámolót kell tartanom. Na, mi lesz itt? – dohogott hangosan, míg leült az anyja mellé.

– Mi van kislányom? – érdeklődött az anyja mikor meglátta Sára gondterhelt arcát.

– Semmi különös, csak bejött az életünkbe a szerető apa, hogy vinné el az ördög! – mondta keserűen Sára.

– Végre megjött az esze annak az embernek, ideje már. De miért bánt?

– Nem tudom. Jobb lenne, ha nem is látnám! – felelte idegesen – Annyira összezavar minduntalan.

Benjámin a hideg folyosófalának támaszkodva állt, kezében az elnémult telefonnal. Úgy érezte végig míg beszélt Sárával, mintha ott állna mellette, érezte a közelségét. Megnyugodott, hogy megbocsájtott neki, annak is, hogy hajlandó vele kapcsolatban maradni. Teljesen mindegy, hogy kötelességből, mert úgy gondolta, hogy csak abból, de a lényeg az, hogy mindennap hallani fogja a hangját. Minden napja ezután várakozással telik majd el. És ha várakozhat egy számára kedves eseményre, túléli könnyebben azt a poklot, amibe belekerült. Az angyal velük van, igaza volt Zsuzskának. Már nincsennek egyedül.

A telefont a zsebébe csúsztatta és lassú léptekkel elindult a nagyterem felé, ahol javában tartott a karácsonyi műsor.9

Remélem nem zavarom

 

Karácsony napján beköltözött a börtönbe az áhítat. Még a haragosoknak is volt egymáshoz egy két jó szavuk, mintha mindenki kapott volna a reggeli mellé egy jóságszérumot. Készülődtek a műsorra, várták a hozzátartozókat, a csomagokat. A látogatók meg is érkeztek, de most se tarthatott tovább a látogatás ideje, mint máskor, csak a levegő változott meg körülöttük az érzelmek felfokozott hullámai miatt. Benjámin tudta, hogy hozzá nem megy senki, próbálta magát elfoglalni mással. Nehezen telt az idő, úgy vánszorgott, mint egy aggastyán a temetőben. Csak késő délután szánta el magát, hogy felhívja Sárát. Szerette volna előbb, minden percben erre gondolt, mégis húzta az időt. Teljes bizonytalanság uralkodott el rajta: nemsokára beszélni fog Sárával, ki fog derülni mennyire neheztel rá. Megbocsájtott-e neki, vagy csak szükséges rosszként tűri és viseli a jelenlétét? Kap e tőle csak egy jó szót is, ami kedves lesz számára? Vagy csak hideg, kimért, hétköznapi stílusban fog hozzá szólni? A folyosó legvégén megállt, ott elviselhetőbb volt a zaj, ami a nagyteremből kiszűrődött hozzá. Az egész napi izgalom megtette a hatását, mikor meghallotta Sára hangját, alig tudott megszólalni.

– Helló. Kivel beszélek? – hallotta az ismerős hangot.

Nem jött ki hang a torkán, úgy érezte mintha fojtogatná a benne lévő türelmetlen várakozás.

– Boldog karácsonyt Sára... csak... én vagyok, Benjámin... a börtönből. Remélem nem zavarom.

A vonal végén egy pillanatra néma csend lett.om

– Magának is boldog karácsonyt Benjámin! Örülök, hogy hívott. Megkapta a csomagot? – hallotta Sára hangját.

– Igen, köszönöm, nagyon kedves, hogy gondolt rám. Jól esett. Legelőször is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, nagyon sajnálom, hogy olyan arrogáns voltam magával az utolsó találkozásunkkor.

– Bocsánatot kér? – hüledezett Sára, nem akart hinni a fülének. Ez az alak azt hiszi, ennyivel megoldotta, amit művelt vele, akkor téved. Arrogáns? Enyhe kifejezés a bunkóságra! Dühében alig tudta visszafogni magát, legszívesebben kikapcsolta volna a telefonját. Szerencsére lehiggadt annyira, hogy nem tette meg, eszébe jutott, hogy mégiscsak szent este van.

– Jól van, elfogadom a bocsánatkérését. De ne örüljön annyira... csak azért fogadom el... mert karácsony van.

– Köszönöm, megérteném azt is, ha elküldene egy másik égtájra. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire megsértettem.

– Inkább megalázott, nem ezt akarta mondani?

Benjámin kínosnak érezte a kimért, hivatalosra sikerült beszélgetést, de annyira feszült volt, hogy nem tudta hogyan változtathatna rajta. Arra gondolt, nem ismeri, nem volna jó ötlet most azzal elriasztani, hogy rámenős, nyomuló szövegelésbe kezd. Ha minden bevezető nélkül elmondja neki, hogy minden megváltozott, hogy teljesen másként gondolkodik már felőle, hogy becsüli, felnéz rá, tiszteli. Lehet gúnyolódásnak venné, miért is hinné el, mikor egy durva alak él az emlékeiben róla.

– Ha jól értettem, amit írt, ott vannak a lányaim magával – próbálta folytatni valahogyan a kényszeredettre sikerült beszélgetést.

– Igen, itt vannak, hiszen megírtam, hogy lehozom őket az ünnepek alatt vidékre... egy pillanat, szólok nekik, biztosan nagyon fognak örülni.

Sára örült, hogy megmenekült, neki is nehezére esett a társalgás. A legutóbbi találkozásuk óta nem változott a véleménye a férfiról, csak egy jelző vésődött be róla: hogy egy felfújt hólyag! Ezt most is elmondta magában többször.

– Zsuzska, Mónika! Gyertek gyorsan, apukátok van a telefonnál – hívta hangos szóval a két viháncoló gyereket.

– Apu, apu, apu! – szaladt boldogan Zsuzska – Hogy vagy apu? Mit csinálsz?

– Boldog karácsonyt kis manó! Jobban lennék, ha veletek lehetnék. És ti, hogy érzitek magatokat?

– Jól! Már ide megjött Jézuska. Angyal azt mondta, Jézuska hozta az ajándékokat, de én tudom, hogy nem is igaz, csak nem akarom neki megmondani, nehogy szomorú legyen. Meg apu... nagyon nagy hózás van odakint, de karácsonykor mindig hózás van, emlékszel rá te is?

Zsuzska csak mondta, monda, félve, hogy valamit ki ne hagyjon, mert mindent nagyon fontosnak tartott abban a pillanatban, hogy elmondja az apukájának. Nem szívesen adta át Mónikának a telefont, pedig megkérte Benjámin, hogy a nővérével is akar beszélni. De mikor oldalra nézett, mégis megsajnálta a nővérét, mikor látta, hogy Mónika türelmetlenül topog mellette. Szomorú képet vágva nyújtotta felé a telefont:

– Tessék, odaadom.

– Boldog karácsonyt apu! Hogy lehet az, hogy tudsz telefonálni? – kezdte kérdéssel a nagyobbik lánya a társalgást.

– Sajnos nem sok ideig tudok beszélgetni, de fogunk sűrűbben ezután. Kaptam egy mobilt, de be van határolva rajta, mennyi ideig beszélgethetünk. Remélem, ha megkérem Sárát, nem utasítja vissza a kérésem.

– Az nagyon jó lesz! Áh, ne félj, ő nem olyan visszautasítgatós. Küldtünk ajándékot, megkaptad?

– Igen, gyönyörű rajzok. Kiragasztottam a szekrényem ajtajára, hogy mindennap lássam őket.

– Örülsz neki? Akkor majd rajzolunk még – nyugtatta meg Mónika.

Ő is elkezdte a saját monológját, hogy milyen szép az ünnep vidéken, mesélt az állatokról, Lajkóról, Bicéről, a két hófehér bundájú kuvaszról. Aztán odahívta Sárát.

– Gyere ide Sára, mert lejár apu ideje!

Alfa hím

 Elgondolkodva sétált visszafelé a zárkába, de mikor belépett az ajtaján azonnal felkavarta a nyugalmát a látvány, ami fogadta. A hatágyas zárkába két új elítélt érkezett. Kölyök megszeppenve ücsörgött az asztal mellett, látszott rajta, hogy nagyon várta a visszatérését. Az ő cuccát és a srácét is feldobta a két elitélt a felső ágyra. Benjámin az ajtóban állva figyelte a változást. A két új rab az elbitorolt alsó ágyon feküdt.

– Haver, ne csinálj semmit, nem éri meg! El leszünk mi ott fent... – emelte fel a kezét Kölyök. Benjámin dühös lett, de ellenére próbált higgadtan gondolkodni: tisztában volt vele, ha erővel tesz rendet a zárkában, elveszíthet minden kiváltságát, még azt is, amit most kapott, például elveszik tőle örökre a telefont, úgy hogy egyszer se tudja felhívni Sárát és a lányait. A csomagot lassú mozdulatokkal betette a szekrényébe.

– Te vagy itt a másik digó? – hallotta a saját ágya felől a kérdést, majd elért hozzá a gúnyos röhögés is.

– Mondjuk rá... te ki vagy?

– Én? Majd megismersz. De ne nagyon akarj! – vigyorgott a rab, közben kéjesen végignyújtózott az ágyon.

Benjámin jól szemügyre vette a két alakot, mindkettő erős testalkatúnak tűnt első benyomásra.

– Na húzz el a helyemről öcsi! – szólította fel a helyén fekvő elitéltet.

– Mit hadoválsz itt nekem? Ez már az én helyem. Nem fogok fent aludni, nem bírom a magaslati levegőt.

– Én sem! – szólt nyugodtan Benjámin és lazán odasétált az ágyhoz – Nem mondom még egyszer!

– Akkor mi lesz? Levadászol, vagy tetszem neked? – nézett fel rá gúnyos érdeklődéssel a rab.

Benjámin hirtelen hajolt, a szempillantásnál is gyorsabban, és mint a rongyot úgy vágta ki az ágyából a férfit. De már fordult, mint a villám, mert tudta, hogy a másik hátulról támad, ököllel arcon vágta. Az ütést olyan erővel adta ki magából, hogy az elitéltnek felhasadt a szája, a vér lecsurgott az állán.

– Akkor van még valami megbeszélni valónk? – fordult hidegvérrel a földön heverő két elítélt felé.

– Én megmondtam haver, hogy nyugodj le, nem ér annyit az egész. Nekik is szóltam, hogy ne vegzáljanak téged, de nem értettek a jó szóból.

Benjámin akkor látta meg a langaléta felpüffedt szemét.

– Ha eddig nem mondta senki, a haverom a védelmem alatt áll, nem mondom el kétszer!

– Köcsög! – köpte ki a véres nyálat a szájából az elitélt, akit szájba vágott.

– Mit mondtál? Tudod, ez most megint helytelen elszólás volt a részedről! – durván térden rúgta, amitől újra a földre rogyott – Maradj már veszteg, jobban jársz!

Odament az ágyához, visszapakolta a holmiját, intett Kölyöknek.

– Mire vársz, csinálj rendet az ágyadon.

Lefeküdt a helyére, végignyújtózott, onnan nézte egykedvűen a két nagyképű rabot.

Benjámin sokat kockáztatott, de azt is tudta, hogy a fegyházban vastörvények uralkodnak. Ha kimutatja, hogy gyenge, vége van egy életre. Kihasználnák, mint a többi alázkodót. Mindennaposok voltak bent a verések, a drogozás miatt kialakult állati ösztönök sose nyugodtak le. Inkább higgyék róla, hogy ő az alfahím a zárkában, féljen tőle a többi. Több mint valószínű, hogy a két új is drogos, azért ilyen nagy a mellényük. Csak akkor zuhannak össze, ha elfogy a szer, mint a kölyökképű. Ha azok, akkor megérdemlik a megkülönböztetett figyelmet, mert kiszámíthatatlanok.

Muszáj volt újra figyelmeztetnie őket, mert látta a másik kettő szemében a gyűlöletet, nehezen fogadták el az új felállást.

– Akkor minden érthető remélem. A főnök én vagyok a zárkában, itt minden az én akaratom szerint történhet! Világos?

A két elitélt felmászott a felső ágyra, nem válaszolt egyik se a kérdésre.

– Nem hallom! – szólt rájuk dühösen Benjámin.

– Rendben van. De te egy baromállat vagy! – mondta el a véleményét a felette fekvő.

– Akkor ehhez tartsd magad! Így is megfelel.

Érzelem és kötődés nélkül

 

Mikor visszavitte a két kislányt még nem ment haza, hanem abba boltba igyekezett, amit séta közben felfedezett, egy képzőművészeti boltba. Gondosan válogatott, közben tanácsot kért sűrűn, mire sikerült összepakolnia egy kosárnyi kelléket "Egy amatőr festőnek szánt ajándék"– címszó alatt.

Egy hét múlva személyesen vitte be a börtönbe a nevelőtisztnek a csomagot.

– Nincs kedvem találkozni vele, ha hivatalossá válik a gyermekek feletti felügyeletem, bejövök a lányaival meglátogatni, ha igényt tart rá. Ezt itt egy szerény karácsonyi ajándék – mutatott a csomagra. – Szeretném, ha odaadnák neki. A lányaitól rajzok, karácsonyi üzenetek, és rajzeszközök. Azt mesélték a gyerekei, nagyon jól bánik az ecsettel, tehetségesen festett a civil életben. Talán, ha újra elkezdené idebent a festést, segíthetne neki, hogy átlépjen a sok rossz emlékén. Mit gondol?

– Sajnos a csomagot fel kell bontanunk, a szabályzat miatt – válaszolt a tiszt mikor átvette a gondosan leragasztott dobozt. – Ha rendben van, természetesen megkapja az elítélt. Mikor adjuk oda, van valami kérése ezzel kapcsolatban?

– Igen. Ha lehet, akkor az ünnepek alatt, ne előtte. Köszönöm.

Mint aki teljesített egy rászabott feladatot, megkönnyebbült amikor elhagyta az épületet. Most is ugyanaz játszódott le benne, mint olyan sokszor az utóbbi időben: valaki irányítja a gondolatait. Először megmutatta ez az erő a gyermekekhez vezető utat, és most Benjámin felé tereli.

Aznap a tanfolyamon félrehívta Mariannt a cigány nevelőszülőt, Flóriról és Zitáról akart vele beszélni.

– Figyelj Mariann, ismerek két roma gyereket a befogadóban, nincs hová menniük karácsonykor. Nincs valami ötleted, tudnál segíteni? Ki kellene valamit találnom, a két kislány, akit kiviszek ünnepekre, nagyon aggódik ezért a két gyerekért. Azt mondják, sehová sem tudnak kimenni az ünnepek alatt.

– Hány évesek?

– Tinédzserek, talán tizenhárom-tizennégy évesek.

– Ajjaj, kedvesem, az sok! Mármint a kivitelre, a cigánygyerek ennyi idősre nagyon betanult mindenre. El nem rontom az ünnepem miattuk, ha arra gondoltál, hogy én vigyem ki őket!

– Igen, rád gondoltam, mert te is roma vagy – felelte csalódottan Sára.

– Az vagyok hát, cigány, nem titok. Azért ismerem a fajtám! Minálunk a tizennégy éves már nem gyerek, a lányok férjhez mennek ilyen idősen, némelyiknek már gyereke is születik. Ezek már nem gyerekek, felnőttesen gondolkodnak. Sunyik, alamuszik, kihasználósok, egy percig nem vállalnám őket, csak úgy, a semmiért.

– Nincs valami jó véleményed róluk! – mondta keserűen Sára.

– Nincs, de ne ítélj el érte, tapasztalatból tudom. Én viszek ki cigánygyerekeket, de csak fiatalokat, akiket még tudok nevelni. Az idősekkel sok a baj, persze nem csak a cigányoknál, a magyarnál is. Ők már kitanulták az élet iskoláját. Ahhoz meg, hogy tisztelettel kötődjenek hozzád, mint nevelőhöz, kicsi az esély. De miért is várnánk el a kötődésüket, mikor addig, míg hozzád kerültek csak a csalódásokat élték át a felnőttek felől. Szóval még elítélni se lehet őket, hogy csak kihasználják a lehetőségeiket, érzelem és kötődés nélkül.

Sára hazáig gondolkodott, hogy miért volt ilyen elutasító látatlanul Mariann. Na, meg azon is, ha ilyen betanultak ilyen korukra ezek a cigány fiatalok, miért kíséri Zsuzska és Mónika olyan nagy figyelemmel a sorsukat? Náluk miért működik az érzelmi kötődés?

Majd lesz valahogy

 Zsuzska hallgatta a beszélgetést, és közben a gyermeklelke nagyon megsajnálta Flórit, arra gondolt, hogy segíteni kéne rajta valahogyan. Addig- addig gondolkodott, hogy rájött mit kell tennie. Boldogan újságolta el

ezek után Mónikának.

– Én már tudom, hogyan segíthetnénk Flórinak!

Mónika érdeklődve hallgatta a húgát.

– Ha megkérjük Angyalt, hogy segítsen rajta, bizonyára segíteni fog szívesen. Hisz ő is angyal, gyorsan megtalálná azt az angyalt, aki régóta keresi Flórit.

– Meg Zitát.

– Jól van, meg Zitát.

– Megkérhetjük rá, talán karácsonyig még ide is talál.

Róza többször rákérdezett Sárára, hogy milyen döntést hozott a gyerekekkel kapcsolatban, mi lesz például abban az esetben, ha nem kapja meg a jóváhagyást a börtönből.

– Nem tudom, otthagytam a nyilatkozatot. Az biztos, hogy én oda többet a lábam sem teszem be. Meg az is biztos, hogy nem alázkodom meg újra előtte. Ha meg nem írja alá, akkor így jártam. Szóval, majd lesz valahogy.

– Sajnálom, hidd el, ez az egész történet lehetne nagyon szép, ha ez az alak nem rondítana bele – morfondírozott Róza, mert nem tudott még tanácsot sem adni a barátnőjének. – És hogyan döntöttél a gyerekek felől?

– Sokat gondolkoztam elhiheted, végül arra jutottam, hogy elvégzem a tanfolyamot, megpróbálom az apa hozzájárulása nélkül kihozom a lányokat. De nagyon nehéz lesz végig csinálni, a beleegyezése nélkül.

– Helyes. Én is ezt tenném a helyedbe. Az ürge még három évig rács mögött lesz, onnan osztja az észt, nem sok vizet zavar, nem kell félned tőle.

– Nem félek tőle, csak nagyon haragszom rá – világosította fel Rózát szomorúan Sára.

Pár nap múlva megváltozott minden. A foglalkozás végén bement hozzájuk a gyermekvédelmi főelőadó, odaült a sor végére és türelmesen várta, hogy végezzenek az aznapi témakörrel. A foglalkozás végén megdicsérte az aktivitást, többen felálltak, sok kérdésre remélve választ, közelebb mentek hozzá. Sára ismerte ezeket a kérdéseket: – „Mikor helyeznek ki hozzám gyermeket? – Most kik vannak bent?" Indult a fogason lévő kabátjáért, neki nem volt mit kérdeznie. Háttal állt a főelőadónak, mikor meghallotta, hogy az ő nevét mondja ki hangosan.

– Sára ne menjen el kérem! Megkaptuk a hozzájárulási nyilatkozatot a börtönből. Akkor mehet a környezettanulmány, mikor küldjük ki az ottani kollégákat?

Sára lelkéről leesett a teher, szinte hallotta, ahogy körülötte csengve-bongva összetörnek a mozaiklapokon. – Hát mégis aláírta ez a befordult alak! – ért el hozzá a lényeg.

– Mindegy mikor. Szólok telefonon a családomnak, édesanyám mindig otthon van – fordult a hölgy felé széles mosollyal.

A mosoly ott maradt egész nap az arcán, mindent szebbnek látott, mint pár nappal azelőtt. Aznap a gondolatai végig Benjámin körül forogtak, nem értette miért gondolta meg magát a férfi, miért döntött másként, talán mégse olyan gonosz, mint amilyennek mutatta magát. Nehéz volt elhitetni önmagával, hogy a férfi megváltozott, de már nem tudott haragudni rá. Kisöpört a lelkéből minden rossz gondolatot. Megpróbálta csak a jó oldaláról értelmezni az életet, ezért ünneplőbe öltöztette a lelkét.

Te már nem kellesz máshol

 

Reggelinél Mónika is látta Flórit, ott ült a sarki asztalnál az ebédlőben két új cigányfiúval. Csendben tömte magába az ennivalót, mint aki ezer éve nem evett. A feje kopaszra volt borotválva, hogy könnyebben tudják kezelni az ótvarjait. Az emlékeiben élő zömök elhízott cigánygyereknek csak az árnyéka feszengett a széken. Mikor befejezték a reggelit, Zsuzskával odamentek Flórihoz.

– Szia, Flóri! Tegnap mondták, hogy visszajöttél.

– Sziasztok! Hoztak, így helyesebb. Elkaptak a zsaruk, mert országos körözés alatt voltam. Vége a szabad életnek! – válaszolt egy keserű fintor kíséretében Flóri.

Zsuzska nem bírta megállni, hogy ne juttassa kifejezésre méltatlankodását.

– Hogyan nézel ki Flóri, mi történt a hajaddal?

– Jó, mi? Neked nem jön be? Ez az új séró a divat manapság.

– Jól van, menjünk Zsuzska, óvodába kell mennünk! – húzta maga felé Mónika a húgát – Majd beszélgetünk, ha hazajöttünk Flóri.

– Még itt leszek, hajjak meg... menjetek csak tesó! – búcsúzott a fiú kedvesen, látszott rajta, hogy örült a találkozásnak.

Az óvodáig vezető úton aznap Angéla nénivel mentek. Ő kezdett el Flóriról beszélni.

– Szerencsétlen gyerek, nagyon sajnálom ezt a Flóri gyereket! Nincs szerencséje, olyan ő is, mint a vak tyúk, nem talál szemet.

Mónika értetlenkedve hallgatta egy darabig a sopánkodását, de csak furdalta a kíváncsiság, miért hasonlít Flóri a vak tyúkhoz? Angéla néni tüstént megmagyarázta, hogy mennyire egyértelmű pedig, amit mondott.

– Csak azért, hogy megértsd te is aranyom, azért, mert keresi a helyét a világban, de nem ott, ahol kellene. Haza vágyik oda, ahonnan behozták. Egyszer visszakerül végleg oda, ha ez a sorsa, de ott nem lesz belőle más csak utcacsavargó.

– Neki nincs angyala az a baj – mondta halkan maga elé Zsuzska –, az nem engedné bizonyára, hogy utcacsavargó legyen.

Angéla néni helyeselte Zsuzska gondolatmenetét.

– Bizony elkelne neki is egy hasonló angyal, mint a tiétek. De nagyon nehéz ilyen angyalt találni, aki igaz szeretetből hazavinné, embert nevelne belőle.

– Tévedés Angéla néni, nem mi kerestük az angyalt, ő keresett bennünket. Lehet, hogy Flórinak és Zitának is van már angyala, csak nehezen találja meg őket.

– Elképzelhető – hagyta rá Zsuzskára Angéla néni, nem vitatkozott, ő is könnyes szemmel hallgatta végig, a két gyermek találkozását az angyalukkal.

Vacsora után körbe fogták Flórit, és megkérték, hogy mesélje el mi történt vele. Flóri szívesen elmondott mindent, talán azért mert jól esett neki, hogy aggódnak érte.

– Kemény a cigányélet, az nem változott semmit! Azt nem tudják itt bent, hogy én Pesten először papámhoz mentem. De belefáradtam az örökös viszályba azért léptem onnan is le. Nyomorult élet az, nem emberhez méltó. Egyik házat feltörik, lakják egy darabig, míg el nem zavarják őket, mennek másikba. így megy az élet. Mamám örült egyedül, a többiek kinéztek, mikor haza mentem a családho'. Anyámmal már nem találkoztam, látogatni meg nem akartam a sitten – mondta szomorúan, aztán ragyogó szemmel folytatta.

– De nagyon jót ettem az első nap, bátyám szerzett malactartót. Értél finomat. Mamám nagyon tud főzni, sütni. A patkányt is úgy megsüti, mint a nyulat, de pörköltnek is tudja.

– Fújj! – öklendezett Viki – Ti eszitek a ronda patkányt?

– Nem ronda az, ha jó helyen fogod, jó kövérek! – röhögött Flóri.

– Akkor most mire gondolod magad? – kérdezte Zita

– Nem tudom, de lakásotthonba biztos nem. Hányingerem van tőle. Tele van drogossal, kevés a kaja, egy tömegnyomor.

– Te mán nem kellesz máshol Flóri! – húzta el a száját Viki.

Férfi büszkeség

A tanárnak feltűnt, hogy mennyire megváltozott Benjámin. A mosodában, ahol addig munka közben folyton diskuráltak az élet dolgairól, egyoldalú társalgás alakult ki. Benjámin szótlanná vált, hallgatta ugyan türelmesen a tanárt, de semmiről sem alkotott véleményt.

– Mi történt veled, beteg vagy? Furcsán viselkedsz.

– Nincs semmi bajom – jött a kurta válasz és dolgozott tovább, mint egy robot.

– Na, ne etess, látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Mondd el nekem mi bánt, könnyebb lesz, majd meglátod.

Benjamin felnézett a tanárra, egy darabig gondolkodott, végül vontatottan megszólalt.

– ...Azon gondolkodtam az utóbbi időben, hogy... milyen nagy senki vagyok. Mondjuk, kiengednek innen pár év múlva. Kimegyek a nagy semmibe. Érti? Kimegy egy senki egy nagy semmibe! Ott állok majd az utca közepén, se otthonom, se családom, se egy fedél, ahol lehajthatom a fejem. Ha munkát keresek, úgy néznek rám majd, mint egy leprásra, mert börtönviselt vagyok. Tehát munkám se lesz. Ki ad bizalmi munkát egy sittesnek? Szakadna le az a magasságos ég, az egész nyomorult életre! Értve vagyok?! Csak ez a kis semmiség nyomaszt, nincs más.

A tanár bólintott.

– Így van, ahogy mondtad. Te tényleg egy nagy senki vagy, ha csak ennyire értékeled magad.

– Ha lehet, most kíméljen meg, nem érdekel az elvont okfejtése az emberi nagyságomról. Nevetséges ebben a helyzetben, maga is tudja. De köszönöm, hogy meghallgatott! – válaszolt gúnyosan a tanárnak.

– Nem vitatkozom veled, főként nincs kedvem meggyőzni, de annyit még hozzáfűznék ha nem haragszol, hogy a te problémád nem egyedi probléma, nehogy azt hidd.

Benjamin most mégis érdeklődve nézett a tanárra, aki észrevette a figyelmét, és gyorsan folytatta az eszmefuttatását.

– Tudod, az a baj a mostani világgal, hogy nincs az embereknek kapaszkodója. Az igazi hit, ami régen volt, a múlté, nem létezik. Amiért érdemes élni, arról nem ejtettél szót, legalábbis nem éreztem ki a szavaidból.

– Pedig mindent elmondtam. Nem létezik más.

– Nem hallottam azt a vágyad, hogy boldog akarsz lenni, hogy szeretetre vágysz.

Benjamin felegyenesedett és hideg tekintettel a tanár szemébe nézett.

– Én már örökre boldogtalan maradok, úgyhogy nincs értelme a szájtépésnek!

– Már megint butaságot beszélsz... a boldogságot nem is fogod meglelni soha, ha csak az anyagi javak hiányán jajongsz. Csak akkor találod meg, ha szeretve érzed magad, és ha szereted önmagadat. Ki volt az a csinos kishölgy a kapcsolattartásin? – tette fel a tanár váratlanul a kérdést.

– Az a hölgy volt itt, akiről meséltem. Magához akarja venni a lányaimat. Sajnálatból, vagy ki tudja, lehet csak feltűnési viszketegségben szenved. Nem tudok rajta eligazodni, hogy mi hajtja, nem tud kilépni az életemből.

– Biztos, hogy annyira akarod, hogy kilépjen? Régen tudom, hogy nem közömbös számodra.

– Az előbb mondtam, hogy ha innen kimegyek, nem lesz semmim, egy senki leszek. Majd ott alázkodjak előtte, köszöntgessem a jóságát? Mert biztos, hogy az lenne, nem akarom átélni.

– Hát ez a baj, a férfibüszkeséged nem engedi, nem tud meghajolni. Mi történik, ha átéled? Mi történik, ha alázattal megköszönöd, amit érted és a lányaidért tesz? Nem fogod majd magad jól érezni a bőrödben? Értem. Sértené a férfibüszkeségedet. Mire fel, megmondanád? Ép ész érvet tudsz felsorakoztatni, vagy semmit!? – emelte fel a hangját a tanár – Te itt nyalogatod a sebeid, itt rohadsz a börtönben, míg ő kint a való életben próbálja helyetted is helyére tenni azt, amit rohadtul elszúrtál a saját életedben! Mondhatnám csúnyábban, de nem az a célom, hogy sértegesselek. És te csak ennyit fogsz fel belőle, hogy ő megaláz a segítő szándékával? Mondtam már ezerszer, önmagad élete, nem a más élete, az a tied! A lányaid élete nem a te életed! Az csak az övéké, és most kaptak rá egy esélyt, hogy elkezdjék élni a saját életüket valaki mellett, aki odafigyel rájuk.

– Azért, jött, hogy aláírjak egy beleegyezést...

– Aláírtad?

– Nem. Nem írtam alá... elküldtem, ... elég csúnyán. – Benjaminon látszott, hogy a barátja minden szava szíven találta – Igaza van, jól elszúrtam mindent – vallotta be végül őszintén.

Egy darabig némán dolgoztak. A tanárt elkeserítette, hogy csalódott a fiatal barátjában. Erősebbnek, jellemesebbnek gondolta. De most teljesen megváltozott a véleménye. Mégse bántotta meg egy szóval sem.

Csak a munka végeztével szólt oda halkan a férfinak.

– Gondolkodj el rajta, hogyan tudnád elrendezni a hölggyel a nézeteltérésed. A gyerekeid mindenhogy elviszik onnan máshová, akkor már inkább hozzá, ne egy vadidegenhez.

– Őt se ismerem. Igazából semmit nem tudok róla. Úgyhogy számomra ő is idegen – válaszolt egykedvűen Benjamin.

– Azért gondold át még egyszer. Ha nem ismered, akkor pláne nem ítélkezhetsz felette.

– Ez igaz.

– Én láttam őt akkor, helyes, szimpatikus kishölgy. Talán az Isten küldte az utadba, te meg mindenáron menekülsz előle.

– Innen ugyan hova tudok menekülni? – nevetett fel gúnyosan Benjámin.

– Nem fizikai menekülésre gondoltam, te is tudod. A lelkedet zártad el előle. Ha nyitottabb lennél feléje, megismerhetnéd az ő lelkét is. Választ kapnál a kérdésekre, amik miatt kétségeid vannak. Ilyen egyszerű az egész.

A tanár nem tudhatta, hogy Benjamin előtt folyton ott van Sára arca, az a kép, ahogy a méregtől összeszorította ajkait és zöldeskék szemeivel könyörögve nézi. Lassan letisztultak benne az érzelmek, már nem volt benne annyi indulat, mint közvetlen a találkozásukkor. Megpróbálta Sárát más szemszögből érteni, ami nem ment könnyen, hisz nem tudta hol a helye a nőnek az életében. Elővillantak újra a régi találkozásaik, a bankban, a kórház folyosóján, Karola halottas ágya mellől. Nem értette, hogyan vonzotta be Karola, Sárát az életükbe ilyen elemi erővel, hogy nem tud szabadulni belőle. Vagy nem is akar? Kezdett a kíváncsisága felerősödni, szerette volna tudni miért ilyen állhatatos és kitartó. Úgy gondolta semmi köze nem lehet semmihez, csak a gyerekek miatt történik minden. De legbelül, ha rágondolt, vágyott arra, hogy bárcsak tévedne.

Egy nappal később a nevelőtiszt egy iratot tolt elébe, hogy ideje lenne aláírnia. Nézte az iratot és rájött, hogy ugyanaz, ami Sáránál volt a látogatáskor.

– Mi ez? – adta az ártatlant.

– Még a kapcsolattartáskor a látogatója, azt kérte, egy pár nap múlva próbáljuk magával aláíratni, mert akkor állítólag nem volt beszámítható állapotban. Mi történt?

– Semmi különös. Félreértettem pár dolgot. – mondta megkönnyebbülten és aláírás után visszaadta a nevelőtisztnek az iratot.

– Köszönöm. Ez a hölgy neveli kint ezután a lányaimat, ha minden igaz.

– Ez jó hír – mosolygott a nevelőtiszt.

Töröld le a könnyeidet

 

Benjámin tudta, hogy nem állhatott volna fel az asztal mellől, ezzel megszakította a beszélgetés idejét. Sára mintha megértette volna Benjámin feléje küldött gondolatait, szó nélkül megfordult és kiment a teremből.

Arra sem emlékezett hogyan jutott ki a börtönből, végig dühöngött a parkoló felé vezető úton. Gyűlölte Benjámint a lekezelő viselkedése miatt. Gyűlölte, azért is ahogy ránézett, ahogy beszélt hozzá, ahogy kirúgta, mint egy kocsmatölteléket a türelmét vesztett csapos. Hát itt a vége, nincs tovább! Beült az autóba, de nem indított, túlságosan idegesnek érezte magát a vezetéshez. Eszébe jutott Róza, akinek megígérte, hogy felhívja és elmondja mi lett a találkozó vége. De mit mondjon neki? Elbizonytalanodva kereste a telefon névjegyzékében Róza telefonszámát. Mondja meg neki az igazat, hogy egy született balek, aki bebeszélte magának, hogy megváltja a világot, de köszönik, nem kérnek belőle? Elképzelte maga elé, hogy milyen jól szórakoznak rajta ezután majd a barátai, mert Róza első dolga biztosan az lesz, hogy mindent elkotyog.

– Szia, Róza... ráérsz?

– Igen. Na, mi van? Voltál, vagy most mész? Mesélj!

– Voltam. Elhajtott, nem kér a segítségemből, nem ír alá semmit! Most mi a francot mondjak a gyámhivatalnak, mondjam meg az igazat, hogy a jó barátom nem kér belőlem? Komolytalannak fognak tartani. Én meg végzem a tanfolyamot, mint egy idióta! Tudod mit, ha valaki nem normális az én vagyok. Hagyom az egészet a büdös francba! Lelépek vidékre, nem érdekel az egész...

– Na, kisanyám, ácsi, azt hiszem megbuggyantál! Mit érdekel téged az az ürge ott a fogdában? Az egészet a két gyerekért kezdted el, nem érte! Vágod? Higgadj le! Beszélünk. Csak nyugi.

– Te nem értesz semmit, nem vihetem el magammal a gyerekeket, mert ez a felfuvalkodott nem engedi. Gyűlölöm a képét, egy undok, beképzelt, önimádó... mindegy... igazuk van a gyerekeknek, ők tudták, hogy nem fogja aláírni soha. Így meg mi értelme tépni magam, mi értelme végezni a tanfolyamot? Semmi. Soha többet nem akarom látni ezt az alakot! Soha! Érted? Soha!

– Jó, jó, csillapodj le végre. Vegyél mély levegőt, töröld le a könnyeidet. Aztán ha megnyugodtál újra kell gondolnod mindent. Én részemről jobb tanács nincsen, de... én ugyanígy kibuknék a te helyedbe.

– Oké, hazamegyek. Honnan tudtad, hogy sírtam?

– Ismerlek már annyira. Na, megnyugodtál már?

Benjámint meglepte, hogy Sára szó nélkül faképnél hagyta. Tudta, hogy nem érdemelte meg a nő azt a visszautasító modort, amit felé közvetített. Eldöntötte, hogy nem engedi egy pillanatra sem, hogy Sára komolyan vegye Karolának tett ígéretét. Karola nagyon beteg volt, telenyomták morfiummal, vizionált, nem volt tiszta a tudata, mikor erre a nagy felelősségre felkért egy ismeretlent. Teljesen meg volt győződve, hogy okosan viselkedett, mikor visszautasította. Visszaindult a zárkájába, de mielőtt belépett az ajtaján, megállt a folyosó végén lévő rácsos ablak előtt. Ez az egy ablak volt olyan magasságban, hogy a külvilágot látni lehetett belőle. A többi ablak magasabban volt, mindben átlátszatlan tejüveget raktak, amin keresztül még a véletlen odaszálló madarat sem láthatták. A folyosó végi ablakon, pár napja betört az üveg, valami oknál fogva átlátszó üveget tett a keretbe a karbantartó. Benjamin nézte a szürke ködös utca részletét, közben érezte a mély szomorúságot, ami rátelepedett a lelkére. Szeretett volna megszabadulni a fojtogató belső fájdalmától, de az egyre erőssebbé vált. Ahogy ott állt, meglátta Sárát menni az autójához, látta, ahogy beült a volán mögé. – Mindjárt indít és eltűnik végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

De Sára nem indított, ott ült az autóban lehajtott fejjel. Később látta, hogy telefonál, nem akart hinni a szemének, pedig nagyon koncentráltan figyelt, hogy kivegye, mi történik lent... nem akarta elhinni, hogy sírni látja.

– Mi az kislány, miért ontod a könnyeid? – morogta maga elé zavartan és elfordult az ablaktól. Próbált elszakadni attól a képtől, amit látott odalent.

Ahogy sétált vissza a zárkájába, minden lépéssel távolabb került újra a valóságtól. Hatalmába kerítette a néma gyilkos a lelkét, lassan, de biztosan telepedett a szomorúság helyébe a depresszió. Már nem élt a lelkében Sára vizionált alakja, megérezte a kongó ürességet... egyedül maradt.

Ettől a naptól nem járt ki a közösségi szobába, se a konditerembe. Ha letelt a kötelező napirendje, csak feküdt a zárkában és órákon át egy pontot figyelt a mennyezeten. Bezárta a lelkét a külvilág felé. Nem akarta magának se bevallani, mégis a tudatalattijában égette a felismerés, hogy azt az embert üldözte el örökre az életéből, aki oly sokszor megjelent álmaiban, és valami megfoghatatlan reményt jelentett számára a kinti világból. Az első találkozásuk óta érezte, hogy összeköti őket valamilyen földöntúli erő, amit ő most széttépett darabjaira. Eszébe jutott az elmúlt időkből Zsuzska mit mondott a temetőben – „Apu nem vagyunk egyedül, itt volt velünk az Angyal és Anyu is" – aztán a börtönőr, aki megdicsérte a temetést – „Sokba került ez a hamvasztásos temetés, ki rendezte? „Végül ott dübörgött a fejében Sára kétségbeesett, dühös hangja: – „Magától úgy temetik el a feleségét, mint egy gazdátlan kutyát!"

Már minden kép összeállt a lelkében és olyan intenzíven jött elő benne a felismerés, mint a hegyről lezúduló sárlavina. Ahol nem látta senki, sírt mint egy kisgyerek.

Mit tudsz te ott csinálni?

 

Tehát ön Sági Benjámin gyerekeinek a gondviselője? Fogunk küldeni értesítést a jóváhagyásról, de van ideje kivárni, az elítélt pár napig még külszolgálaton van, jelenleg nincs bent a körletben. További szép napot hölgyem! – búcsúzott el tőle a férfi barátságosan.

Rózát egyre jobban bosszantotta Sára viselkedése, a bankban is felületesen végezte a munkáját, nem járt el a megbeszélt találkozókra sem .Nem bírta sokáig szó nélkül megállni, felelősségre vonta Sárát.

– Mi van veled, nem hiszem el, hogy nincs időd a haverokra? Legalább esténként összejöhetnénk, itt is olyan vagy, mint ha itt se lennél, nem koncentrálsz. Egyik hibát a másik után csinálod!

– Ne izgulj miattam, hamarosan lelépek, legalább könnyebb lesz az elválás tőlem. Amúgy, bocs, tényleg igazad van. Eléggé elástam magam. Vagy a tanfolyamra megyek, vagy a gyerekekhez.

– Elment az eszed kisanyám! Hogy elmész innen, az világos, de a haverokat szemét dolog tőled emiatt dobni. Kapd össze magad, ajánlom. Jól kijössz a gyerekekkel?

– Igen, azzal semmi gond, de pár nap múlva találkoznom kell az ősükkel, ő még keresztbe tehet. Ideges is vagyok tőle... tudod.

– Nem tudom. Mitől vagy ideges? Mit árthat neked az ürge, ott ül a dutyiban bezárva!

– Ettől függetlenül keresztülhúzhatja minden elképzelésemet. De más is bánt.

–Hallgatlak!

– Anyám telefonált, furcsa idegen csoportok mennek át a mezőn, a kanális mentén. Bizonyára menekültek. Aggódom értük. Megígérték, hogy nem állnak szóba velük, és azt is, hogy rendőrt hívnak telefonon, ha veszélyt észlelnek.

– Lezárták az országhatárokat, aki meg bejutott az úgy tudom, mind nyugatra indult, csak a sok hulladék maradt utánuk. Nem csodálom, hogy félsz, rémhírek keringenek róluk az interneten, a médiában. Nem elég szerintem, hogy elkerülik őket... zárkózni kell ezerrel. Fosztogatnak úgy hallottam, faluszéli házakból, tanyákból.

– Haza megyek hétvégén, féltem őket.

– Mit tudsz te ott csinálni, ha mondjuk, megjelenik az ajtóban egy fekete csávó, bozótvágóval a kezébe? Semmit kisanyám! Kipakolod a padlásról a levegőt is félelmedben.

– Na, nem hiszem. Egyetemen tanultam önvédelmet, jobb, ha tőlem tudod. A napokban vettem pár dolgot, paprika sprayt például.

– Ügyfelem jött, bocsi. Gyere le estére, folytatjuk az eszmecserét – hagyta félbe a társalgást Róza.

– Nem ígérem biztosra.

Sára pakolgatott a monitorja körül, közben azon morfondírozott, hogy rátrafált Róza, tényleg csak a kényszer miatt járt be dolgozni, csak azért, mert szüksége van a pénzre. Szerencsére a hitelük már nem kötötte oda mióta eladták a lakást. Átlátta mit művel az emberi életekkel a teljes eladósodás, amiből nincs kiút. Nincs jó megoldás, segítség részükre. Ha nem fizetnek, legfeljebb felkínálnak részükre alternatívákat, például hosszabb futamidőt, vagy a deviza forintosítását, de egyik se ügyfélsegítő megoldás. Minden esetben még többet kell visszafizetniük az eredeti szerződés induló összegénél. Már annak sincs semmi értelme, hogy bevigyék a bankba a megtakarításaikat, hisz már a negatív kamat felé tolódik a betett pénz hozama. Úgy ahogy van az egész egy büntetőper anyaga. Ez a fogyasztói társadalom mókuskereke, ami forog, egyre gyorsabban forog, míg ki nem szakad a tengelye.

Közelgő kudarc

 

Többszöri találkozásnak kellett eltelni ahhoz, hogy változzon felé a megítélése. A cigánynő Mariannként mutatkozott be Sárának. Akkor még nem tudta, hogy ő lesz a segítője, hogy megértse a cigány mentalitást. Mariannból áradt az információ, és neki, ha akarta, ha nem, hallgatnia kellett beletörődve. Érdekes dolgokat tudott meg a cigányéletről, a cigány felfogásról.

– Nem a csóró cigányt kell elítélni aranyom – vitatkozott a csoport tagjaival Mariann egyfolytában –, hanem azt a társadalmat, ami elnyomja a felemelkedésünket. Én büszke vagyok, hogy cigánynak születtem. Mi a különbség magyar meg cigány közt? Semmi! Egy nyelvet beszélünk. Csak kisebbségre ítélt bennünket minden politikai rendszer eddig. Ezért hát mi csak vályogvetők, muzsikosok vagy teknős cigányok lehettünk.

– Más a kultúrátok, csak ezért vagytok megkülönböztetve – nevetett rá egy negyven év körüli férfi.

– Ez igaz, mi szabadlelkűek vagyunk, nem tud betörni senki bennünket. Ha meggondoljuk magunkat vándorútra kelünk, mint a költöző madarak – nevetett vissza a férfira Mariann.

Benjamintól szerette volna minél előbb megszerezni az engedélyt, ezért kikereste a börtön telefonszámát. Sejtette, hogy csak úgy, nem lehet besétálni egy büntetés végrehajtó intézetbe. Jól gondolta. Sorban kapta a felvilágosítást, hogy a szükséges átvilágítás után, kap egy formanyomtatványt, amit ki kell töltenie, amennyiben kapcsolattartónak jelentkezik. Elbírálás után a megkapott engedéllyel mehet látogatni az előírt időben. A legrosszabb az egészben az volt, hogy még ebbe is beleszólhatott a fogvatartott, mivel azt is elmondták, ha nem írja alá, hogy elfogadja kapcsolattartónak, akkor nincs mit tennie, a lábát se teheti be a börtön területére. – A fenébe – gondolta idegesen –, most már két engedély függ tőle, mi lesz ebből?

De nem adta fel olyan könnyen, pedig a lelke mélyén érezte a közelgő kudarcot. Egy szabad délelőttjén elindult a börtönbe, hogy elkérje a kapcsolattartási engedélyt. Mikor bediktálta a személyes adatait, megkapta formanyomtatványt. Még ott kitöltötte és átadta a tisztnek. A kapcsolattartásin válaszolni kellett egy kérdésre: milyen minőségben és hányan kérik a láthatást? Beírta a két kislány nevét, a sajátját úgy tüntette fel, hogy a gyermekek gondviselője.

– Kész! – nyújtotta át a kitöltött iratot.

A tiszt végig nézte az adatokat.

Ki ez a férfi?

 

Amikor hazaért, azonnal felhívta az anyját és részletesen elmesélte a két kislánnyal való találkozást.

– Tudod anya, csak egy baj van, gyűlölik az apjukat. Úgy érzem, valami nagyon elromlott a családi életükben.

– Csodálkozol? – hallotta az anyja válaszát – Ott minden elromlott, másként nem lennének állami gondozásban. Úgy gondolom, hogy gyerekekként nem érthetik még meg a felnőttek pokoljárását.

– Hja, nekem meg be kell mennem ehhez a pasihoz jóváhagyást kérni, előre libabőrős vagyok tőle!

– Nem kell azért annyira félned, az az ember lecsillapodott azóta, bántja őt az élet, rendesen, ne bántsd te is lányom.

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy nem akar látni se, megtiltotta, hogy foglalkozzak a gyerekekkel, emlékszel... elmeséltem.

– Igen. Emlékszem. Mégis oda kell menned, nem lehet elkerülni a találkozást. Reméljük, már másként gondolkodik. Nem létezik, hogy nem érdekli a gyerekei biztonsága.

– Remélem, hogy úgy lesz, ahogy most gondolod anya.

Mikor letette a telefonját, újra felidézte magában a délutánját.

– „Mióta nem fest apu, azóta nagyon megváltozott" – emlékezett Mónika bölcselkedésére. Milyen ítélőképessége van egy gyermeknek a felnőttek világára? Benjámin... furcsa ez a férfi. Kiismerhetetlen, néha süt a gyűlölet belőle, félni lehet tőle, néha lágy és szomorú, aki kétségbeesve keresi a védelmet magának. Ki ez a férfi, milyen ember? akit még a lányai is eltaszítottak maguktól. Nemsokára találkoznia kell vele. Mit fog akkor mondani, hogy megértse, hogy mégis betartja az ígéretét, amit a haldokló feleségének tett. Ugyan mennyire változott meg a börtönben? Talán még kegyetlenebbé vált a lelke, mint azelőtt volt? Ki tudja. Sok a kérdés... és nincs egy elfogadható válasz egyikre sem, ez miatt folyamatosan nőtt benne a bizonytalanság.

Hisz jó ismerősök vagyunk

 

Próba szerencse – gondolta, hisz másnap dolgoznia kell, még ennyi idő se jut majd felkeresni őket. Bekopogott az ajtón. Nem siettek az ajtónyitással, végül egy fiatal nő kinyitotta résnyire, és ingerülten kiszólt.

– Már nincs ügyfélfogadás!

– Tudom. Mégis, ha kérhetném... a vezetővel szeretnék két mondatot váltani. Mivel nem tudok holnap bejönni.

Bentről meghallotta az ismerős hangot, az ajtóban álló nő kényszeredetten beengedte.

– Bocsánat, tudom... – kezdett szabadkozni.

– Nincs semmi baj, nagyon jó, hogy előkerült... a gyerekek miatt – mutatott egy székre az ügyintéző.

Sára leült az ügyintézővel szemben – Nem értem.

– Szóval, jó lenne, ha pontot tennénk ennek az ügynek a végére. A gyerekek ismerik önt. Ismerhetik, hisz megtalálta őket amikor megszöktek, amiért fogadja most hálás köszönetem. Mivel nem jelentkezett elindítottuk a kihelyezésüket, de ők nem akarnak sehova menni. Azaz, akarnak, egy barna angyal nevezetű személyhez, akit meg kell várniuk, mert így igazította el őket az anyjuk – nézett merőn az ügyintéző Sára szemébe. – Az anyjuk, aki halott... az mondta nekik, hogy ezt kell tenniük. Érti valamennyire a történetet hölgyem?

– Igen, nagyjából...

– Jó magának, mert én nem. Igaz tisztában vagyok a gyermeki fantázia mire képes, de ez nekem is sok. Még nincs vége a történetnek. Azért, hogy komolyan vegyük őket, hát gyújtogattak minap az Otthonban. Kiszámíthatatlanok lettek. Mindketten tudjuk, hogy ön a számukra a barna angyal. Jó lenne, ha képes lenne gyorsan dönteni. Jelen pillanatban a gyermekek érdekében minden segítséget megadok, mivel ők Isten tudja milyen indítékkal, de csökönyösen ragaszkodnak önhöz. Az előírt, ott tartózkodási idejük pár napon belül lejár. Kénytelenek leszünk kihelyezni őket.

– Mit tanácsol? – kérdezte bizonytalan hangon Sára.

– Vegye magához őket, ha van rá lehetősége. Persze, ha nem teher önnek. Tudom, hogy nem ez volt az eredeti terve. Találkozzon velük. Oszlassa el a kételyeket, ami bennük van, hogy nehogy több butaságot csináljanak. Persze ehhez kell egy eredményes pszichológiai teszt, és egy hatvanórás képzés, ami követelmény a részünkről. Egy pozitív környezettanulmány, erkölcsi bizonyítvány, jövedelemigazolás, satöbbi. De ne értsen félre, nem akarom rábeszélni... döntenie kell, így, vagy úgy...

– Csak ennyi? – hüledezett Sára – Elég sok procedúra, amit itt felsorolt.

– Igen, míg ezekkel nem végzünk, nem sok minden történhet.

– Időbe telik. Megbeszélem a családommal. Találkozhatok velük, hogy közelebbről megismerhessem őket?

– Jól van, odaszólok, hogy fogadják. Akkor, hogy döntött?

– A helyzetem nem egyszerű, jelenleg tervben van, hogy vidékre költözöm, ez megint nem jó pont a részemről. Találkozom velük, visszajövök utána, megígérem.

– Visszajön? Ha nem tud most itt pozitív döntést hozni nincs értelme, hogy hitegesse őket, szóval ettől nagyobb pontosítást várok.

– Kiviszem őket... de vidékre. Egy vagy két hónapon belül végleg a családomhoz fogok költözni.

–Téved, ha család veszi körül őket, az nem rossz, hanem egy jó pont, de ha messzebb viszi a gyerekeket, engedély kell az apától. A szabály szerint ötven kilométeren belül kell kihelyeznünk a gyermekeket. A kapcsolattartás miatt fontos, hogy minél közelebb legyenek a vérszerinti szülőhöz.

– Hogyan tartanak kapcsolatot az apával, ha börtönben van, nem értem?

– Egyszerűen. Telefonon, vagy ön beviszi őket láthatásra az apához.

– De jó... azaz értem – suttogta maga elé, mert közben Benjámin haragjára gondolt, mi lesz, ha tudomására jut, hogy nem hagyott fel Karolának tett ígéretével.

– Nagyobb a távolság, a tanya ide nyolcvan kilométer, ha Pesten keresztül megyek még ennél is több.

– Milyen tanyáról beszél? A gyerekeknek közösségbe kell járniuk, a nagyobbik jövőre iskolás.

– Nincs baj az iskolával, egy rövid bekötőút után, ott a falu. Jár a busz és van autóm. Sok gyerek, persze a nagyobbak, kerékpárral pár perc alatt megjárják a távolságot. A falun körbe több ilyen tanya van a gazdálkodás miatt, ezek szervesen hozzátartoznak a faluhoz.

Akkor ért el a tudatáig mit művelt, hogy konkrét választ adott az ügyintézőnek mikor beült az autójába. Vállalta a tortúrát, hazaviszi a gyerekeket. Meg azt is, hogy megszerzi az apától az engedélyt.

– Áh, hisz jó ismerősök vagyunk, akadálya egy szál se. Megy az angyal hozzátok nemsokára, aztán majd lesz, aminek lennie kell! – sóhajtott egy mélyet és kikanyarodott a hivatal elől.

Angyal? Ő mint angyal, miket ki nem talált róla ez a két kislány – húzta most már mosolyra a száját, jól van, megpróbálja meggyőzni a morcos apát, nem lesz semmi baj.

Mikor hazaért, fáradtan dőlt végig az ágyán, nagy volt a kísértés, hogy rögtön elalszik úgy, ahogy van. Régebben is történt vele ilyen, egy-egy átdorbézolt éjszaka után, de a telefonja kizökkentette az elhatározásából. Róza hívta.

– Mi van veled, egyben vagy még?

– Egyben. Miért hívsz?

– Gyere le hozzánk!

Ne ámitsd magad!

 

Lehet-e barátságról beszélni a börtön falai közt? Bizonyára igen, hisz a baj, a közös sors közelebb hozza az emberek szívét a másikhoz. A napok, hetek, hónapok túlélése, fogcsikorgatva és erővel formálja a jellemet odabent. A gyenge elhullik, térdre esik. Szolgál mint a csicska, a dereka megtörik. Az erős egyre erősebb lesz, fizikailag és szellemileg is, olyannyira, hogy a gyengék felnéznek rá, oltalmat keresnek nála, cserébe teljesítik minden kívánságát.

Benjámin egyre több időt töltött a hitoktatás alatt megismert Bandival. Szívesen hallgatta a csendes szavú embert. Akiről közben kiderült, hogy nem egyszerű sittes, odakint tanárként dolgozott egy gimnáziumban. A többiek ezért egyszerűen tanár úrnak szólították, nem Bandinak.

Benjámin depressziója a napokkal párhuzamosan nőtt, de a tanár barátsága, és a vele töltött eszmecserék után lényegesen javult a lelkiállapota. Mindketten a börtön mosodájában dolgoztak, volt idejük beszélgetni. Az őr nem szólt rájuk, csak ha leálltak a munkával.

– Mi neked a szabadság fogalma? – kérdezte meg egy alkalommal a tanár.

– Bizonyára, a börtönön túli élet, csakis ott van a szabadság! – válaszolt vissza határozottan Benjámin.

– Ha kint vagy a való világban, az még nem azt jelenti, hogy szabad vagy fiam! A szabadság akkor az igazi, ha a lelked is szabad. Nem foglya semminek, senkinek. Önállóan élsz, cselekszel, gondolkodsz! Senki nem erőlteti rád azt, hogy miről mit, és hogyan gondolkozz. Érted? Miben élsz most odakint? Egy középszerű világban. Alkalmazkodsz minden tárgyhoz, minden emberhez, szokásokhoz, elvárásokhoz. Nem vagy szabad ember, ne ámítsd magad! – emelte fel a hangját az utolsó mondatnál, majd folytatta. – Az, amiben most élünk, modern mása a régi rabszolgatartó társadalmi berendezkedésnek. Ne nézz rám így, tudom, hogy mit beszélek, ott maga az ember volt rabszolga, rendelkeztek az élete felett a rabszolgatartók, neked a lelkedre dobták a láncot, csak vergődsz a vágyálmaidban és tehetetlenül sodródsz a tömeggel. Vannak ugyan céljaid, egy ház egy autó, de mind anyagi jellegű, amit robottal el tudsz érni, néha egy élet munkájával, de lehet akkorra már nem is vagy tőle annyira boldog. Ha nincs rá elég pénzed, hát lohol utánad a bank, hogy ő segít, s te besétálsz a csapdába, mert annyira el akarod érni a célodat. Belépsz ezzel egy ördögi körbe, ahol már magasabb fokon állsz a rabszolgasorban. Dolgozol reggeltől napestig, hogy fizetni tudjál! Képzelj el magadnak egy boldogabb jövőt, és minden nap erről meditálj, a boldogság, ha keserves úton is, de eljön hozzád. Mert a gondolatnak legyőzhetetlen ereje van, sose feledd el, amit most elmondtam neked... mert olyanná válsz, amilyenné elképzeled magad. Ilyen egyszerű az egész.

Benjámin szinte itta a tanár szavait, melyek hatására lassan megváltozott. Megtanulta, hogyan kell a meditációt gyakorolnia. És egy nap már képes volt arra is, hogy szabadidejét önsajnálat helyett a konditerem kopott gépei között töltse, elkezdett egy számára is kemény testedzést. Eleinte végkimerüléssel hagyta ott a gépeket, de pár hét után már nem folyt patakban róla a veríték, a kegyetlen izomláz sem kínozta. A testalkata megváltozott, vállai kiszélesedtek, az izmok erőszakosan feszítették rajta a szürke rabinget.

Nyugodt, kiegyensúlyozott viselkedése miatt a többi rab nem kötözködött vele, igaz nem is keresték túlzottan a barátságát, mindenki tudta róla, hogy zárkózott, magába forduló alkat, akivel ereje miatt sem érdemes szóváltásba keveredni.

Már tudott a kinti életről meditálni, el tudta képzelni a jövőjét, amiben ott volt a két lánya, és az önmagában elfojtott vágy a festészet iránt. Eldöntötte, hogy soha nem fogja feladni az álmait, hisz erre készült egész életében. Néha homályosan ezekben a meditációkban megjelent Sára is, meg tudta idézni az alakját, illatát, a lágyságát.

A vágyálmai egyre szaporodtak a napok múlásával. Elképzelte a jövőbeli életét egy gyönyörű környezetben, ahol csak a természet okoz zajokat, ahol harmóniában tudna élni, élete végéig. Elképzelte azt a nyugalmat, ami minden nap körbeölelné, a csendet, a békét. Elképzelte Sárát úgy, hogy szerelemmel szereti. Ahogy múltak a napok, megfestette az arcát is, persze csak önmagában. Festő volt, nem volt nehéz feladat. A zöldeskék szemek bevilágították a lelkét ezután, nem hagyták el egy pillanatra sem. Reggel velük ébredt, este velük merült álomba. Próbálta átfesteni őket barnára, szürkére. De kis idő múlva leolvadt róluk a fedőréteg és előbújt alóla az eredeti zöldeskék szín. Sára arcát látta újra és újra maga előtt. Mindhiába tiltakozott a józan tudata ellene. Már tudta, hogy csakis ő jelentheti számára a boldogságot, amire annyira vágyik. Amikor tudatosult benne, hogy mit érez Sára iránt, teljes erejével szembefordult a kényszerképzetével. – Sára nem lehet a kinti életében a kedvese, ezt csak a képzelete hívta elő. Sára soha nem tud egy ilyen alakot őszintén megszeretni, elfogadni – gondolta át sokszor, de mindig előtérbe furakodott az álom, ahol Sára megjelent, és kérte, hogy ne engedje el a kezét, hogy ne tévedjen le arról az ösvényről, amin együtt kell végig menniük. Titokban nagyon akart hinni annak az álomnak. A kedélyállapota ezután minden hullámvölgyet megjárt, néha sodródott az érzelmek árjával, néha partra vetette a dühöngő hullámhegy. Senki nem látta, mi zajlik benne, a többiek felé a nyugodt, magabiztos arcát mutatta.

A lélek önámitása

Még azon a héten találkozott a börtön papjával. Oda is úgy ment, azzal a felfogással, mint a pszichológushoz, legalább telik az idő. Egyre jobban érezte, hogy megállt körülötte az élet, nyomasztóvá vált számára a tétlenség, a bezártság. Igaz tudta, hazugsággal teli lélekkel fog a pap színe előtt megjelenni, hisz nem hisz Istenben, sem Jézusban, sem a feltámadásban. Ateista lett, egyszerűen így nőtt fel. Soha nem járt templomba. Karolával is csak két tanúval mentek megesküdni az anyakönyvvezető elé. De ha addig hívő keresztényként hitt volna a Megváltóban, az is csak a múlté lenne már. Miért higgyen, ha elvett az élet tőle mindent, ha neki csak a szenvedés és a kirekesztés jutott? Néha csodálta azokat, akik rendületlenül hittek még akkor is, ha minden romokban volt körülöttük. Ő már tudta, hogy mindez csak a lélek önámítása. Hisz valamibe kapaszkodniuk kellett, hogy az őrület ne kerítse hatalmába az esendő lelküket. Hinniük kellett, hogy jön a megváltás, a túlvilági boldogság. A becsapott lélek még a halál kapujában is vágyakozik. Vágyakozik, hogy eljut a mennyek országába, ahol majd lehullik róla az összes földön szerzett fájdalom. Már nem hitt semmiben, mégsem utasította vissza a gyülekezeten való részvételt. Ott ült a többiekkel két nap múlva, várták a papot. Kíváncsiság is vezérelte, ugyan mit tud halandzsázni a több évre családjuktól, a külvilágtól megfosztott raboknak egy ember, aki csak abban különbözik tőlük, hogy magára öltött egy reverendát? Mi az, amivel port tud szórni az elfásult szemekbe, hogy másként lássák az őket körülvevő világot?

– Ez is olyan – úgy gondolta –, mint a kinti életben a média, a reklámok, amik átmossák az óvatlan emberi agyat. – Vegyél, vegyél! – Itt is csak agymosás várható, csak más lesz a szlogen. – Higgyél, higgyél!

A pap nem viselt reverendát, szürke öltönyben jelent meg, csak a nyakkendőt helyettesítő fehér gallér utalt a hivatására. Az egyenes járású, vékony férfi, már jóval ötvenen túl járt, a rövidre nyírt barna haja őszült kétoldalt. A kis teremben elcsitult a zaj. Aki ott ült, egy sem volt veszélyes bűnöző. Egy közös szál kötötte őket össze, valami oknál fogva az ott ülő emberek élete a pénz miatt siklott vakvágányra.

Péter atya helyet foglalt és a kezében tartott Bibliát kinyitotta a lapjelzőnél. Végignézett az előtte ülő rabok arcán, majd halk hanghordozással megszólalt.

– Kedves Testvéreim! Ma Zákeusról olvasok nektek... Jerikóban lakott Zákeus, a fővámszedő. A többi vámszedő főnökeként igen gazdag embernek számított. Zákeus látni akarta Jézust. De mivel nagyon kis termettel áldotta meg a sors, felmászott egy vad fügefára. A lombok közt elrejtőzve remélte, hogy megnézheti magának a híres mestert. Amikor Jézus a fügefához ért, fölnézett és meglátta. Megszólította. – Szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom! – Ismerte őt, pedig még nem is találkozott vele. Ő mindenkit ismert: A te házadban kell megszállnom. – jól mutatja ez, hogy nem véletlenül találkoztak, hanem az Úrnak határozott terve volt vele. Sietve leszállt a vámszedő a fáról, és örömmel fogadta Jézust. Amikor az emberek ezt látták, zúgolódtak, azt hangoztatták, hogy: bűnös embernél száll meg. Lenézték azokat, akik nyilvános bűnökben éltek, és nem tudtak örülni annak, hogy Krisztus egy bűnöst kegyelmébe fogadott. A vámszedő házába vezette Jézust, és megvendégelte tanítványaival együtt. Sőt, így szólt Jézushoz: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki." A pénzéhes vámszedő élete gyökeres fordulatot vett. Jó sok munkájába került, hogy kiderítse, kitől mennyi pénzt vett el jogtalanul, és vagyona javát szétosztogatta.

A pap összecsukta a Bibliát és végignézett a rabokon. – Mit gondoltok, Testvéreim, mit idéz a Biblia számunkra, milyen igét hordoz?

– Hát ez az ember, ez a Zákeus, gazdag ember volt, egyértelmű. Nem? – válaszolta vállvonogatva egy alacsony férfi.

– Még hogy alacsony? Törpe, mint te! – vigyorodott el a sor szélen ülő köpcös elítélt. A többiek halkan felnevettek.

– Vámszedő volt az ürge? Akkor tele volt arannyal, meg lóvéval! – nyugtázta egy cigányarcú.

– Kedves Testvéreim! – folytatta a pap – Mit üzen nekünk, mai embereknek ez az ige, milyen tanulságokat vonhatunk le a történetéből? Azt üzeni, hogy lehetsz akármilyen rossz, istentelen, embertársaidat félrevezető, erőszakos, hazug, becstelen, tolvaj, iszákos vagy parázna, Krisztus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, mi elveszett!

Péter atya magához vette az imakönyvet, befejezte az igehirdetést. Megkérte a jelenlévőket, a következő találkozásig értelmezzék az elhangzott igét.

Agyturkász

 

Fáradtan ébredt. A körletfelügyelő már javában osztotta a folyosó végén a napi feladatokat. Halk morgás után csend lett, még néha becsapódott egy két zárka ajtaja, aztán az is elhalt. A rabok munkába mentek.

Benjamin a vaságy szélén ült amikor a kulcs megzörrent a zárban, a nevelőtiszt és a körletfelügyelő lépett be hozzájuk, egy őr kíséretében.

– Maga, velünk jön! – mutatott Benjáminra a felügyelő. – Hallom, tegnap volt itt egy kis bunyó.

– Az csak egy kis ismerkedés volt... igaz haver? Nem volt itt semmi bunyó, kérem – próbálkozott széles vigyorgással enyhíteni az elmúlt estén a kölyökképű fogvatartott.

Az őr rátette Benjámin kezére a vezetőszíjat. A folyosó végén lévő rácsos ajtón túlra kísérték, majd lementek a lépcsőn az emeletről a másik szintre. Ott nem voltak zárkák, csak egyforma fémajtók sorakoztak egymás után. Az egyik előtt megálltak

– Na, eddig jöttünk, végállomás. Öntse ki a lelkét a börtönpszichológusnak. Van rá harminc perce – mondta a nevelőtiszt barátságos arccal.

A két felügyelő elment, csak az őr maradt mellette.

Amikor beléptek a szobába, meglepődve látta, hogy egy kellemes külsejű, negyven év körüli nő állt fel az asztal mögül.

– Dr. Nagy Erzsébet vagyok, börtönpszichológus. Nem kötelező velem a társalgás, ön dönti el, hogy elfogadja-e a segítségemt.

A nő visszaült az íróasztal mögé, az előtte lévő iratokra mutatva felnézett Benjáminra.

– Kérem, üljön le. Önt az iratanyagából ítélve sorozatos trauma érte, mielőtt idekerült; a legnehezebb ezek közül – úgy gondolom, a felesége halála lehetett. De a két gyermeke sem kisebb probléma, akik most szülői felügyelet nélkül maradtak. Akar erről beszélni velem? Csak nyugodtan! Segíteni akarok.

Benjámin egyenesen belenézett a nő szemébe, úgy érezte abban a percben, semmi kedve a magánéletéről társalogni. Mit akar vele ez az agyturkász? Mit élvezkedik az ő rohadt nyomorúságos életén? Mit tud ez a nő rajta segíteni? Nevetséges az egész felhajtás. Hozzátartozik a börtön etiketthez? Persze, csakis ennyi. Nem róla van itt szó, ez is csak egy rohadt előírás. Pszichológus, micsoda nagyzolás a nyomor tetején.

– Néha vannak az életünkben olyan helyzetek, amit nem a józan ítélőképességünk birtokában követünk el, hanem erős felindultságból. De higgye el, nem old meg semmit a harag és a gyűlölet. Meg kell tanulni együtt élni a problémával, és keresni kell a legjobb megoldást. Várom a válaszát. Hogyan döntött, elkezdhetjük a beszélgetést?

– Nekem mindegy, legalább telik az idő! – vont egyet a vállán Benjámin egykedvűen. Üres frázisok, amiknek nincs semmi jelentősége. Legjobb megoldás? Ugyan mire gondolt?

– Jól van. Szeretném, ha mesélne nekem a kinti életéről. Mi az, ami a legjobban nyomasztja, ami vissza-visszatér minden nap, minden órában a gondolatai közé? Mire gondol most, például ebben a pillanatban? – tett fel egymásután több kérdést a pszichológus.

– Ugye csak viccel? Már bocsánat, nem értem mit akar tudni? Mire gondolok egyfolytában? – nézett gunyorosan a nőre – Semmi érdekesre, talán csak arra, hogy mi a francért hoztak ide magához? Meg arra gondoltam ebben a pillanatban, hogy jól áll önnek a melírozott haj. Igaz... foglalkoztat kissé az éjszakai álmom ...– mondta elgondolkodva.

– Elmeséli? Az álmok néha kapukat nyitnak bennünk, a nappali gondolataink bezárt kapuit.

Benjámin lassan, vontatottan kezdett el beszélni. A pszichológus érdeklődve hallgatta, néha rákérdezett, ki kicsoda az álomképben. Azon vette észre magát, hogy jó érzés elmondani valakinek, mi bántja a lelkét, kisöpörte magából a gúnyt és a fásultságot. Mesélt Sáráról, hogy nem érti, miért álmodott a nővel. A félelmeiről, a sikolyról, ami miatt nyomasztó érzés maradt benne. A pszichológus először hallgatásba merült, majd a férfi szemébe nézve megszólalt.

– Érdekes, mégis megmagyarázható ez az álom. A mozgás képtelenség azt jelenti, hogy ön eltávolodott érzelmileg egy saját maga által előidézett belső kényszerrel a családjától. Meg azt is, hogy fizikailag is eltávolodott, hisz innen nem tud a kintieknek segíteni, ha akarna sem. Börtönben van. Bármi történik a gyerekeivel, innen nem tud a védelmükre sietni. A halott felesége szellemét látta, aki ott jár a nyomukban, de ő is tehetetlen, mert halott. A hölgy, Sára, aki ragyog a fényben, akire felnéz a két gyermeke, ő csak egyedül az a személy, aki most számít, aki valamilyen oknál fogva szerepet játszik a kinti életben. Úgy mesél róla, hogy ragyogóan szép volt, tehát nem közömbös a hölgy személye önnek. Eltaláltam?

– Élő... nem halott, csak ennyi.

– Úgy gondolom ez egy bezártsági szindróma. Nem mindegy, hogyan dolgozza fel ami történt önnel, az sem, hogy tud e önvizsgálatot tartani, mit csinált rosszul. Mihamarabb el kell jutnia a legfontosabbhoz, hogy milyen célok éltetik a jövőt illetően. Javaslom Péter atyának, hogy foglalkozzon önnel. A sérült lelkeket ő tudja a legjobban összefoldozni. Fogunk még találkozni, addig is próbáljon nyugodtan gondolkodni és higgadjon le. Itt könnyen kialakul konfliktushelyzet, a bezártság mindenkit megváltoztat, agresszívebbé tesz. De van kiút innen, annak, aki eredendően tisztességes jellemű, az képes lesz visszatérni a való világba.

– Ön nagyon pozitív képet tud festeni a jövőről. Én is festek, értek hozzá, de az én képeimen most csak a fekete árnyalatait látni... – cáfolta meg gúnyos hanghordozással újra a pszichológust Benjámin.