Börtön /videó/

 

Mintha örültek házában élnénk

 

A kávézóban a barátok figyelme azonnal felé fordult amikor leült közéjük.

– Hogy vagy, kislány? Mi van a gyerkőcökkel, rendben van minden? – kérdezte meg Zsolt. – Kicsit nyúzottnak nézel ki.

– Nem sok minden történt velem. Ma volt az anyukájuk temetése, én meg beadtam a papírokat a gyámügynek. Várom a válaszukat. Ennyi. Miről beszélgettek?

– A téma mindig ugyanaz, konteókat gyártottunk, ami mára úgy néz ki valósággá vált. Mit szólsz hozzá? Sejtettem, hogy alakul egy krach a világban, de azt nem, hogy ennyire felgyorsulnak az események. Persze tudom, hogy elkerülhetetlen a folyamat, de egy cseppet sem örülök ennek a bizonytalan életnek, amiben napról napra élünk. Jobb lenne gondtalanul madárdalt hallgatni, vagy csak lazulni, mint eddig. Valahogy irtózok ettől a sok konfliktustól – válaszolt lehangoltan Zalán.

– Láttam a tévében a tüntetést.

– Elszabadultak az indulatok. Várható volt. A tűréshatáron táncoltunk eddig is. Az uzsora, a korrupció, a bűnözés országává váltunk. Mindenütt zavargások vannak, nem csak nálunk, igaz ettől nem lehetünk nyugodtabbak. Ez nem összeesküvés elmélet, ez már a valóság, az elszegényedett, kizsákmányolt réteg kezd felébredni a Csipkerózsika álmából. Egyre több helyi háború lobban fel a környező országokban. Túl nagy a mozgolódás, túl sok a halott.

– Megy a riogatás, hogy kirobbanhat egy atomháború! – szólt letörten Róza. – Azt nem éljük túl... talán mégse annyira rossz a helyzet.

– Atomháborúú? – nézett Rózára meglepődve Zsolt. – Hát azt nem élnéd túl, erre mérget vehetsz. Lesimítaná a Föld felszínét több száz évre. Annyi időd maradna csak, hogy elindulj lapos kúszásban a temető felé, de nem garantálom, hogy oda is fogsz érni. Tudod, mi a legrosszabb az egészben? Az, hogy minden ország vezetése tisztában van azzal a ténnyel, hogy az utolsó ítélet napja lesz, ha ez bekövetkezik. Nem lesz olyan, aki megússza, legfeljebb tovább él pár napig vagy hétig. De bújhatnak a föld alá a pénzeszsákok, ők se kiváltságosok, hiába építettek annyi gigászi bunkert. Szegény, aki nem tud még álmodni sem! Milyen élet az, ahol nincs napfény, és milyen, ha elfogy a víz és az élelem? Csórikám majd kibúvik a felszínre, és meglepve tapasztalja, hogy oda csak meghalni ment ki, mert élhetetlenné vált az egész bolygó.

– Mindig csak külfölddel hozakodtok elő, nálunk is egyre rosszabb a helyzet! – szakította félbe Gergőt Anna. – Sok magyar kiment külföldre dolgozni, ezzel egy időben egyre nagyobb az illegális bevándorlók száma. A határszélen élők félnek, megszaporodtak a bűnözések, lopások azon a környéken. De tudod, mi a sejtésem? Ez az egész konfliktussorozat, a népek vándoroltatása, előre meg volt tervezve.

– Előre megtervezett? Ahol nem lehet élni, mert mindennap halálfélelmed van, ahol éhség és szomjúság kínoz, onnan ösztönösen menekül mindenki. Forradalmak, polgárháborúk, fanatikus vallásüldözés színtere a föld nagy része, olyan, mintha őrültek házában élnénk. Elveszett az emberek józan ítélőképessége. A történelem megismétli önmagát, ugyanazok a csapdák vannak most is felállítva, mint száz, vagy ötven éve. És mit tesz a magasan kvalifikált homo sapiens, ugyanúgy beleesik a csapdába. Minden nyavalya a nyakunkra ült, a klímaváltozás, a túlnépesedés. Nyüzsgünk, mint a hangyák, a végén felfaljuk egymást.

– Reméljük, ez az agyrém nálunk nem alakul ki ilyen drámain – sóhajtott fel rezignáltan Róza.

– Várd ki a végét, hogy mi lesz itt! A magyar jámborfajta, de csak egy darabig. Ha végképp elszakad nála a cérna, harcolni fog, és elfelejtkezik minden addigi jámborságáról – fordult Róza felé Zsolt.

– Szerintem meg mi leszünk legtovább fotelharcosok. Ülünk és fontoskodunk akkor is, ha körülöttünk minden vérben úszik! – legyintett lemondóan Sára.

– Reméljük, a pasit is kiengedik a börtönből hamarabb. Ő egy igazi áldozata ennek az agymosott rendszernek – biztatta Róza Sárát.

– Jó lenne, sajnálom a családját. – helyeselt Sára.

– Kiengedik? Legyen úgy, engedjék ki! A rendszer legnagyobb ellenségét fogják kiengedni! Nem lesz hálás. Álljunk meg egy pillanatra, azóta az emberünk feltett önmagának egy sor mélyreható kérdést. Például azt, miért ő a bűnös, hogy nincs Magyarországon élhető élet, hogy nincs munkahely, hogy nincs szociális háló, soroljam még? Ez a rendszer tönkre vágott mindent. Csak azok élnek jól, akik odafértek a tűz köré, a brancs, a haverok országa lettünk! – állt fel idegesen Gergő. – Itt semmire nem jut pénz, csak az elit hóbortjaira.

Az egész esti dumaparti ingerülten zajlott, a végén rossz hangulatban váltak el egymástól.

 

Önvád

 

A temetőben a szertartás véget ért, indult a család a kijárat felé. A két kislány mellé szegődött a gondozónő. Lassan sétáltak. Benjámin szótlanul ment maga elé bámulva, mintha a két gyereke ott se lenne. Gyűlölte az életét, nem látott benne semmi kiutat. Az utóbbi napokban sokat gondolt a halálra. Most is, hogy milyen jó Karolának, nincs már semmi, ami szétfeszítse a lelkét, mint neki. Úgy érezte, felesleges időtöltés minden perc, amit átél, felesleges minden levegővétel, ami életben tartja. Céltalan jövőbe nincs értelme kapaszkodni. Csak illúzió és szemfényvesztés, hogy minden vesztes élethelyzetből van kiút. Kinek, és egyáltalán miért? Meghalt a felesége.

Zsuzska szomorú volt, meggyötört arcán még most is le-legördült egy könnycsepp. Mónika vigasztalta egyfolytában, míg mentek kifelé a temetőből.

– Ne sírj, hagyd abba. Anya ott van az angyalokkal.

– Tudom. Ott volt a barna angyal mellett. Láttam őket. Aztán elmentek. Talán örökre – nézett szomorúan a nővérére. – Lehet az is, hogy az angyal csak őt kísérgeti, mirólunk meg teljesen elfeledkezett.

Benjámin lelkét felemésztette az önvád. A gyász fekete madárként szállt a lelkére, a gondolataira. Úgy érezte, egyre távolabb kerül a valóságtól, teljesen elmerült a saját fájdalmában. A szeretet, ami még élt benne a két gyermeke iránt, kihalt belőle, elillant a túlvilágra, Karolával együtt. Pedig szorongatta a két kicsi kéz a kezét, és néha összeakadt a tekintetük, mikor lenézett a kislányaira. Szinte hallotta a néma kérdést tőlük: – Apu, mi lesz most már velünk?

Önkéntelenül maga elé suttogta: – Nem tudom! –, és zavartan elvonta a kezét, hogy a nem létező könnyét kitörölje a szeméből.

A szíve úgy keményedett lépésről lépésre, míg lépkedett a temető kapuja felé, mint a márvány.

A temető előtt ott volt a két autó, egyik a börtöné, másik az intézeté.

A kísérők illedelmesen távolabb léptek, hogy el tudjon búcsúzni a család. Benjámin akkor lehajolt a két kislányához, megsimogatta őket.

Zsuzska átölelte a nyakát és hozzányomta a könnyes kis arcát, hogy súgjon neki egy titkot. Nem akarta, hogy más meghallja, mindenáron el akarta mondani, hogy nincsenek egyedül, arra gondolt gyermeki lélekkel, ha a titkot megtudja az apukája, nem lesz annyira szomorú.

– Apu, itt volt velünk a barna angyal, meg anyu is...

Csalódottan vette tudomásul, hogy nem látott semmi lelkesedést az édesapja arcán.

– Vigyázzatok egymásra! – mondta rezignáltan Benjámin, és azonnal elfordult tőlük. Sietve beszállt az autóba.

Megkönnyebbült amikor egyedül maradt, nem érezte tovább a vádló, kérdő tekinteteket magán. Összegörnyedt testtartással jelezte a külvilág felé, hogy kész, teljesen kiborult, nem bír el több terhet. Fojtogatta, és egyre jobban elhatalmasodott a felismerés benne, hogy mindenért ő a felelős. Látnia kellett volna mindennap, hogy merre tart az életük, észre kellett volna vennie időben, Karola hogyan emészti fel magát mellette. De ő csak saját magát sajnálta, a saját nyomorúságán vívódott. Mire hazaért céltalan csavargásaiból, már csak az agresszivitás uralta a lelkét. Karola meg várta őt, fáradt, álmos szemekkel. Reménykedve, hátha az a nap lesz már az a nap, mikor elviszi hozzá a megoldást, a feloldozást. Nem vádolja többé a sok kudarcért, és bevallja azt, amire vágyott, hogy a szerelmük erősebb mindennél ezen a földön, hogy ketten, együtt, rendet tudnak tenni az életükben. De ő magára hagyta azt a nőt, akit azelőtt annyira imádott, otthagyta az út szélén, mint egy fagyos éjszakába kidobott kutyakölyköt, akit halálra ítélt a gazdája. Nem értette meg, nem hatotta meg, nem szelídült vissza hozzá... nem tudta, mit kezdjen a szerelmével... mert már nem tudta önmagát sem szeretni. Kihűlt benne minden érzelem, mint az izzó vas a jéghideg víztől.

A két gyermeke... már akkor féltek tőle. Mit várhatnak tőle most? Legyen jó apa? Már soha nem lehet az, már nem érez semmit irántuk... meghalt belőle az apai szeretet. Csak a fásultság és a közöny uralkodott a lelkében, amibe sűrűn belobbant a gyűlölet a világ ellen, és a halál gondolata, ami szép és megváltó színekben jött elő a közeljövőből, mint egy anomália, fénylő fekete köntösben, hívogatón, csábítón. Rájött, hogy már nincs miért élnie tovább.

– Nagyon szépek a gyermekei! – szólalt meg a börtönőr mellette. – Érdemes értük élni, majd csak letelik az a pár év hamar. A jó magaviselet megrövidítheti az időt, mert már csak maga maradt, aki nevelheti őket. Talán hamarabb szabadulhat... meg kéne kérvényeznie. Meghalt a felesége, oka van rá, itt van ez a két kis árva.

Benjámin ránézett a börtönőrre.

– Majd meglátjuk – mondta halkan –, ha szabadulok egyszer, hol kezdjem újra az életem? Minden elveszett. Reménytelen.

– Ezt soha ne mondja, ilyen nincs! Csak a gyenge emberek adják fel. Újra lehet építeni mindent. Csak akarat és elhatározás kérdése. A két gyerek miatt, meg kell, meg fogja tenni! – válaszolt az őr határozottan. – A temetés nagyon rendben volt, sok pénzbe kerül egy ilyen temetés. Furcsamód nem láttam egy hozzátartozót sem. Ki rendezte?

– Gondolom a Hivatal.

– Azok aztán nem hoznak ilyet össze, tudom milyen, ha ők temettetnek. Ott nincs gyászzene, nincs virág, nincs búcsúszertartás. Általában egy gyenge furnérkoporsó, szertartás nélkül. De itt minden volt. Szóval, jobb, ha tőlem tudja, valaki tisztességesen eltemettette a szegény elhunytat. Szedje már össze magát!

Idősebb volt vagy tíz évvel Benjámintól, keveset mosolygott, mintha felvarrt volna az arcára egy kifelé sugárzó közönyt. Most egy pillanatra mégis alakváltó lett, dühösen villant a mellette ülőre a tekintete. Mindig is gyűlölte azt a helyet, ahol dolgozott, mert akik bekerültek a sittre, mind egytől egyik rendszerelhagyók voltak. Tagadásban álltak a világ törvényeivel. Kiléptek a sorból, gátlástalanul csaltak, loptak vagy öltek. Ismerte Benjámin tragédiáját, ezért sem tudta elfogadni a férfi válaszát. Tudta, hogy Benjámin is szembefordult a rendszerrel, mégis az ő esetét másként reagálta le. Magában igazat adott neki. Ő sem tudott volna tanácsot adni arra a napra például, hol kezdje az életét újra, ha letelik a büntetése.

Csendben ültek egymás mellett, Benjámin nézte az autóból az elsuhanó szabad világot, hogy be tudja zárni emlékeibe a képeket, és arra gondolt keserűen, hogy könnyű tanácsokat osztani annak, aki a munka végeztével becsapja maga mögött a börtön kapuját.

Apura nincs szükség a temetésen

 

Esteledett, mikor az otthonvezető benyitott a lányok szobájába. Leült közéjük és érdeklődve körbenézett.

– Minden rendben, lányok?

– Na, ja! – válaszolt közömbös egykedvűen Zita. – Nincs semmi, ami feldobna, kinyír az unalom! Vagy tud valami frankót?

– Tudnék. Járj iskolába, ha mennél, nem unatkoznál.

– Még hogy én? Ne vicceljen, jól elvagyok nélküle. Van énnekem tudásom az élethez.

A vezető legyintett egyet Zita felé, majd odafordult a két Sági kislányhoz.

– Mónika, hétvégén lesz édesanyátok temetése. Megkérvényeztem, hogy ott lehessen édesapátok is a szertartáson. Remélem, sikerül elérnem, hogy együtt legyetek ezen a szomorú napon.

Mónika meredten figyelt valamit a földön, igaz nem volt ott semmi, csak nem akart a szemébe nézni az otthonvezetőnek. Zűrzavar volt a fejében egyfolytában, nem tudta a dolgokat a helyére tenni. Pedig minden korához való tudását összeszedte, hogy megértse, mi is történik velük valójában. Már sejtette, hogy haza soha nem mehetnek, az a lakás nincs többé. Az emlékeik, amiket otthagytak, mind elégtek. Meg minek is mennének, ha soha többet nem lesz ott az anyukájuk. Az anyjuk végleg elment az angyalokhoz. Igaz, elküldte a barna angyalt vigyázni rájuk. De az is teljesen elfeledkezett már róluk. Ki tudja, hol jár mostanában? Talán megint megment egy gyereket, valószínű, hogy akkor megint nagyon el van foglalva. És már nem lesz nekik apukájuk se, mert örökre bezárták a börtönbe. Flórinak sokkal jobb, mint nekik. Ő haza tud menni karácsonyra. És ők? Hogyan lesz most már a karácsony ezután? Azt kérdezte Elvira néni: „Haragszol apukádra?" – Hát nagyon haragudott rá, mert úgy gondolta, mindenről ő tehet. Az anyjuk se halt volna meg, ha nem kiabál vele folyton. Minek hívják akkor a temetésre?

– Érted, amit mondok, miért nem figyelsz rám? – szólt rá az otthonvezető.

– De figyelek! – szólalt meg Mónika – Apura nincs szükség a temetésen szerintem – nézett egyenesen az otthonvezető szemébe a kislány.

– Hogy mondhatsz ilyet te lány! – szörnyülködött el a hölgy.

– Nehogy ott is kiabáljon, csak azért – indokolta meg Mónika – elijeszti az ...

– Kiket?

– Az angyalokat, azok nem szeretik, ha kiabálnak velük.

– Nem szeretik – szólalt meg Zsuzska is komoly arccal –, az angyalok mindig csak mosolyognak, nem szeretik a veszekedést.

– Miket zagyváltok itt össze-vissza! Ez nem mesedélután, egyáltalán eljutott hozzátok miről beszélek?

– Igen, el. Arról, hogy anyukámat eltemetik...– hajtotta le a fejét Mónika szomorúan.

Mikor magukra maradtak, Zsuzska megosztotta az aggodalmát a nővérével.

– Figyelj, ha eltemetnek valakit, mennyire temetik el? Mondjuk, ha feléled, akkor még ki tud bújni a temetésből? – könnyes szemekkel várta a feloldozó választ, de Mónika csak nézett rá, nem válaszolt.

– Ha valaki meghótt, az meghótt, az már nemigen akar feléledni, kár ezen rágódni! – adott választ a maga stílusában Zita. – Te meg ne rinyálj, hogy ott lesz apád. Ő legalább még él...

Kirakós

 

Reggeli után benyitott hozzájuk Angéla néni.

– Gyertek csak mindketten, vár benneteket a pszichológus néni!

Mónika ismerte a magas szőke nőt, aki mindig megjelent a befogadóban, ha új gyerek jött. Mielőtt megszöktek, már szóltak, hogy ők is sorra kerülnek nála, így hát nem érte váratlanul, hogy várja őket Elvira néni.

A folyosó végén volt a foglalkoztató szoba, oda tartottak most is Angéla nénivel, akit Mónika jobban elviselt mindig, mint Böbe nénit. Mosolygósabb volt, csak furcsamód a szemében mindig szomorúság tanyázott, még ha nevetett, akkor is.

A helyiség itt se volt feldobva semmivel, egyszerűségén és puritánságán, talán a falon sorakozó gyerekrajzok enyhítettek kissé.

Elvira néni arca nyúzottnak látszott, sűrűn fújta az orrát a papírzsebkendőbe, közben rakosgatott dolgokat a szoba sarkában lévő asztalra.

– Gyertek csak, ne féljetek, egy kis játékot játsszunk. Üljetek le! Te Mónika, ehhez az asztalhoz, te Zsuzsika a másikhoz. Az a kérésem, hogy amit ide kiraktam, először nézzétek át jól. Aztán rendezzétek el az asztalon úgy, hogy én valami eseményt tudjak belőle kiolvasni. Jó játék lesz. Remélem, a végén kitalálom, hogy mire gondoltatok közben.

Mónika végignézett a kínálaton, volt ott minden, bábuk, autó, kisszék, asztal, állatok, jelzőtábla, étel, zöldség. Nézte egy darabig, aztán nekifogott dolgozni. Zsuzska csak játszott, tologatta a bábukat ide-oda az asztalon. Elvira néni figyelte őket és jegyzetelt.

Mikor Mónika felnézett és jelezte, hogy készen van a feladattal, a pszichológus leült melléje. Eleinte csak szemlélte a kirakott bábukat, majd kérdéseket tett fel.

– Mónika, miért van ez a bábu egyedül a bútorok között, és miért van sok bábu kint a házon kívül? Mesélj, mire gondoltál, mikor ezt a szépséget kiraktad?

Mónika nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét és makacsul nézte, amit megcsinált. Közben úgy gondolta, elég ügyetlen Elvira néni, ha nem találta ki elsőre. Aztán rájött, hogy semmit se talált ki, pedig pontosan kirakta, amire gondolt.

– Van itt messzire egy magányos bábu, őt miért ide állítottad? – próbálkozott tovább a pszichológus, de nem járt sikerrel, Mónika nem segített neki a megoldásban.

Zsuzska figyelte őket mozdulatlanul egy darabig, majd felállt az asztalától kíváncsian odament megnézni.

– Hát nem látod? Aki ott van a szobában, az apu! – oktatta ki a pszichológust.

– Hallgass! – kiáltott rá Mónika.

Zsuzska szája ijedten legörbült.

– Mit tudsz apukádról, Mónika? – kérdezett rá a lényegre, minden bevezető nélkül Elvira néni.

– Semmit! – válaszolt dacosan Mónika.

– Semmit se tudsz? Haragszol valamiért rá?

Mónika kíváncsian felnézett a pszichológusra, azon gondolkodott, talán mégis meg kéne mondania, mit hallott és látott a tévében. De úgy döntött, még nem beszél róla. Nem akarta, hogy bárki beszéljen arról, amit ő hallott, még az is lehet, hogy semmi nem igaz az egészből.

– Mónika, el kell valamit mondanom nektek – hajolt hozzá Elvira néni –, sajnos rossz hírt kel közölnöm veletek. Baj van a családotokkal.

Mónika szeme kikerekedett, bénultan ült a székén. Zsuzska már hüppögött, mintha szóról szóra tudná mit fog ezután mondani a pszichológus.

– Muszáj, hogy tudjátok, de előre mondom, hogy segítünk mindenben. Szóval, tudnotok kell, hogy anyukátok nincs már, nemrég elment az angyalokkal. Sajnos nagyon beteg volt, nem tudtak rajta segíteni az orvosok a kórházban.

Mónika egy hirtelen kézmozdulattal lesöpörte a kirakóst az asztalról. Felugrott a székéről, toporzékolva taposta a földre esett játékokat.

– Tudom! Meg azt is, hogy apu börtönbe van! – kiabálta zokogva – Én mindent tudok, csak nem beszélek róla! – kiabált hisztérikusan, kifulladva.

Zsuzska ragyogó kék szeme először kikerekedett, majd elborította a könnytenger, sírt ő is már tiszta erejéből.

– Honnan tudsz mindent? – akadt el a nő szava. – Nyugodj meg, nyugodjatok meg! – és ölelte simogatta a két síró kislányt.

Hiába kérdezte ezután tőlük, kitől hallottak meg mindent, Mónika nem szólt hozzá egy szót se. Dacosan leszegte a fejét, csak nézett maga elé.

Angéla néni nagyon elérzékenyült a jeleneten, visszakísérte őket a szobájukba. Mentek a hosszú folyosón, végig kézen fogva, a sok kérdés bent maradt a lelkükben fájdalmasan, hisz egyre sem volt még elfogadható válasz.

Zsuzska kisírt szemmel odabújt a nővéréhez, halkan odasúgta:

– Nem árultam el neki.

– Mit?

– Hogy ott volt a kirakósban a barna angyal.

– Köszönöm, rendes tőled! – dicsérte meg Mónika. – Senkinek sem szabad róla beszélni, mert ez a mi titkunk. Biztos, hogy újra eljön, majd meglátod.

Zita és Viki elcsendesedett mikor látták, hogy kisírt szemmel mentek vissza a pszichológustól.

– É, má', mi történt veletek? Elvira nem veszekedős. Mi van?

– Semmi. Most veszekedős volt, mert megszöktünk – füllentett Mónika.

– Na, hogy micsoda világváltozás van itt! – döbbent le Zita a hallotokon – Elvira, na, má' ő is ossza a lapot, hallottad Viki?

Gyász

 

Sajnálom 

 

A kórház folyosóján végig lebegett a fertőtlenítő szag. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.

-- Kérem, bocsánat... Závori Mihály, az apám... megtudhatom, hogy van most, segítene? -- akadozott az idegességtől a szava.

-- Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! -- szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. -- Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. -- Hitelt vettek fel, hogy tanuljak -- suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. - Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja mindig azt mondta  „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre."  Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. „Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még."

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

-- Hellóka, mizujs? -- hallotta Kíra vidám hangját. -- Készülsz már a hosszú útra?

-- Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott -- suttogta idegesen a telefonba.

-- Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani... szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd... pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk = újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.

-- Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

-- Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

-- Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépésekre lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újjáéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

-- Sajnálom... 

 Felismerte az orvos hangját.

 -- Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom", lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

-- Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle... -- suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.

-- Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.

-- Kedveském, mi a baj? -- Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. Milyen öreg, gondolta gyűlölködve, az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.

-- Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is... tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

-- Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! -- kiáltott dühösen utána Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.

-- Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik... nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól, gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé.

DIPLOMA

 

Az egyetem aulájában véget ért a diplomaosztás hivatalos ceremóniája. A méhkashoz hasonlító hangzavarban a hozzátartozók gratulációja zajlott. Sára kezében a friss közgazdasági diplomával fülig-érő szájjal állt a családja előtt.

Az édesapja megilletődve átölelte.

– Ez a nap is eljött, diplomás hölgy lett az én kicsi lányom!

A keresztanyja – szokásához híven – végig sírdogálta az egész ünnepséget, egyfolytában hálálkodva Istenhez.

– Látod gyémántos virágom, Isten megsegített, hogy ezt a napot is megérjem. Nagy ember lett belőled!

Sára hangosan felnevetett a vidéki öregasszony megjegyzésén.

– Dehogy lettem nagy ember keresztanyus, csak végeztem az egyetemen, nincs ebben semmi különös!

Akkor, abban a percben úgy érezte nagyon jó, hogy büszke rá a családja.

Kíra, a barátnője, mint a sas a zsákmányára, lecsapott a meghatottsággal küzdő lelkére: – Gyere ide kicsit!

Sára odalépett hozzá.

– Remélem, lelépsz te is az ősöktől, megvan a kéró, ahová megyünk bulizni!

– Naná, hogy megyek! Ez nem kérdés – válaszolt vissza nyeglén, ezzel eltűnt belőle az összes áhítat, amit addig a családja iránt érzett.

Mikor hazaértek, kicsit élvezte még az ünnepi estebédet, aztán odasúgta az apjának:

– Ugye nem baj, ha magatokra hagylak benneteket? Várnak a barátaim.

– Menjél csak, tartom a hátam, megleszünk magunkban, elsörözgetünk – engedte el kényszeredetten az apja.

Még látta egyet villámlani az anyja szemét, de gyorsan behúzta az ajtót maga mögött. Ugyan mit is gondolhatott, talán abban reménykedett, hogy otthon nézi őket? Ez az ő napja, csak az övé! Hamar meggyőzte magát, sietve nekilódult az emeleti lépcsőknek. Visszhangzott az üres lépcsőfeljáró, ahogy végigdübörgött rajta, aztán lelassított, mert két szatyrot cipelve szembejött vele a szomszédasszonyuk, akinek már messziről ragyogott az arca:

– Sárikám, eljött a nagy nap, gratulálok! Az édesapja nagyon boldog, hogy megérte ezt a napot!

Sára megköszönte a gratulációt, de nem állt meg, magára hagyta a beszélgetésre felkészült asszonyt. Zenélt a mobilja. Kíra idegesen figyelmeztette, már ott szobroznak a ház előtt.

– Helló csajszi, végre! Ugorjál be! Indíthatsz Zotya! – adta ki az utasításokat türelmetlenül a barátjának.

– Hová megyünk, hol a kéró?

–Fent Budán, egy üres nyaraló. Leszünk vagy húszan. Mit hoztál? Mármint hozol piát?

– Nem mondtátok, majd veszek. Apám adott pénzt.

Megálltak egy éjjel-nappali üzlet előtt vásárolni.

– Zotya itt van ötven, vegyél meg mindent, ami kell!

– Te mindig tele vagy dohánnyal, hogy csinálod?

A reklámszatyorban összecsörrentek az üvegek, amikor a csomagtartóba rakta az italokat a férfi, majd széles vigyorral visszaült a volánhoz. Az úton már énekeltek, hangolták magukat a bulira. A sötétség átölelte a várost, felpattantak a fények, mint a gyöngyszemek kiragyogtak a sötét bérházak között, ünneplőbe öltözött minden koszos utcasarok, még a kukákon is fényfüzérek ragyogtak. Akkor úgy érezte, hogy az élet fantasztikus és csodálatos, mert minden a helyén van benne, úgy ahogy kell.

***

A budai nyaraló kerítését borostyán futotta végig, amitől nem lehetett belátni az udvarra, csak a kiszűrődő hangokat hallották, az idétlen röhögést és visongást. Mikor beléptek a kapun Sára szeme azonnal levadászta Gergő kezében a füves cigit.

– Nézz oda Kíra, nagyon hamar elkezdték a füvezést, még a végén elrontják a bulit!

– Ezek? Dehogy, csak így érzik jól magukat, ne törődj vele! Különben is, belefér az estébe, hisz nagy nap ez a mai! – nevetett a barátnője – Kell egy kis kábulat, hogy kisimítsa az agyad, nagy volt a nyomás mindenkiben az utóbbi hetekben.

– Várj, csak azt ne mondd, hogy te is rászoktál? – fogta meg erővel Kíra karját.

– Mi bajod velem? Mi az, hogy rászokás? Néha szippantunk, de azt ne nevezd rászokásnak! Igazából ez nem drog! Ki bírná a gyűrődést mindig tiszta fejjel? Nem gardedámnak jöttél velem, vagy ha igen, akkor nincs rád szükségem, húzzál hazafelé minél előbb!

– Jól elvagytok, csajok – vigyorgott Zotya.

Ha nem is teljes mértékben, de Kíra ráérzett, a bulit nem rontotta el senki, némelyik túlpörögött mint a búgócsiga, de nem okozott senkinek meglepetést. Az egész éjszaka az ivásról szólt. Néha a haverjai közül egyik- másik eltűnt hányni, vagy csak párostól egy félreeső helyre, aztán folytatták tovább ott, ahol abbahagyták. Éjfél körül páran átváltottak keményebb drogra, de szerencsére ők sem balhéztak túlzottan. Fekete Pufi is csak üldögélt egy sarokban, bambán figyelt körbe-körbe, az érzékei már nem rögzítették a valóságot. Magában beszélgetett, valakihez. Néha hadonászott, mintha zümmögő döglegyeket kergetne egy nem létező asztalról. A nyála a bal oldali szájszögletéből türelmesen szivárgott az állára, onnan lecsurgott a pólójára. Akadt köztük olyan, aki szánakozva mutogatott felé, de Pufit nem zavarta a véleményük. Nem ért el hozzá a külvilágból már semmi. Mindenki tudta róla, hogy jó eresztésből való, apja-anyja orvos, a srác mindig tele volt pénzzel. Pufi az egyetem első évétől kezdve szépen araszolva csúszott lefelé, aztán elért arra a pontra, mint a mocsárba ragadt ragadozó, hogy hiába küzdött ellene, egyre mélyebbre került. Végül nem is küzdött, inkább készakarva kereste a mámort. Sára is beszélt egy alkalommal vele, hogy miért nem tud leállni, még figyelmeztette is, ha tovább folytatja, előbb-utóbb bele fog dögleni. De Pufi csak vigyorgott rá:

– Utálom ezt a geci világot! Ha kiütöm magam, az a legszebb! Az ember átlényegül azzá, amivé akar, megkap mindent, amire vágyik, olyankor boldog vagyok. Érted? Nem érted. Senki nem tudja milyen érzés madárnak lenni, míg nem próbálta ki a repülést!

Pufihoz csatlakozott később Vica. Sára felfigyelt egy csoportosulásra, ahol körbe állva röhögtek a többiek, és durva megjegyzéseket tettek valakire. Odasétált hozzájuk, de hamar ott is hagyta őket.

– Idióta barmok! – fakadt ki, mikor visszament Kírához.     -- Láttad Vicát?                

   -- Mi van vele?                

   -- Vetkőzik, már teljesen kiütötte magát! Szórakoztatja a többi balféket az idióta!

– Megyek, megnézem, le ne maradjak valamiről! – Kíra sietett megnézni Vica előadását, de hamar otthagyta ő is a visongó csoportot, mikor visszatért éleset köpött a földre.

– Hülye kurva! Anyaszült meztelen maszturbál a többiek előtt. Azért mindennek van határa!

– Ha te mondod. Igyunk valamit, kiszáradtam! – húzta el közömbösen a száját Sára.

Észrevétlenül merültek el az alkohol mámorában. Később egy erőtlen szabadkozás után elszívta az első füves cigit, majd a másodikat, a harmadikat. Az első után nagyon jól érezte magát, de a harmadik után úgy kiesett a következő pár óra belőle, mint az öngyilkos a hetedikről. Nem emlékezett arra sem, hogyan ért haza. A barátai teljesen a lakás ajtóig támogatták.

Míg nyomta a csengőt nekidőlt teljes testsúlyával az ajtónak, részeg vigyorral hadonászott hátrafelé: – Húzhattok a büdös francba, végállomáshoz értem!

Lélekben felkészült, hogy nem fogják ölelő karok fogadni. A zárt ajtó jobban idegesítette, mint a várható balhé. Azt biztosan tudta, hogy semmiképpen nem fogja megúszni.

ELMENTÉL

 

Már nem hallod az eső koppanást

sem a bádoglemezen játszó szelet

a reggeli zajokat, a madarak hívó hangját.

Emlékszel? A két gerle azóta is itt tanyáz

mindig mérges voltál, azt mondtad

két balek, képtelen fészket rakni,

minden felhordott szalmaszál estére  

a lábad előtt hevert. Elméláztál:

Talán segíteni kéne nekik.

Nem segítettél…  a madarak

itt maradtak. Te mentél el.

Valahol messze jársz, ahol nincs gerle, nincs szél,

az eső sem dobol a háztetőn.

Bizonyára nyugalomra lelt a lelked,

már nem vitatkozol, nem perlekedsz.

Csillagpor van a lábad előtt,

és hallgatod a suttogó  végtelent.

 

Katerina Forest: Elengedés

Az éjszaka hamar jött újra, ráhasalt a tájra
és sötétség borult a csendes szobánkra,
megszoktam,… hogy már nem beszéltünk,
egy ideje csak némán figyeltük, hogy cammog
kínlódva velünk az idő, tengernyi emléktől
roskadón, meg- megállva, megpihenve,
tétován, szinte szégyenlősen kivárva.

Néztél rám esendőn, szemedben láttam
egy kicsinyke bűntudatot, te már tudtad,
hogy nemsokára örökre magamra maradok.

Figyelted és vártad azt a sötét árnyat, ki régóta
odajárt hozzád, érezted, hogy csakis rád vár.

Azon az éjszakán beosont hozzád, acélos markával
megragadta szíved… ami a szorításban kettérepedt.
– Már vártalak – suttogtad, s a lelked lepkeszárnyakon
felrepült. Hiába kértelek – Ne hagyj magamra!
Hiába sikoltott a hangom az éjszakába…

…hárman vártuk a reggelt akkor éjjel, a Halál
nem engedett, ráolvadt csuklódra örök
szorításban… megvette tőled az életed.
Ott ült köztünk, összegyűjtött emlékeinkben vájkált
savanyú, kéngőzös leheletével vigyorogva ránk.
– Nem menekülhet senki előlem … az idő lejárt.

Kinn kuvik dalolt a nagydiófa ágán, az idő a faliórán
örökre megállt…

 – Nincs miért élnem nélküled…

Szélviharral jött a hajnal, rongyos szélű felhőket hajtva
Ott álltam egyedül… élve… örök halotti gyászban.
A kertben akkor éjjel, minden virág derékba tört.

Katerina Forest: Szép Új Világ

A fák levelén vörös folt izzik, jajdul

az erdő, reccsenve tör le az ág, búsul

lenn,  a földön a porban a sok kiszikkadt virág.

A  meleg szélben ring  a vízen egy árva

csónak, korhadt fájához simul, ütődik,

koppan, a mélyből kivetett  bűzös halraj.

Zörren a parton egy üres sörös doboz,

mint zászló leng a száraz ágakon egy

sárguló papír, rajta üzenet-  Siess,

vár téged a szép Új Világ!

 Még zizzen a csend és súgja a reményt

a magány, hogy indulj, míg lehet,

ne késlekedj. Fáradtan kelsz, sötét

a világ, botladozó lábad akad, földre

rogysz. Kiáltasz: Hiába indulok, nincs hová!

Nincs már hová.

Megnyugszol végre, nézel az égre,

keresed rég nem látott csillagod.

A sötétség ölel, az ég alja bíbor

olvadsz a létbe, a lelked üszkösen

kering a szélben,  szemed lehunyod.

A reményt örökre feladod.

Katerina Forest: Túlélni

Némán és tehetetlenül időzik életem

itt ragadtam ebben a sűrű ingoványban

miből már nincs kiút, hiába keresem,

hisz vakként jártam  eddig a világban.

Időzök hát, és megpróbálok látni

 ha  jön a hajnal és majd hasítja, tépi

sötét leplét gyáva  önmagamnak,

 mi takarja  lelkem, azt mi  nyomorít.

Sírni kéne, hangosan zokogni,

 tépni ruhám, szórni a szélnek,

súrolni az eget, csapni, mennydörögni-

Itt vagyok, hé, miért nem halljátok emberek?

De bárhol vagyok hangom nem ér az égig.

Csak suttogok s magamnak beszélek.

Súlytalan szavaim körbe vesznek,

megfojtanak, lelkem akasztófán remeg.

Lehunyt szemem árkádja alatt

látom a jövőt, a felperzselt otthontalant,

miben gyötrődő lelkek ölelkeznek.

Sírni látom a fiút az apát, kiknek

összekulcsolt kezüket rántja szét

a behívó parancs.. Készülj katona!

Az anyát látom, az imádkozót,

ki a fájdalomba némán  belehal,

mert tudja, hogy többé nem látja

 a távozót, kit ölni hív a Haza.

A napok telnek, és az élet megáll,

az óra is bénán figyel, a hegedű

húrjain a dal néma, a színes levél

 hullik feketén, a sikoltó csendben

hallani, hogy fordul a világ a tengelyén.

Lehet ez a perc mi eljött.. erre vártam.

 A sors szaggatta függönyök mögött végre

 feltűnik a múlt, lábánál ott hever mocskos

 palástja, azon tapos,   meztelenné vált alakja

ragyog és előre mutat.. A jövő arra van!

Inkább hiszek a víziómnak, talán így túlélem

e kort, miben felemészti  létünk s világunk

egy rothadó mutáns, ki már alig vonszolja

hullafoltos testét, de még zabál...zabál...zabál.

Haza, ahol még sohasem járt

Szeptembertől magunkra maradtak, kihasználták az időt, meglátogatták Nóri testvéreit. Először a betegeskedő két bátyjával akart találkozni, egyik Pesten, a másik Tatabányán élt. Egyiknek a bánya, a másiknak a martinkemence tette tönkre a tüdejét. Ferenc nem ivott, nem dohányzott, kapott is ezért fejmosást a pesti bátyájától.– Nem jó embert választotált hugi, nem lehet vele egy jót inni, se egy jót dohányozni. Legalább szegény elhunyt Sógorommal inni tudtam, bár ki sem állhattam a komcsi párttitkárját. Isten nyugosztalja szegényt.
– Neked se kéne testvér, már feketébb a tüdőd a földalatti feketeszénnél. Mikor hagyod már abba a dohányzást az ivást? – szólt vissza mérgelődve, nem jól esett neki, hogy még halála után is bántja a férjét.
– Minek erre a kis időre hugi? Mocskos komcsivilág tönkre tette az életem! Ha iszok, nem érdekel semmi. Mire vittük az életbe, na, mondj csak egyet! Na, nem tudsz megszólalni? Te is csóró maradtál, hiába taníttatott ki anyánk. Nem haragszok én már a Sógorra, ő is csak bedőlt ennek a hazug világnak. Erre inni kell! – és ivott, mert hirtelen nyomós oka lett rá.
Reggel ébredéskor viccből elszólta magát a párja.– Na mi van, itt nincs reggeli pálinka?Abban a pillanatban nyílott az ajtó, a tálcán a poharakkal megjelent a testvére. – Már azt hittem itt szobrozok estig. Itt vagyok Sógor, Isten, Isten! Egészségünkre!
Nem lehetett megsérteni. Búcsúzáskor átölelték egymást, ugyanolyan érzésekkel mint kiskorában ölelte. Ő volt aki mindig felkapta kislánykorában a karjaiba és vigasztalta türelmesen, ha eltört valamiért a mécsese.
– Jól van hugi, ne félj, minden rendbe jön, majd meglátod – mondta mikor látta, hogy a könnyeivel küszködik.
Ez volt az utolsó találkozásuk, igaz telefonon sokszor beszéltek még, ilyenkor azonnal észrevette a hanghordozásából, ha épp a sarki kricsmiből ért haza.
– Hol van az a gyökér Sógor, jól bánik- e veled hugi? Mert ha nem, hazamegyek, lerendezem!
Jókat nevetett rajta, volt ideje megszokni a városi proli stílusát, soha nem haragudott meg a különleges aggódásért. Nem telt egy hónap és elmaradt a telefonhívása. Ott álltak a Duna parton a családdal, nézték a hullámok hátán távolba úszó virágszirmokat. A testvérei halálával egyre magányosabbá vált, ilyenkor egy-egy darabot szakított ki a sors a lelkéből, aminek a helye nem gyógyult be soha.
November közepén felhívták a Gyermekvédelemtől.
– Jó lenne, ha bejönnél hozzánk minél előbb, szeretnénk, ha megismerkednél Lilikével.

Lili

Mikor letette a telefont érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, izgatott kíváncsisággal telt el az egész napja. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez a kislány nem csak átutazó lesz nála, mint Kata és Béci. Nem tudta önmagának se megfogalmazni azt a különleges szorongást, ami úrrá lett rajta. Hogy oldja a feszültségét hozzá fogott süteményt sütni, ez mindig bevált. Csomagolt belőle az ismeretlen kislánynak is. Reggel a legkorábbi busszal indult a megyeszékhelyre. Vele utazott egy ismerős asszony, aki mindenáron el akarta mondani az összes búját, baját. Máskor vevő volt rá, szerette az embereket hallgatni, de most összemosódtak a szavak, olyan távolról hallotta őket, mintha tengernyi víz lenne köztünk. A gondolatai egy nyolc éves kislány körül forogtak.
Istenem, de lassan megy ez a busz! – türelmetlenkedett végig az úton. Hosszú lépcsősor vitt fel a központi épülethez, elfáradt mire felért. Végre itt vagyok – mondta ki hangosan, amikor bekopogott a gyámügyesekhez.
– Szia! – Nelli a gyámügyes mosolygott ki az ajtón – Gyere, menjünk át a befogadóba. Legyél természetes, ne izgulj, aranyos kislány. Mint minden hozzánk kerülő gyermek ő is sok lelki sérülést hordoz. Beszélgessetek, ismerkedj meg vele. Az előzményekről csak annyit, az apja meghalt, az anyja alkoholista.
Akit elé vezettek, törékeny volt, zöld szemekkel, sötétbarna hajjal, sovány, vékony arcocskával. Egy darabig csak nézték egymást, és Nóri tudta, hogy ez a kislány lesz az első igazi nevelt gyermeke. Nézte és kommunikált vele a gondolataival :Jó leszek hozzád, vigyázni fogok rád... csak most hirtelen nem tudom, hogyan kezdjem el, hogy elfogadj engem.

Lili oda sétált hozzá, leült mellé. Nyugodt volt, nem volt benne semmi félelem.
– Te leszel az én nevelőanyukám? Mondták, hogy ma eljössz hozzám. Szívesen elmegyek veled – kicsi kezét bátorítóan rátette Nóri kezére, és egyenesen belenézett a szemébe.

– Mikor viszel el innen?
– Nem olyan egyszerű az, hogy elvigyelek. Előbb meg kell ismerkednünk, meg sok papír kell hozzá, nagyon sok.
– De már ismerjük egymást! – nézett rá kérdőn a kislány – már egy egész félórája.
Az öreg Ladájukkal leparkoltak a befogadó előtt, amikor vitték haza Lilit. A reggeli köd még tartotta magát, hömpölygött az utca felett, még a nap se tudta áttörni. Bizakodtak, hogy mire mindennel végeznek, a hazafelé vezető útjuk már könnyebb lesz, nem kell félni a rossz látótávolság miatt.
Lilike a szobájában ült az emeletes ágy alsó részén, mellette egy reklámszatyor. Két kis kezét ölébe ejtve, nézte az ajtót kora reggel óta. Nem érzett félelmet, csak kíváncsiságot. Már este összepakolt, nem volt sok mindene, de voltak kis ajándékai, amiket a nevelőktől kapott. Gondosan elpakolt a reklámszatyorba, amit Erzsi néni adott neki. Erzsi néni kicsit sírdogált is amikor odaadta.

 – Ebbe pakolj, angyalkám, holnap hosszú útra mész, jó helyre, ne félj.
A többi gyerek már iskolába ment, csak egy tizennyolc éves hangoskodott lent az ebédlőbe. Mióta a rendőrök bevitték közéjük, megszűnt a nyugalom. Egyszerre nagy csend lett, még a konyhai munka zaja is elnémult – Talán elment mindenki, és őt ott hagyták egyedül – elkezdte a szipogást. Az ablakhoz lépett, lenézett az utcára az emeleti szobából. Minden kihalt volt, csak a szürke köd ragadt a madárpiszkos párkányra. Meglátta Nórit kilépni a ködfelhőből, ott beszélgetett az autó mellett egy férfival. Mint a szélvész szaladt le a lépcsőn, és megállt a bejárati ajtóval szemben.
Lilike elbúcsúzott a nevelőktől. Kényelmesen elhelyezkedett az autóban, és tudálékosan megkérdezte – Ferenc bácsi hány kilométeres a sebességed, milyen hamar érünk haza?
Nóri elfordult a szemében összegyűltek könnyek. Ki ismeri a gyermeki lelket, az alkalmazkodási képességüket, a gyermeki megérzéseiket? Azt mondta Lili, „haza". Hol is volt ennek a kislánynak az otthona, ha most haza tart. Haza, ahol még sohasem járt.