Először és utoljára

 

A professzor nem jelent meg a vacsoránál, sem a fiával sem Elizával nem akart találkozni. Részeg volt, a második üveg whiskyt bontotta fel, hogy tompítsa a fejében kavargó indulatokat. Mikor látta, hogy Levente lefeküdt és elsötétedett a kinti fény, csak akkor ment ki a konyhába. Leült az asztal mellé. Még volt az első üveg alján kevés whisky. Óvatosan kitöltötte a maradék italt az üvegből. A konyhát megvilágította az ablakon beszűrődő holdfény. Felfigyelt az ajtónyitásra, Eliza jött ki a szobájából. Nem gyújtott villanyt ő sem, az ajtaján kijutó fényben közlekedett. Elindult a mosdó felé. Nem vette észre a sötétben üldögélő férfit csak mikor visszafelé tartott a szobájába. Gondolkodás nélkül odalépett hozzá, reménykedett, hogy talán sikerül vele megbeszélni a félreértést.

– Miért viselkedsz így? Engedd meg, hogy megmagyarázzam... a látszat néha csal. Ha megkérhetlek miattam ne bántsd Leventét. Szegény fiú teljesen kikészült...

A professzor forgatta a kezében a whiskys poharat, nem válaszolt. Az ital feloldotta a gátlásait, egyben felfokozta az érzelmi kielégületlenségét. Képtelen volt feldolgozni, hogy minden elképzelése amit a kapcsolatukról alkotott, percek alatt semmivé foszlott. Karnyújtásnyira ott állt előtte az a nő akinek nemrég még elakarta mondani, hogy szereti, hogy maradjon velük... legyen a csoda a házában, aki hazavárja mindennap. Most meg úgy érezte, hogy ordítani tudna, annyira gyűlöli! Mégis: ennek ellenére nem tud másra gondolni, csak arra, hogy birtokolja, megkapja, elvegye, ami neki is jár ebből a szélhámos nőből! Aztán legyen vége a színháznak. Legyen vége! De ne úgy, ahogy Eliza gondolja. Véget fog vetni ennek a komédiának. Felrakja egy Párizsba tartó repülőre, aztán húzzon el. Marad minden úgy az életében, ahogy volt eddig, az öregedő professzor világszemlélete, mindenféle reform nélkül. Le kell zárni végérvényesen ezt a játékot. De kell, hogy maradjon emléke arról, amiről lemond!

Hirtelen felállt és elkapta Eliza csuklóját.

– Ha ennyire vágysz a szexre, megkapod tőlem, először és utoljára! Azután portyázhatsz pár napig egyedül a strandon... nélkülem. Felszedhetsz pár félvér fickót, kedvedre. Már kiismertelek milyen szende kislány vagy. Holnap első dolgom lesz, elintézni, hogy vissza tudj utazni Párizsba. Nem vagyok vevő a továbbiakban arra, hogy játssz az érzéseimmel. De előbb legyél hozzám is kedves, elvégre elég költséges partner voltál eddig.

Erőszakosan betuszkolta a szobába, a kulcsot elfordította a zárban. Eliza tehetetlenül tűrte az erős férfikéz szorítását, nem mert vitatkozni. Leventét féltette, nem akarta, hogy a fiú megtudja mit művel vele az apja. Félt tőle. Vágyott a szerelmére, akarta, de nem így, részegen, kivetkőzve önmagából.

A professzor képtelen volt logikus gondolkodásra, minden mozdulatát a felfokozott lelkiállapota irányította. Eliza hiába kérte, hogy gondolja át, amit csinál, mint aki süket, semmit nem fogott fel az agya a könyörgésből. Lefejtette Elizáról a hálóruhát és szétfeszítette az összezárt térdeit. Eliza feljajdult a fájdalomtól, nem volt felkészülve sem testileg sem lelkileg a szexre. A férfi egyre vadabbul mozgott rajta, majd egy kis időre lelassult, mint aki kezd magához térni. Felfogta, hogy Eliza sír a karjaiban. Visszatért a régi személyisége, simogatta és csókolta, hogy megnyugtassa, vagy csak húzni akarta az időt, hogy tovább tartson számára a gyönyör minden perce. Elérte, hogy Eliza megnyugodott, már nem remegett annyira. Kielégülten lefordult róla, felvette az alsónadrágját és szó nélkül elindult az ajtó felé.

Össze volt zavarodva, már tudta, hogy nagy hibát követett el, mégsem kért bocsánatot. Míg ment az ajtó felé, hallotta a háta mögül a suttogó hangokat.

– Akkor megbeszéltük, először veled és utoljára veled...

A professzor nem a szobájába ment, hanem a mosdóba. Míg mosta a kezét a tükör előtti mosdókagylóban észrevett valamit. Egy kis vérfoltot a pólója alján. Idegesen visszasietett Eliza szobájába, minden engedélykérést mellőzve felhajtotta róla a takarót. Meglátta a lepedőn is a vércseppet. Tétován állt Eliza felett, majd akadozva megszólalt.

– Ugye ez nem azt jelenti... képtelenség... Eliza te még... sohasem voltál férfival... csak velem?

Nézte Eliza sápadt és kimerült arcát, idegesen várta a választ.

– Megmondtam... veled először és veled utoljára... – Eliza szemében könnyek csillogtak ahogy válaszolt.

– Gábor visszaült mellé az ágyra. Eliza elfordult tőle, már nem akart vele semmiről beszélni. Lecsukott szemhéja alól a könnyei a párnára szivárogtak. Milyen sokat álmodozott erről a napról, amikor Siraki Gáborral tölti az első szerelmes éjszakát. Az álom és a valóság köszönőviszonyba sem került az elmúlt percekben, hisz most is csak az egója irányította, nem a szíve, nem az érzelmei, csak a birtoklás, a saját kielégülése. Ha reggel lesz, elhagyja az apartmant, vele együtt a magában rejtegetett szerelmet is, amit érzett iránta. Ez az út a változás útja, jól gondolta. Legelsősorban neki kell megváltoznia. Nincs fehérlovon vágtató herceg, nincs romantika, nincs soha nem múló szerelem. A valóság az, amit átélt napok alatt. Felvett álarcok vannak, kétszínűség, megalkuvás, ön és mások becsapása. Amire vágyott, amiről álmodott, azt mind a fantáziája kreálta, nem az élet.

Adjunk rá kabátot

 

Amikor visszaértek a kempingbe, csak egy dolog forgott a fejükben, fürödni és pihenni. Levente kért vacsorát Eliza csak egy forró teára vágyott.

-- Legfeljebb egy pirítóst... kérsz te is? -- nézett kérdőn a professzor felé.

-- Nincs kenyérpirító, ellenben van sajt, bagett és juhtúró. -- Gábor elmélyülten leltározott a hűtőszekrényben - Van hozzá paprika... sajnálom. Holnap bőségesen megreggelizünk a büfénél, tízórakor indulunk vissza.

Eliza sántikálva elindult a fürdőszoba irányába, mire visszaért Gábor mindent kirakott az asztalra.

-- Kész a teád! -- mutatott az asztalon gőzölgő pohárra, majd ellentmondást nem tűrő hangon rászólt a fiára -- Levente tiéd a fürdőszoba!

-- Köszönöm, nagyon kedves vagy... azt hiszem nagyon hamar lefekszem, mára minden energiám elhagyott.

-- Azt ígérted megbeszélünk pár dolgot... de nincs semmi gond, ne értsd félre ...semmi gond, én is elfáradtam.

Szomorúan összeszedte az asztalról evőeszközöket, tányérokat, elindult velük a mosogató géphez.

-- Ha Levente lefekszik, bemegyek hozzád, még megnézem a bokád... ha nem haragszol.

-- Rendben, de siess mert úgy érzem ma hamar el fogok aludni.

Eliza nem örült a bejelentésnek, mert nem akart az este folyamán kettőjükről beszélgetni. Igaz nagyon kíváncsi volt, hogy megtudja végre, mit érez iránta a férfi, de úgy érezte zsákutcába kerültek mindketten. Egyhelyben topogtak napok óta. Az idő meg könyörtelenül telik. Két nap múlva ünnepli a professzor a születésnapját, talán ez motiválja most annyira, hogy tisztán akarja látni a kapcsolatukat. Egy negyedóra múlva bement hozzá Gábor.

-- Hoztam neked gyógyszert, fájdalom és gyulladáscsökkentőt.

Leült az ágy szélére -- Dugd ki a lábad, bekenem és megmasszírozom. Reggelre kutyabajod...

Eliza szót fogadott, kidugta a lábát a takaró alól, a férfi az ölébe vette és lassú mozdulatokkal masszírozni kezdte.

-- Tudom, hogy fáradt vagy, mégis szeretném, ha elmondanád miért érzékenyültél el fent a hegyen. Az utóbbi időben sokat törtem a fejem azon a sok ellentmondásos viselkedéseden ahogy megnyilvánultál több esetben. Nem lehet eligazodni rajtad, néha úgy érzem kedvelsz bennünket, kedvelsz engem is, néha ennél többet is érzek, olyan vagy hozzám, mintha hosszú évek óta ismernél, csak... én vagyok memóriavesztes, én nem emlékszem rád. Lehet... -- zavartan ránézett Elizára -- lehet előző életünkben szerettük egymást. Ne nevess ki, halál komoly... furcsán ragaszkodunk egymáshoz... közben én Hédiről álmodok éjszakánként, de veled szeretnék ébredni...te meg folyton arról az álompasiról mesélsz, akit most is szeretsz. Mi történik velünk Eliza? Nem tudom elhinni, hogy lehet realitása amit gondolok kettőnkről. De nem is erőltetem, viszolygok az érdek kapcsolatoktól, ahol nem az érzelem csak a státusz dominál. Egy idősödő professzor, aki mellett lehet fiatal suhancokkal hetyegni... őszinte leszek, mikor erőszakosan közeledtél hozzám, téged is ide soroltalak.

-- Tudom. Sok mindent tudok rólad, például azt, hogy képtelen vagy elengedni a múltad, még most is benne élsz... lehetne helyette úgy gondolni rá, hogy egy lényegtelen dolog volt az életedben mind az, ami eddig megtörtént veled, elengedhetnéd a fájdalmaid az önmarcangolást. Ha sikerülne... emlékeznél rám is. A férfi, akit szeretek, nos ő is a múltamhoz tartozik, de élő, nem halott, a jelenben itt maradt belőle sok szép dolog, ami miatt hálás vagyok a sorsnak. Ne kérdezd ki ő, hamarosan bemutatom neked.

Eliza álmosan elmosolyogta magát.

-- Ha jól viselkedsz idebújhatsz hozzám... most neked is aludnod kell, holnap ha visszaérünk az apartmanba mindent átbeszélünk. Ne haragudj de rém fáradt vagyok. Azt sem tudom, hogy mit csinálok és mit mondok... leragad a szemem.

-- Köszönöm a meghívást, de nem élek vele.

Gábor idegesen felkelt az ágyról.

-- Azt hiszem ennél a pontnál túlbeszéltünk mindent!

Eliza sértődött arccal nézte a távozni készülő férfit. Megint egy újabb visszautasítás, ingerülten utána szólt.

-- Most meg miért haragudtál meg? Az a legnagyobb baj, hogy képtelen vagy az egódból engedni, csak az a jó számodra, amit hallani akarsz, más véleményt nem tudsz eltűrni.

A professzor szótlanul visszanézett, mint aki most látja először, aztán gúnyosan válaszolt.

--Te nem vagy normális... nem igaz, hogy ennyire félreismertelek. Tudod ki vagy te? Megmondom, egy számító, alakoskodó nőszemély. Fejezzük be a beszélgetést!

-- Nem fejezzük be, jogom van tudni mi dühített fel ennyire!

-- Még meg is kérded? Ennyire naiv vagy, vagy csak szimplán hülyének nézel? Figyelj jól, először is, nem kértelek és ezután sem engedem, hogy belegázolj az életembe. Csupán egy ok miatt, ez az én életem, nem a tiéd, semmi közöd hozzá. Érthetetlen számomra az életfelfogásod, vagy inkább kiábrándító, mi az, hogy ami a múltamban történt az mind lényegtelen dolog volt. Ne magyarázd meg, mert úgysem tudod. Aki így gondolkodik, az ... hagyjuk, nem akarlak megsérteni. Szerinted, lényegtelen volt az apám halála, a fiam születése, az első szerelem az életemben... nem gondoltad át, amit mondtál, mert ha igen akkor nagy a baj veled.

Eliza lehajtott fejjel ült az ágyban, nehezen viselte, hogy újra megalázza Siraki. Eltünt belőle minden kedvesség, a szeme jéghidegen szikrázott felé.

-- Bocsánatot kérek, nem jól fejeztem ki magam, szóltam előre, hogy fáradt vagyok... ennek ellenére tartom magam a lényeghez. Nem velem van a gond, hanem veled van! Egy normális ember egy év gyász után elindul és újra éli az életét, de te nem ezt teszed. Bent rekedtél a gyászban, nem tudsz belőle kilépni. Mindent elkövettél, hogy meg se változzon ez a felállás. Eljöttél egy másik országba, ahol nincsenek régi ismerőseid, nem él itt senki a családodból, akik tudtak volna segíteni a veszteség feldolgozásában. Jól érzed magad az örök fájdalom birodalmában? A fájdalomba bele lehet halni... ezt is tudod gondolom. Ha nem, akkor most szóltam. Az örökös fájdalom ami rá ült a lelkedre nem enged, mert nem is akarod. Vele akarsz élni, szenvedni akarsz, ezzel bünteted magad. Ez még hagyján, büntesd magad, fordulj el azoktól akik segíteni akarnak. Mert téged nem lehet meggyőzni, arról hogy élhetsz másként. De a fiad, őt sem engeded kiszabadulni a gyász alól...

Eliza maga elé beszélt, nem nézett a férfi szemébe, el akarta mondani, ami felgyűlt benne, az sem érdekelte már, ha az utolsó beszélgetésük lesz.

-- Közben tudat alatt, mert feltételezem nem teljesen készakarva, tönkre tetted a fiad...

Gábor visszaült az ágyra, megszorította Eliza csuklóját.

-- Az előbb mondtam, hogy ne avatkozz az életünkbe!

Eliza megijedt a goromba szorítástól, ennek ellenére tovább beszélt.

-- Ez nem beleavatkozás, ez mind tény, nézz szembe velük, vagy félsz az igazságtól? Szisztematikusan visszafogod Leventét attól, hogy nehogy normális lelkűvé váljon.

-- Indokold meg a kijelentésed!

-- Egyfolytában az édesanyjáról készült videókat nézitek, nem tud ő sem kilépni a veszteségből. Az előbb csak arról beszéltem, hogy a múlt nehéz terheit szelektálni kell, ugyanis sok értéktelen kacatot cipelünk végig az életünk folyamán, ami csak gyűlik, gyűlik, mi meg görnyedünk alatta. Az értékes emlékeinket egyértelmű, hogy meg kell tartsuk, de a sok bóvlit le kell dobni magunkról. Egy idő múlva a legfájdalmasabb emlék is elhalványul, mert a tudatunk segít, persze ha hagyjuk működni a természetes folyamatot. Hédi emléke tiszteletet és szeretetet érdemel, de tovább kell lépni egy másik útra... de te képtelen vagy rá. Megrekedtél... vagy csak simán gyáva vagy. Eddig úgy hittem kedvelsz engem, most rájöttem, hogy nem. Álarc volt rajtad végig, nem tudsz semmit szívből cselekedni, csak egóból. Döntened kellene, kockáztatni, nyitni egy új kapcsolatra, de te szorongsz és félsz. Mitől? Attól, hogy fel kell adni az önámításod? Nem tudod eldönteni, hogy a régi vagy az új úton haladj. Ez van. Nem beszélünk egy nyelven, nem értjük meg egymást. Tudom miről akartál velem beszélni, legyek a barátnőd, gondolom. De jobb tisztázni mindent előre, én soha nem leszek olyan mint a volt feleséged, nem tudok és nem is akarok, te erre nem kérhetsz meg! Ez az én életem, nem a tiéd, szerencsére nagyon is tudod miről beszélek. Te minden nőben őt keresed, zsákutcában vagy, olyan nőt mint Hédi, sohasem találsz, ne erőltesd a fantáziád. Én nem akarok Hédivel versenyezni, én, én vagyok, nem tudsz átformálni. Soha! Érted? Ez a kapcsolat, ha ezt lehet annak nevezni, eljutott egy pontra, el kell engedni. Mindkettőnknek jobb lesz. Adjunk rá kabátot...- Eliza a professzor szemébe nézett - Tudod ez az út amin most hárman elindultunk, olyan mint egy zarándoklat egy szent helyre... kerestük mindhárman a barakát...

-- Miről beszélsz? - Gábor már lenyugodva hallgatta Eliza szavait.

-- A baraka azt jelenti áldás. Elzarándokoltunk egy szent helyre, hogy változást keressünk... hogy megtaláljuk azt azt az utat, amin tovább akarunk haladni... kerestük az életünk további értelmét. Mióta készültél ide eljutni, fel a Capo d'Ortura?

--- Nagyon régóta, sok éve készülök rá...

-- Látod, igazam van, hívott a táj, el kellett jönnöd... nem tudtad miért, de ide kellett utaznod, fel kellett jutnod a hegycsúcsra, ahol megérinthetett a baraka. Az én lelkem is erre vágyott és Levente lelke is. Mi ketten éreztük az áldást... csak te nem, nem tudsz változni... mert nem is akarsz.

-- Végig hallgattalak türelmesen, az életemből eltelt közel egy óra feleslegesen.

Siraki újra felállt, indulni készült.

-- Igen tanár úr, mindig ez a szöveg. De empátiából jeles. Köszönöm a türelmed.

-- Honnan tudod, hogy mondani szoktam ilyen kijelentést?

Eliza zavarba jött, próbálta magát kivágni a szorult helyzetből.

-- Tanítasz az egyetemen, rezidensekkel foglalkozol. Egyértelmű, hogy te is használhatsz berögzült kifejezéseket... az igazi tanárok mind ilyenek, türelmesen végig hallgatják a legértetlenebb szöveget is... ezek szerint az enyémet is annak tartottad. Köszönöm. Mivel több ilyen beszélgetésre nem tartasz igényt, még csak annyit végszóként, hogy már régen kiismertelek, nincs szükség a továbbiakban alakoskodni előttem.

-- Azt mondtad, kiismertél? És milyennek ismertél meg, kíváncsivá tettél.-- Gábor hangneme újra gúnyossá vált.

-- Figyelj, elég jó emberismerő vagyok, ezenfelül lépten nyomon elárultad magad. Megértelek...

-- Nagylelkű vagy, mire ez a gesztus?

-- Megértem az álarc viselést. Ebben a pozícióban, amiben vagy, szükségszerűen használod. Ha megismernék az igazi jellemed, azonnal gyengének látnának és kihasználnának. Ettől félsz a legjobban. Én úgy látom egy nagyon mélyérzésű ember vagy, csak elfojtod az érzelmeidet.

Gábor érdeklődve hallgatta Elizát.

-- Mondj róla példát.

-- Igenis tanár úr! Emlékszel mikor kényszerűségből egy ágyban feküdtünk?

-- Nagyon is jól emlékszem.

-- Akkor éjszaka megismertem az álarc mögötti igazi arcod. Álmodtál, előjöttek a démonjaid, féltél és sírtál. Akkor jöttem rá, hogy a nappalaid végig az elfojtásról szólnak. Szerinted meddig lehet így élni? Megmondom, kábé hatvanévesen feldobod a talpad. Az elfojtás ugyanis egy komoly stressz állapotot okoz, ami idővel beteggé tesz.

-- Néha vannak rémálmaim.

--Nem néha, sokszor van. Legalábbis az utóbbi időben. Régen bizonyára nem volt, mert minden problémádat megtudtad beszélni valakivel. Valakivel, aki várt otthon, aki kedves volt hozzád, aki létezett körülötted. Hallgattad a hangját, a zajokat, amiket keltett, míg jött ment a lakásban. Volt a házadban egy szerető ember, akit úgy fogadtál el, mintha a világon a legtermészetesebb dolog lenne, hogy ott van. Csak a halála után eszméltél fel, hogy milyen csoda vett körül a személyében.

Magányossá váltál. Nincs, aki meghallgasson, akivel együtt sírhatnál, nevethetnél. Ugye hiányzik az érintés az ölelés az életedből? Tudod, hogy szükséged van arra, hogy újra szeressenek, hogy tartozz valakihez. De tele vagy félelemmel, bizonytalansággal. Hiába vagy elismert kutató orvos, a magánéleted egy rakás szerencsétlenség lett. Mit gondolsz mi a fontosabb az életedben? A hírnév? A karrier? Tudom az egód azt mondja: igen! Ez a legnagyobb baj veled. Én megértem azt is, hogy félsz, a félelem természetes reakció minden embernél. Az nem mindegy, hogy mit kezdsz a félelmeddel. Tudom, hogy túl sokat szenvedtél ahhoz, hogy a romokból felépítsd a bizalmat újra valaki iránt. Mondok neked valamit, ha boldog akarsz lenni dolgozz meg érte. Feledkezz el az egódról. Ne próbálj megváltoztatni senkit. Egyszerűen, őszintén kommunikálj, szívből és meggyőződésből hozd meg a döntéseid. Döntsd el, hogy új lehetőségek felé haladsz, vagy maradsz a régi utadon. De ne vedd komolytalanul, ez kicsit több mint ha csak azon meditálsz, hogy milyen színű nyakkendő illik egy inghez. Ha bizonytalan vagy folyamatosan, lehet mindent elveszítesz. Minden egyes lehetőséget... mert halogatsz és félsz...Három hónapig tartott egy kapcsolatod, vége lett a te hibádból, ezt mondtad nekem, mert az istennek se tudott Hédire hasonlítani. Ha én igent mondanék, mennyi időt adnál nekem? Hagyjuk az egészet...

-- Jól van ennyi ma estére elég volt, némelyik gondolatoddal egyetértek, de a többséggel nem.

-- Az igazság relatív, különben mindenkinek joga van hinni az igazában... és ha nem értesz egyet vele, az még nem ok a szembenállásra.

-- Megpróbáltál kicsomagolni, de többrétegű rajtam a csomagolóanyag, sajnálom nem sikerült.

-- Az elfojtás a félelem lehet az oka, hogy nem engedsz közel magadhoz senkit... vagy...

-- Mi vagy? Fejezd be a mondatot!

-- Vagy már nem vagy képes férfiként szeretni, és ezekkel a trükkökkel leplezed.

Gábor dühösen elindult az ajtó felé.

-- Megint átléptél egy határt, befejeztük!

Az ajtót erővel bevágta maga mögött. Levente kint hallgatta a konyhában a veszekedést, ijedten szaladt vissza a szobájába.