Itt az idő!

Bement egy áruházba. Sétált a pultok között, először nézelődött, aztán leemelt a polcról két üveg bort, betette a kosarába, majd átsétált a másik sorra, fáslikat keresett, vett még két darab ötliteres műanyag kannát. Fizetett és kiment a boltból. Sétált vagy ötven métert a benzinkútig. Teletöltötte benzinnel az egyik kannát, gázolajjal a másik kannát. – Minden megvan. – nézte meg a szerzeményeit – Remélem ennyi elég lesz.

Bizonytalan léptekkel elindult a bank felé. Tudta, miért megy oda, igaz nem józanul döntötte el, de úgy gondolta az első dolga, hogy bosszút kell állnia azokon, akik miatt tragédiába torkollott az élete.

Leült a bankkal szembeni parkban egy padra. Látszatra egykedvűen nézelődött és ivott, közben egyre sűrűbben törölgette az izzadó homlokát. Az alkohol oldotta ugyan a feszültségét, de egyben felfokozta a belső érzelmi viharát, amit megpróbált önmagában elnyomni. Az emlékképek úgy vonultak át a képzeletén, mint egy forgó körhinta, suhantak, távolodtak, közel kerültek hozzá. Nem akart már küzdeni ellenük, azt akarta, hogy átélje újra minden pillanatát, hogy a gyűlölet, ami benne izzott, lángra lobbanjon. Látni akarta újra a kórházi paravánt, ami mögött fehér arccal feküdt Karola a fejére takart lepedő alatt. Besorakozott mögé Zsuzska ragyogó kék szeme, sírós szája. Babaszag, amit úgy imádott minden este. Szinte hallotta a nagylánya rémült sikolyát:– Ne, apu, ne!! Ne engedj elvinni!!

Látta az iszonyatot, a félelmet a lányai szemében, mikor kivonszolták őket a gyámügyesek az ajtón.

Összeroskadva ült, mint akinek a hátára évezredes fájdalmat rakott az idő. Ott érezte a súlyát a vállain, minden izma megfeszült görcsösen alatta.

A második üveg után, már csak a lakástűz fénye izzott a szemében. Minden kép elsodródott, távolodott és eltűnt az idő mély bugyraiba, csak a tűz világított, égetett benne kifelé minden érzelmet, kegyelmet, megbocsájtást. A gyűlölet, mint egy tűzkígyó úgy vonaglott a lelkében.

– Nincs már nekem semmim, mindent elvettek tőlem. Legyen átkozott ez a világ! – kiáltott az ürességbe, ami körbe ölelte.

A városra ráborult az éjféli sötétség, az utcákon elvétve ment csak járókelő. Az autóforgalom is elcsendesedett. A házak ablakaiban a fények sorban kialudtak, a kihalt utcán csak a hivalkodó reklámok neonfényei tartották az éji orgiát. Nem messzire tőle az utcai világítás fénycsóvájában berebbent a szitáló eső pókhálója. Érezte, hogy hullik az arcára is finoman permetezve, mintha parfüm lenne.

– Itt az idő! – gondolta.

A Hold sötét oldala

 

Látogatási idő volt, a portánál mehetett nyugodtan, nem állították  meg.

A kórház hideg folyosóján a beteglátogatók halk beszéde gyors cipőkopogások üteme kísérte, A nővérpulthoz ment egyenesen.

– Legyen szíves! – szólt a nővérhez, aki elmerülten írt az asztalra görnyedve – Keresek egy hölgyet, Sági Benjáminnét.

– A tízes kórterem, arra, a folyosó végén, balra! – intett a nővér, merre menjen és újra a félbehagyott munkájára hajolt.

Sára elindult a megadott útirányba, megállt a tízes ajtó előtt. Valahol kinyitottak egy utcai ajtót, vagy ablakot. A folyosón végig suhant egy hideg légáramlat. Megállt az ajtó előtt. A semmiből előcsoszogott egy idős asszony járókerettel, megállt mögötte. Hallotta a szuszogását közvetlen a fülében, mintha fülhallgatóból hallaná. Hátranézett. Az öregasszony rágörnyedt a járókeretre, nem látta az arcát.

– Kedveském, segítene, oda megyek én is.

Sára szélesre nyitotta a kórterem ajtaját, hogy segítsen az asszonynak. A csoszogó öregasszony felett benézett a kórterembe és összeakadt a tekintete Karola üvegfényű pillantásával. Ment most már ő is, egyenesen Karolához.

– Hogy érzi magát asszonyom? – kérdezte, mikor odaért az ágyához.

Karola nagyon erőtlen volt, nehezére esett még a mozdulat is, de intett Sárának, hogy üljön le. Nem csodálkozott mikor meglátta, azt se kérdezte minek ment oda, amitől előzőleg annyira tartott. Olyan természetes volt a mozdulata, mintha régről ismert barátnak kínálná a helyet.

– Üljön csak le – mondta halkan –, nem vagyok jól, de nem maga az oka, nyugodjon meg... már régen érzem a fájdalmat – oldozta fel Sárát.

– Sajnálom, ami történt a bankban, nekem nem lehetett volna ilyen nyíltan közölni, hogy nincs kilátás a hitel rendezésére.

– Jobb, hogy megtette, így már tisztán látom, hogy mi következik, hogy mire számíthatok. Jobb ez, mint az örökös hitegetés.

– Mire gondol? Nem értem.

– A gyerekeimre, nem tudom őket felnevelni. Az otthonomra, ami már nem is az enyém... – sóhajtott lemondóan Karola.

– Mindig van valami megoldás.

– Nekem már nincs.

– Ne mondjon ilyet.

– Rákos vagyok – sóhajtott fel Karola.

Sára összerezzent, tágra nyílt szemmel nézett a betegre, aki ezt a rettenetes hírt úgy közölte vele, mintha azt akarta volna elmondani, hogy holnap sétálni fog a Duna partján.

– A férjem nem tudja... de biztosan megmondták már neki. Nem tudom a gyerekeim felnevelni – sóhajtotta el magát újra az asszony.

– Az orvosok meggyógyítják, nem szabad mindent feladnia! – biztatta Sára – Ha nem bízik az erejében, akkor nem fog sikerülni. Bíznia kell!

Karola merően nézett Sára szemébe – Még nem adtam fel! Köszönöm, hogy eljött, jön máskor is? – erőtlenül befordul a fal felé – Elfáradtam – suttogta halkan, és már húzta is az álom az ürességbe a tudatát.

– Igen, ha nem bánja, eljövök. Látni akarom, ahogy meggyógyul.

– Köszönöm! – hallotta a halk hangot – Jöjjön nyugodtan, várni fogom.

Óvatosan letette a csomagot az éjjeliszekrényre, már tudta, hogy az összepakolt élelmiszer nem a legmegfelelőbb választás volt.

– Majd odaadja a nővéreknek – gondolta szomorúan.

Elgondolkodva ment végig a kijárat felé, lehajtott fejjel nézte a kikopott mozaiklapokat. Azon tépelődött, hogy milyen kemény hozzá az élet, mintha büntetné valamiért. Mit követett el, hogy ennyire meg akarja mutatni a kegyetlen valóságot. A vidám könnyelmű ifjúsága minden átmenet nélkül startolt egy számára ismeretlen világba. Ez az asszony... Istenem, tudja, hogy meg fog halni, csak azt nem érti, miért kell az ő szenvedésében osztoznia? Ha nem jön be a kórházba, most tévét nézne otthon és jól érezhetné magát. Mi a francot keres ott? Ha mindenki balsorsát így reagálja le ezután, akkor előbb utóbb meg fog hibbanni!

Hirtelen furcsa érzése lett, megérezte, hogy valaki figyeli. Mikor felkapta a tekintetét, meglátta a nő férjét. Ott állt az egyik lépcsőkorlát mellett, hátát a hideg falnak támasztva, és őt figyelte. Önkénytelenül megállt, várta a férfi dühkitörését. A férfi elindul felé. Mikor odaért hozzá teljesen közel, észrevette, hogy a fáradt, meggyötört arcon nincs harag.

– Láttam, hogy bemegy hozzá, megvártam, nem akartam megzavarni. Rendes magától, hogy meglátogatta. Csak azt nem tudom, mi célból tette? De mindegy. Engem már az se érdekel, ha a főnöke utasítására jött ide – mondta halkan Benjámin miközben áthatóan rászegezte a tekintetét.

– Magamtól jöttem, nem kért rá senki! Nagyon sajnálom a feleségét, csak ennyi az oka, amiért itt lát, semmi több.

– Engem is sajnálhatna kicsit, rám férne! – változott gúnyossá Benjámin hangja – Mit érünk el a maga sajnálatával? Mit ígért neki? Szeretném tudni! Csak nem azt, hogy megadják az átütemezést? Vagy ne adj isten, elengedik a hátralévő részleteket? Eljött egyszer és azt hiszi rendezte a lelkiismeretét? Egyáltalán létezik ilyen magában, hogy lelkiismeret? – húzta el indulatosan a száját a férfi. Sára felháborodva nézett a vádló, hűvös barna szemekbe. Pár pillanatig elmerült a két szempár fénye egymásban. Talán megpróbálták kiolvasni a másik mélyen elásott gondolatait. A barna szempár fénye meglágyult, elhomályosult a zöldeskék szempár tüzében. Sára zavart lett tőle, elkapta a tekintetét.

– Eljövök máskor is, azt mondta... jöhetek – mondta végül lehajtott fejjel, nem mert tovább a fájdalmakkal telt szemekbe nézni.

– Jöjjön csak – egyezett bele Benjámin, már nem a gúny, inkább csak szomorúság érződött a hangján. – Rajtam kívül nem kíváncsi rá senki.

Sára meglepődött, úgy tűnt neki egy pillanatra, hogy még hálás is, hogy meglátogatta a beteg feleségét. – Most voltam a főorvosnál... – folytatta Benjámin, mintha kérdésre válaszolna, de hirtelen elakadt a szava, elfordította ő is a tekintetét Sáráról.

– Akkor tudja... – sóhajtott fel szomorúan Sára. 

– Igen, már mindent tudok! – Benjámin arcán szobor szerűen megkeményedtek a vonások – Haldoklik... – mondta halkan és felemelte a karját, hogy búcsút intsen. A sírás kerülgette, úgy gondolta, nincs már értelme egyetlen szónak sem. Elindult a kórterem ajtaja felé. Sára nézett a távolodó férfi után. Nincs senki, aki most ott állna mellettük, aki csak vigasztaló szót adhatna – gondolta szomorúan. Legszívesebben utána ment volna, hogy ne legyen egyedül ebben a kilátástalan helyzetben. De nem volt hozzá semmi jogalapja, se indítéka. Hisz nem ismeri, csak egy idegen, akit mellé sodort a sors azon a napon.

Hazafelé már ingerültebben gondolta át, az elmúlt napját. Úgy érezte magát mintha a Holdon élne , aminek csak a világos oldalát látta addig, és most átsétált a sötét oldalára. Mi van itt? Nem értett semmit!

Adjunk rá kabátot

 

Amikor visszaértek a kempingbe, csak egy dolog forgott a fejükben, fürödni és pihenni. Levente kért vacsorát Eliza csak egy forró teára vágyott.

-- Legfeljebb egy pirítóst... kérsz te is? -- nézett kérdőn a professzor felé.

-- Nincs kenyérpirító, ellenben van sajt, bagett és juhtúró. -- Gábor elmélyülten leltározott a hűtőszekrényben - Van hozzá paprika... sajnálom. Holnap bőségesen megreggelizünk a büfénél, tízórakor indulunk vissza.

Eliza sántikálva elindult a fürdőszoba irányába, mire visszaért Gábor mindent kirakott az asztalra.

-- Kész a teád! -- mutatott az asztalon gőzölgő pohárra, majd ellentmondást nem tűrő hangon rászólt a fiára -- Levente tiéd a fürdőszoba!

-- Köszönöm, nagyon kedves vagy... azt hiszem nagyon hamar lefekszem, mára minden energiám elhagyott.

-- Azt ígérted megbeszélünk pár dolgot... de nincs semmi gond, ne értsd félre ...semmi gond, én is elfáradtam.

Szomorúan összeszedte az asztalról evőeszközöket, tányérokat, elindult velük a mosogató géphez.

-- Ha Levente lefekszik, bemegyek hozzád, még megnézem a bokád... ha nem haragszol.

-- Rendben, de siess mert úgy érzem ma hamar el fogok aludni.

Eliza nem örült a bejelentésnek, mert nem akart az este folyamán kettőjükről beszélgetni. Igaz nagyon kíváncsi volt, hogy megtudja végre, mit érez iránta a férfi, de úgy érezte zsákutcába kerültek mindketten. Egyhelyben topogtak napok óta. Az idő meg könyörtelenül telik. Két nap múlva ünnepli a professzor a születésnapját, talán ez motiválja most annyira, hogy tisztán akarja látni a kapcsolatukat. Egy negyedóra múlva bement hozzá Gábor.

-- Hoztam neked gyógyszert, fájdalom és gyulladáscsökkentőt.

Leült az ágy szélére -- Dugd ki a lábad, bekenem és megmasszírozom. Reggelre kutyabajod...

Eliza szót fogadott, kidugta a lábát a takaró alól, a férfi az ölébe vette és lassú mozdulatokkal masszírozni kezdte.

-- Tudom, hogy fáradt vagy, mégis szeretném, ha elmondanád miért érzékenyültél el fent a hegyen. Az utóbbi időben sokat törtem a fejem azon a sok ellentmondásos viselkedéseden ahogy megnyilvánultál több esetben. Nem lehet eligazodni rajtad, néha úgy érzem kedvelsz bennünket, kedvelsz engem is, néha ennél többet is érzek, olyan vagy hozzám, mintha hosszú évek óta ismernél, csak... én vagyok memóriavesztes, én nem emlékszem rád. Lehet... -- zavartan ránézett Elizára -- lehet előző életünkben szerettük egymást. Ne nevess ki, halál komoly... furcsán ragaszkodunk egymáshoz... közben én Hédiről álmodok éjszakánként, de veled szeretnék ébredni...te meg folyton arról az álompasiról mesélsz, akit most is szeretsz. Mi történik velünk Eliza? Nem tudom elhinni, hogy lehet realitása amit gondolok kettőnkről. De nem is erőltetem, viszolygok az érdek kapcsolatoktól, ahol nem az érzelem csak a státusz dominál. Egy idősödő professzor, aki mellett lehet fiatal suhancokkal hetyegni... őszinte leszek, mikor erőszakosan közeledtél hozzám, téged is ide soroltalak.

-- Tudom. Sok mindent tudok rólad, például azt, hogy képtelen vagy elengedni a múltad, még most is benne élsz... lehetne helyette úgy gondolni rá, hogy egy lényegtelen dolog volt az életedben mind az, ami eddig megtörtént veled, elengedhetnéd a fájdalmaid az önmarcangolást. Ha sikerülne... emlékeznél rám is. A férfi, akit szeretek, nos ő is a múltamhoz tartozik, de élő, nem halott, a jelenben itt maradt belőle sok szép dolog, ami miatt hálás vagyok a sorsnak. Ne kérdezd ki ő, hamarosan bemutatom neked.

Eliza álmosan elmosolyogta magát.

-- Ha jól viselkedsz idebújhatsz hozzám... most neked is aludnod kell, holnap ha visszaérünk az apartmanba mindent átbeszélünk. Ne haragudj de rém fáradt vagyok. Azt sem tudom, hogy mit csinálok és mit mondok... leragad a szemem.

-- Köszönöm a meghívást, de nem élek vele.

Gábor idegesen felkelt az ágyról.

-- Azt hiszem ennél a pontnál túlbeszéltünk mindent!

Eliza sértődött arccal nézte a távozni készülő férfit. Megint egy újabb visszautasítás, ingerülten utána szólt.

-- Most meg miért haragudtál meg? Az a legnagyobb baj, hogy képtelen vagy az egódból engedni, csak az a jó számodra, amit hallani akarsz, más véleményt nem tudsz eltűrni.

A professzor szótlanul visszanézett, mint aki most látja először, aztán gúnyosan válaszolt.

--Te nem vagy normális... nem igaz, hogy ennyire félreismertelek. Tudod ki vagy te? Megmondom, egy számító, alakoskodó nőszemély. Fejezzük be a beszélgetést!

-- Nem fejezzük be, jogom van tudni mi dühített fel ennyire!

-- Még meg is kérded? Ennyire naiv vagy, vagy csak szimplán hülyének nézel? Figyelj jól, először is, nem kértelek és ezután sem engedem, hogy belegázolj az életembe. Csupán egy ok miatt, ez az én életem, nem a tiéd, semmi közöd hozzá. Érthetetlen számomra az életfelfogásod, vagy inkább kiábrándító, mi az, hogy ami a múltamban történt az mind lényegtelen dolog volt. Ne magyarázd meg, mert úgysem tudod. Aki így gondolkodik, az ... hagyjuk, nem akarlak megsérteni. Szerinted, lényegtelen volt az apám halála, a fiam születése, az első szerelem az életemben... nem gondoltad át, amit mondtál, mert ha igen akkor nagy a baj veled.

Eliza lehajtott fejjel ült az ágyban, nehezen viselte, hogy újra megalázza Siraki. Eltünt belőle minden kedvesség, a szeme jéghidegen szikrázott felé.

-- Bocsánatot kérek, nem jól fejeztem ki magam, szóltam előre, hogy fáradt vagyok... ennek ellenére tartom magam a lényeghez. Nem velem van a gond, hanem veled van! Egy normális ember egy év gyász után elindul és újra éli az életét, de te nem ezt teszed. Bent rekedtél a gyászban, nem tudsz belőle kilépni. Mindent elkövettél, hogy meg se változzon ez a felállás. Eljöttél egy másik országba, ahol nincsenek régi ismerőseid, nem él itt senki a családodból, akik tudtak volna segíteni a veszteség feldolgozásában. Jól érzed magad az örök fájdalom birodalmában? A fájdalomba bele lehet halni... ezt is tudod gondolom. Ha nem, akkor most szóltam. Az örökös fájdalom ami rá ült a lelkedre nem enged, mert nem is akarod. Vele akarsz élni, szenvedni akarsz, ezzel bünteted magad. Ez még hagyján, büntesd magad, fordulj el azoktól akik segíteni akarnak. Mert téged nem lehet meggyőzni, arról hogy élhetsz másként. De a fiad, őt sem engeded kiszabadulni a gyász alól...

Eliza maga elé beszélt, nem nézett a férfi szemébe, el akarta mondani, ami felgyűlt benne, az sem érdekelte már, ha az utolsó beszélgetésük lesz.

-- Közben tudat alatt, mert feltételezem nem teljesen készakarva, tönkre tetted a fiad...

Gábor visszaült az ágyra, megszorította Eliza csuklóját.

-- Az előbb mondtam, hogy ne avatkozz az életünkbe!

Eliza megijedt a goromba szorítástól, ennek ellenére tovább beszélt.

-- Ez nem beleavatkozás, ez mind tény, nézz szembe velük, vagy félsz az igazságtól? Szisztematikusan visszafogod Leventét attól, hogy nehogy normális lelkűvé váljon.

-- Indokold meg a kijelentésed!

-- Egyfolytában az édesanyjáról készült videókat nézitek, nem tud ő sem kilépni a veszteségből. Az előbb csak arról beszéltem, hogy a múlt nehéz terheit szelektálni kell, ugyanis sok értéktelen kacatot cipelünk végig az életünk folyamán, ami csak gyűlik, gyűlik, mi meg görnyedünk alatta. Az értékes emlékeinket egyértelmű, hogy meg kell tartsuk, de a sok bóvlit le kell dobni magunkról. Egy idő múlva a legfájdalmasabb emlék is elhalványul, mert a tudatunk segít, persze ha hagyjuk működni a természetes folyamatot. Hédi emléke tiszteletet és szeretetet érdemel, de tovább kell lépni egy másik útra... de te képtelen vagy rá. Megrekedtél... vagy csak simán gyáva vagy. Eddig úgy hittem kedvelsz engem, most rájöttem, hogy nem. Álarc volt rajtad végig, nem tudsz semmit szívből cselekedni, csak egóból. Döntened kellene, kockáztatni, nyitni egy új kapcsolatra, de te szorongsz és félsz. Mitől? Attól, hogy fel kell adni az önámításod? Nem tudod eldönteni, hogy a régi vagy az új úton haladj. Ez van. Nem beszélünk egy nyelven, nem értjük meg egymást. Tudom miről akartál velem beszélni, legyek a barátnőd, gondolom. De jobb tisztázni mindent előre, én soha nem leszek olyan mint a volt feleséged, nem tudok és nem is akarok, te erre nem kérhetsz meg! Ez az én életem, nem a tiéd, szerencsére nagyon is tudod miről beszélek. Te minden nőben őt keresed, zsákutcában vagy, olyan nőt mint Hédi, sohasem találsz, ne erőltesd a fantáziád. Én nem akarok Hédivel versenyezni, én, én vagyok, nem tudsz átformálni. Soha! Érted? Ez a kapcsolat, ha ezt lehet annak nevezni, eljutott egy pontra, el kell engedni. Mindkettőnknek jobb lesz. Adjunk rá kabátot...- Eliza a professzor szemébe nézett - Tudod ez az út amin most hárman elindultunk, olyan mint egy zarándoklat egy szent helyre... kerestük mindhárman a barakát...

-- Miről beszélsz? - Gábor már lenyugodva hallgatta Eliza szavait.

-- A baraka azt jelenti áldás. Elzarándokoltunk egy szent helyre, hogy változást keressünk... hogy megtaláljuk azt azt az utat, amin tovább akarunk haladni... kerestük az életünk további értelmét. Mióta készültél ide eljutni, fel a Capo d'Ortura?

--- Nagyon régóta, sok éve készülök rá...

-- Látod, igazam van, hívott a táj, el kellett jönnöd... nem tudtad miért, de ide kellett utaznod, fel kellett jutnod a hegycsúcsra, ahol megérinthetett a baraka. Az én lelkem is erre vágyott és Levente lelke is. Mi ketten éreztük az áldást... csak te nem, nem tudsz változni... mert nem is akarsz.

-- Végig hallgattalak türelmesen, az életemből eltelt közel egy óra feleslegesen.

Siraki újra felállt, indulni készült.

-- Igen tanár úr, mindig ez a szöveg. De empátiából jeles. Köszönöm a türelmed.

-- Honnan tudod, hogy mondani szoktam ilyen kijelentést?

Eliza zavarba jött, próbálta magát kivágni a szorult helyzetből.

-- Tanítasz az egyetemen, rezidensekkel foglalkozol. Egyértelmű, hogy te is használhatsz berögzült kifejezéseket... az igazi tanárok mind ilyenek, türelmesen végig hallgatják a legértetlenebb szöveget is... ezek szerint az enyémet is annak tartottad. Köszönöm. Mivel több ilyen beszélgetésre nem tartasz igényt, még csak annyit végszóként, hogy már régen kiismertelek, nincs szükség a továbbiakban alakoskodni előttem.

-- Azt mondtad, kiismertél? És milyennek ismertél meg, kíváncsivá tettél.-- Gábor hangneme újra gúnyossá vált.

-- Figyelj, elég jó emberismerő vagyok, ezenfelül lépten nyomon elárultad magad. Megértelek...

-- Nagylelkű vagy, mire ez a gesztus?

-- Megértem az álarc viselést. Ebben a pozícióban, amiben vagy, szükségszerűen használod. Ha megismernék az igazi jellemed, azonnal gyengének látnának és kihasználnának. Ettől félsz a legjobban. Én úgy látom egy nagyon mélyérzésű ember vagy, csak elfojtod az érzelmeidet.

Gábor érdeklődve hallgatta Elizát.

-- Mondj róla példát.

-- Igenis tanár úr! Emlékszel mikor kényszerűségből egy ágyban feküdtünk?

-- Nagyon is jól emlékszem.

-- Akkor éjszaka megismertem az álarc mögötti igazi arcod. Álmodtál, előjöttek a démonjaid, féltél és sírtál. Akkor jöttem rá, hogy a nappalaid végig az elfojtásról szólnak. Szerinted meddig lehet így élni? Megmondom, kábé hatvanévesen feldobod a talpad. Az elfojtás ugyanis egy komoly stressz állapotot okoz, ami idővel beteggé tesz.

-- Néha vannak rémálmaim.

--Nem néha, sokszor van. Legalábbis az utóbbi időben. Régen bizonyára nem volt, mert minden problémádat megtudtad beszélni valakivel. Valakivel, aki várt otthon, aki kedves volt hozzád, aki létezett körülötted. Hallgattad a hangját, a zajokat, amiket keltett, míg jött ment a lakásban. Volt a házadban egy szerető ember, akit úgy fogadtál el, mintha a világon a legtermészetesebb dolog lenne, hogy ott van. Csak a halála után eszméltél fel, hogy milyen csoda vett körül a személyében.

Magányossá váltál. Nincs, aki meghallgasson, akivel együtt sírhatnál, nevethetnél. Ugye hiányzik az érintés az ölelés az életedből? Tudod, hogy szükséged van arra, hogy újra szeressenek, hogy tartozz valakihez. De tele vagy félelemmel, bizonytalansággal. Hiába vagy elismert kutató orvos, a magánéleted egy rakás szerencsétlenség lett. Mit gondolsz mi a fontosabb az életedben? A hírnév? A karrier? Tudom az egód azt mondja: igen! Ez a legnagyobb baj veled. Én megértem azt is, hogy félsz, a félelem természetes reakció minden embernél. Az nem mindegy, hogy mit kezdsz a félelmeddel. Tudom, hogy túl sokat szenvedtél ahhoz, hogy a romokból felépítsd a bizalmat újra valaki iránt. Mondok neked valamit, ha boldog akarsz lenni dolgozz meg érte. Feledkezz el az egódról. Ne próbálj megváltoztatni senkit. Egyszerűen, őszintén kommunikálj, szívből és meggyőződésből hozd meg a döntéseid. Döntsd el, hogy új lehetőségek felé haladsz, vagy maradsz a régi utadon. De ne vedd komolytalanul, ez kicsit több mint ha csak azon meditálsz, hogy milyen színű nyakkendő illik egy inghez. Ha bizonytalan vagy folyamatosan, lehet mindent elveszítesz. Minden egyes lehetőséget... mert halogatsz és félsz...Három hónapig tartott egy kapcsolatod, vége lett a te hibádból, ezt mondtad nekem, mert az istennek se tudott Hédire hasonlítani. Ha én igent mondanék, mennyi időt adnál nekem? Hagyjuk az egészet...

-- Jól van ennyi ma estére elég volt, némelyik gondolatoddal egyetértek, de a többséggel nem.

-- Az igazság relatív, különben mindenkinek joga van hinni az igazában... és ha nem értesz egyet vele, az még nem ok a szembenállásra.

-- Megpróbáltál kicsomagolni, de többrétegű rajtam a csomagolóanyag, sajnálom nem sikerült.

-- Az elfojtás a félelem lehet az oka, hogy nem engedsz közel magadhoz senkit... vagy...

-- Mi vagy? Fejezd be a mondatot!

-- Vagy már nem vagy képes férfiként szeretni, és ezekkel a trükkökkel leplezed.

Gábor dühösen elindult az ajtó felé.

-- Megint átléptél egy határt, befejeztük!

Az ajtót erővel bevágta maga mögött. Levente kint hallgatta a konyhában a veszekedést, ijedten szaladt vissza a szobájába.

Elengedés

Mikor odaértek az épület elé, a párja szembefordult vele és kérdőn nézett rá.
– Jól átgondoltad, vigyük most fel a gyerek dolgait, csak úgy mindenfajta előzetes megbeszélés nélkül?
– Igen, vigyünk mindent! – összeszorított foggal, gyors mozdulatokkal pakolt kifelé az autóból az asszony. Nem akarta meggondolni magát, csak legyen túl rajta minél hamarabb, mielőtt megszakad a szíve. Felcipelte párjával a harmadik emeletre a táskákat, és letette az iroda ajtajában, aztán beköszönt.
– Jó napot! Itt van minden hiányzó cucca Pistinek, keresni kell neki olyan helyet, ahonnan nem szökik el! – mondta határozottan az elébe siető ügyintézőnek.
– Hogy képzeled Nóri, ez nem így működik, most haza kell vinned! Majd kivizsgáljuk rendesen, akkor jöhet el tőled csak, ha döntés születik róla.
– Nem gondolom, hogy ki kell vizsgálni, a gyerek folyamatosan életveszélyben van, gyalog vagy biciklivel a sötét autópályán mindig úton van. Indok és ok nélkül. Nem bántja senki, nem félelmében szökik. Nem várom meg, hogy baja legyen! Itt a helye, szakemberek között, meg kell találni a viselkedésének okát. Egy másik család, talán segít, nekem nem nyílik meg, félek, hogy rossz vége lesz, ha sokáig halogatjuk a döntést. Már rég meg kellett volna oldani, hisz folyton kértem a segítséget.
A lelkiismeretét vették célba – Úgy akarsz elmenni, hogy el se köszönsz tőle? – tették fel azt a kérdést, amitől a leginkább félt.
– De, elköszönök… – válaszolt csendben.
 Megpróbálok erős lenni – gondolta magában – ha már válunk, ne lássa a fájdalmam. Könnyebb lesz neki máshol élni.
Érezte, hogy nehéz pillanatokat fog átélni, hisz szívébe zárta már a mindig tágra nyitott kék szemeket.
Mikor találkozott Pistivel, annak felragyogott a szeme, az övé hegyi patakká vált. Csak sírt, nem tudott megszólalni sem. Pisti megértette, hogy baj van, az ő szeme is könnybe lábadt. Már tudta, hogy nem viszi haza Nóri.
– Ne haragudj rám, ne gondolj rám gyűlölettel, nem fogadsz nekem szót, nem tudom miért vagy ilyen? – mondta Nóri bocsánatkérőn – talán valaki jobban megért, mint én.
Átölelte a síró fiút és sírtak már mind a ketten. Sírva hagyta el a befogadót is. A dolgozók ledöbbentek, nem értették, ha ilyen nagy a lelki kapocs Nóri és Pisti között, miért nem megbocsájtó a nevelőszülő. Nóri sem értette magát, szíve mélyén szeretetet érzett Pisti iránt, de meggyőzte magát, hogy ez a helyes út, ha más kezd a fiúval foglalkozni.
Jóformán le se pakoltak otthon, mikor telefonáltak az Intézetből, Pisti eltűnt mindjárt utána, hogy ők elmentek.
Tomi belerúgott a székbe, mérgesen nézett Nórira, majd sírásba csuklott a hangja.
– Nnem hhoztaad hhaza mama, mmostmár öörökre vvilágá mmegy!
Nóri megértette és elfogadta Tomi dühkitörését. Akkor abban a pillanatban értette meg Pisti viselkedésének az okát is. De már elkésett a felismeréssel.

Katerina Forest: Még nem hagyhatsz el

Még döbbenten álltam, s néztem arcod,
mi márványként szoborrá változott.
A fekhelyen egy elkínzott test feküdt,
de lelked már könnyű szárnyakon repült.
...  még éreztelek.

Mert ott voltál velem, még nem hagytál egyedül,
tudtad, hogy fáj, hogy nem értem...  ezernyi kérdés
bennem szétfeszült, mondd, mi lesz most velem?
Mi lesz nélküled, velem?

A Veled reggelek, az elkortyolt kávé, a csendes szavak,
a hiányod már bennem ordít, mint a bölcsőben síró gyermek... 
követeltelek-- Még nem hagyhatsz magamra! Még ezernyi perc
ami még közös , még ezernyi mosoly , simogatás... 
várj kicsit még, várj! még elmondom neked... 
tegnap akartam, hogy mennyire szeretlek.

Eső esett, arcomon legurultak a cseppek,
közé folyt a keserű könnyem.
Mellettem csobogó patak futott tova,
benne fürödtek a halál madarak.
Láttam, hogy nyílott az ég kapuja,
tündöklő fényben szállt a lelked át rajta.
Már tudtam, hogy odaát vagy.

Gyertyafény lobban, kormozza a keresztet,
hideg kőlapokon a bevésett nevet,
születtél, meghaltál, örök emlékezet.
De tudom, hogy nem vagy itt!
Virágot hozok, mint más, minden évben,
simogatom a hideg kőkeresztet,
aztán mosollyal arcomon elsétálok Veled.

Katerina Forest: Mikor a nap

Mikor a nap elsiratja az utolsó bíborkönnyét

és az estben elring kicsit még a tó vizén,

könyörtelenül jön mögötte a sötétség,

a hűvös esti szélben újra didereg lelkem.

Próbálok küzdeni, mesében élni,

álmodni újra mint rég, nézni

önmagam tükörképét, keresni

egy pontot,honnan újra kezdhetném

szétszaggatott boldog napjaim.

Mit építek nappal, széthullik estére,

önámításból kudarcok hullnak,

hamis üveggolyók pattogva gurulnak,

és újra és újra, jön a fájó érzés,

az üresség a kínzó egyedüllét.

Pedig zsong körülöttem a világ,

zajok simulnak hozzám, érzem

illatát a létnek, valaki köszön, valaki elmegy

valaki folyton hozzám beszél, és nekem

mégis befelé hullik könnyem, mert

vigasztalhatatlanul hiányzol nekem.

Üldögélek kicsit, bolyongok a múltban

nem engedlek el, megidézlek újra:

- Ülj mellém kedves, hadd nézzelek.

A száguldás megáll, az idő lelassul

egy pillanatra a perc megreked

és érzem eljöttél, itt ülsz velem,

Szemed sugarából a hold ezüstje hullik

szád mosolyából halk zene szól, már

érzem a bennem lévő remegést,te

hozzám fordulsz és szólsz - Miért

nem felejtesz el örökre engem?

Sok éve már, hogy elhagytalak és

járom a végtelen égi utamat.

Engedj el engem.

Megpróbálom elmondani neked,

hogy ne kérj tőlem lehetetlent.

Ha elfeledlek, meghal vele az érzés,

a soha nem múló igaz szerelem

Miért szeretsz?- kérdesz újból.

Én csak suttogok:nem tudom.

Nem az szeret kit látol

A lelkem ott benn, az szeret.