Beszédes szemek

Nórinak hiányzott a motorkerékpár, megszerette az öreg Danuviát. A gazdász iskolában szerzete meg a nagy motorra a jogosítványt, de igaziból csak a végtelen pusztán szerelmesedett bele abba az életérzésbe, amit a száguldás okozott. Ismeretlen volt addig a számára ez az életérzés, a vizsga alatt is szerencsétlenkedett, az első kanyarban kifeküdte a pályát. Felhorzsolta a térdét a rücskös aszfalt, amikor feltápászkodott hiába próbálta, nem tudta beindítani a motort. A sírás fojtogatta mikor felnézett és látta a kárörvendő arcokat. Megszánta a tanára, kölcsön kapta tőle a Pannóniáját. Cukkolták is szegényt érte.
– Nem fogod megbánni? Ezzel is esni fog mint a másikkal.
Biztosan félt a tanár, mégis odaadta. Nóri minden tudását összeszedte úgy szalonozott. Nehéz volt megtartania a nagy motorkerékpárt. Ideges is volt, csak az az egy motiválta, hogy végig kell csinálnia, nem hozhat szégyent a tanár fejére. Mikor befejezte a vizsga feladatot odament hozzá a tanára.

– Mennyit gyakoroltál előtte, de őszintén?

– Kétszer lementem a pályát Danuviával – vallotta be az igazat.

– Na, ha én ezt tudom, nem kapod meg a motoromat! – csóválta a fejét a férfi – még hogy kétszer…nem hiszem el.

Ennek ellenére sikeresen levizsgázott, még ő is meglepődött, nem csak a tanár.

Nem tudott tovább várni, hívta a gépműhelyt, hogy letelt az öt nap is, a kiszabott határidő.

Azt felelték, Laci nem ért rá, sok a dolga, hívja őket pár nap múlva. Nóri durcásan elindult, hátha ráveszi ezt a Lacit, foglalkozzon már az ő gondjával is.

Mikor odaért a műhelyhez, kereste a szerelőt, meg is mutatták merre menjen. Odaküldték ahol többen álltak egy csoportban, valamin vitatkozva. Mikor odaért, tisztelettudóan megállt, várta, hogy észre vegyék. Az egyik micisapkás oda is nézett rá.

– Mi járatban van, kit keres?

– Lacit, a szerelőt keresem – válaszra hárman fordultak felé.

– Na, kit? Mink vagyunk a Lacik – nevettek hangosan, alaposan végig tapogatták tekintetükkel Nóri formás alakját.

– De vicces, aki a motorom javítja egy hete, azt keresem – válaszolt vissza ingerülten, kezdett elege lenni az évődő férfiakból.

Oldalról meghallott egy hangot, aztán a férfit is meglátta, akkor jött egy nagy traktor mögül ki. Olajos kezeit törölgette gondosan egy géprongyba.

– Engem keres, hagyjátok! – intette le a többieket.

Nóri odafordult és egyenesen belenézett a szemébe. A férfi nem volt sokkal idősebb tőle, talán három évvel, barna hullámos hajához nagyon vonzó kék szemei egy pillanat alatt megigézték.

– Sajnálom, de úgy tönkre van vágva az a motor, az idő is kár érte! – ő is nézegette a lányt. A többiek lassan odébb álltak, talán észrevették, hogy vibrál a levegő a két fiatal körül, mint delelőben a délibáb a puszta felett. Nóri csak nézte és hallgatta a szép szemű férfit. Az beszélt hozzá, alkatrészről, hibákról, közben folyton kereste a tekintetét.

– Jól van… ha megcsinálom, elviszem. Hova vigyem? De nem ígérem, hogy jobb lesz, mint újkorában – nevetett jóízűen.

Nóri akadozva magyarázta hol van a szállása, köszönte előre a szívességet.

– Jól van, akkor majd jön, ha kész lesz… de csak este… vagy szóljon le a telepre telefonon, sokat vagyok távol – búcsúzott, és már viharzott is elfelé, mint aki menekül a férfi tekintete elől.

– Biztos megyek – szólt utána Laci.

– Jó kis bige – dobott az elsiető lány utána egy megjegyzést Laci haverja, aki még akkor is a távolodó Nóri után nézett.

– Az – szólalt meg Laci szűkszavúan – na, folytassuk, amit abbahagytunk. Akarata ellenére sűrűn bevillant a nap folyamán, a lány arca a gondolatai közé. Műszak után kitolta az öreg Danuviát, egész este dolgozott rajta.

Először és utoljára

 

A professzor nem jelent meg a vacsoránál, sem a fiával sem Elizával nem akart találkozni. Részeg volt, a második üveg whiskyt bontotta fel, hogy tompítsa a fejében kavargó indulatokat. Mikor látta, hogy Levente lefeküdt és elsötétedett a kinti fény, csak akkor ment ki a konyhába. Leült az asztal mellé. Még volt az első üveg alján kevés whisky. Óvatosan kitöltötte a maradék italt az üvegből. A konyhát megvilágította az ablakon beszűrődő holdfény. Felfigyelt az ajtónyitásra, Eliza jött ki a szobájából. Nem gyújtott villanyt ő sem, az ajtaján kijutó fényben közlekedett. Elindult a mosdó felé. Nem vette észre a sötétben üldögélő férfit csak mikor visszafelé tartott a szobájába. Gondolkodás nélkül odalépett hozzá, reménykedett, hogy talán sikerül vele megbeszélni a félreértést.

– Miért viselkedsz így? Engedd meg, hogy megmagyarázzam... a látszat néha csal. Ha megkérhetlek miattam ne bántsd Leventét. Szegény fiú teljesen kikészült...

A professzor forgatta a kezében a whiskys poharat, nem válaszolt. Az ital feloldotta a gátlásait, egyben felfokozta az érzelmi kielégületlenségét. Képtelen volt feldolgozni, hogy minden elképzelése amit a kapcsolatukról alkotott, percek alatt semmivé foszlott. Karnyújtásnyira ott állt előtte az a nő akinek nemrég még elakarta mondani, hogy szereti, hogy maradjon velük... legyen a csoda a házában, aki hazavárja mindennap. Most meg úgy érezte, hogy ordítani tudna, annyira gyűlöli! Mégis: ennek ellenére nem tud másra gondolni, csak arra, hogy birtokolja, megkapja, elvegye, ami neki is jár ebből a szélhámos nőből! Aztán legyen vége a színháznak. Legyen vége! De ne úgy, ahogy Eliza gondolja. Véget fog vetni ennek a komédiának. Felrakja egy Párizsba tartó repülőre, aztán húzzon el. Marad minden úgy az életében, ahogy volt eddig, az öregedő professzor világszemlélete, mindenféle reform nélkül. Le kell zárni végérvényesen ezt a játékot. De kell, hogy maradjon emléke arról, amiről lemond!

Hirtelen felállt és elkapta Eliza csuklóját.

– Ha ennyire vágysz a szexre, megkapod tőlem, először és utoljára! Azután portyázhatsz pár napig egyedül a strandon... nélkülem. Felszedhetsz pár félvér fickót, kedvedre. Már kiismertelek milyen szende kislány vagy. Holnap első dolgom lesz, elintézni, hogy vissza tudj utazni Párizsba. Nem vagyok vevő a továbbiakban arra, hogy játssz az érzéseimmel. De előbb legyél hozzám is kedves, elvégre elég költséges partner voltál eddig.

Erőszakosan betuszkolta a szobába, a kulcsot elfordította a zárban. Eliza tehetetlenül tűrte az erős férfikéz szorítását, nem mert vitatkozni. Leventét féltette, nem akarta, hogy a fiú megtudja mit művel vele az apja. Félt tőle. Vágyott a szerelmére, akarta, de nem így, részegen, kivetkőzve önmagából.

A professzor képtelen volt logikus gondolkodásra, minden mozdulatát a felfokozott lelkiállapota irányította. Eliza hiába kérte, hogy gondolja át, amit csinál, mint aki süket, semmit nem fogott fel az agya a könyörgésből. Lefejtette Elizáról a hálóruhát és szétfeszítette az összezárt térdeit. Eliza feljajdult a fájdalomtól, nem volt felkészülve sem testileg sem lelkileg a szexre. A férfi egyre vadabbul mozgott rajta, majd egy kis időre lelassult, mint aki kezd magához térni. Felfogta, hogy Eliza sír a karjaiban. Visszatért a régi személyisége, simogatta és csókolta, hogy megnyugtassa, vagy csak húzni akarta az időt, hogy tovább tartson számára a gyönyör minden perce. Elérte, hogy Eliza megnyugodott, már nem remegett annyira. Kielégülten lefordult róla, felvette az alsónadrágját és szó nélkül elindult az ajtó felé.

Össze volt zavarodva, már tudta, hogy nagy hibát követett el, mégsem kért bocsánatot. Míg ment az ajtó felé, hallotta a háta mögül a suttogó hangokat.

– Akkor megbeszéltük, először veled és utoljára veled...

A professzor nem a szobájába ment, hanem a mosdóba. Míg mosta a kezét a tükör előtti mosdókagylóban észrevett valamit. Egy kis vérfoltot a pólója alján. Idegesen visszasietett Eliza szobájába, minden engedélykérést mellőzve felhajtotta róla a takarót. Meglátta a lepedőn is a vércseppet. Tétován állt Eliza felett, majd akadozva megszólalt.

– Ugye ez nem azt jelenti... képtelenség... Eliza te még... sohasem voltál férfival... csak velem?

Nézte Eliza sápadt és kimerült arcát, idegesen várta a választ.

– Megmondtam... veled először és veled utoljára... – Eliza szemében könnyek csillogtak ahogy válaszolt.

– Gábor visszaült mellé az ágyra. Eliza elfordult tőle, már nem akart vele semmiről beszélni. Lecsukott szemhéja alól a könnyei a párnára szivárogtak. Milyen sokat álmodozott erről a napról, amikor Siraki Gáborral tölti az első szerelmes éjszakát. Az álom és a valóság köszönőviszonyba sem került az elmúlt percekben, hisz most is csak az egója irányította, nem a szíve, nem az érzelmei, csak a birtoklás, a saját kielégülése. Ha reggel lesz, elhagyja az apartmant, vele együtt a magában rejtegetett szerelmet is, amit érzett iránta. Ez az út a változás útja, jól gondolta. Legelsősorban neki kell megváltoznia. Nincs fehérlovon vágtató herceg, nincs romantika, nincs soha nem múló szerelem. A valóság az, amit átélt napok alatt. Felvett álarcok vannak, kétszínűség, megalkuvás, ön és mások becsapása. Amire vágyott, amiről álmodott, azt mind a fantáziája kreálta, nem az élet.