Önvád

 

A temetőben a szertartás véget ért, indult a család a kijárat felé. A két kislány mellé szegődött a gondozónő. Lassan sétáltak. Benjámin szótlanul ment maga elé bámulva, mintha a két gyereke ott se lenne. Gyűlölte az életét, nem látott benne semmi kiutat. Az utóbbi napokban sokat gondolt a halálra. Most is, hogy milyen jó Karolának, nincs már semmi, ami szétfeszítse a lelkét, mint neki. Úgy érezte, felesleges időtöltés minden perc, amit átél, felesleges minden levegővétel, ami életben tartja. Céltalan jövőbe nincs értelme kapaszkodni. Csak illúzió és szemfényvesztés, hogy minden vesztes élethelyzetből van kiút. Kinek, és egyáltalán miért? Meghalt a felesége.

Zsuzska szomorú volt, meggyötört arcán még most is le-legördült egy könnycsepp. Mónika vigasztalta egyfolytában, míg mentek kifelé a temetőből.

– Ne sírj, hagyd abba. Anya ott van az angyalokkal.

– Tudom. Ott volt a barna angyal mellett. Láttam őket. Aztán elmentek. Talán örökre – nézett szomorúan a nővérére. – Lehet az is, hogy az angyal csak őt kísérgeti, mirólunk meg teljesen elfeledkezett.

Benjámin lelkét felemésztette az önvád. A gyász fekete madárként szállt a lelkére, a gondolataira. Úgy érezte, egyre távolabb kerül a valóságtól, teljesen elmerült a saját fájdalmában. A szeretet, ami még élt benne a két gyermeke iránt, kihalt belőle, elillant a túlvilágra, Karolával együtt. Pedig szorongatta a két kicsi kéz a kezét, és néha összeakadt a tekintetük, mikor lenézett a kislányaira. Szinte hallotta a néma kérdést tőlük: – Apu, mi lesz most már velünk?

Önkéntelenül maga elé suttogta: – Nem tudom! –, és zavartan elvonta a kezét, hogy a nem létező könnyét kitörölje a szeméből.

A szíve úgy keményedett lépésről lépésre, míg lépkedett a temető kapuja felé, mint a márvány.

A temető előtt ott volt a két autó, egyik a börtöné, másik az intézeté.

A kísérők illedelmesen távolabb léptek, hogy el tudjon búcsúzni a család. Benjámin akkor lehajolt a két kislányához, megsimogatta őket.

Zsuzska átölelte a nyakát és hozzányomta a könnyes kis arcát, hogy súgjon neki egy titkot. Nem akarta, hogy más meghallja, mindenáron el akarta mondani, hogy nincsenek egyedül, arra gondolt gyermeki lélekkel, ha a titkot megtudja az apukája, nem lesz annyira szomorú.

– Apu, itt volt velünk a barna angyal, meg anyu is...

Csalódottan vette tudomásul, hogy nem látott semmi lelkesedést az édesapja arcán.

– Vigyázzatok egymásra! – mondta rezignáltan Benjámin, és azonnal elfordult tőlük. Sietve beszállt az autóba.

Megkönnyebbült amikor egyedül maradt, nem érezte tovább a vádló, kérdő tekinteteket magán. Összegörnyedt testtartással jelezte a külvilág felé, hogy kész, teljesen kiborult, nem bír el több terhet. Fojtogatta, és egyre jobban elhatalmasodott a felismerés benne, hogy mindenért ő a felelős. Látnia kellett volna mindennap, hogy merre tart az életük, észre kellett volna vennie időben, Karola hogyan emészti fel magát mellette. De ő csak saját magát sajnálta, a saját nyomorúságán vívódott. Mire hazaért céltalan csavargásaiból, már csak az agresszivitás uralta a lelkét. Karola meg várta őt, fáradt, álmos szemekkel. Reménykedve, hátha az a nap lesz már az a nap, mikor elviszi hozzá a megoldást, a feloldozást. Nem vádolja többé a sok kudarcért, és bevallja azt, amire vágyott, hogy a szerelmük erősebb mindennél ezen a földön, hogy ketten, együtt, rendet tudnak tenni az életükben. De ő magára hagyta azt a nőt, akit azelőtt annyira imádott, otthagyta az út szélén, mint egy fagyos éjszakába kidobott kutyakölyköt, akit halálra ítélt a gazdája. Nem értette meg, nem hatotta meg, nem szelídült vissza hozzá... nem tudta, mit kezdjen a szerelmével... mert már nem tudta önmagát sem szeretni. Kihűlt benne minden érzelem, mint az izzó vas a jéghideg víztől.

A két gyermeke... már akkor féltek tőle. Mit várhatnak tőle most? Legyen jó apa? Már soha nem lehet az, már nem érez semmit irántuk... meghalt belőle az apai szeretet. Csak a fásultság és a közöny uralkodott a lelkében, amibe sűrűn belobbant a gyűlölet a világ ellen, és a halál gondolata, ami szép és megváltó színekben jött elő a közeljövőből, mint egy anomália, fénylő fekete köntösben, hívogatón, csábítón. Rájött, hogy már nincs miért élnie tovább.

– Nagyon szépek a gyermekei! – szólalt meg a börtönőr mellette. – Érdemes értük élni, majd csak letelik az a pár év hamar. A jó magaviselet megrövidítheti az időt, mert már csak maga maradt, aki nevelheti őket. Talán hamarabb szabadulhat... meg kéne kérvényeznie. Meghalt a felesége, oka van rá, itt van ez a két kis árva.

Benjámin ránézett a börtönőrre.

– Majd meglátjuk – mondta halkan –, ha szabadulok egyszer, hol kezdjem újra az életem? Minden elveszett. Reménytelen.

– Ezt soha ne mondja, ilyen nincs! Csak a gyenge emberek adják fel. Újra lehet építeni mindent. Csak akarat és elhatározás kérdése. A két gyerek miatt, meg kell, meg fogja tenni! – válaszolt az őr határozottan. – A temetés nagyon rendben volt, sok pénzbe kerül egy ilyen temetés. Furcsamód nem láttam egy hozzátartozót sem. Ki rendezte?

– Gondolom a Hivatal.

– Azok aztán nem hoznak ilyet össze, tudom milyen, ha ők temettetnek. Ott nincs gyászzene, nincs virág, nincs búcsúszertartás. Általában egy gyenge furnérkoporsó, szertartás nélkül. De itt minden volt. Szóval, jobb, ha tőlem tudja, valaki tisztességesen eltemettette a szegény elhunytat. Szedje már össze magát!

Idősebb volt vagy tíz évvel Benjámintól, keveset mosolygott, mintha felvarrt volna az arcára egy kifelé sugárzó közönyt. Most egy pillanatra mégis alakváltó lett, dühösen villant a mellette ülőre a tekintete. Mindig is gyűlölte azt a helyet, ahol dolgozott, mert akik bekerültek a sittre, mind egytől egyik rendszerelhagyók voltak. Tagadásban álltak a világ törvényeivel. Kiléptek a sorból, gátlástalanul csaltak, loptak vagy öltek. Ismerte Benjámin tragédiáját, ezért sem tudta elfogadni a férfi válaszát. Tudta, hogy Benjámin is szembefordult a rendszerrel, mégis az ő esetét másként reagálta le. Magában igazat adott neki. Ő sem tudott volna tanácsot adni arra a napra például, hol kezdje az életét újra, ha letelik a büntetése.

Csendben ültek egymás mellett, Benjámin nézte az autóból az elsuhanó szabad világot, hogy be tudja zárni emlékeibe a képeket, és arra gondolt keserűen, hogy könnyű tanácsokat osztani annak, aki a munka végeztével becsapja maga mögött a börtön kapuját.

Férfikönnyek

 

Benjámin elgondolkozva állt a kórház folyosóján, közben azon tépelődött, hogy jobb lett volna, ha fel sem hívja Sárát. Azért meg különösen dühös volt önmagára, hogy a telefonba végleg megszakította kettőjük között a kapcsolatot. Önmaga sem tudta miért, kedvelte Sára közelségét. Nem fogalmazódott meg benne konkrétan, hogy mit érez iránta, hisz annyira eltelt a saját bánatától, annyira gyűlölte a tehetetlenségét, hogy bármilyen csinos szép nő került is a közelébe, nem keltett benne semmilyen érdeklődést. Egy nagy senkinek érezte magát már jó ideje, akin még taposnak egyet – kettőt, mint az ajtó elé dobott sártörlő szőnyegen, mielőtt végleg bedarálja a rendszer.

Karola halála miatt eluralkodott rajta az önvád. Legjobban az bántotta, hogy nem figyelt fel a súlyos betegségére. Önmagával volt elfoglalva, közben a felesége elsorvadt mellette, mint egy üde bársonyos virág, a sivatagi forróságában.

Egyet tudott biztosan, hogy van még pár dolog, amit el kell intéznie. El kell például temetnie a feleségét, aztán kiengedheti a szellemet a palackból. Akkor jöhet minden válogatás nélkül. Mert érezte, hogy a gyűlölete már olyan nagyra nőtt és olyan erős, hogy képtelen visszatartani.

Mégis, hiába élte a napjait teljes lemondásban, Sára személyisége furcsamód bent ragadt a lelkében. Mióta találkoztak, azóta ott vergődött a gyötrő gondolatai közt, mint egy pillangó, aki talán rosszkor volt rossz helyen, és véletlenül belandolt és elmerült a körülötte lévő pocsolyába. Bevésődött a lelkébe a nő fiatal komoly arca. Talán csak azért, mert olyan megfoghatatlan lelki béke és nyugalom áradt belőle. Az is megnyugtatta sokszor, ha csak megidézte a hangját, az arcát, ha csak rágondolt. Észrevette, hogy minden alkalommal, amikor a közelébe került, a benne tomboló keserűség, fájdalom fokozatosan enyhülni kezdett. De nem jött rá az okára. Nem értette, hogyan tudott Sára az ő akarata ellenére, úgy közvetíteni felé érzelmeket, hogy nem tudott neki ellenállni. A kórházfolyosón is ez történt, amikor a karjaiban álldogált és a fejét a mellkasára hajtotta. Őt már az idegösszeomlás kerülgette, lüktetett a feje, teljesen elgyengült. És Sára odahajolt hozzá. Érezte, hogy az érintéstől lelassult a pulzusa, fokozatosan megnyugodott. Nem értette, hogyan történt? Nem talált rá magyarázatot később sem.

És ugyanez volt legelőször is, amikor meglátta Sárát bemenni a felesége kórtermébe. Dühös volt, elkeseredett, ott állt azzal az érzéssel, hogy rászakad az ég, hogy a felesége gyógyíthatatlan beteg, hogy nincs semmi remény, és akkor látja, hogy megy ez a nő hozzá. Egy rohadt kúrva bankos, akit tiszta szívből gyűlölnie kellene! Legalább félórát várt, mire meglátta újra. Lehajtott fejjel egyenesen felé tartott. Akkor érezte meg először, hogy változik benne valami, ahogy közeledett hozzá. Nem akart beszélni vele, csak szerette volna látni, hogy fáj-e neki az, amibe ő lassan belehal. Bizonyára megérezte, hogy figyeli, mert mikor odaért hozzá, ráemelte a tekintetét... és ő egyenesen bele tudott nézni a szemébe, azokba a furcsa színű szemekbe. És minden megváltozott abban a pillanatban. Úgy érezte akkor, mintha végig simítaná a lelkét egy láthatatlan kéz. Mint mikor gyermekkorában elesett, és a fájdalomtól hangosan sírva rohant az anyjához. Az anyja végig cirógatta a fejét, csendes szóval megnyugtatta: – Ne sírj kisfiam, minden rendben lesz. Nyugodj meg. Meggyógyul, összeforr a seb, idővel meg se látszik.

Miért mondtam az előbb akkor, hogy – Nem kell már foglalkoznia az ígéretével, nem kell, hogy találkozunk többet! – Nem vagyok normális! – morogta maga elé, míg ment folyosó végén lévő irodába a papírokat intézni.

Az irodában aláírta a hivatalos iratokat, de amikor a temetésről kérdezték, nem tudott válaszolni.

– Visszajövök később, még utánanézek pár dolognak... utána megmondom – válaszolt halkan.

Csak mikor kiért a kórházból, akkor tört ki belőle az elkeseredés: – Mi a szentséges eget csináljon, hisz még pénze sincs egy temetésre! Minek játssza az agyát, hogy visszamegy később? Minek? Hisz ő is halott már!

Az arcán végig folytak a férfikönnyek. Erős lüktetést érzett a halántékában, megállt kint az utcán, nézett a semmibe, megpróbált higgadtan gondolkodni. Első értelmes gondolata az lett, hogy pénzt kell szereznie.

Megkönnyebbült, mikor a bankautomatából kibújtak a tízezresek. – Nem sok, de pont elég a túlélésre – gondolta.

Bízott benne, hogy a munkanélkülit átutalták Karola számlájára. Az övére nem engedte az utalást, rövid életűvé vált volna, másodpercek alatt vitte volna a bank. Százezret gyűrt a zsebébe. – Mennyibe kerül egy temetés? – törte a fejét, majd felsóhajtott, rájött, hogy az a pénz szemfedélre sem elég.

Tekintete elkalandozott az útszéli fasoron, majd meglátott az egyik árnyékában egy presszót. Arra indult határozottan, mintha mindig oda készült volna