Ki ez a férfi?

 

Amikor hazaért, azonnal felhívta az anyját és részletesen elmesélte a két kislánnyal való találkozást.

– Tudod anya, csak egy baj van, gyűlölik az apjukat. Úgy érzem, valami nagyon elromlott a családi életükben.

– Csodálkozol? – hallotta az anyja válaszát – Ott minden elromlott, másként nem lennének állami gondozásban. Úgy gondolom, hogy gyerekekként nem érthetik még meg a felnőttek pokoljárását.

– Hja, nekem meg be kell mennem ehhez a pasihoz jóváhagyást kérni, előre libabőrős vagyok tőle!

– Nem kell azért annyira félned, az az ember lecsillapodott azóta, bántja őt az élet, rendesen, ne bántsd te is lányom.

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy nem akar látni se, megtiltotta, hogy foglalkozzak a gyerekekkel, emlékszel... elmeséltem.

– Igen. Emlékszem. Mégis oda kell menned, nem lehet elkerülni a találkozást. Reméljük, már másként gondolkodik. Nem létezik, hogy nem érdekli a gyerekei biztonsága.

– Remélem, hogy úgy lesz, ahogy most gondolod anya.

Mikor letette a telefonját, újra felidézte magában a délutánját.

– „Mióta nem fest apu, azóta nagyon megváltozott" – emlékezett Mónika bölcselkedésére. Milyen ítélőképessége van egy gyermeknek a felnőttek világára? Benjámin... furcsa ez a férfi. Kiismerhetetlen, néha süt a gyűlölet belőle, félni lehet tőle, néha lágy és szomorú, aki kétségbeesve keresi a védelmet magának. Ki ez a férfi, milyen ember? akit még a lányai is eltaszítottak maguktól. Nemsokára találkoznia kell vele. Mit fog akkor mondani, hogy megértse, hogy mégis betartja az ígéretét, amit a haldokló feleségének tett. Ugyan mennyire változott meg a börtönben? Talán még kegyetlenebbé vált a lelke, mint azelőtt volt? Ki tudja. Sok a kérdés... és nincs egy elfogadható válasz egyikre sem, ez miatt folyamatosan nőtt benne a bizonytalanság.

Férfikönnyek

 

Benjámin elgondolkozva állt a kórház folyosóján, közben azon tépelődött, hogy jobb lett volna, ha fel sem hívja Sárát. Azért meg különösen dühös volt önmagára, hogy a telefonba végleg megszakította kettőjük között a kapcsolatot. Önmaga sem tudta miért, kedvelte Sára közelségét. Nem fogalmazódott meg benne konkrétan, hogy mit érez iránta, hisz annyira eltelt a saját bánatától, annyira gyűlölte a tehetetlenségét, hogy bármilyen csinos szép nő került is a közelébe, nem keltett benne semmilyen érdeklődést. Egy nagy senkinek érezte magát már jó ideje, akin még taposnak egyet – kettőt, mint az ajtó elé dobott sártörlő szőnyegen, mielőtt végleg bedarálja a rendszer.

Karola halála miatt eluralkodott rajta az önvád. Legjobban az bántotta, hogy nem figyelt fel a súlyos betegségére. Önmagával volt elfoglalva, közben a felesége elsorvadt mellette, mint egy üde bársonyos virág, a sivatagi forróságában.

Egyet tudott biztosan, hogy van még pár dolog, amit el kell intéznie. El kell például temetnie a feleségét, aztán kiengedheti a szellemet a palackból. Akkor jöhet minden válogatás nélkül. Mert érezte, hogy a gyűlölete már olyan nagyra nőtt és olyan erős, hogy képtelen visszatartani.

Mégis, hiába élte a napjait teljes lemondásban, Sára személyisége furcsamód bent ragadt a lelkében. Mióta találkoztak, azóta ott vergődött a gyötrő gondolatai közt, mint egy pillangó, aki talán rosszkor volt rossz helyen, és véletlenül belandolt és elmerült a körülötte lévő pocsolyába. Bevésődött a lelkébe a nő fiatal komoly arca. Talán csak azért, mert olyan megfoghatatlan lelki béke és nyugalom áradt belőle. Az is megnyugtatta sokszor, ha csak megidézte a hangját, az arcát, ha csak rágondolt. Észrevette, hogy minden alkalommal, amikor a közelébe került, a benne tomboló keserűség, fájdalom fokozatosan enyhülni kezdett. De nem jött rá az okára. Nem értette, hogyan tudott Sára az ő akarata ellenére, úgy közvetíteni felé érzelmeket, hogy nem tudott neki ellenállni. A kórházfolyosón is ez történt, amikor a karjaiban álldogált és a fejét a mellkasára hajtotta. Őt már az idegösszeomlás kerülgette, lüktetett a feje, teljesen elgyengült. És Sára odahajolt hozzá. Érezte, hogy az érintéstől lelassult a pulzusa, fokozatosan megnyugodott. Nem értette, hogyan történt? Nem talált rá magyarázatot később sem.

És ugyanez volt legelőször is, amikor meglátta Sárát bemenni a felesége kórtermébe. Dühös volt, elkeseredett, ott állt azzal az érzéssel, hogy rászakad az ég, hogy a felesége gyógyíthatatlan beteg, hogy nincs semmi remény, és akkor látja, hogy megy ez a nő hozzá. Egy rohadt kúrva bankos, akit tiszta szívből gyűlölnie kellene! Legalább félórát várt, mire meglátta újra. Lehajtott fejjel egyenesen felé tartott. Akkor érezte meg először, hogy változik benne valami, ahogy közeledett hozzá. Nem akart beszélni vele, csak szerette volna látni, hogy fáj-e neki az, amibe ő lassan belehal. Bizonyára megérezte, hogy figyeli, mert mikor odaért hozzá, ráemelte a tekintetét... és ő egyenesen bele tudott nézni a szemébe, azokba a furcsa színű szemekbe. És minden megváltozott abban a pillanatban. Úgy érezte akkor, mintha végig simítaná a lelkét egy láthatatlan kéz. Mint mikor gyermekkorában elesett, és a fájdalomtól hangosan sírva rohant az anyjához. Az anyja végig cirógatta a fejét, csendes szóval megnyugtatta: – Ne sírj kisfiam, minden rendben lesz. Nyugodj meg. Meggyógyul, összeforr a seb, idővel meg se látszik.

Miért mondtam az előbb akkor, hogy – Nem kell már foglalkoznia az ígéretével, nem kell, hogy találkozunk többet! – Nem vagyok normális! – morogta maga elé, míg ment folyosó végén lévő irodába a papírokat intézni.

Az irodában aláírta a hivatalos iratokat, de amikor a temetésről kérdezték, nem tudott válaszolni.

– Visszajövök később, még utánanézek pár dolognak... utána megmondom – válaszolt halkan.

Csak mikor kiért a kórházból, akkor tört ki belőle az elkeseredés: – Mi a szentséges eget csináljon, hisz még pénze sincs egy temetésre! Minek játssza az agyát, hogy visszamegy később? Minek? Hisz ő is halott már!

Az arcán végig folytak a férfikönnyek. Erős lüktetést érzett a halántékában, megállt kint az utcán, nézett a semmibe, megpróbált higgadtan gondolkodni. Első értelmes gondolata az lett, hogy pénzt kell szereznie.

Megkönnyebbült, mikor a bankautomatából kibújtak a tízezresek. – Nem sok, de pont elég a túlélésre – gondolta.

Bízott benne, hogy a munkanélkülit átutalták Karola számlájára. Az övére nem engedte az utalást, rövid életűvé vált volna, másodpercek alatt vitte volna a bank. Százezret gyűrt a zsebébe. – Mennyibe kerül egy temetés? – törte a fejét, majd felsóhajtott, rájött, hogy az a pénz szemfedélre sem elég.

Tekintete elkalandozott az útszéli fasoron, majd meglátott az egyik árnyékában egy presszót. Arra indult határozottan, mintha mindig oda készült volna

Lehet csomagolni

 

Megdördült az ég, az erős kifutószél szinte megemelte a fából épült házat. Minden eresztéke recsegett, mintha egy erős kéz szét akarná szakítani. Gábor az ablakhoz sietett, hogy becsukja a zsalugátereket. Eliza hallotta ahogy átment a szobán és kinyitotta halkan az ajtót. Nem ment vissza később sem.

Reggel amikor kiment a konyhába, Levente az asztalnál ült, Gábor az ablak előtt állva nézte a tomboló vihart. Néha faágak, levél csomók csapódtak nagy koppanással az üvegéhez. A férfi feléje fordult és álmatlanságtól feldagadt szemekkel figyelte a mozdulatait.

Eliza nem köszönt neki, egyenesen a kávégéphez ment, majd leült Leventével szemben az asztalhoz és kimért lassúsággal kortyolni kezdte a forró kávét. Minden figyelmét lekötötte az asztal közepén árválkodó whiskys üveg. Mindketten összerándultak az ijedségtől mikor Gábor nagy lendülettel odalépett hozzájuk. Elvette Eliza elől az üres whiskys üveget és poharat, mindkettőt tiszta erőből a földhöz vágta. Az üvegszilánkok nagy csörömpöléssel pattogtak a mozaikon. Szembefordult Elizával. A szemében fagyos jégszilánkok szikráztak. 

– Hogy lehet ez? Senki sem köszönt fel? Senki sem mondja, hogy boldog születésnapot dr. Siraki Gábor! Pedig ez a nap is eljött! Mennyire vártam, hogy itt a gyönyörű Korzikán ünnepeljem meg. Micsoda fantasztikus nap lett belőle! Teli meglepetésekkel, csak úgy kapkodom a fejem melyiknek örüljek a legjobban. Nagyszerű életérzés, megtapasztalni milyen, amikor átnéznek az emberen.  Nehogy már lelkiismeret furdalásom legyen hölgyem, nem én hazudtam, nem én játszottam végig. Itt a vége, lassan lehet csomagolni.

 Az arca eltorzult a tehetetlen méregtől. Indulatosan, gyors léptekkel bement a szobájába. Már tudta, hogy Eliza el fogja hagyni, de próbálta a végtelenségig kimenteni magát, végig meg volt győződve, hogy csakis egyedül Eliza az oka, hogy idáig jutottak. Nem viselkedett volna vele olyan durván, ha őszinte hozzá. Tegnap éjszaka óta  elbizonytalanodott, mi van ha mindenben tévedett és Eliza nem egy könnyű vérű kis nőcske aki csak a szexre hajt meg egy jó pozícióban lévő pasira. Mert Eliza szűz volt, és ő meggyalázta a szüzességét. Mégsem érezte, hogy le kéne  térdelnie előtte, hogy könyörögjön a bocsánatáért. Eliza sok hibát elkövetett ellene. Végig hazudott,  miközben teljesen visszatért a memóriája. Tudta honnan jött, hol lakik, ki ő valójában. Mi volt az oka, hogy titkolódzott előtte? Az elmúlt éjszaka ami történt soha nem tette volna meg ha logikusan tud gondolkodni, de részeg volt, nem volt ura a józan észnek. Mit várhat ezek után el tőle? Eliza úgy viselkedik vele, mint egy leprással. Látszik rajta mennyire undorodik tőle. Elrontott mindent. Lefeküdt, a sírás fojtogatta.

Eliza felállt, összesöpörte az üvegdarabokat, majd bement a szobájába. Esőköpeny, utcai cipő volt rajta, amikor újra megjelent. Odament a fiúhoz, megsimogatta a haját.

– Ne félj tőle, téged nem bánt... megnyugszik lassan... vigyázz rá helyettem is. Nekem most muszáj innen elmenni... sajnálom, amit végig kellett hallgatod.

Levente az ablaküveghez tapadva nézte Eliza távolodó alakját, ahogy haladt a tengerhez vezető úton. Aztán nem látott semmit, újra lezúdult az eső, eltakart mindent előle.

Érzelmek csapdájában

 

Gábor nem vette észre, hogy hallgatódzott a fia. Eliza miatt teljesen elmerült a sérelmeiben. Azonnal a a szobájába sietett és lefeküdt. Az ablak nyitva volt, a szúnyoghálón az éjjeli lámpa fénye odavonzotta a bogarakat, zavarta az idegesítő szöszmötölésük, ahogy a szárnyukkal súrolták a hálót. Arra gondolt, hogy a nyaralás egyre rosszabbra fordult, kicsúszott az irányítás a kezéből. Eliza úgy gázol át a lelkén, hogy a lába nyomán kiserken a vére. Gyűlölet lobbant fel benne, annyira megsértette az utolsó mondatával. Miket képes feltételezni róla, hogy ő egy szerencsétlen impotens? Átlépte a határt! Vele nem beszélhet így senki, Eliza sem! Minek képzeli magát, hogy neki joga van ilyen durván sértegetni? A többi, amiről beszélt, nem tagadhatja, mind igaz. Átlát rajta, mint az ablaküvegen. Igaza van, hogy fél egy új kapcsolattól, fél teljesen átadni magát egy számára ismeretlennek, aki visszaélhet a bizalmával. Az az intimitás, amit Hédivel élt meg, az olyan természetes volt, hisz fiatalon még az egyetem padjai közül indult el a szerelmük. Akkor még nem volt vesztenivalója. Lehet most sincs, csak teli van szorongással. Eliza szerint mindhárman okkal vannak ezen az ismeretlen úton, a változást keresik. Zarándoklatnak nevezte ezt a közös utat, amit most hárman bejárnak. Emlékeiben megjelent Coelho, aki könyvet írt a Compostelába vezető zarándokútjáról. Az írónak is volt egy társa, mint most neki Eliza. Petrusnak hívták. Az úton a társa sok mindenre megtanította Coelhot, többek között az élet bölcsességére: „Rendkívüli az átlagemberek útján rejtezik".

Eliza pont olyan mint Petrus, folyton elméleteket gyárt az életről, tanítja, annak ellenére, hogy hozzá képest szemtelenül fiatal, mégis bölcs és előrelátó. Nem fél megmondani a véleményét. Érezte és látta, hogy őszintén beszélt hozzá. Ugyanarról próbálta meggyőzni, mint a hosszú zarándoklaton Coelhot a kísérője. Arra kérte, rúgja fel az egoját, legyen önmaga, hallgasson a szívére. Úgy érezte napok óta mellébeszélnek egymásnak, hisz pont azt akarta elmondani az este folyamán, hogy próbálja feladni a régi életét, de képtelen volt eddig elmondani neki. El kellett volna fogadnia a meghívást, nem kellett volna kicsinyes dolgokon felkapnia a vizet. Most ott feküdne mellette, érezné a bőre illatát, hisz arra vágyik minden percben. Bizonyára a visszautasítása hozhatta ki belőle újra a sértést. Sokáig forgott álmatlanul, többször kiment a mosdóba, ilyenkor tétován megállt és figyelt Eliza szobája felé. Szeretett volna bemenni hozzá, mellé bújni és bevallani, hogy amit mondott az este folyamán, mind igaz, és amit feltételez róla, nos arról szívesen meggyőzi, hogy nagyot tévedett. Egyre nehezebben fékezte le a vágyat magában.

Reggel mikor felébredt azonnal felkelt, fáradtan nyűgösen készített magának egy kávét, leült a konyhában míg iszogatta. A házban csend volt még aludt a fia és Eliza is. Nem tudott magának parancsolni, felkelt a székről és benyitott Eliza szobájába. Sóvárogva nézte a takaró alatt kidomborodó csinos női testet. Nem ment be hozzá, helyette rossz hangulattal elkezdte összeszedni a felszerelésüket, készült a vissza útra.

Eliza észrevette, hogy valaki megnyitotta az ajtót. Az éjszaka folyamán ő is keveset aludt. Megbántotta ok nélkül Gábort. Még csak magyarázatot sem tudott adni, hogy egyáltalán miért volt rá szükség. Kicsúszott a száján, már megtörtént. Ez már a második sértése, de ez volt a legfájóbb. Tisztában volt vele, hogy nem impotens, az utóbbi időben egyre többször látta rajta, hogy vágyik a szerelemre. Nem titkolta, de olyankor terelt, mellébeszélt, vagy elment a közeléből. Ugyan mire készül most, hogy megkérdőjelezte a férfiasságát? Idegesen nézte a mennyezetet... ideje felkelnie.

Amikor Gábor meghallotta, hogy Eliza kiment hozzá, úgy tett mintha észre sem venné, közönyös arccal pakolt tovább. Eliza megállt az ajtóban és figyelte a mozdulatait.

– Segítek. Miért nem ébresztettél fel?

– Nagykorú vagy – fordult felé a férfi. Kölcsönösen látták egymáson, hogy mindkettőjüknek rossz éjszakája volt. Várakozóan néztek egymásra.

–Szeretnék tőled a tegnap estéért bocsánatot kérni. – Eliza lehajtotta a fejét – Nagyon szégyenlem, hogy meggyőződés és tapasztalás nélkül megvádoltalak. Csak... te megint visszautasítottál.

Gáborban oldódott a gyomorideg, jól esett neki, hogy Eliza képes belátni a hibáit.

– Később megbántam, hogy nem fogadtam el. Túlságosan érzékeny vagyok minden kijelentésedre, nem kellene...

Eliza továbbra sem mozdult.

– Mi a baj? Mondani akarsz még valamit?

– Szeretném, ha átölelnél...-- suttogta alig halhatóan Eliza.

Gábor csodálkozó arcot vágott.

– Tényleg ezt akarod? Jól van, gyere ide hozzám...

Eliza odalépett hozzá, de nem várta meg, hogy a férfi átölelje, azonnal hozzábújt.

– Egész éjjel vártalak. Hiányoztál...

A férfiban végig remegett a vágy, szorosan magához ölelte, simogatta a derekát, a haját, majd hosszan és szenvedélyesen megcsókolta. Mindketten olthatatlan vágyat éreztek a másik iránt.

Levente megjelent az ajtóban, majd széles mosollyal az arcán megfordult, és illedelmesen visszament a szobájába.

– Azt hiszem el kell indulnunk reggelizni...– súgta Elizának, de nem tudta elengedni magától.

A hazafelé vezető úton, csendben ültek egymás mellett, képtelenek voltak feloldódni a reggeli csók után. Egy óra autóút után kisütött az addig felhők mögött bujkáló nap. Eliza arca felragyogott.

– Ha visszaérünk azonnal kimegyek úszni a tengerbe. Alig várom. Ugye ti is kijöttök velem?

– Nincs kedvem kimenni, kicsit pihenni akarok inkább... veled együtt. – Siraki átnyúlt hozzá, megsimogatta a karját.

Eliza mosolygott – Kint is pihenhetsz, bérlünk napernyőt, napozó ágyat. Míg te szundikálsz mi Leventével úszunk, elvégre nem mindennap jutunk el ilyen csodálatos helyre.

– Még van egy hetünk. – Nem örült Eliza ötletének. Végig arról ábrándozott, hogy ha visszaérnek, ki sem mozdulnak az apartmanból. Az éjszakáról, ami végre szerelemmel telik majd el. Ha rágondolt is megborzongott a teste. Teli volt türelmetlen, égető várakozással.

Mikor visszaértek és elkezdtek kipakolni, Siraki felkapcsolta az autó rádiót. Zenét keresett, a rádió egyik csatornája az időjárásjelentést sugározta, amiben a másnapra várható vihart jelezték.

– Látod, ezért megyünk ki ma a tengerhez, holnap meg bekuckózunk, fel se kelünk délig! – nevetett Eliza.

Hajthatatlan volt, mindig is ilyen volt a természete, ha valamit kigondolt, nem tudták lebeszélni róla. Talán, ha kettesben lehetnének, akkor bizonyára másként döntött volna, de Levente előtt nem akarta, hogy elszabaduljanak a visszafogott érzelmeik. Előttük ott volt az egész éjszaka, amikor alszik majd a fiú. Ebédelni átmentek a közeli kisétterembe, utána nem sokat tétovázott, fürdőruhába bújt, maga köré csavarta a törülközőjét és nevetve még egyszer megkérdezte – Aki bujt, bújt, én megyek! Ki tart velem?

Siraki morcosan átölelte – Jól van, de ne maradj sokáig, lesz még időnk strandolni. – Leventéhez fordult – Kimész Elizával?

Levente nagyon szeretett volna vele tartani, de még nem tudta elrendezni magában mi zajlik a két felnőtt között. Nem örült, hogy Eliza az édesapja kérése ellenére is ki akar menni a strandra. Ingatta a fejét, hogy inkább marad.

Az ablakból nézték ahogy Eliza távolodik az úton, majd eltűnik a harmadik apartmanház mögött.