Katerina Forest: Máshol

Fénytelen reggelek jönnek, kertek alatt búvó
hajnalok után, a hóesés elsimítja az éjszakai lábnyomokat
mik bezárt ajtódig vezettek.Lassan kihűl
és dermedté válik a kinti világ.

Hajad ezüstjén mereng a lámpa fénye,olvasol,
vagy csak szunyókálsz csendesen, körülötted
nem moccan az idő, némán kivár.Arcodon
kisimultak a ráncok, ajkad szögletén félénk,
szégyenlős mosoly bujkál.Talán álmodsz és
ott vagy ahová az ébrenlétben mindig is vágytál,
s lelkedben kedves látomássá vált a benti világ

hol vakon járhatsz úttalan utakon, lazán és könnyedén,
minden régmúlt vétkedre felmentést remélsz
mert a lélek vezet, tanít, folyton hozzád beszél
és már nem tud rabul ejteni semmilyen e világi hazug kísértés.

Katerina Forest: Fagyott madár

Fagyott madár a földre
hullt, betakarta puha hó.
Kicsi madár, kicsi madár
feladtad hát, eddig tartott
haláltusád. Éjszakában
világító égő szempár
zsákmányra vár.

Lába alatt roppan a hó,
napok óta hiába kóborol.
Benn a házban kicsi anyó,
bezárta házába a fagyos hó.
Kicsi anyó, kicsi anyó,
meddig melegít a rőzsecsomó?

Hátán takaró, arcára rajzol
évgyűrűket a pislákoló
gyertyacsonk. Imáiban
feladta mára holnapot.

Kicsi anyó, kicsi anyó,
pattogó tűzszikrákon át
melegszel majd odaát.

Katerina Forest: Ha majd megöregszünk

Egyszer megöregszünk…
léptünk tétova lesz, bottal járunk.
Sokat időzünk a múlt emlékeiben,
visszapergetjük az időt…
valamit folyton keresünk:
egy mosolyt a múltból, elfoszlott
fényképeket… ha egyszer megöregszünk,
meghajlik az idő,
és derékba tör minden színes álmunk.
Magányra vágyunk, egy csendes zugra
árnyas fa alatt, hol velünk időzhet
a lélek. Nincs kérdés bennünk,
mindre választ kaptunk,
sírva nevetünk majd… ha megöregszünk

Katerina Forest: Ez is Szerelem

Szemed lehunyod, pihensz.
Egy hajtincs homlokodon
elsimítja gondolatod,
olyan nyugodt az arcod.
A mély ráncok szemed alatt
kisimultak, pihenj Kedvesem.
Ülök melletted és őrizem
a csendet

hogy ne zavarjon semmi.
Egy kis békét hagyni
zaklatott szívednek
fáradt testednek.
A külvilágtól elszigetelve
a csend csak a csend
öleljen.

Pihenj Kedvesem.
A sors kegyes volt hozzám,
mikor a lelkem egyedül kóborolt
magányos szívem
mindig szomorú dalt dalolt,
a sors téged nekem adott.
Öreg voltam már a szerelemre
de felnőttem az igaz szeretetre.

Mi kell már nekem,
a fiatalkori mámor?
Túlnőtte önmagát a vágy
ez sokkal erősebb annál,
amíg élek, szükségem van rád.
Mert Te vagy Én, és Én vagyok Te,
külön – külön, semmi se.
Csak két fáradt vénülő ember.

Katerina Forest: MÁR FÁRADOK

 Már fáradok, sokáig nem hittem el,

hogy ilyen nehéz lesz az élet. Ha

 tehetem, elbúvok csendes árnyú fák

 alá, nézem, hallgatom a mikrovilágot

 kívül-belül. A levelet cipelő hangya erejét

 csodálom, szeretném átvenni óriási terhét.

Nem csak az öregség, nem csak a világ elől

menekülök, hanem önmagam elől is.

Talán belülről szóló hangtól választ

 kapok, a belső káoszból rendet

 teremtve újra  erős leszek.

A belső önmagamnak ezernyi kérdést

felteszek: – Hol rontottam el?

Ki vagyok én, miért születtem, és

  egyáltalán, miért ilyen tébolyult a lelkem?

Nem látom tisztán az ösvényeket,

újra elkerül a megoldás, a felismerés,

mert az EGÓ uralkodik felettem:

–Te osztod a kártyát, dobd a lapokat,

kihívás az élet, nem csak hangulat,

tiéd a világ, birtokoljad!

Csak bent szól a lelkemben

legbelül  egy halk hegedű.

Miért nem élem az életem

tisztán, egyszerűn?

Katerina Forest: Jó vagy öreglány

Személyiségünk mire kiteljesedik,
Testünk megöregszik.
Már nem érdekel az idő,
Az se, mit mutat a tükör.

Elébe állok, összenevetünk
- Jó vagy öreglány,
Csajosan vagány.
Ráncok, ősz haj?

Kit érdekel, ha szemem üzen,
Ott benn van a fény.

Gyermeki énem még bennem él.

Fájós gerincem egyenesre húzom,
Ropogós csontjaim igazítom.

Lassabban, meggondoltan lépek,
Örülök, ha az utcán végig érek.

Boldog vagyok, megelégedett,
Mert a sors hozzám kegyes,
Adott nekem hosszú életet.

Katerina Forest : Fáj nagyon

Réseken bújik a köd, ragad üvegre, kőre,
csontjaim szilánkjaiban nyilall a tőre,
ma újra alászállok a pokol fenekére.
Átlépem önmagam tűréshatárát,
vonszolom idegeim zagyvalékát.
Fáj nagyon az Élet!

Ringatom magam keserű holnapba,
álmaim dobozba, viszem a síromba.
Még mindig visszatértem a túloldalról,
kicsike fénysugár, mi hozzám átjutott
körbeölelt, melegített, visszahúzott.
De most fáj nagyon az Élet!

Kertemben a rózsák kiszáradtak,
fáimról a levelek mind lehullottak.
Kezemet nézem miben nincs már erő,
nélküle odavan, meghalt a jövő.
Gyengülő testben ernyedt a lélek.
Fáj nagyon az Élet!