Angyal vigyázni fog rád

 A börtön előtt leparkolt a szokott helyen. Nem akart ácsorogni a főbejárat előtt, legalább negyedórát várt az autóban mire elindult Benjámin elé. Míg várakozott azon meditált, hogy milyen kevés az az idő, amit együtt tudnak eltölteni, meg ki máson, mint Rózán. Ugyan megtudja-e állni Róza, hogy ne tegyen fel kényes kérdéseket Benjáminnak csupán tiszta jóakaratból, barátnőféltésből. Rájött, hogy kiszolgáltatta a magánéletét Rózának, de már későn, nem tudott rajta változtatni.

Benjámin mikor meglátta Sárát, boldogan mosolygott, szorosan magához ölelte, megcsókolta.

– Azt tudod, hogy várakozás utolsó percei a leggyötrelmesebbek. Most is téveszméim keletkeztek, hogy valami miatt nem jössz el. Teljesen kivagyok tőle! – súgta. 

– Ne gondolj ilyet sohasem. Én mindig eljövök, ha megígérem – ölelte át a férfi derekát Sára – Nagyon hiányoztál. Szeretlek.

– Én is nagyon szeretlek. Most, hová viszel? – kérdezte izgatottan, mikor beültek az autóba – Látod, teljesen ki vagyok neked szolgáltatva, olyan vagyok, mint egy marionett bábu, mindent úgy fogok csinálni, ahogy te akarod, és ami téged boldoggá tesz.

– Nem titok, a barátnőmhöz Rózához. És sietnünk kell, mert programja van délelőttre. De szeretne veled találkozni előtte. És... tévedsz, nem úgy fogom fel, hogy az én kezemben van minden irányítás, hatalmas tévedésben vagy, akkor még sok mindenben nem ismersz engem. Én soha nem fogom éreztetni veled, hogy kiszolgáltatottá váltál velem szemben, és tudod miért nem?

Benjámin meglepődött Sára hirtelen felindulásán.

– Csak azért, mert még két évig a börtönben vagy, még nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatottá váltál, ez csak időleges állapot, két év múlva szabad ember leszel, és remélem, addig se veszíted el az önbizalmad. Soha nem volt olyan nagy szükséged rá, mint most. Különben Róza ajánlotta fel a lehetőséget, hogy nála tudunk találkozni minden alkalommal, mikor kimenőt kapsz a városba.

Benjámin nem titkolta, hogy nem örül, gondterhelten szó nélkül nézte a szélvédőn túli város, nyüzsgő életét.

– Miért hallgatsz? Jobb, mint egy szállodai szoba. És a barátnőm. Szeretném, ha a barátaim elfogadnának.

– És ha nem fogadnak el, mi történik?

– Akkor nem a barátaim!

– Szerettem volna csak veled tölteni ezt a kis időt... – fordult felé vádlón Benjámin.

– Velem leszel végig. Ígérem. És már meg is érkeztünk! Ne aggódj!

Lezárta az autót és odabújt a tétován ácsorgó férfihoz.

– Mennünk kell, nagyon rohan az idő – súgta a fülébe. 

A csengetésre Róza azonnal ajtót nyitott. Hirtelen ott állt előtte az a férfi, akit annyiszor megvádolt már kétszínűséggel, alakoskodással. Azt se tudta melyik lábára álljon zavarában. Más volt így szemtől szemben a találkozás, és tényleg igazat mondott Sára, Benjámin tényleg sokat változott.

– Üdvözlöm Róza... Sági Benjámin... köszönöm a lehetőséget, hogy itt lehetek magánál – nyújtotta felé a kezét Benjámin.

Róza is bemutatkozott, de egyre nagyobb zavarba került. Talán csak az volt az oka, hogy az emlékeiben nem ez az alak volt jelen. Mintha magasabb lenne, mintha erősebb testalkatú. A modora is... na, mindegy, majd később jöhet az elemzés – gondolta – engem nem tud megetetni, mint ezt a szerencsétlen Sárát, bármennyire megváltoztatta a börtön.

– A barátnőm miatt, természetesen... szívesen... – küldte rá a műmosolyát a férfira – segítünk egymáson, hisz erről szól a barátság. De ha lehet, ne magázódjunk, nehezen viselem.

Nem volt idő tovább elmélkedni, mert Benjámin kislányai nem tudták tovább megállni, hogy ki ne jöjjenek a rejtekhelyükről. Hangos ujjongással szaladtak az apukájuk felé.

– Apu, apu, meglepetéés! Hogy vagy? – ölelte Zsuzska legelőször át a lábát. Benjámin nagyon meghatódott, fél térdre ereszkedett és sokáig ölelte a két kislányt.

– Hát ez tényleg meglepetés. Köszönöm Sára! – nézett fel elérzékenyülve.

– Ne csak nekem köszönd, Rózának is – próbált segíteni az érezhető feszültségen.

– Na, mi indulunk, le ne késsük a programunkat. Gyertek lányok! – hívta Róza a kislányokat magához.

– Hová indultok?

– Matinéra – válaszolt Zsuzska Róza helyett. – Sajnos nektek nem jutott jegy... sajnos... ti most itthon maradtok. De ne félj apu, Angyal vigyázni fog rád addig, ő nagyon vigyázós tud lenni mindig.

Benjámin felegyenesedett és odalépett Sárához – Az én kis angyalom fog rám vigyázni? Jól van Zsuzska, elfogadom vigyázónak.

Megölelte Sárát, nem is engedte el magától később se. Akkor sem, amikor hallotta, hogy nyitják az ajtót, akkor sem, mikor hallotta a kislányát reklamálni kifelé menet.

– Nem kell annyira belekapaszkodni Angyalba, apu. Bizonyára szívesen itt marad veled akkor is, ha nem fogod meg annyira, nem olyan elszökős.

Meghallották, hogy fordult a zárban a kulcs.

Hová haza ?

 

Sára sok időt töltött a gyerekekkel az esős időszakban. Amira nagyon jól haladt a magyar nyelvtanulásában, Flóri és Zita beváltották az ígéretüket a tanulással kapcsolatban, mégsem kellett a két roma fiatalnak osztályt ismételnie. Zsuzska és Mónika rendkívüli érzékkel kisajátították maguknak Sára figyelmét és szeretetét a többiek elől.

– Mint egy tyúkanyó olyan lettem – mondta egy alkalommal az anyjának, aki nagyon sok terhet levett a gyerekek nevelésben, ami miatt nem győzött hálálkodni.

– Hát az lettél. Nem tudom számoltál-e a saját gyermekeiddel. Remélem, megérem és lesz igazi unokám egyszer nekem is.

– Ráérek még, nem divat ma már korán szülni.

– Milyen korán? Huszonhét éves vagy lassan. Gyerek az van, csak apa a láthatáron egy se, körülötted felfordult a világ fenekestől – dünnyögött az anyja.

– Miért mondasz ilyet?

– Mert lenne itt is… aki elvenne.

– Na, keresztanyámmal megtanácskoztátok, igaz? Nagyon jó fej Zoli, ha tudni akarod, de tudom milyen amikor…

Sokszor neki futottak már a témának, nem örült, hogy újra előhozta az anyja.

– Mit tudsz?

– Érzelmek nélkül nincs egy kapcsolatnak jövője… azt.

Nem akart vitatkozni tovább, tisztában volt vele, hogyan elemezgetik napról napra Terka mamával a háta mögött kihez kéne férjhez mennie. Tisztában volt azzal is, hogy egy férfi a gazdaságban, aki ott kel, ott fekszik mindennap, milyen biztonságot jelentene nekik. De nem várhatják el tőle, hogy a biztonság miatt ő hozza a legnagyobb áldozatot. Ha Benjámint megismerné az anyja, nem trükközne tovább, hogy összeboronálja bárkivel – gondolta szomorúan.

Benjámin megkapta az eltávozásra az engedély a következő hónap közepére.

A tavasz hiába húzta fel a nyúlcipőjét, Sára úgy érezte, hogy az idő egyhelyben topog, mintha a talpához pillanatragasztót nyomott volna egy csintalan gyerek.

A tavaszi nap melegére kizöldült a határ, erőre kaptak az ősz alá vetett kalászosok. János és a fia el tudta vetni a földeken a tavaszi árpát, készítették a kukorica magágyát vetésre. Sára megrendelte a kerítés elemeket. Terka mamával megegyeztek, ha nem lesz pozitív a leadott pályázat eredménye, akkor is véghez viszik a tervezett beruházást.

Eljött a nap, hogy utazhatott Benjáminhoz a gyerekekkel. Indulás előtt többször átbeszélte Flórival és Zitával, mire vigyázzanak míg távol lesz a gazdaságtól. A két idős asszony hallgatásba burkolózva figyelte a készülődő Sárát, nem örültek a felismerésnek, hogy mennyire vágyik a börtönben raboskodó férfi után. Terka mama az utóbbi időben buzgón imádkozott, hátha fuccsba megy a nagy rajongása, és Sára átpártol egy komoly falubeli oldalára. Hiszen akkor igazi gazdája lehetne a birtoknak, nem kéne a jövőtől félniük. Az volt a véleménye, hogy ha az a városi ficsúr egyszer mégis odakeveredik, csődbe viszi a gazdaságot.

Róza izgatottan várta a családot.

– Jó, hogy nálam lesz a találkozó, legalább megismerem a szívrablót közelebbről. Ne félj kisanyám, nem csinálok fesztivált, csak megnézem magamnak közelebbről – vihogott a telefonba indulás előtti nap.

Sára tudta, hogy alattomosan készül Róza, hogy bebizonyítsa az igazát. De nem sokat törődött a veszedelemmel, annak nagyon örült, hogy nem egy személytelen szállodai szobában találkozik Benjáminnal, és annak is, hogy rafináltan kigondolták Rózával a meglepetést, hogy viszi a lányokat is.

Az úton az örökmozgó Zsuzska elaludt, csak Mónika nézelődött, beszélgetett Sárával. Aztán feltett egy olyan kérdést, amire nem tudott mit válaszolni. Egyszerű ok miatt, ő sem tudta a helyes választ.

– Mondd csak Sára, ha aput kiengedik, utána mi lesz velünk?

– Mi lenne? – kérdezett vissza zavartan Sára.

– Mondjuk, eljönne hozzánk és azt mondaná, itt vagyok, akkor most haza viszlek benneteket.

– Hova haza?

– Mondjuk, lenne háza.

– Ha vinni akarna, akkor el kellene, hogy engedjelek benneteket. Ő az apukátok – nyögte ki végül a választ

Mónika hallgatásba burkolódzott jó darabig. Aztán sóhajtott egy mélyet

– Jó lenne, ha apu ott maradna örökre bezárva.

– Nem szeretnék többet ilyet hallani tőled! – szólt szigorúan a kislányra Sára – Ő az apukátok és nagyon szeret benneteket.

– Én is szeretem, nem azért mondtam – szeppent meg Mónika – csak tudod arra gondoltam, hogy nem kéne odaadnod bennünket sohasem neki.

– De hisz ő az apukátok, neki joga van elvinni benneteket.

– Nem vinne el, ha tudná, amit mi…

– Miről beszélsz, elmondod?

– Amit anya mondott Zsuzskának…

– Mondd csak tovább, hallgatlak! – nézett Mónikára kíváncsian Sára.

– … Nem annyira fontos…– hallgatott el a kislány idegesen.

– Ha belekezdtél illik folytatni.

– Azt mondta Zsuzska, anyu megmondta neki, hogy soha nem engedsz el bennünket, mert már ő helyette vigyázol ránk… csak te soha nem leszel anya… megmondtad mikor Amira anyának szólított legelőször… emlékszel?

– Te is tudod, hogy Amira miért hív anyának, csak azért, mert könnyű kimondania a szót. Nem gondolja komolyan, amit mond. Megbeszéltük ezt a témát ezerszer, én nem vagyok az anyukátok, hogyan is lehetnék, anyukátok meghalt, nem értem miért okoz gondot a számodra?

– Csak… mert az anyukák, nem engedik el a gyerekeiket…

– Így sem engedlek el senkivel, ígérem Mónika – mondta komolyan Sára, közben próbálta összerakni magában miről is akarta meggyőzni a kislány, mert észrevette, hogy nagyon vívódik valamin. Mónika már nem tett fel több kérdést, lehajtotta a fejét.

Feszültség

Az apja és az anyja ott ül a kis konyhában, abban a szűk lyukban, amibe, ha beültek hárman, mint egy szardíniás dobozban elfogyott körülöttük a levegő. Ez volt a panelvarázs, ahogy mindig is becézte az életterüket. A szülei vitatkoztak valamin. Amikor benyitott hozzájuk, elcsendesedtek. Sára megérezte a feszültséget.

– Mi baj van?

– Mi lenne, semmi baj kincsem! – ölelte át az apja, és játékosan megcirógatta a haját. Kipihented az éjszakát?

– Nem mondanám, még olyan a fejem, mint a méhkas... ugye nem haragszol? –hízelgett Sára. Tudta, hogy nem, de hallani akarta.

– Ő majd haragszik is a kisasszonyra, aki dögrészegen jött haza megint az éjszaka! – csattant fel az anyja, közben erőteljesen hadonászni kezdett egy kifakult konyharuhával. – Sose tudna haragudni a kisasszonyra, majd egyszer, ha észbe kap, de akkor már késő lesz! Mindig mondtam, nem jó vége lesz ennek a sok tivornyának. De mint a falra hányt borsó, lepereg mindkettőtökről.

– Miről beszélsz már megint, te sosem voltál fiatal? Mindenkinek lehet szórakozni, csak szerinted nekem nem kéne! Egyszer vagyok fiatal, ha vén nyanya leszek, majd csak akkor kapok rá engedélyt, vagy mit akarsz ezzel az örökös fenyegetéssel elérni? – állt szembe az anyjával csípőre tett kézzel.

Nem félt tőle, ott volt mögötte az apja, aki mindig csak mosolygott, békített, ha összecsaptak. Az utóbbi időben egyre sűrűbb volt köztük a vita. Az anyja megkérdőjelezte több alkalommal az egyetem elvégzését is. A viták végül mindig Sára javára dőltek el, és megint azt csinált utána, amit akart.

– Megyek, lefekszem. Te meg nyugodj le! – szólt erélyesen az anyjára. Hátat fordított, és otthagyta faképnél mindkettőt, csak magában fortyogott tovább. Szerinte az anyja olyanná vált, mint egy vészmadár, festi az ördögöt a falra, egy negatív hullám öli a lelkét, semminek nem tud örülni. Hát ő nem ragad le mellé, az élet nem ezen a szinten dübörög, nem ebből áll! Az anyja alig mozdul ki otthonról, mit tud ugyan a kinti életről? Semmit. Nem értette az apját sem, hogyan tudja elviselni. Ledobta magát a heverőre, megszokott mozdulattal lerugdosta a lábáról a sportcipőjét. A cipők nagy koppanással landoltak a fotel alatt. Még egy darabig hallgatta a kinti monoton litániát, amit már azért nyomott az anyja, mert faképnél hagyta őket.

– Látod, tiszteletlen, nagyképű! Jó ez, hogy mindent ráhagytál? A fejünkre szarik, nem érdekli a család baja, csak önmaga, meg a haverjai! Minek az ilyennek egyetem? A te életed meg ráment a szeszélyeire!

– Legyen már vége, elég volt! Végzett az egyetemen, majd dolgozik, majd megtapasztalja a való életet, ha eljön az ideje! – próbálta leállítani a feldühödött nőt a férje.

– Ez soha, elnevelted! Csak nyújtogatja a kezét, te meg gürizel, hogy tele rakd. Mindig mondtam, hogy nem kéne ilyen engedékenynek lenned. Azt se tudja milyen az élet valójában. Mindent készen kap, nem dolgozott meg semmiért. Csak a felelőtlen barátaival lóg, azok se különbek. Részeges, drogos banda! Tudod mit? Lehet, hogy már ő is függő. Nem is az italtól feküdt annyit most se. Te meg dolgoztál reggeltől estig, hogy a kisasszony kiélhesse magát. Ezt érted el a nagylelkűségeddel!

– Hallgass már el! – kiáltott az anyjára az apja – Ez van, törődj bele a sorsodba. Nem tudunk már rajta változtatni.

Sárának feltűnt, hogy nemcsak ő az oka a kinti feszültségnek, de nem tudta átgondolni, még mi lehet, mert elaludt. Beesteledett mikorrra felébredt, álmosan kiment a konyhába. Meglepődött mikor meglátta, hogy ott ül a sötétben az anyja az asztal mellett. Nem csinált semmit, csak elmerülve nézett maga elé a két kezét az ölébe ejtve.

– Mit csinálsz itt? Hát apu?

– Elment... – felelt egykedvűen. Sára öntött magának teát, összedobott egy szendvicset, visszament a szobájába. Ezúttal se kérdezte meg az anyját mi bántja. Úgy gondolta majd lefekszik, ha megunja az üldögélést. Egy óra telhetett el, mire hallotta az ajtócsapódást, meg az anyja dorgáló hangját.

– Csendesebben!

– Az istenit, mit csendesebben? Miért ülsz itt, feküdjél le! – hallotta az ingerült választ.

Sára riadtan húzta magára a takaróját. Mi van az őseivel, csak nem kapuzárási pánik? A csendben zenélt a mobilja, gyorsan utána kapott.

– Mondjad!

– Nincs kedved leugrani, dumcsizni? – Kíra vihogott a telefonba.

– Jó lemegyek, de nem sok időre, itthon áll a bál!

Halkan nyitotta a bejárati ajtót, de az anyja azt is észrevette.

– Hova mész megint ilyen későn? Elmúlt tíz óra.

Sára látta a sírás nyomait az arcán.

– Ne idegeskedj, mindjárt jövök, most viszek kulcsot. Nyugodtan lefeküdhetsz!

– Megint zülleni megy a kisasszony? Furcsa lenne, ha egy este kimaradna, igaz? – szólt utána gúnyosan az anyja.

Sára nem válaszolt vissza, mérgesen behúzta maga mögött az ajtót. Egy utcával arrébb volt a törzshelyük, tízperc se kellett hozzá, hogy odaérjen. A barátai ott ültek a kedvenc sarki asztalnál, Kíra messziről integetett feléje.

– Gyere Sára, miénk az éjszaka!