Sára sok időt töltött a gyerekekkel az esős időszakban. Amira nagyon jól haladt a magyar nyelvtanulásában, Flóri és Zita beváltották az ígéretüket a tanulással kapcsolatban, mégsem kellett a két roma fiatalnak osztályt ismételnie. Zsuzska és Mónika rendkívüli érzékkel kisajátították maguknak Sára figyelmét és szeretetét a többiek elől.
– Mint egy tyúkanyó olyan lettem – mondta egy alkalommal az anyjának, aki nagyon sok terhet levett a gyerekek nevelésben, ami miatt nem győzött hálálkodni.
– Hát az lettél. Nem tudom számoltál-e a saját gyermekeiddel. Remélem, megérem és lesz igazi unokám egyszer nekem is.
– Ráérek még, nem divat ma már korán szülni.
– Milyen korán? Huszonhét éves vagy lassan. Gyerek az van, csak apa a láthatáron egy se, körülötted felfordult a világ fenekestől – dünnyögött az anyja.
– Miért mondasz ilyet?
– Mert lenne itt is… aki elvenne.
– Na, keresztanyámmal megtanácskoztátok, igaz? Nagyon jó fej Zoli, ha tudni akarod, de tudom milyen amikor…
Sokszor neki futottak már a témának, nem örült, hogy újra előhozta az anyja.
– Mit tudsz?
– Érzelmek nélkül nincs egy kapcsolatnak jövője… azt.
Nem akart vitatkozni tovább, tisztában volt vele, hogyan elemezgetik napról napra Terka mamával a háta mögött kihez kéne férjhez mennie. Tisztában volt azzal is, hogy egy férfi a gazdaságban, aki ott kel, ott fekszik mindennap, milyen biztonságot jelentene nekik. De nem várhatják el tőle, hogy a biztonság miatt ő hozza a legnagyobb áldozatot. Ha Benjámint megismerné az anyja, nem trükközne tovább, hogy összeboronálja bárkivel – gondolta szomorúan.
Benjámin megkapta az eltávozásra az engedély a következő hónap közepére.
A tavasz hiába húzta fel a nyúlcipőjét, Sára úgy érezte, hogy az idő egyhelyben topog, mintha a talpához pillanatragasztót nyomott volna egy csintalan gyerek.
A tavaszi nap melegére kizöldült a határ, erőre kaptak az ősz alá vetett kalászosok. János és a fia el tudta vetni a földeken a tavaszi árpát, készítették a kukorica magágyát vetésre. Sára megrendelte a kerítés elemeket. Terka mamával megegyeztek, ha nem lesz pozitív a leadott pályázat eredménye, akkor is véghez viszik a tervezett beruházást.
Eljött a nap, hogy utazhatott Benjáminhoz a gyerekekkel. Indulás előtt többször átbeszélte Flórival és Zitával, mire vigyázzanak míg távol lesz a gazdaságtól. A két idős asszony hallgatásba burkolózva figyelte a készülődő Sárát, nem örültek a felismerésnek, hogy mennyire vágyik a börtönben raboskodó férfi után. Terka mama az utóbbi időben buzgón imádkozott, hátha fuccsba megy a nagy rajongása, és Sára átpártol egy komoly falubeli oldalára. Hiszen akkor igazi gazdája lehetne a birtoknak, nem kéne a jövőtől félniük. Az volt a véleménye, hogy ha az a városi ficsúr egyszer mégis odakeveredik, csődbe viszi a gazdaságot.
Róza izgatottan várta a családot.
– Jó, hogy nálam lesz a találkozó, legalább megismerem a szívrablót közelebbről. Ne félj kisanyám, nem csinálok fesztivált, csak megnézem magamnak közelebbről – vihogott a telefonba indulás előtti nap.
Sára tudta, hogy alattomosan készül Róza, hogy bebizonyítsa az igazát. De nem sokat törődött a veszedelemmel, annak nagyon örült, hogy nem egy személytelen szállodai szobában találkozik Benjáminnal, és annak is, hogy rafináltan kigondolták Rózával a meglepetést, hogy viszi a lányokat is.
Az úton az örökmozgó Zsuzska elaludt, csak Mónika nézelődött, beszélgetett Sárával. Aztán feltett egy olyan kérdést, amire nem tudott mit válaszolni. Egyszerű ok miatt, ő sem tudta a helyes választ.
– Mondd csak Sára, ha aput kiengedik, utána mi lesz velünk?
– Mi lenne? – kérdezett vissza zavartan Sára.
– Mondjuk, eljönne hozzánk és azt mondaná, itt vagyok, akkor most haza viszlek benneteket.
– Hova haza?
– Mondjuk, lenne háza.
– Ha vinni akarna, akkor el kellene, hogy engedjelek benneteket. Ő az apukátok – nyögte ki végül a választ
Mónika hallgatásba burkolódzott jó darabig. Aztán sóhajtott egy mélyet
– Jó lenne, ha apu ott maradna örökre bezárva.
– Nem szeretnék többet ilyet hallani tőled! – szólt szigorúan a kislányra Sára – Ő az apukátok és nagyon szeret benneteket.
– Én is szeretem, nem azért mondtam – szeppent meg Mónika – csak tudod arra gondoltam, hogy nem kéne odaadnod bennünket sohasem neki.
– De hisz ő az apukátok, neki joga van elvinni benneteket.
– Nem vinne el, ha tudná, amit mi…
– Miről beszélsz, elmondod?
– Amit anya mondott Zsuzskának…
– Mondd csak tovább, hallgatlak! – nézett Mónikára kíváncsian Sára.
– … Nem annyira fontos…– hallgatott el a kislány idegesen.
– Ha belekezdtél illik folytatni.
– Azt mondta Zsuzska, anyu megmondta neki, hogy soha nem engedsz el bennünket, mert már ő helyette vigyázol ránk… csak te soha nem leszel anya… megmondtad mikor Amira anyának szólított legelőször… emlékszel?
– Te is tudod, hogy Amira miért hív anyának, csak azért, mert könnyű kimondania a szót. Nem gondolja komolyan, amit mond. Megbeszéltük ezt a témát ezerszer, én nem vagyok az anyukátok, hogyan is lehetnék, anyukátok meghalt, nem értem miért okoz gondot a számodra?
– Csak… mert az anyukák, nem engedik el a gyerekeiket…
– Így sem engedlek el senkivel, ígérem Mónika – mondta komolyan Sára, közben próbálta összerakni magában miről is akarta meggyőzni a kislány, mert észrevette, hogy nagyon vívódik valamin. Mónika már nem tett fel több kérdést, lehajtotta a fejét.
