Reményik Sándor: KEGYELEM

 

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

 

Reményik Sándor : Nem nyugszunk bele!

 

“Téli szél a tar gallyakat fújja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.

Reményik Sándor: Eredj ha tudsz

 

Egy szívnek, mely éppúgy fáj,

mint az enyém
Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
vagy északnak, mint a viharmadár,
magasából a mérhetetlen égnek
kémleld a pontot,
hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tud

Eredj, ha hittelen
hiszed: a hontalanság odakünn
nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának
észrevétlen ezer új hangja támad,
süvít, sikolt,
s az emlékezés keresztfáira
téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
ki rab hazában élni nem tudott
de vállán égett az örök kereszt
s egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
meglátogatták az itthoni árnyak,
szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
a szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:
inkább, semmint hordani itt a jármot,
szórd a szelekbe minden régi álmod;
ha úgy látod, hogy minden elveszett,
menj őserdőkön, tengereken túlra
ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
leszek az alj a felhajtott kupában,
az idegen vérben leszek a méreg,
miazma, láz, lappangó rút féreg,
de itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
mely temet bár: halló fülekbe eseng
és lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
a kanóc része, lángralobbant vér,
mely titkon kúszik tíz-száz évekig
hamuban, éjben,
míg a keservek lőporához ér.
És akkor…!!

Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de addig, varjú a száraz jegenyén:
én itthon maradok.

REMÉNYIK SÁNDOR : ELVÉGEZTETETT

 

Elvégeztetett? – Nem.

Mostan kezdődik újra.
Az újrakezdés arany jelszavát
Minden magyar kapura
Véssük fel, véreim!

Ledőlt a kas.
A méhraj szertenéz,
Az új kas körül új munkába fog,
De régi lesz a méz,
Amit készit, s amit örökbehagy.

Mert a virágot, melyre szállni kész,
A virágot nem vette meg a fagy.

Mert ezer évig nőtt az a virág
Amelynek kelyhe
Kifogyhatatlan virágporral telve
A méhet szent találkozóra várja.
A léleknek a lélek a hazája.

A magyar lélek dús virágpora
Sírok felett illatoz, lengedez.
A méz a régi lesz,
Amely a lélek szent porából készül.

Mi továbbadjuk drága örökségül

Reményik Sándor: MI MINDIG BUCSÚZUNK

 

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
 

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Reményik Sándor: VÉGRENDELET

 Fáradságom adom az esti árnynak,

Szívemet vissza a szivárványnak.

 

Megnyugvásom a tiszta csöndes égnek.

Mosolygásom az őszi verőfénynek.

 

Sok sötét titkom rábízom a szélre,

Semmit se várva és semmit se kérve.

 

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:

Kétségem az örvényekbe szórom.

 

A holtam után ne keressetek,

Leszek sehol – és mindenütt leszek.

REMÉNYIK SÁNDOR: Egyszer talán mégis vége lesz

 

És akkor, aki visszatérni bír,
Csak visszatér megint a régihez.
 

A régi hithez, a régi házhoz –
Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
És számon mit se kér, kit se átkoz.
 

A mappás talán új térképet ír,
De másként minden régiben marad,
Csak egy darabig sok lesz a friss sír.
 

Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
A föld valahogy döcög majd tovább,
És lassú erők lemossák a vért.

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele

 

Téli szél a tar gallyakat fújja

Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.

Reményik Sándor: Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót