Megérkeztek ahhoz a bekötő úthoz, ami a tanyához vezetett. Régi aszfaltúton mentek ezután, ami tele volt hepehupával, jóformán csak lépésben haladtak előre.
Na, anya, itt a világvége, vagy ez lenne a te Eldorádód? – nevetett az anyja felé fordulva.
– Ígérik, hogy fel lesz ez is javítva egyszer – nyugtatta meg az anyja komoly arccal.
Sára érezte, hogy semmi nem tántoríthatja már el attól a szent meggyőződésétől, hogy a legjobb döntést hozta, hogy vidékre költözik. Mondhat őneki már bárki bármit.
Egy kilométer után feltűntek a magas akácfák, amik a tanyát körbevették. A villanypásztorral védett legelő mellett haladtak, ami mögött ott legelt egy csapat birka, nem messze tőlük egy kanca és egy csődör figyelt fel a jöttükre.
– Nézd anya, mióta van itt ilyen gazdaság?
– Mikor voltál itt utoljára, lányom?
– Hát, keresztapám halála előtt tíz évvel, a gimnázium ideje alatt már nem jöttem le egyszer sem.
– Régen jártál itt, hát akkor rá se ismersz erre a helyre. Tíz év sok idő. Tíz év alatt erdők nőnek a puszta közepén. A természet úgy változik minden évben, mintha csak a kedvedbe akarna járni, felkínál újra és újra egy csodát, hogy boldog légy, ne akard elhagyni.
– Anya, olyan furcsán beszélsz, mintha sose voltál volna városi. Mi van? Csak nem beléd költözött keresztapám szelleme?
– Még az kéne. Mióta ide készülök, sokat olvastam a vidéki életmódról, hogy tudjam a dolgom. Ne csalódjon keresztanyád a városi nagyságában – nevetett jóízűen az anyja.
– Kivirultál, megfiatalodtál, jót tett neked a változás.
– Jól látod, a változás is, meg az is, hogy nincs rajtam teher. Nincs adósságom, elmúlt a napi stressz, ami fojtogatott – nevetett fel újra az anyja.
Megálltak egy fából készült nagykapu előtt. Két hófehér kuvasz vészjóslóan ugatott bentről a hívatlan vendégekre. A nagy lármára kinyílt a ház tornácán az ajtó, megjelent Sára keresztanyja, majd sietős léptekkel elindult elébük, útközben a hátára dobta a birkaszőr béléses bekecsét.
– Hazaértetek kedveseim, Isten hozott benneteket! – örvendezett, majd parancsot adott a két lármázó fenevadnak.
– Lajkó, Bice, lábhoz!
Hirtelen olyan csend lett, mint a mennyországban, csak a nagykapu csikorgása hallatszott, ahogy kitárult az autók előtt.
– Oda, a ház elé ájjatok! Mingyá' kész az ebéd is, idejébe keltem. A hátsó két szoba üres, oda pakoljatok. De minek ennyi haszontalanság? – szörnyülködött, mikor meglátta a teherautón a sok dobozt, bútort, egymás hegyén-hátán.
Kifizették a fuvarost, megvárták míg elmegy az üres teherautó. Az öregasszony gondosan bezárta a nagykaput utánuk.
– Mindig így kell. Járnak erre is kóbor lelkek – magyarázta meg a buzgóságát.
A házban két szoba tele lett a városból lehozott holmikkal, oda telepedtek közé, fontolgatták hogyan rendezzék el, hogy új otthont teremtsenek belőlük. Sára otthagyta őket, hadd örüljön egymásnak a két asszony. Elvégre mindkettőjüknek sorsfordító lett ez a nap.
