Bezárt ajtó

Flóri reménykedve várta a hétvégét. Reménykedett abban, hogy beszól egyszer csak Angéla néni vagy Böbe néni az ajtón, és azt mondja: – Ejnye Flórikám, téged meg lent vár Sára néni, nem illik megvárakoztatni. Igyekezz már te gyerek!

Beszélgettek Zitával sokat, de Zita nagyon negatívan állt mindenhez.

– Mit álmodozol, nem visz ki bennünket, mennyé' a fődön ne a levegőbe. Akkor nem esel nagyot.

Mikor visszaértek a vidéki utazásról, mesélt esténként a többieknek, arról, hogy milyen szép minden, ahol voltak, de leginkább a lovakról mesélt sokat. Tetszett neki, hogy irigykedve hallgatták, talán azért, mert sohasem jártak még olyan helyen, mint ő a téli vakáción.

Aztán éjszaka tovább szövögette az álmait, míg igaziból el nem aludt. Az alvás folyton tovább szőtte a nappali ábrándjait. A szökése előtti éjszaka nagyon rosszat álmodott, azt álmodta, hogy ott van megint a tanyagazdaságban. A télnek nyoma sem volt már, a réten minden zölden szikrázott a napfényben. A két ló nyugodtan legelészett a tanya melletti mezőn, nem ijedtek meg tőle mikor feléjük közeledett. Mikor odaért a lovakhoz, Csillag a nagy barna szemeivel ránézett és mintha azt mondta volna: – Gyere ide, most megtanítalak, hogyan lovagolhatsz a hátamon!

Megkapaszkodott a sörényében, felkúszott a széles hátára. Csillag ügetni kezdett, aztán vágtázott egyre gyorsabban. Egyszer csak felemelkedett a levegőbe. Egy cseppet se félt, csak végtelen nagy boldogságot érzett míg repültek felfelé. Fent egy felhő tetejére érve megálltak. A felhő olyan volt, mint a tejszínhab, puha és fodrozódott körülöttük. Fentről jól szét lehetett látni a vidéken. Mikor a tanya felé értek a felhő hátán, meglátta János bácsit, aki a juhokat terelte a mezőre. Aztán meglátta Zsuzskát játszani Lajkóval.

Az idő furcsán felgyorsult, nagyon hirtelen jött a szürkület, a kék ég eltűnt a semmibe. Először kiragyogtak a csillagok körülötte, de azok is furcsán kezdtek viselkedni, mint egy sötét alagútban suhanó fénycsíkok, vékonyodtak összeértek, semmivé váltak. A vidéket beborította az éjszaka koromfekete palástja. Csillag lefelé vágtázott vele. Mikor lekúszott a hátáról a földre, a lovak elrohantak a sötétben, már nem látta őket, csak a lábuk dobogását hallotta. Félt... mert mindig is félt egyedül, és mindig félt a sötéttől is.

De akkor meglátta a fényeket a tanyából. Fellélegzett, azt hitte nincs semmi baj, hisz a tanyaházban ott vannak azok, akiket ő nagyon szeret, ott van a biztonsága. Elindult a kivilágított ablakok felé, de a vaksötétben sokat felbukott a göröngyökön. Mindene fájt, a térdei, amiket felsértettek a kövek mikor elesett, a kezei, amik véreztek a sok hozzácsapódó tüskéságtól. Nem törődött a fájdalommal, rohant előre zakatoló szívvel. Végre megérkezett a házhoz, próbált bejutni, de minden ajtó, ablak zárva volt. Közelebb ment és odamászott az ablakhoz, benézett rajta. Meglátta Sárát, ott ült a két szőke kislány ágya mellett, bizonyára mesélt nekik valamit. Kopogott az ablakon, de Sára nem hallotta. Nem értette miért nem hallja, hisz olyan hangosan dörömbölt az ablaküvegén. 

A sötétségből előjött Lajkó. Megörült a kutyának, már nem lesz legalább egyedül. De Lajkó felhúzta az ínyét és kimutatta az éles fogait. Félelmetesen vicsorgott, a szájából fehér habként csorgott a nyála. Mikor felébredt, folyt róla a víz. Először megnyugodott, hogy nincs ott a kutya. Gondolkodott. Akkor határozta el, hogy megszökik. Nem nézi végig, hogy a két kislány megy a cukrászdába Sárával, őt meg nem hívják sehova. Zita is megmondta, hogy ők a magyaroknak mindig büdös cigányok maradnak. Biztos azért álmodta meg az igazat, hogy kizárták végleg a tanyáról is, cigány oda se kell! Még a kutya is vicsorgott rá, az is a halálát akarta.

Bőségesen megreggelizett. Volt nála pénz, nem költötte el a heti zsebpénzét. Elege volt már az egészből. Hogy erre az elhatározásra jutott, egy nagydarab tizenhat éves csöves is besegített, akit betettek a szobájukba két napja. Állandóan valamiféle magokat evett. Folyton folyt az orra, meg a nyál a szájából. Félt tőle.

Reggeli után, egyszerűen kiment a bejárati ajtón, könnyen ment. A kulcsa ott lógott a tálalóablak mellett, a belső falon.

Zitának azért odasúgta – Na, cső hugi, ne rinyálj utánam, van ennél jobb hely, oda megyek! A kulcsot tedd vissza a helyére, ne rohangáljanak azonnal.

Hallotta, hogy Zita sziszegett valamit, de nem érdekelte, kilépett a fagyos reggelbe, elindult cél nélkül a köddel borított utcán.

Mert olyan a nézésük

 Mikor reggel felébredtek ugyancsak meglepődtek a kinti világon. Éjszaka míg aludtak a havazás egy percre sem állt le. A bejárati ajtót is eltorlaszolta, alig tudták kinyitni. Flóri és Zita beállt a felnőttek közé dolgozni. Minden közlekedő utat ki kellett takarítani a kifutókig, majd a takarmányos épületig. A reggeli friss levegő, a szikrázó hó meghozta a jó kedvüket. Nagyokat nevettek egymáson, de leginkább Bicén és Lajkón. A két hófehér bundájú kuvasz boldogan hempergett a magas hóban, néha eltűntek a puha fehérségben a szemük elől. János is telefonált, hogy nem tud a faluból kijutni, talán délután, ha a fia végez a falu útjain a hótolóval, végig tolják a havat a bekötőúton a tanyáig. Rájuk maradt minden munka, pedig azon a napon volt karácsony szent estélye.

– Ilyen a paraszti élet, látjátok – mondta Terka mama. – Se karácsony se húsvét, előbb a jószágok, vagy a főd, utána lehet csak ünnepelni.

– Ez a legfontosabb, az ünneplés megvár! – hagyta jóvá Flóri – Mi lenne, ha bent lustálkodnánk a jó melegen, a lovak meg a birkák éhen maradnának? – bölcselkedett tovább.

– Nem csak annyi a dolog, hogy etetünk, tisztába is kell őket tenni, mint az ember a gyerekét – évődött vele Terka mama. – Majd meglátom, hogy viseled a munkát, vagy csak a szád nagy.

Flóri széles vigyorral indult az istálló felé.

– Majd a végén lehet mondani véleményt! – válaszolt kajánul vissza az öregasszonynak.

Sára meglepődve látta, hogy a városi utcán felnőtt két cigány fiatal, milyen odaadással viszi-hozza a rájuk bízott dolgokat, a szénát, a szalmát, abrakot. Látszott rajtuk, hogy szívesen időznek az állatok között. Flóri szívét leginkább a két jászol elé kötött ló érintette meg, nagy barna szemükben talán a hála fényeit vélte felfedezni, mikor a friss ropogós szénával megrakta előttük a jászlat.

– Nagyon értelmesek a lovak, meg szépek... igaz Sára néni? – szólt át Sárának.

– Bizony az állat mind értelmes, még a kendermagos tyúk is. Honnan jöttél rá Flóri, mármint arra, hogy okosak a lovak?

– Mert olyan a nézésük! – mondta határozottan a tapasztalatát a fiú.

– Az jó, ha megérzed a belőlük jövő szeretetet, biztosan idővel meg is érted majd őket. Keresztanyám mindig azt mondta, idővel megértjük az állatok nyelvét. Persze ehhez köztük kell élni folyamatosan.

– Élnék én, ha hagynák... – motyogta maga elé a fiú a szavakat, majd megijedve a kimondott szótól, gyorsan elindult a dolgára.

Sára megértette mit mondott a gyerek, kiegyenesedve nézett utána, majd megcsóválta a fejét. – Jó ötlet volt e tőlem, hogy idehoztalak? – gondolta, és sóhajtott egy nagyot. Ráérzett a fiúban kialakult reménytelenségre.

Megjött a jókedvük, mikor meglátták Mártika nénit, akinek a kezében ott gőzölgött valamiféle ital, két zománcos kancsóban.

– Forralt bor a felnőtteknek, illatos hársfatea az ifjúságnak.

– Ne mán, Mártika néni, a teát adja Zsuzskának, nekünk már jár a bor! – incselkedett Zita.

– Kiegyezek én veled, mert sokat dolgoztál, kapsz a teába egy csurranást a mézes borból.

– Jól kialkudta mán a kárunkra! – évődött tovább Zita, de odatartotta a poharát türelmetlenül, meg ne gondolja magát a ház asszonya.

Reggelinél sokáig téma volt a gazdaság, Terka mama szívesen mesélt a kis birodalomról. A gyerekek reggeli után se hagyták magára, színes, szinte meseszerű történeteivel mindenkit lenyűgözött. Még akkor se mozdult el mellőle senki, mikor a kalács fáradságos dagasztásával el kezdett bajlódni.

Mártika néni is felrakta a nagy fazék húslevesnek valót, Sára zöldséget pucolt, aztán ő is odaállt az anyja mellé segített töltögetni a káposzta hasábokat, hogy minél hamarabb felkerüljön a tűzhelyre. A konyhában lassan összekeveredtek az illatok, a gyöngyöző húsleves illata a sülő kalács illatával.

– Sokan lenézik a parasztembert, pedig nem kéne, mert okosabbak a városi tanultaknál – okított rendületlenül Terka mama –, mert mindenhe ért. A városi éhen hal, ha bezár a bót, a vidéki meg fütyörészik boldogan.

– A városi se buta azért annyira Terka mama – próbálta meggyőzni Mónika.

– Nem e? Talán az aszfalton terem neki krumpli, kisszentem? A panelba meg ott a tehénke, hogy tejet igyon a gyerek? Bizony bajba kerül, hamarabb, mint a vidéki. De ez is nagy tudomány, nem magától terem itt semmi, de aki megtanulja, hogyan bánjon a főddel, annak aranybánya, mindene megvan belőle.

– Ki tanítja meg ezt a tudományt, van róla iskola? – érdeklődött Flóri.

– Van hát, még felsőbb iskola is. De a legnagyobb tanítók az öregek, akik még tudják az összes fortélyát, meg maga a természet. Csak oda kell rá figyelni, mit szeret, mit nem szeret... úgy kell benne élni.

– Lehet, hogy én elmegyek ilyen iskolába – csillant fel a fiú szeme –, mert nagyon odavagyok a lovakért... azért...

– Csak nem lókupec vér van benned? A cigányok értenek a lovakhoz, van hozzá érzékük! – nevetett fel az öregasszony.

– Meg a muzsikáláshoz is! – nevetett Zita is – Én inkább egy nagy-nagy üvegházat építenék ide, amiben minden lenne télen, füge, meg narancs – tárta szét jó nagyra a karját.

– Meg banán – vigyorogta el magát Flóri –, azok mind meleg táji növények, még az üvegházadban is kifagynának. Miről beszélsz?

Járnak erre kóbor lelkek

 

Megérkeztek ahhoz a bekötő úthoz, ami a tanyához vezetett. Régi aszfaltúton mentek ezután, ami tele volt hepehupával, jóformán csak lépésben haladtak előre.

Na, anya, itt a világvége, vagy ez lenne a te Eldorádód? – nevetett az anyja felé fordulva.

– Ígérik, hogy fel lesz ez is javítva egyszer – nyugtatta meg az anyja komoly arccal.

Sára érezte, hogy semmi nem tántoríthatja már el attól a szent meggyőződésétől, hogy a legjobb döntést hozta, hogy vidékre költözik. Mondhat őneki már bárki bármit.

Egy kilométer után feltűntek a magas akácfák, amik a tanyát körbevették. A villanypásztorral védett legelő mellett haladtak, ami mögött ott legelt egy csapat birka, nem messze tőlük egy kanca és egy csődör figyelt fel a jöttükre.

– Nézd anya, mióta van itt ilyen gazdaság?

– Mikor voltál itt utoljára, lányom?

– Hát, keresztapám halála előtt tíz évvel, a gimnázium ideje alatt már nem jöttem le egyszer sem.

– Régen jártál itt, hát akkor rá se ismersz erre a helyre. Tíz év sok idő. Tíz év alatt erdők nőnek a puszta közepén. A természet úgy változik minden évben, mintha csak a kedvedbe akarna járni, felkínál újra és újra egy csodát, hogy boldog légy, ne akard elhagyni.

– Anya, olyan furcsán beszélsz, mintha sose voltál volna városi. Mi van? Csak nem beléd költözött keresztapám szelleme?

– Még az kéne. Mióta ide készülök, sokat olvastam a vidéki életmódról, hogy tudjam a dolgom. Ne csalódjon keresztanyád a városi nagyságában – nevetett jóízűen az anyja.

– Kivirultál, megfiatalodtál, jót tett neked a változás.

– Jól látod, a változás is, meg az is, hogy nincs rajtam teher. Nincs adósságom, elmúlt a napi stressz, ami fojtogatott – nevetett fel újra az anyja.

Megálltak egy fából készült nagykapu előtt. Két hófehér kuvasz vészjóslóan ugatott bentről a hívatlan vendégekre. A nagy lármára kinyílt a ház tornácán az ajtó, megjelent Sára keresztanyja, majd sietős léptekkel elindult elébük, útközben a hátára dobta a birkaszőr béléses bekecsét.

– Hazaértetek kedveseim, Isten hozott benneteket! – örvendezett, majd parancsot adott a két lármázó fenevadnak.

– Lajkó, Bice, lábhoz!

Hirtelen olyan csend lett, mint a mennyországban, csak a nagykapu csikorgása hallatszott, ahogy kitárult az autók előtt.

– Oda, a ház elé ájjatok! Mingyá' kész az ebéd is, idejébe keltem. A hátsó két szoba üres, oda pakoljatok. De minek ennyi haszontalanság? – szörnyülködött, mikor meglátta a teherautón a sok dobozt, bútort, egymás hegyén-hátán.

Kifizették a fuvarost, megvárták míg elmegy az üres teherautó. Az öregasszony gondosan bezárta a nagykaput utánuk.

– Mindig így kell. Járnak erre is kóbor lelkek – magyarázta meg a buzgóságát.

A házban két szoba tele lett a városból lehozott holmikkal, oda telepedtek közé, fontolgatták hogyan rendezzék el, hogy új otthont teremtsenek belőlük. Sára otthagyta őket, hadd örüljön egymásnak a két asszony. Elvégre mindkettőjüknek sorsfordító lett ez a nap.